Zeneirodalom I-II.
Recenzió Körber Tivadar munkájáról
Aki művészeti alkotások bemutatására nem szubjektív
élménybeszámoló formájában vállalkozik, mindig hatalmas dilemma előtt áll:
melyek legyenek azok az alkotások, amelyeket mások figyelmébe ajánlhat,
amelyeknek műhelytitkaiba, esztétikai világába olvasóit be akarja vezetni;
amelyek egy-egy szerzőt, egy-egy korszakot vagy műfajt leginkább képviselni
tudnak, vagy – ahogy manapság szól az érték- és fontosságítélet – megkerülhetetlen műveknek nevezhetünk.
Jó, ki ne tudna akár tucatnyit is sorolni, ahol még a szerző nevét sem kell
kimondani, leírni, annyira magukért állnak helyt a művek. A cím elé tett, abban
egyébként nem szereplő határozott névelővel is hangsúlyozzuk olykor
egyedülvalóságukat, fogalom-voltukat: a
h-moll mise, a Kilencedik
(szimfónia), és így tovább. Egy hangversenykalauz esetében talán nem vetődik
fel olyan élesen a kérdés, mert e műfajtól a használó/olvasó szinte a
teljességet várja el, legalább is a széles értelemben vett közkeletű
hangverseny repertoárra vonatkozóan. (Ez esetben persze több okból is kérdéses
a terjedelem és a művek bemutatásának, elemzésének mélysége.) De mit tegyen a
tankönyvíró, akinek reménybeli zenekedvelők, vagy még inkább leendő szakemberek
kezébe kell jól használható – egyes művekről és a szélesebb háttérről is
lényegi ismereteket nyújtó, tudományosan megalapozott, de azért mégsem
tudományos igényű – munkát adnia?
A
közelmúltban jelent meg a Parlandóban
((2010/3. sz.) Solymosi Tari Emőke dolgozata, amelyben a zeneiskolai
zeneirodalom tanítás kérdéseit taglalta. Ilyen koncentráltan talán csak 15 éve,
az ELTE zenei tanszékének tízedik évfordulója alkalmából rendezett Zenetudomány
a tanárképzésben c. konferencián, illetve az ott elhangzottak alapján megjelent
előadásokban (Parlando, 1996/1.*) vetődött fel e fontos tantárgy
problematikája. A jelen cikk tárgyát képező tankönyv szerzője már akkor is két
évtizedes szakközépiskolai zeneirodalom tanári és korábbi, más iskolatípusokban
szerzett tapasztalatai alapján fejtette ki véleményét, fogalmazta meg szinte ars poeticáját e tantárgyra vonatkozó.
Érdemes – részben a fent exponált probléma megvilágítására – idézni Körber
Tivadar előadásából néhány részletet. Kifejtette, hogy „szakközépiskolában az egyes művek alapos megismerésén
keresztül kell a tanulóknak bepillantást nyerniük a különböző zenetörténeti
korszakokba, stílusokba, zeneszerzői életművekbe, műfajok, formák világába.” A
lényeg, hogy a növendék „tapasztalja meg az óra során, milyen az a mű.
Mennyiben reprezentálja a kort, mennyiben fejeződnek ki benne annak a kornak,
annak a zeneszerzőnek, annak az egész akkori világnak a jellegzetességei –
ugyanakkor mennyiben egyedi alkotás,
mennyire csak arra a műre jellemző mindaz, ami benne megszólal.” Nyilvánvaló,
hogy ez az a tantárgy, amelyben – főszakjától függetlenül – minden szakközépiskolás
a legszélesebb képet kaphatja a zeneirodalomról, vagyis az általános (zenei)
műveltség gondozásának egyik fő területe. De az értelmi „feladat” mellett, sőt
előtt fontos követelmény, ahogy Körber Tivadar is rámutatott az előadásában: élményt adni, s ezzel is segíteni, hogy felébredjen a tanulók érdeklődése a hangszerük
– számukra természetesen elsősorban fontos – irodalmán túl is a zeneművészet
értékei iránt.
