SZENDY ÁRPÁD, LISZT FERENC TANÍTVÁNYA

 

(1863 – 1922)

 

Kedves Olvasó!

 

Mint a Zeneakadémia történetét kutató könyvtáros, kutatásaim során több alkalommal foglalkoztam Szendy Árpáddal, a magyar zongorapedagógia egykor megkerülhetetlen, mára teljesen elfeledett alakjával. Harminckét évi zeneakadémiai szolgálatát halálakor így summázta Moravcsik Géza a kortárs: „Szendy legkiválóbb kvalitása: tanári tevékenysége, amellyel ez idő szerint a köztudatban a legnagyobb magyar zongorapedagógus hírnevét érdemelte ki. Nagy sikereinek titka abban a felsőbbrendű szellemi energiában rejlett, amellyel lekötni, biztosítani tudta tanítványainak odaadását, amidőn elveit, meggyőződéseit magával ragadó hévvel szólaltatta meg. Lényének ereje, lángja átsugárzott tanítványaira is, miközben a művészi előadás titkait magyarázta nekik. Az egyéniségnek ez a meggyőző és ellenállhatatlanul hódító képessége Isteni ajándék a nagy tanítómesterek számára, akik hivatva vannak hatni és vezetni.” Közel kilenc évtizeddel halála után úgy gondolom nem szabad hagynunk, hogy neve csak egy legyen a Zeneakadémia tanárainak becses listáján. Pedagógiai munkásságának, a zongoraoktatásról vallott elveinek, a Zeneakadémia zongoratanszakának jobbá válásáért való küzdelmének bemutatása szétfeszítette egy átlagos tanulmány keretét. Hiszem azonban, hogy a fellelt és közzétett dokumentumok zenepedagógiai vonatkozásai, zene- és kultúrtörténeti értékei felkeltik a Nagybecsű Olvasó érdeklődését.                     

Szirányi Gábor

1. Tanulóévek

 

Zenész szülők[1] sarjaként gyermekkorom emlékeit átszövi a zene. Gyakran aludtam el zene hangjaira, hiszen édesapám hol egykori zeneakadémiai évfolyamtársával, Pallagi Jánossal[2], hol Dullien Klárával[3], a méltatlanul elfeledett Hubay növendékkel, tartott saját örömükre „szonáta esteket”, és ha híján volt kamarapartnernek, szívesen négykezesezett édesanyámmal, vagy János bátyámmal[4]. Folyamatosak voltak a beszélgetések hangversenyekről, amiket nap-nap után volt alkalmuk hallgatni az ötvenes-hatvanas évek pezsgő zenei élete jóvoltából. Richter, Fischer Annie, Jean-Marie Darré, Ferencsik János vagy Wehner Tibor neve többet jelentettek számomra egyszerű névnél. És folyamatosan tanítottak. Beszéltek növendékeikről, a tehetségesek előmeneteléről vagy kudarcáról, fortélyokról, hogyan lehetne a lusta növendéket gyakorlásra bírni, mindenről, ami zene, és zongoratanítás volt.

 

Édesanyám Szirányi Jánosné a Lorántffy Zsuzsanna Ének-Zenei Általános Iskolában – Budapest első Kodály módszer szerint tanító iskolája – volt zongoratanár és a hangszeres zenei szaktárgyak vezetője. Ez az „úgymond” zeneiskolai hangszeroktatás függetlenül működött a II. kerületi zeneiskolai szervezettől, de a szakmai felügyeletet mégis ez utóbbi adta. Így került anyám munkakapcsolatba, majd barátságba Hernádi Lajos[5] zongoraművész, zeneakadémiai tanár feleségével H. Füredi Zsuzsa[6] szak-felügyelőnővel. Gyakran összejártak délelőttönként, amikor munkaidejük ezt megengedte. Egy ilyen alkalommal édesanyám magával vitt Hernádiék Hegedűs Gyula utcai lakásába. Már majdnem odaértünk a házhoz, amikor tanár úr jött velünk szembe az utcán. Jókedvű szívélyességgel üdvözölt minket, majd anyámra mosolyogva azt mondta: „Gabi siessen, Zsuzsa már nagyon várja magát”. Amikor becsengettünk a lakásba Hernádiné barátságosan fogadott minket, majd rám nézve azt mondta „csendben játsszál légy szíves, mert tanítványok vannak a tanár úrnál.” Anyám meghökkent.                 „De hát az imént találkoztunk Lajossal az utcán.”

 

„Igen, elment itthonról. A növendékek a szobájában vannak és az ujjazatokat másolják kottáikba.”

 

Ez a történet annyira megragadt bennem, hogy évekkel később, amikor az Erkel Ferenc Zeneműbolt zeneműves eladója lettem, nagy érdeklődéssel kezdtem tanulmányozni a különböző közreadású zongorakottákat. Ez a kíváncsiságom mind a mai napig töretlen annak ellenére, hogy régóta nem volt alkalmam zongorához ülni. Töretlen, mert nagyon érdekel, miként alakult az egyes korszakok zongoraiskola gyakorlata. Szüleim kottatárában az alapvető technikai gyakorlatok Szendy vagy Chován[7] kiadásaiban voltak meg, ahogy az alapvető Bach művek (tizenöt két- és háromszólamú invenció stb.) is. Minden Szendy nevéhez fűződő kottán szerepelt fényképe: karosszékben ülve oldalvást, szigorú, mosolytalan arccal néz a fényképezőgép lencséjébe.

 

János bátyám tanulmányai során Solymos Péter[8] és Hernádi Lajos közreadásai voltak használatban. A mai gyakorlat, ahogy munkám során is szembesülök vele – az Urtext.

 

És tart a kíváncsiság azért is, mert évekkel ezelőtt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem intézménytörténeti kutatásainak részeseként, Szendy Árpád zeneakadémiai munkásságról fennmaradt dokumentumokat adtam közre.[9]

 

Szendy Árpád neve otthon is szóba került néha, lévén, hogy anyai nagyapám Fischer Ervin, öt éven keresztül Szendy növendéke volt. A dokumentumok összegyűjtésekor meglepve tapasztaltam, hogy – bár nagyapám 1909-ben elvégezte a Zeneakadémiát, tanári- művészi diplomájának dátuma 1912-ből datálódott. Mikor édesanyámat megkérdeztem, hogy mi volt ennek az oka, mosolyogva azt mondta: „apuka nagyon félt Szendytől, annak ellenére, hogy Szendy igen nagyra tartotta apukát. Emlékszem minden levelét így írta alá: az ön Szendyje. Amikor Chován nyugdíjba ment, levélben hívta Apukát az Akadémiára tanítani.”

 

Vajon milyen ember, milyen tanár lehetett Szendy? Melyik arca az igaz? A legendás pedagógusé? Nagyszerű tanárrá vált növendékeinek sora hosszú. A remek pianistáé? A koncertkritikákból, a lelkesült híradásokból leszögezhetjük: kora egyik legelső virtuóza volt. A legendák szigorú, engesztelhetetlen zsarnoka, akire méltán borult a feledés homálya? Dohnányi elszánt zeneakadémiai ellensége? Számtalan kérdés amire, közel kilencven évvel halála után, keressük a választ.

 

 

Szendy Árpád középtermetű, őszbe vegyülten szőkés, szántott arcú, törékeny alkatú ember volt. Ívelt, vakító homloka s energikus tekintete uralta lényét. Művelt, kellemes modorú, ám sokszor ridegségbe burkolódzott. Legjellemzőbb és legértékesebb kvalitása a magyarsága. Mindent magyarul tudott.  Tőrőlmetszett szülöttje a dús erejű békési földnek. Beszédében, esze járásában, művészetében és pedagógiájában teszem hozzá, önkénytelen magyar. Sorsa is tipikusan magyar sors. Szegényen, rettenetes küzdelmekkel harcolja ki nevét. A kenyér utáni hajsza sok-sok álmát és lehetőségét törte meg, csak a művészetbe vetett egyetemes hitét nem. Csaknem férfiatlan szerénységét s beteges érzékenységét mint titkos átkot cipelte. Az érvényesülni tudást a sors kifelejtette életéből.[10]

 

Szendy Árpád a magyar zenepedagógia egyik legjelentősebb alakja, aki mint kiváló zongoraművész és -tanár Chován Kálmánnal együttműködve kidolgozta a Zeneakadémia zongora tanszakának első rendszeres, valamennyi évfolyamra kiterjedő tantervét és tananyagát. Ezzel nemcsak az akadémiai képzés normáit határozta meg, hanem, miután tantervét kiterjesztették az összes állami zeneiskolára, a magyar zongoraoktatás egészének is irányt szabott.[11]

 

* * *

 

Az öreg Albert főherceg az Alföldön jártában érintette Békés-Szarvas határát is. Polgári díszben álltak előtte többek között a gimnáziumi tanárok is, csak egy daliás alakon volt magyar atilla, Petőfi-gallér és Kossuth-kalap. A magyar viseletre s németes hangzású névre figyelmes lett a főherceg és hozzáfordulva kérdezte: „Und was unterrichten Sie?” „Mathematik und deutsche Sprache”[12] válaszolt önérzetesen a tanár Golnhofer György, Szendy Árpád apja, aki Árpád fia születése után magyarosította a család nevét. Szendy György nemcsak művelt, tudós tanárember, hanem általában kiváló ember volt. Nagyon szépen és jól hegedült, egy ideig Stanislaw Serwaczinskynél folytatta tanulmányait. A szarvasi házban állandó volt a zenélés és bár Szendy Árpád zongoratanulmányai hivatalosan csak tíz éves korában kezdődtek, mégis joggal mondhatta: Nem emlékszem arra az időre, amikor ne tudtam volna zongorázni”.

 

Első zongoratanára – édesapja mellett – a szintén szarvasi születésű Chován Kálmán édesapja, Chován Zsigmond volt. 13 évesen 1876-ban került Budapestre. Odry Lehel közvetítésével Ábrányi Kornélnál jelentkezett zeneakadémiai felvételre, aki életkora és „gyenge felkészültsége” miatt elutasította felvételi kérelmét és azt javasolta, először végezze el a Nemzeti Zenede tanfolyamait. Itt rögtön a negyedik évfolyamba vették fel. Zapf Antalhoz került, aki három éven keresztül irányította zongora tanulmányait.  Emellett Engeszer Mátyásnál zeneszerzői stúdiumokat is végzett. Az 1879/80-as tanévben nyert felvételt a Zeneakadémiára, ahol Gobbi Henrik[13] növendéke lett.  Az 1880/81-es tanévből fennmarad tandíjmentességre vonatkozó kérelme, amit a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyott.  Ugyanennek a tanévnek második félévében bekerült Liszt növendékei közé. Liszt Ferenc 1881. január 20-a, és április 7-e között tartózkodott Budapesten. Január 24-én kedden kezdte meg a tanítást és március 30-ig adott órákat, kedden, csütörtökön és szombaton. Az ünnepélyes búcsúztatásra április 1-jén délelőtt került sor.  Liszt azon években, amelyekben nekem is szerencsém volt a nagymester közelében élhetni és dolgozhatni, a karácsonytól húsvétig terjedő időszakot évente Budapesten töltötte a Zeneakadémia Andrássy úti palotájában. A tanítás jobbára a lakásból nyíló hangversenyteremben volt, csak egyes kiválasztottak játszhattunk egyszer-másszor a szalonjában is[14]. Budapest után Liszt Weimarba ment, ahol októberig tartózkodott, majd az év hátralévő részét Rómában töltötte ahová már csak jelesebb (és főként tehetősebb) tanítványai kísérték el. Tanításának e három színhelyen egész különböző karaktere volt. Budapesten, ahol mint a Zeneakadémia elnöke működött és kapott tiszteletdíjat, minden kötelezettség nélkül, mégis kötelezve érezte magát ez intézet jobb növendékeit, bárha nem mind volt a kitüntetésre érdemes, iskolája köré vonni. A tanítás itt is, mint Weimárban és Rómában hetenként háromszor du. 4-6-ig folyt úgy, hogy valamennyi tanítvány jelen volt. Majd egyiket, majd másikat ültette zongorához, főleg arra való tekintettel, hogy az illető milyen és mennyire érdekes kompozíció előadására készült. A gyengébbekkel keveset, sőt alig foglalkozott. „Ganz nett” volt többnyire minden, amit szólt nekik, gondolva, hogy ennek úgy is hiába beszél. Minél szatirikusabb megjegyzéseket tett, minél sűrűbben állította meg az illetőt, mennél többet mutatott és javított egy-egy növendéknek, annál jobban érdekelte a növendék és annál többet tartott róla. Amennyire vissza tudok emlékezni, a pesti séjourokon Aggházy, Juhász, Szendy, Voigt Gizella, Krivácsy Ilona Kramer Ernesztine, Neumann Gizi és Weisz József voltak a kiválóbbak. A weimari sokadalomban szintén elég sok volt a salak. Liszt végtelen szeretetre méltó lénye és szívjósága, továbbá könyörgések és számos barátjának ajánlása iránt tanúsított túlságos engedékenysége folytán nem egy értéktelen Liszt tanítvány került körébe. (…) A legintimebben az örök városban éltünk vele, ahová csak keveseket magával. Az utolsó esztendőkben 5-6-an voltunk és egy szállóban laktunk vele[15]. Szendy Árpád anyagi nehézségei miatt nem részesülhetett a „vándor” tanítványok nagyszerű sorsában. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ez alapvetően befolyásolta tanulmányainak menetét, mivel a következő, 1881/82-es tanév második félévében 1882 februárjában kizárták a Zeneakadémiáról.

 

(…) Végh János alelnök előadja, hogy a rendkívüli tanári értekezlet összehívására azon tapasztalat szolgált indokul, hogy többen a növendékek közül számos tanórát indokolatlanul mulasztottak, mások az első félévben éppen nem, vagy csak néhányszor jelentek meg a tanórákon anélkül, hogy ellenük az alapszabály 25. és 26-dik szakaszaiban előírt feljelentés, megintés illetve kizárás alkalmaztatott volna. Ezen sajnos ténnyel szemben felkéri egyrészt az egyes tanár urakat, miszerint hanyag növendékeik nevét terjesszék elő, hogy ellenük a fegyelem fenntartása érdekében szigorúan eljárni lehessen. (…) Nikolits Sándor tanár Szendy Árpádot kizárni indítványozza. Az indítványt a tanári értekezlet elfogadta és Szendyt törölték a hallgatói listából. Tehetsége azonban vitathatatlan volt, így amikor 1882 márciusában visszavételi kérvényével a Zeneakadémia vezetőségéhez fordult, verebi Végh János[16] saját kezűleg írta a kérvény felzetére Szendy Árpád kizárt növendék folyamodványát felterjesztettem, (újbóli felvétel iránt) még pártolólag. A minisztériumi válasz – Trefort Ágost aláírásával postafordultával megérkezett. A tanóráknak hanyag látogatása és indokolatlan mulasztások miatt a zeneakadémiai növendékek sorából kitörölt Szendy Árpádnak zeneakadémiai növendékül leendő újbóli felvétele iránt benyújtott folyamodványa mellett T. Uraságod folyó év március 9-én 10. sz. a. előadott érveket figyelembe véve indíttatva éreztem magamat még ezúttal folyamodó kérését – kivételesen és minden ebből a jövőre netalán vonható következtetés kizárásával teljesíteni. Erről Uraságodat további megfelelő intézkedés végett azzal értesítem, miszerint ez alkalomból úgy a folyamodónak, mint a zeneakadémia többi növendékeinek is tudtára adni szíveskedjék, miszerint ezentúl a tanóra mulasztások céljából benyújtott orvosi bizonyítványok csak az esetben fognak tekintetbe vétetni, ha az illető növendék megbetegedése az igazgatóságnak azonnal bejelentve lett.