Körber
tanár úr már idézett előadásában kifejtette, hogy szakítani akart a korábbi
tantervekkel, s a bécsi klasszicizmus élre állítása (ti. az első osztály anyagának
való kiemelése) helyett mégis csak a zenetörténeti stúdiumokhoz közelíteni a
zeneirodalom tanítását azzal, hogy lényegében a középkortól kezdve a 20.
századig vezeti növendékeit a négy év folyamán. Nem akarta azonban a
zenetörténetet, annak átfogó, tágabb összefüggéseket és folyamatokat
megvilágító szemléletmódját és módszerét a középfokú oktatásba becsempészni.
Nyilván a maga tanári gyakorlatában is érvényesítette az elvet, hogy „egy-egy
mű az, amelyen keresztül a növendék a dolog lényegét meg kell, hogy
tapasztalja, tehát az egyesből
haladva az általánosabb, szélesebb
összefüggések felé” kapják és szerzik meg az ismereteket a tanulók.
A Műszaki
Kiadó gondozásában megjelent könyvet a kolofon 2., átdolgozott kiadásnak jelöli. Nincs itt lehetőségünk, hogy a
megújítás mikéntjét és mértékét taglaljuk. Talán elegendő röviden áttekinteni,
mit is tartalmaz a kilenc év múltán, 2009-ben napvilágot látott új változat.
Ha
szembesítjük az idézett elveket a négy tanévre szóló kétkötetes tankönyvből
kikövetkeztethető gyakorlattal, kiolvashatjuk belőle azok érvényre juttatását –
amennyire egy nyomtatott könyv az élő pedagógiai gyakorlatot egyáltalán tükrözheti.
Az életre keltés valójában csak a hatékony használattal valósul meg. Ezt persze
megkönnyíti jelen esetben az, hogy az ismeretek jól megírva, körültekintően
fogalmazva és arányosan „adagolva” találhatók a könyvben.
Az első
kötet átfogja az európai zenetörténet jó ezer évét a középkortól a reneszánszon
és a barokkon át a bécsi klasszikáig. Mindegyik korszaknál – mindegyik korszak
legjellemzőbb műfajainál és persze a legfontosabb, általában több mű bemutatásával
kiemelt szerzőknél is – felvetődhet a kérdés: miért éppen azt a művet választotta a szerző? Nem a vitán felül állóan
népszerű, egyúttal jellemző és fontos művekre gondolok, mint például a kései
barokkból Vivaldi A négy évszak ciklusa (melyet a függelékben a szonett-koszorú
fordítása szerencsésen megerősít) vagy Händel Messiása. Hogy ez utóbbi mellett
a Saul című oratórium szerepel, már egyéni választásként értékelhető. Akárcsak
ugyanannak a szerzőnek az Op. 6-os sorozatából kiemelt concerto grossói.
Hasonló a helyzet mondjuk Haydn vonósnégyeseivel vagy szimfóniáival. A példák
szinte vég nélkül folytathatók. Ahhoz természetesen nem fér kétség, hogy
önmagában véve mind jó választás. A választás dilemmáját a gyakorlati használatban
a tanároknak is fel kell oldaniuk, hiszen valószínűleg minden, a tankönyvben
felkínált mű nem fér bele a mindig szűkre szabott időbe. Ahol több mű szerepel
egy műfajból, egy szerzőtől, megmarad az a lehetőség, hogy időről-időre – saját
belefáradását is elkerülendő – a tanár egy-egy kompozíciót a tankönyv kínálta
repertoáron belül maradva is „lecserélhessen”.