 

A kizárást feloldó határozat ellenére Szendy csak az 1883/84-es tanévben tért vissza a Zeneakadémiára.  Gobbi Henrik a zongoratanára, de 1884. február-már­cius­ban ismét Liszt Ferenc akadémiai osztályának növendéke. A tanév során a Budapest főváros által alapított Liszt-féle ösztöndíjakból (…) Liszt Ferencnek nyilvánított kívánsága szerint Szendy Árpádnak 100 Ft adományoztatott. 1884. március 16-án Nagyteremben rendezett nyilvános növendékhangversenyen Tausig: Ungarische Zigeunerweisen c. darabjával lépett fel, illetve Thomán István társaságában Volkmann zongoraversenyének kétzongorás változatát játszotta, de a tanév folyamán több jótékonysági koncerten is részt vett, Békéscsabán és Jászberényben is szerepelt. Az év végi záróvizsgán zongorából kitűnő osztályzatot kapott, ugyanakkor a köteles melléktárgyakból (zeneszerzés, karének) nem kapott osztályzatot, mivel ezeket az órákat nem, vagy pedig nem az alapszabályokban körül írt mértékben hallgatta, ezért kimondatik, hogy Szendy Árpád szabálytalan magaviselete miatt a jövő tanévre ne vétessék föl.

 

Szendy 1884 és 1887 között Szarvason élt ismét, ahol magántanítással és zeneszerzéssel foglalkozott. A város zeneszerető közönsége által alapított zeneiskola 12 növendéket bízott rá. Ez a feladat nemcsak önbecsülésének tett jót, de anyagi helyzete is rendeződött, ami lehetővé tette, hogy 1887-ben ismét Budapestre jöjjön. Ekkor írhatta meg az alábbi, a Vallás és Közoktatási miniszternek címzett kérvényét is:

 

Nagyméltóságú Minisztérium!

 

Midőn alulírott a budapesti Országos Magyar Királyi Zeneakadémiába való kegyes felvételemért esedezem, bátorkodom a következőket felhozni alázatos kérelmem támogatásául. Az 1883/84-iki tanévet mint a fent nevezett intézet növendéke és mint Liszt Ferenc tanítványa végeztem be. Az intézettől való három évi távollétemet hosszas – majdnem másfél évi – betegségem és rossz anyagi helyzetem idézték elő, melyek a fővárosban való létemet teljesen lehetetlenné tették. Most azonban ezen hátráltató körülmények isten jóvoltából megszűnvén ismét az intézet növendékei közé szeretném magam sorakoztatni.

Kérem e végből a Nagyméltóságú Minisztériumot, méltóztassék legkegyelmesebben megengedni, hogy az akadémiába felvétessem, és hogy tanulmányaimat végre befejezhessem.

Jelen alázatos kérelmem kegyes meghallgatását kérve s magamat a Nagyméltóságú Minisztérium kegyébe ajánlva vagyok legalázatosabb szolgája

Budapest, 1887. szeptember 24.                                                                   

Szendy Árpád

 

Ezzel kapcsolatban két észrevételünk van Az egyik, hogy a Zeneakadémia alapszabályai szerint Szendy Árpádot már nem vehették volna vissza hallgatónak, mivel …

10.§. A fegyelmi úton kizárt növendék az intézetbe többé fel nem vétetik. A másik az, hogy hiába volt kiváló tehetségű növendék, anyagi okok miatt csak Budapesten lehetett Liszt tanítvány. Szendy karakterét ismerve ez a helyzet annyira megalázó volt számára, hogy inkább a Zeneakadémiáról ment el.

          Az illetékes hatóságok kérvényét kedvezően bírálták el, ennek következtében Szendy az 1887/88-as, illetve az 1888/89-es tanévekben befejezhette zeneakadémiai tanulmányait, bizonyítva tehetségét és rátermettségét. Minden tantárgyból a legkiválóbb jegyeket kapta, sőt bizonyítványában szorgalmát külön kiemelték és mindkét tanévben elnyerte a főváros Tanács által alapított Liszt ösztöndíjat. Több házi- és nyilvános hangversenyen is szerepelt, többek között Passy Cornet Adél[17] 25 éves tanári működésének évfordulója alkalmából rendezett zeneestélyen Brahms e-moll Scherzoját, egy 1888. április 20-i hangversenyen pedig Schumann: Etudes symphoniques[18] című művét adta elő, de zeneszerzőként is többször bemutatkozott a nagyközönség előtt. 1889. május 30-án a fővárosi Vigadó kis termében Erkel Gyula tanár úr vezénylete alatt Koessler János és Szabó X. F. zeneszerzési növendékeinek szerzeményeiből rendezett zeneseggély műsorán többek között Menuette zenekarra és Zongoraverseny zenekar kísérettel című művei is elhangzottak.[19] Teljesítményével kivívta Mihalovich elismerését, aminek következtében nem csak Liszt ösztöndíjra terjesztette fel, hanem – egy évi próbaidőre – segédtanárnak is kineveztette, heti 6 órai elfoglaltsággal. 1889 júniusában, okleveleinek kiadása körül nehézségek támadtak, amelyre Mihalovich Ödön minisztériumi felterjesztése derít fényt:

 

Nagyméltóságú Miniszter Úr![20]

Kegyelmes Uram!

A fennálló szabályok értelmében oklevelet, vagy végbizonyítványt csak az nyerhet, ki az általa választott főtanszakot az összes kötelező tantárgyakkal együtt minden megszakítás nélkül fejez be. A folyó tanévben Szendy Árpádnak a zongora s a zeneszerzési főtanszakból oklevelet (…) kellene kapnia, ha a fentebbi szabály nem állana útjában. Szendy Árpád ugyanis a zongora főtanszakot az 1880/81,[21]- 1881/82,- 1883/84,- 1887/88 s az 1888/89-ik tanévben, tehát kétszeri megszakítással fejezte be, ami az oklevél kiadását megakasztja. (…). Nehogy tehát a növendékek ezen helyzetből kifolyólag hátrányt szenvedjenek, azon tiszteletteljes kérelemmel járulok Nagyméltóságodhoz, miszerint megengedni méltóztassék, hogy az elsoroltak daczára is kiadhassam Szendy Árpádnak a zongora s zeneszerzési oklevelet (…).

 

Oklevele kézhez vétele után Szendy németországi tanulmányútra utazott. Erről az eseményről számos feljegyzés maradt mind a Zeneakadémia irattárában, mind az évkönyvben, amelyek nem csak az adott ügyre (mármint Szendy tanulmányútjára), hanem Mihalovich azon törekvésére is fényt derít, miképp igyekezett az általa megfelelőnek tartott tehetségeket a Zeneakadémiához kötni.

 

A tanév folyamán elnökünk dr. Schlauch Lőrincz[22] nagyváradi püspök, valóságos belső titkos tanácsos Ő Nagyméltósága többször tisztelte meg az intézetet becses látogatásával, nemcsak a hangversenyeken, hanem megjelent több ízben a tanítási órákon is, jelen volt az évzáró vizsgálatokon s a tanév ünnepélyes befejezésénél és a bizonyítványok kiosztása alkalmával, beszédet intézve a növendékekhez. (…) Megemlékezünk továbbá az elnök úr nagylelkű adományairól, mennyiben az intézetnek a múlt tanévben végzett növendékét Szendy Árpádot külföldi tanulmányútja céljából 600 frt. ösztöndíjban részesítette.[23]

 

Schlau Lőrincz az ösztöndíjjal kapcsolatban az alábbiakat írta dr. Peregriny Jánosnak a Zeneakadémiai titkárának (…) Mihálovics [sic!] nekem tudomásomra hozta, hogy Szendy Árpád külföldre utazik egyelőre Stavenhagenhez[24] azután Bülowhoz. Küldök számára 300 frtot – a másik részletet (noha 600 frt nekem soknak tetszik) akkor fogom folyóvá tenni, ha a második utat teendi. (…)

 

1889. július 6-án Szendy az alábbi nyilatkozatot tette: Az orsz. magy. kir. Zeneakadémia nagyérdemű elnöke: Schlau Lőrincz úr ő kegyelmessége engem oly célból, hogy zenetanárrá képezzem ki magamat, utazási ösztöndíjjal ellátni s külföldre küldeni kegyeskedvén, ő Nagyméltósága azon törekvésének, hogy a királyi Zeneakadémián csak hazai tanerők működjenek, előmozdítása és megvalósítása végett, mélyen érzett hálától indíttatva ezennel becsületszavamra kijelentem, hogy külföldi utamról visszatérve a királyi Zeneakadémián legalább is öt évet fogok tanári minőségemben azon tanszakon működni, melyet részemre, képességeimnek megfelelőlen, akár a nagyméltóságú vallás és közoktatásügyi Minisztérium, akár az akadémia igazgatója kijelölend.

Úgy gondoljuk, Mihalovich alkalmasnak tartotta Szendyt arra, hogy a Zeneakadémia tanára legyen. Az ösztöndíj odaítéltetésével egyidejűleg két célt is elért. Lehetővé tette, hogy Szendy Árpád még egy évig képezze magát Liszt Ferenc tanítási módszerét talán a legjobban ismerő Stavenhagennél (a Bülownál tervezett tanulmányút nem valósult meg, helyette is Stavenhagennel volt), másrészt öt évre az akkor még nem közismert Zeneakadémiához kötötte egyik legtehetségesebbnek vélt növendékét. Mai szemmel érthetetlennek tűnik, hogy ilyen eszközöket kellett alkalmazni, de vegyük figyelembe a külföld elszívó erejét (Dohnányi 1905-ben utasította el Mihalovich felkérését, hogy legyen a Zeneakadémia tanára, és a sokkal vonzóbb berlini Zeneakadémia kinevezését fogadta el), a még csak 15 éves intézmény szűk kereteit, a nagyon rossz tanítási körülményeket (a Vörösmarty utcai épületben nemcsak a helyhiány, hanem a termek rossz hangszigetelése, az áthallás is nagyban hátráltatta az oktatást olyan anomáliák mellett, hogy az orgona teremben évekig nem volt megoldva a fűtés).

Szendy 1889. július 6-ától október 12-ig Weimarban tartózkodott, majd Berlinbe utazott és 1890. január 18-án tért vissza Budapestre.

          Papp Viktor már idézett könyvében Szendy így emlékszik vissza a Lisztnél töltött órákra:

 

Mint az óra, olyan pontos volt Liszt, a pedagógus. Délután háromkor belépett a terembe és már százárnyalatú köszönésével magához láncolt külön mindenkit. Mindig kitüntetésnek vettük, amikor bármelyikünket a zongorához szólított.  Először a műről beszélt, azután meghallgatta eljátszását. Ha helytelennek találta azt s az illető tehetségét nem sokra tartotta, odament hozzá, megcirógatta, meg is csókolta s bravókkal megdicsérte. Ez volt a legrosszabb. Akivel így tett, az többet előtte alig zongorázhatott. Ha valaki nagyon rosszul játszott, azt többet nem foglalkoztatta, még ha évekig járt is óráira. Ha rendkívülibb tehetséget vett észre, aki valamit elhibázott, azt megállította. Megmagyarázta a hibát, el is játszotta rögtön és háromszor is megismételte a hibásan játszott ütemeket. Ha valaki nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, például egyik tanítványa Schumann Szimfonikus etűdjeit készült előtte eljátszani, ő maga ült le inkább a zongorához és végigjátszotta a hatalmas opuszt. A mester után természetesen nem merte senki sem ugyanazt előadni. Ilyen finoman szabadult sokszor Liszt egy rossz zongorázástól. Este hét óra felé szoktak végződni a leckeórák. Ilyenkor már idegeskedett, mire a tanítványok nagy része elment. Köszönés közben néhányunknak intett, hogy maradjunk és olyankor este kilencig is tanított. Néha meghívott vacsorára, mely többnyire sült vagy főtt burgonyából, ecetes uborkából állott vajjal és paprikával s az elmaradhatatlan pattogatott kukoricából. Természetesen nem hiányzott a jó ital, de az étel ilyen furcsán szerény volt. (…) A világ minden részéről naponta hozta utána a posta a kottákat. Ezeket sokszor én bontottam föl és néztem át zongorán. Némelyiket a mester előtt vagy vele együtt. Egy alkalommal Ricordi kiadásának egy igen szép kiállítású füzetében különféle faji szerenádok kerültek elénk Burgmeintól. Négykezes művek voltak, végigjátszottuk a mesterrel az egészet. Az utolsó egy kínai szerenád volt és hogy a füzet szép kiállítása ebben is stílusos legyen, háromszögű kottákkal nyomtatta a kiadó. Megleptek nagyon a háromszögű kottafejek s elhibáztam a darabot. Liszt határtalan fölénnyel eltolt a zongorától s a két oldalt egyszerre nézve játszotta le a szerenádot. Szinte csodálkozott, hogy miként akadhat meg valaki valamin, ami hangjegy. Ekkor értettem meg, hogy Richard Wagner kusza kézírású Lohengrin-, Tannhäuser- stb. partitúráját miért volt képes egyszerre jól leolvasni, zongorára alkalmazni, azután még utolérhetetlenül előadni is.

 

* * *

 

Szendy Árpád tanári pályafutása

 

I. rész (1890 -1896)

 

A Zeneakadémia zongora-tanszakának megszületése

 

 

B

ármennyire is meghökkentő, 1875. november 14-én a Zeneakadémia megnyitásakor nem volt az intézménynek zongoratanára. Liszt Ferenc a megnyitón személyesen nem vett részt, így az Erkel Ferenc, Volkmann Róbert, Ábrányi Kornél és Nikolits Sándor tanári négyesből Erkelnek kellett vállalnia a zongoratanítást. Hogy az események így alakultak, annak anyagi és személyi okai is voltak. Az országgyűlés 1873. február 8-án megszavazta egy ének- és zeneakadémia létrehozásának költségeit. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1873. március 26-ra értekezletet hívott egybe oly végre, hogy a zenészet hazánkban a fejlettebb műízlés jelenkori magaslatára emeltessék s a közművelődés különböző tényezői közt ama helyet elfoglalhassa, mely az oly kiváló ismérvben megilleti, az országgyűlés képviselőháza egy hazánk különleges viszonyainak, valamint a zeneművészet és tudomány ez idő szerinti igényeinek megfelelő zeneakadémiának országos költségen leendő felállítását elhatározván, a létesítéshez megkívántató költséget is megszavazván, örvendetes feladatommá vált a hazai zenészeti körök ez irányban rég táplált óhajának valósítását eszközölhetni.[25] Itt született meg az a javaslat, hogy a Zeneakadémia csak úgy felelend meg címének, mind az általa célba vett művészeti feladatoknak, ha működésének már első évében is minden irányban jelét adja életképességének, s minden szak- és irányban alkalmat szolgáltat a hazai zenészeti tehetségek  kiművelésére.[26] Liszt 1873. május 7-én Weimarban keltezett és Augusz Antalnak címzett levelében a következőket írta „(...) az ankét eredményét kielégítőnek találom. Különösen örülök magas pártfogónk és elnökünk, Haynald érsek indítványának, hogy létesítsünk külön tanszakot az egyházzenének.[27] Sokan azonban ezt a Nemzeti Zenede illetve a Budai Zeneakadémia megtámadásának értelmezték, és ugyancsak ellenezték a Színészeti Tanoda különállását védelmező körök is, igazgatójával Festetics Leóval az élen. Közben az anyagi alapok is bizonytalanná váltak, kiderült ugyanis, hogy az 1873-ra megszavazott 36ezer forintból csak 21 ezer áll rendelkezésre, de ebből 15ezer a Színészeti Tanodáé. Nem véletlen, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1873. augusztus 17-i felterjesztésére Bécsből az alábbi válasz érkezett: Mielőtt ez ügyre nézve határoznék, elvárom magyar minisztertanácsom a feletti véleményezését, vajon igazolható-e az ország jelenlegi szomorú pénzügyi viszonyainál ily költséges, ily nagyszerű alapokra fektetett s ily kérdeményes sikert ígérő intézet felállítása?