A II.
kötet első nagy fejezete a német zenei romantika első generációjától a kései,
19-20. század fordulóján működött mesterek műveiig ad kalauzt a
tanításhoz-tanuláshoz. A 20. századiak közül külön fejezetet szentel az „új
bécsi iskolának” és a magyar klasszikusoknak. Kár, hogy Bartók és Kodály
mellett és után más, ugyancsak fontos magyar alkotók egy-egy műve már nem fért
bele a „választékba”. A Kitekintés a nagyvilágba c. záró fejezet Stravinskytól
a másik két legrangosabb orosz szerzőn, majd Brittenen, Gershwinen és másokon
át Cageig és Lutosławskiig ad szemelvényeket. A zenei – forma és zenei
nyelvezet szempontjából átgondolt – elemzések mellett, ha szükséges, az adott
korosztályhoz illő színvonalú irodalmi, szellemtörténeti, műfajelméleti és
kortörténeti magyarázat segíti a minél teljesebb megértést. Körber Tivadar
stílusa tiszta és árnyalt, példamutató lehet tanárnak és diáknak is.
Nagy
érdeme mindkét kötetnek, hogy néhány fontos, s részben az éppen tárgyalt
darabon túlmutató, közhasználatú szöveget (pl. mise) tartalmaz magyar fordításban.
A mutatók nemcsak e könyv használatát könnyítik meg, hanem megtaníthatják a
diákokat az efféle segéd-apparátus használatára is.
Három
dologban érzékelhetjük a – nyilván az anyagiak enyhén szólva korlátozott volta
okozta – kényszerű kompromisszum „eredményét”, vagyis bizonyos hiányokat.
Elsőnek említsük a látvány-elemet. A Hans Memling 1480 körül festett szépséges
Muzsikáló angyalok című pannójának (Antwerpen, Királyi Szépművészeti Múzeum)
részletével díszes borító mögött a szépen tipografizált könyvből hiányoznak a
képek; akár a zeneszerzőportrékra, akár a mindenkori zenei gyakorlat kép-dokumentumaira
gondolhatunk. Ezt azonban értékelhetjük „csak” „szépészeti” hiánynak.
A
második közvetlenül zenei. Biztos vagyok benne, hogy a szerző szívesen tette
volna könyvét „muzikálisabbá” és zeneileg hatékonyabbá jóval több, talán minden
műnél bemutatott kottapéldákkal. Ha belegondolunk abba, hogy az adott művek
kottái csak kis számban vagy egyáltalán nincsenek meg az iskolák könyvtáraiban,
még nagyobb jelentőségűnek ítélhetjük ezt a segédletet. (Itt jegyzem meg, hogy
a II. kötet 174. oldalán Britten Háborús Requiemjének kottapéldájában a felső
kottasorból négy hang és a szövegből négy szótag hiányzik. Ez utóbbit könnyű
pótolni: -son. / Christe e- / A hiányzó hangok pedig a violin kulcsos szólamban: fisz / fisz-gisz-fisz /. Egyébként ez az idézet is jó példa arra, hogy a
darabok megértéséhez, emlékezetünkben való elraktározásához hozzásegíthet a
témák – persze nemcsak az eleve vokális anyagok – énekes megszólaltatása.)
A
harmadik már a zeneirodalom tanítással, még inkább a tanulással kapcsolatos
vágyálmaink közé tartozik: a teljes repertoárt tartalmazó hanglemezmelléklet.
Igencsak megkönnyítené a fiatalok zenehallgatói élményeinek elmélyítését, a
jobb megismerést, ha házi feladatként adhatnák tanáraik a művek újra
hallgatását. Azt azért talán remélhetjük, hogy a könyv kínálta gazdag műjegyzék
minden darabjához minden szakközépiskolában legalább egy hiteles felvétel
található…
Ne
legyen azért a kényszerű hiányokon való kesergés a végszó, hiszen nem elijeszteni,
hanem a könyvhöz édesgetni szeretnénk az olvasót. Olyan könyvet vehetnek
kezükbe a zeneirodalmat tanulók, amelyet nem csak tartós kötése, hanem gazdag
tartalma és a művek bemutatásának színvonala is alkalmassá tesz arra, hogy
életre szóló kalauzként, könyvtáruk megőrzendő darabjaként tekintsenek rá.
Ittzés Mihály