Kelt Bécsben, 1873. évi szeptember hó 7én.  Ferencz József [28]

 

Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszter kényes helyzetbe került. Egyrészt időhúzásért és pazarlásért (1873 augusztusa óta bérelte a minisztérium a Hal tér 4-es számú épületet Zeneakadémia céljaira) támadták a parlamentben, és egyes sajtóorgánumokon keresztül, mások Liszt személye ellen áskálódtak. A nagyobb zeneiskolák pedig azt akarták, minden maradjon a régiben, attól félve, hogy a Zeneakadémia létrejötte megkurtíthatja költségvetésüket. A kultuszminiszter csak 1874. augusztus 5-én terjesztette újra a király elé Zeneakadémia alapításának ügyét, ez a felterjesztés azonban sikeres volt. Közben Lisztnek határozott véleménye volt a megalakítandó intézményről. Elképzelésében az egyetemes művészi jelleget hangsúlyozta, s olyan tárgyak oktatására gondolt, amelyek az ország zenei életére ösztönzőleg hathattak volna. Zeneszerzés- zongora- és egyházzene tanszék felállítását javasolta, két világhírű művész szerződtetésével: Bülow[29] tanítson a zongora-, Franz Xaver Witt[30] az egyházzene szakon. Az intézmény megnyitását pedig 1876-ra szerette volna halasztani: úgy érezte szüksége van még egy évre, hogy létrehozza a könyvtárat és beszerezhessék a szükséges eszközöket. "Hogyan járhatnék el adott helyzetben úgy, hogy fővárosunknak, Budapestnek hasznára és dicsőségére váljék? Az anyagi eszközök elégtelenek s a munkatársak, akikre szükségem volna, hiányoznak. Bülow Amerikába megy; Witt súlyos beteg, és nagyon őszinte odaadásom ellenére nem kockáztathatom, hogy erőmön felüli feladatra vállalkozzam. Azért még egyszer kérem és javasolom, hogy bölcsen húzzátok-halasszátok a dolgot.” [31] A halasztást azonban már nem lehetett vállalni. Három év nagy idő; ezalatt háromszor is föl lehetett volna állítani a zeneakadémiát. A minisztérium csak arra szorítkozott, hogy ankétot hívjon össze, s időről időre ígéreteket tegyen. Mindenki be fogja látni, hogy ez nem komoly eljárás s hazai művészeink – Liszt Ferencet nem is számítva – több méltánylatot érdemelnének. Vagy létesítik a zeneakadémiát, vagy nem. Ha létesítik, lássanak hozzá azonnal, mert készen áll minden eszköz s meglehetősen kifogytak az időből; ha nem létesítik, ki kell mondani ezt is határozottan, hogy az illetők végre-valahára tájékoztassák magukat. Csak az ígérgetés és halogatás rendszerével hagyjanak föl, mert ez alatt tekintélyrontó gyöngeség rejlik.[32]

          Ezek után felgyorsultak az események. Trefort 1875. IX. 2-án kelt rendeletével Erkel Ferencet kinevezte igazgatónak és rendes tanárnak,[33] Volkmann Róbertet rendes tanárnak, Ábrányi Kornélt titkárnak és rendkívüli tanárnak, és megbízta őket: készítsék el az ideiglenes szervezeti szabályzatot, az ügyrendet, a tantervet, az órarendet és ezeket haladéktalanul terjesszék fel a minisztériumba.   Egyúttal utasítást adott arra is a miniszter, hogy a Zeneakadémiát 1875. októberben részlegesen nyissák meg.[34] Ez végül halasztást szenvedett, de meghirdették a felvételi vizsgákat, ahol a 70 jelentkező közül 39-en megfeleltek a követelményeknek. 1875. november 14-én megnyitotta kapuit a Zeneakadémia, 14-en a zongora, 25-en az elméleti szakokra iratkoztak be.[35] Liszt levélben köszöntötte Erkelt  „Több mint 30 éve képviseli és támogatja Ön a legdicsőbben művei által Magyarország zenéjét. E zenét ápolni és fejleszteni: a budapesti Zeneakadémia feladata. Az ügy tartósságáról és sikeréről kezeskedik az Ön belátó gondoskodása az igazgatói poszton”[36], de ő maga nem jelent meg a megnyitón. Az évek óta tartó huzavona és bizonytalanság arra késztette, hogy Itáliában maradjon és várja ki, hogyan alakulnak az események. Így 1876 februárjáig Erkel Ferenc (aki zeneszerzést és magyar zenészetet szeretett volna tanítani) egyedül látta el a zongoratanítási feladatokat.

          Az 1878/79-es tanév kezdetéig lehetett ezt az állapotot fenntartani, akkor a növekvő hallgatói létszám miatt új zongoratanárokat kellett szerződtetni. Liszt javaslata egykori kiváló növendéke Juhász Aladár volt, akit legtöbbre tartott magyar tanítványai közül, és akit nemcsak zongoratudása és képzettsége miatt, hanem segítői szándékkal is pártolt, mert a fiatal művész sokat betegeskedett. A minisztérium éppen erre hivatkozva nevezte ki Liszt másik jelöltjét, Gobbi Henriket rendes-, Erkel Gyulát pedig rendkívüli tanárrá.

          Liszt 1886-ban bekövetkezett halála után Erkel Ferenc és Gobbi Henrik folytatta tovább a zongoratanszak munkáját. Erkel azonban egyre többet és egyre gyakrabban betegeskedett, aminek eredményeképpen 1888. december 20-án nyugdíjba vonult.  Ismét előállt az a sajátos helyzet, hogy a Zeneakadémia zongora főtanszakán csak egy tanár tanította a beiratkozott 27 növendéket. (Itt jegyezzük meg, hogy segédtanárként már Thomán István tanította az előkészítőbe járó 19 hallgatót, illetve azt is, hogy Szendy Árpád segédtanári megbízást kapott zongora melléktárgy oktatására. Ez a megbízás tanulmányútja alatt érvényét vesztette.) Az 1889/90-es tanévben Chován Kálmán és Thomán István került a zongora főtanszakra, utóbbi a nyugdíjba vonult Gobbi Henrik helyére. Meggyőződésünk, hogy a két idősebb tanár nyugállományba vonulása  jelentős költségvetési megtakarításhoz vezetett, és ez tette lehetővé, hogy Mihalovich a zongoratanári létszám bővítését megvalósíthatta. Az 1890/91-es tanévben további változások történtek a zongoratanszak történetében. Thomán Istvánt előléptették rendes tanárrá, Szendy Árpád pedig 1891. január 31-i dátummal kézhez kapta rendkívüli tanári kinevezését.

          Szendy már a tanév kezdete óta tanított, de az első négy hónapban szerződés nélkül. Mihalovich, mint ahogy ezt említettük, külföldi tanulmányútja előtt szavát vette Szendynek, hogy hazatérte után öt évig a Zeneakadémia rendelkezésére áll. „Az igazgatóság azon törekvésének, hogy a királyi Zeneakadémián csak hazai tanerők működjenek, előmozdítása és megvalósítása végett, mélyen érzett hálától indíttatva ezennel becsületszavamra kijelentem, hogy külföldi utamról visszatérve a királyi Zeneakadémián legalább is öt évet fogok tanári minőségemben azon tanszakon működni, melyet részemre, képességeimnek megfelelőlen, akár a nagyméltóságú vallás és köz­oktatásügyi Minisztérium, akár az akadémia igazgatója kijelölend.”[37]  Szendy – félreértésből, vagy figyelmetlenségből – külföldi tanulmányútjának ideje alatt is felvette segédtanári tiszteletdíját. 1890. május 11-én Mihalovich a minisztériumhoz fordul, hogy az ügyet rendezze „(...) kérem tehát Nagyméltóságod, hogy kegyeskedjék a tiszteletdíj beszüntetését elrendelni és Szendy Árpádot a fölvett összeg visszafizetésére kötelezni, s amennyiben erre nem volna képes, bátorkodom azt az alázatos javaslatot tenni, hogy a nevezett összeg vonatnék le a jövő tanévben fizetéséből, ha esetleg Nagyméltóságod kegyes lenne őt intézetünkben tanári minőségben alkalmazni.[38] A minisztérium a javaslat szerint járt el, Szendy 1890 szeptembere és 1891 januárja között javadalmazás nélkül tanított.

Az 1891/92-es tanévben zárult le a zongoratanszak szervezése.  Ekkorra alakult ki a tanfolyamok egymásra épültsége, vagyis az előkészítő, az akadémiai és a tanárképző tanfolyam, amihez szervesen kapcsolódott a hároméves gyakorlóiskolai tanfolyam, ahol a zongoratanítás az elemi fokról indult és alkalmat adott a tanárképző hallgatóinak a szigorú és következetes módszer alapján való tanítás gyakorlati elsajátítására. A három tanár, Chován Kálmán, Thomán István és Szendy Árpád tevékenysége nyomán a tanszak egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Míg 1888-ban 46, az 1892-ben 97, 1893-ban 109,  1895-ben 131 növendék tanult a zongoraszak a különböző tanfolyamain. Nemcsak emiatt volt fontos Mihalovich számára a zongora tanszak, hanem azért is, mert Thomán és Szendy személyében két volt Liszt- és zeneakadémiai növendék tanított, míg Chován Kálmán (tíz évvel idősebben, a bécsi Horák-féle iskola tapasztalataival) már jelentős tanári múlttal a háta mögött, alapos módszertani és metodikai ismeretekkel felvértezve jött a Zeneakadémiára. A zongorajáték módszertanáról[39] 1892-ben könyvet jelentett meg, ami a tanárképzős hallgatók tankönyve is volt egyben. A könyv végén 12 osztályra kiterjedő teljes tananyagtervezetet tett közzé. A Zeneakadémia zongoratanárai már a kezdetekben szembesültek azokkal a problémákkal, amelyek a hazai zenetanítás szabályozatlanságából fakadtak. A zongora- és általában a zeneoktatás színvonalának emeléséhez elengedhetetlen volt egy mértékadó és – a zenetanulás alacsonyabb szintjein – az ország egyéb zeneiskoláiban is általánosan bevezethető tanrend kidolgozása. Az éveken át tartó munkában, amelynek főbb vonalait a már előbb említett Chován tervezet alapozta meg, a zongora tanszak mindhárom tanára részt vett, ki-ki a maga egyéniségének és művészi–pedagógiai elveinek érvényesítésével.  Szendy akadémiai tanfolyamainak tananyagai megtalálhatóak a Zeneakadémia évkönyveiben.

          I. osztályban a különböző skálák mellett  Czerny: „Negyven napi tanulmány”1-20-ig, a „Kunst der Fingerfertigkeit két füzete és Cramer 1-50-ig Bülow kiadásában voltak a technikai gyakorlatok. Emellett Bach: Háromszólamú invenciói 1-6-ig, Beethoven, Clementi, Mozart, Haydn szonátáiból, Beethoventől Rondó, és Mozarttól: Fantázia továbbá Chopin két mazurkája, Chován: „Tavaszi jelenetek” 1-6-ig, Grieg: „Poetische Tonbilder”, Schubert két Impromptuje és Schumann: Kinderszenen 1-6-ig szerepelt a megtanulandó darabok listáján.

          II. osztályban a technikai gyakorlatok ismétlése és folytatása. Czerny: „Negyven napi tanulmányai”ból 20-40-ig, s az előbbiek ismétlése. Tanulmányok: Clementi-Tausig: „Gradus ad Parnassum”, Czerny: „Kunst der Fingerfertigkeit” harmadik és negyedik füzete, Kullak: Oktáva gyakorlatokból 3-4 darab, Bach: Wohltemperiertes Klavier-ból 10 prelúdium és fúga (Tausig kiadás), valamint egy-két „Englische Suite”. Előadási darabok: Händel, Rameau, Scarlatti, Beethoven, Mendelssohn, Schubert, Chopin, Schumann és más zeneköltők műveiből válogatva, a növendékek képessége szerint.

          A III. osztály növendékeinek tananyaga így nézett ki: a technikai gyakorlatok folytatása és kibővítése. Czerny virtuóz tanulmányainak I. és II. füzete. Kessler Op. 20. és Moscheles 70-ik művének I. füzete, vagy Köhler speciális tanulmányainak I. füzete. Kullak: Oktáva gyakorlatok folytatása. Bach: Prelúdiumai és fúgáiból folytatólag 11-22-ig (az ötszólamúak kivételével). Beethoven, Schubert, Weber nagyobb szonátái válogatva. Egy-két versenymű, vagy más kétzongorás darab, továbbá Schumann, Chopin, Rubinstein, Raff, Henselt, Liszt, stb. műveiből.

          Végezetül az akadémia IV. osztályában az alábbi műveket tanulták Szendy növendékei: Czerny Virtuóz tanulmányainak ismétlése, és folytatása. Chopin Op. 10. és Op. 25. Etűdökből legalább 10 tanulmány, ezenkívül Rubinstein, Henselt, Liszt tanulmányaiból néhány darab. Bach ötszólamú fugái. Versenyművek és más előadási darabok Bach, Beethoven, Schumann, Chopin, Volkmann, Rubinstein, Tausig, Brahms stb. műveiből.

          A fenti tananyagot szemügyre véve igazat kell adnunk Kálmán Györgynek, aki úgy vélte a rendszeres gyakorlás, az etűdök fegyelmezett, vég nélküli ismétlése, az akaraterő maximális fejlesztése révén, a tökéletes technika birtokába kerülve a zongorista minden művészi követelménynek meg tud felelni. Szendy a tanárok ahhoz a típusához tartozott, akik a növendéket még anyagnak sem fogadták el olyannak, aminő. Előbb acélossá, ruganyossá edzették, hogy a tanulásra használhatóvá váljék. Nem respektálták a növendék egyéniségét. Elsősorban az akaraterőt fejlesztették, feszítették, a tehetség rendkívüli koncentrációját követelték, hogy a tudás igazgyöngyét nagy erőfeszítéssel izzasszák ki. Ez a tehetségnek, egyben az egyéniségnek is próbája! Csak az az értékes egyéniség, illetve egyéni tulajdonság, mely külső nagy elhatározásokkal szemben is megmarad.[40]

          Szendynek az 1893/94-es tanévben 53, 1894/95-ös tanévben[41] 51 növendéke volt, és heti 36 [42] órában tanított. 1895-ben voltak először végzős növendékei: Füchsel Eugénia és Poray Kucsewska Mária. Ugyanebben a tanévben bővítették két évről három évre az előkészítő tanfolyamot. Nagyon fontos változtatás volt az is, hogy a tanárképző tanfolyam első osztályába csak az akadémiai tanfolyam negyedik osztályának elvégzése után lehetett jelentkezni. Ezzel megszüntették azt a gyakorlatot, hogy ez említett két osztályt egy időben végezzék el a növendékek. Az átmeneti intézkedés folytán szükségessé vált a tanárképző I. osztályának egy évre való beszüntetése, hogy azután egy év múlva az egész szervezet az új alapon induljon meg. Ez az új szervezet a zenetanári képzés és képesítés három fokát fogja adni, és pedig az I. fokon csupán zongorára, a II. fokon zongorára és énekre (illetőleg az iskolai énektanításra, a III. fokon a zongorára, énekre és orgonára, tekintettel a tanítóképző intézetek zenetanítására.[43]

 

 

SZIRÁNYI GÁBOR

 

Szendy Árpád tanári pályafutása, II. rész

 

(1896 -1906)

 

A millenniumi ünnepségek nagy nemzeti munkájában a Zeneakadémia is megtette kulturális és hazafias kötelezettségét. Részt vett mint kiállító a közoktatásügyi csoportban és hangversenyeket tartott az ünnepségek csarnokában. A kiállításba elküldöttük Erkel Ferenc, Liszt Ferenc és Volkmann Róbert, a Zeneakadémia volt nagy mestereinek mellszobrait, készítettünk több grafikai táblázatot, melyek könnyed áttekinthető modorban mutatják be és szemléletivé teszik az intézet jelenét és fejlődésének egész történetét; ezt mutatják a statisztikai táblázatok is, az intézetben használt zenei tankönyvek és más kiállított tárgyaink. A kiállítási ünnepélyek csarnokában két vizsgálati hangversenyt tartottunk; a tervbe vett harmadikat az őszi hangverseny-évadra halasztottuk. Az első hangverseny műsora hazai zeneszerzők műveiből volt összeállítva; a másodikon idegen, klasszikus művek kerültek előadásra, a harmadikon pedig a zeneakadémia zeneszerzési tanszaka növendékeinek zenekari műveit szándékoztuk a m. kir. opera zenekarának közreműködésével bemutatni s így a már megtartott két hangverseny a tervbe vett harmadikkal a zeneakadémia művészi munkáját több oldalról mutatja be. Ez képezte műsoraink összeállításának elvi alapját. A harmadik hangverseny elhalasztásának okát ama részvétlenség képezte, melyben a hangversenyek a kiállítás területén egyáltalában részesültek. Valamennyi hangversenyező testület csakhamar jónak látta visszalépni, mert  a budapesti, úgy mint az idegen közönség, főleg a beállott hőség folytán nem mutatott nagy kedvet arra, hogy estéit a kiállításon az ünnepélyek csarnoka zárt helyiségeiben töltse.[1] Az említett hangversenyeken Szendy Árpád Millenniumi szonátája („Pályakoszorúzott mű”) Szántó Tivadar előadásában hangzott el, míg zongoranövendékei közül Möldner Lujza játszotta Volkmann Változatok egy Händel téma fölött című művét.

 

Az 1896/97-es tanév fontos szervezeti változása az a vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet volt, amely a zeneművészeti oklevelek és végbizonyítványok kiadásáról rendelkezett, és amelyik kimondta: az eddigi eljárástól eltérően most már nem kizárólag az osztályzatok alapján, hanem pályázat folytán adatik ki. A zongora oklevél pályázat feltételei a következőek voltak:

 

a.) A pályázat előtt 14 nappal a vizsgabizottság által feladott mű eljátszása.

b.) Lapról olvasás, lapról játszás.

c.) Egy ének vagy zenemű kíséretének á vista játszása, valamint annak áthelyezése a bizottság által meghatározott hangnembe.

d.) Egy korál-dallam rögtönzött négyszólamú játszása, számozott basszus játszás.

e.) Egy klasszikus versenymű előadása; kamarazeneművek műsorának bemutatása. A műsornak legalább 10 darabból kellett állnia.

 

1896-tól Szendy heti 33 órában tanított, 15 órája volt az akadémiai és 18 órája az előkészítő tanfolyamon. A növendékek száma a kilencvenes évek második felében előbb 44, 47, 43, de 1898/99-es tanévben csak 27 hallgató látogatta óráit. Ez azzal is összefüggött, hogy míg a Zeneakadémiára az 1897/98-as tanévre 340 hallgatót vettek fel, addig ez a létszám 1898/99-ben 294 fő volt. 1899-től ismét harminc felett volt növendékeinek száma és a heti 33 óra elfoglaltság az 1903/04-es tanévben 30 órára mérséklődött. Tanítványai között olyan kiválóságok találhatóak ebben az időben, mint Braun Paula, Durigo Ilona, Fodor Ernő, Hiermayer Sarolta, Körömy Róza, Lichtenberger Emil, Nagy Géza, Otrokócsi Nagy Irma Pickert (Varró) Margit, Sándor Margit, Senn Irén.  A főváros által 1873-ban alapított Liszt ösztöndíjat Hiermayer Sarolta, Durigó Ilona, Nagy Irma és Braun Paula nyerték el.

 

A zongora főtanszak tanárai között nem alakult ki alárendeltségi viszony. Mihalovich mindvégig megőrizte zongoratanárainak egyenlőségét.  Kitűnő példa ennek igazolására az alábbi, a három tanár által jegyzett, Mihalovichnak szóló levél:

 

Nagyméltóságú Igazgató Úr!

 

Zimay úr tisztelt kollégánk „Elemi és technikai gyakorlatok” című művének érdekében hozzánk intézett felszólítása folytán harmad ízben jutunk azon kényes helyzetbe, hogy hazai zeneszerző illetve kollégáink művei felett kell bírálatot mondanunk. Nehezünkre esett ez már Beliczay kartársunk és Brück Gyula úrral szemben is, kiknek „tanulmányait” nem fogadhattuk el, mert nem pótolhatták volna a meglevő klasszikai tökélyű műveket. Hasonló helyzetben vagyunk Zimay kolléga úr művével szemben is, azon különbséggel, hogy amíg ott a kívánatos nívó hiánya képezte az akadályt, addig itt a művek fölöslegessége teszi azt használhatatlanná – amennyiben a skálák és hangzatok kottából való játéka már elavult dolog, sőt a növendék önállóságának és önítéletének hátrányára lenne (…) ezért Zimay kolléga úr e művét legnagyobb sajnálatunkra tananyagul el nem fogadhatjuk.

Budapest, 1895. október 12. Teljes tisztelettel: Thomán István, Szendy Árpád, Chován Kálmán.

 

De hozhatjuk Tóth Elemér alkalmaztatása ügyében kért véleményt is érvként:

 

Chován, Szendy, Thomán tanár uraknak!

 

Kérlek szíveskedjetek e kérvényt átolvasni, s érdemleges véleményt adni: van-e szükség a kért állásra, s ha nincs miért nincs? Indokolva!

 

Szendy válasza megmaradt az Egyetem levéltárában:

 

Tóth Elemér úr folyamodványában (…) azon cikksorozatra támaszkodik, amely a Zenelap 1902. évi 4-13. számában jelent meg és mely cikkben „A zongorajáték és tanításának fő elveit” tárgyalja. Munkája dicséretes, bár minden jóravaló, közepes képességű zongoramestertől elvárható az, mit ő említett munkájában kifejt; mindazonáltal konklúziója tárgytalanná teszi kérését, mellyel a Nagyméltóságú Miniszter Úrhoz fordult. Ő ugyanis utolsó pontjában ezeket mondja: „Tekintettel arra, hogy a zeneintézeteinkben az alacsony tandíjak és a tanulók nagy száma miatt a rendes zongoraórákban mindenre kiterjeszkedni úgy sem lehetne, a zongoratanítás sikerének érdekében állna a gyakorlati fiziológiát a technikai analízissel együtt mint külön tantárgyat bevezetni”.

 

Miután sem a tanulók nagy számáról, sem idő szűkéről szó sem lehet – hisz nyilvánosság előtt működő növendékeink meggyőznek arról, hogy zongorázni tudnak és tudatosan tudnak – ennek következtében ez az akadémiára nem vonatkozhat. Kívánatos lenne azonban, ha Tóth úr lépéseit oly hazai zeneintézményekhez intézné, hol az osztályok túlzsúfoltsága miatt minden üdvös és ésszerű munkálkodás meddő marad; miután idő szűke miatt ott még az általa tárgyaltakról sem lehet szó, nem hogy elfogadható előkészítésről az orsz. m. kir. zeneakadémiára, szó lehetne.

 

Bármilyen kérdés esetén Mihalovich mindhármuk véleményét kikérte, és igyekezett az esetleges ellenvéleményeket elsimítani. Ám erre meglátásunk szerint nem volt szükség. Szendy és Chován között a szarvasi kötődés, Szendy és Thomán között pedig a közös diák múlt teremtette meg a szükséges harmóniát.

Tanári módszereik különbségeire már a kortársak is rámutattak, a kettőt hol egymás ellentéteként, hol pedig egymás szerencsés kiegészítőjeként interpretálva. Thomán a zongorázás mechanikájának, Chován és Szendy az etűdök alkalmazásának, előadásának magyar iskoláját teremtette meg.

 

A magas óraszám, a budapesti egzisztencia megteremtéséhez elengedhetetlenül szükséges magánórák miatti túlhajszoltság kikezdte Szendy egészségét. 1901 szeptemberében Mihalovich támogatta kérvényét, amelyben rendkívüli szabadságot kért. „Szendy Árpád zeneakadémiai rendes tanár idemellékelt kérvényét meleg pártolással van szerencsém Nagyméltóságodnak felterjeszteni. Szendy Árpád lelkiismeretes buzgósága, mint tanítási és művészi sikerei folytán intézetünk kiváló tanerői közé tartozik, aki 12 évi működése alatt tanári munkáját megszakítás nélkül végezte s kinek teljes meggyógyulása intézetünknek érdekében áll.[2]

 

Szendy 1890-ben vette nőül Koncz Jankát. Gyermekei: Attila 1891-ben, Piroska 1893-ban és Sári 1897-ben születtek. Egész életét végigkísérte kenyérkereső küzdelme. Ahogy egyik levelében fogalmazott: jelenlegi helyzetemben sem a magam, sem nőm és gyermekeim anyagi jövőjét, de sőt művészi jövőmet sem látom biztosítottnak, mert szerény díjazásom a megélhetésre elegendő nem lévén, magán órák adására vagyok utalva, mely időmet annyira igénybe veszik, hogy önképzésemre – úgy szólván – mi sem marad.[3]

 

Szendy hihetetlen mennyiségű munkát végzett. Az akkori idők családi modellje szerint egyedüli kenyérkereső volt.  Szarvasról nem számíthatott segítségre, ugyanakkor meg kellett teremtenie budapesti egzisztenciáját. Gyakorlatilag évente költözött, a bérelt lakások milyensége a bérkaszárnyától a bérpalotáig terjedt, és zömmel a VI. kerületeben voltak megtalálhatóak. A zeneakadémiai tanítás, a magán órák tartása mellett zeneszerzői tevékenységével sem hagyott fel. 1905-ben mutatta be az Operaház a Mária című 3 felvonásos operát.  A dalművet Szendy korábbi vázlatai, és töredékei felhasználásával Szabados Béla komponálta végig. Nem tisztázott, hogy milyen arányban oszlott meg kettejük között a kompozíciós munka, de végeredményben koruknak megfelelő, jellegzetesen nemzeties opera született. Ugyanebben az évben volt Magyar aforizmák, II. befejező sorozatának című művének saját maga által előadott ősbemutatója a „Tanári összejövetelek zeneestélyének” alkalmával. Nagy energiával készítette instruktív kiadványait is, ezek első darabjai 1906-ban jelentek meg a Rozsnyai kiadónál: A 11 válogatott tanulmány Kessler Op. 20-ból; J. S. Bach: 15 válogatott kis prelúdium fokozatos összeállításban; és a 15-15 két és háromszólamú Invenció. Szendy a 15 kétszólamú Invenció bevezetőjében többek között ezt írja:

 

A növendéknek technikailag győznie kell azt a művet, melyet betanul. Nekünk pedig kötelességünk, hogy a mű fölött való teljes uralomhoz hozzásegítsük. Ez a vezető gondolatunk. Magától értetődik azonban, hogy a technika mindig csak eszköz egy magasabb cél eléréséhez.(...) föladatunknak vallottuk azt, hogy e kiadásban nemcsak a frazeálást(dinamikát, hangsúlyt) tüntetjük föl mentől pontosabban, hanem a technikai könnyedséghez vezető utakat és módozatokat is megjelöljük. Ennélfogva állandó gondot fordítottunk az ujjrendre és az ékesítések magyarázatára, illetőleg helyes ismertetésére, mert – ismételjük – először a technikai nehézségekkel kell a legapróbb részletekig végezni. Az ujjrendről azt szokás mondani, hogy az egyéni. Csakhogy nem minden esetben az. Az a növendék, aki Czerny: Schule der Geläufigkeit III-IV. füzetével párhuzamosan játssza a kétszólamú invenciókat, zenei, vagy éppenséggel művészi értelemben még korántsem egyéniség. Azért okosabb hallgatnia arra, akinek több a tapasztalata és akinek utasításait szigorúan követve fültétlenül jobban jár, mintha maga kísérletezne. Az ékesítések magyarázatánál és megoldásánál is nagyon sok esetben volt rám nézve irányadó a technikai szempont. Viszont ezért többször el kellett térnem Bach szabályainak merev értelmezésétől, bár túlnyomólag (hivatkozhatom az egyes invenciók alatt olvasható megjegyzéseimre) illő kötelességgel hajtottam végre a nagy mester rendelkezéseit. Sőt a Bach hagyományhoz való ragaszkodásomban, a közkézen forgó kiadványok utasításai közül akárhányat nem tehettem magamévá, mert – bárhogy meggyökerezett is – önkényes és stílustalan.[4]

 

Később még visszatérünk Szendy és Chován instruktív kiadványaira, de e bevezető néhány sorából is kitűnik a pedagógiai szándék: a tanár utasításainak szigorú, ellentmondást nem tűrő betartatása, a feltétel nélküli engedelmesség.

 

Mindeközben a Zeneakadémia zongoratanszaka egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. A jelentkezők nagy létszámának a Vörömarty utcai épület szűk volta szabott gátat.  A szerény kezdetekből immár előkelő, nagyszabású s a külföld által is méltányolt és elismert Zeneakadémia egészséges fejlődésének állandó akadálya volt, hogy bérházban szorongott és a saját céljainak megfelelő épülete hiányzott. Sokágazatú tanfolyamai és tanszakai nem fértek el a szűk helyen; hangversenyterme pedig sem a folyton növekvő közönségének érdeklődését nem elégíthette ki, sem zenekari és operai előadásainak bemutatására nem volt alkalmas.[5]

 

Dohnányi Ernő – Thomán István volt növendéke – Európa egyre keresettebb zongoraművészévé vált. Mind több figyelem irányult rá, aminek eredményeként meghívták a Berlini Királyi Zeneakadémiára tanárnak.  Talán ez a hír, vagy az ezt taglaló, és a magyar köz- és zeneéletet mélyen elítélő újságcikkek hatására Mihalovich  - karöltve a minisztériumi illetékesekkel – zeneakadémiai katedrát ajánlott Dohnányinak. Ezzel azonban elkéstek. Dohnányi Mihalovichnak szóló, 1905. április 22-én Zomborban keltezett levelében[6] az alábbiakat írta: (…) Berlin helyett Budapestet választani olyan áldozat lett volna részemről, amelyet a haza fiatalságom tekintetbe vételével egyelőre tőlem nem követelhet s amelyet én művészetemre való tekintettel egyelőre nem hozhatok. Berlin ma a zenevilág központja, ehhez kérdés nem férhet. Budapest pedig – valljuk be – a zenevilágban még kis szerepet sem játszik. Ha igaz is, hogy a berlini Hochschule csak egy Clique-nek a központja, de ez a Clique óriási és szerepet játszik már évtizedek óta, míg arról, hogy én Budapesten domináló positiót foglalok el, vagy sem a zenevilág tudomást nem vesz. Különben Budapesten nagyon sok ellenségeskedésnek lettem volna kitéve, s talán épen olyanoktól, akiktől nem várható. (…)

 

A zongora tanszakon változatlanul a Chován, Szendy, Thomán hármas tanított, 96 növendék járt hozzájuk a különböző évfolyamokon. Az 1906/7-es tanév során azonban változások álltak be a zongora tanszak történetében. E tanév december havában Thomán István tanár, évek túlfeszített munkája folytán beállott súlyos betegsége következtében nyugdíjazását kérte. A minisztérium, sikeres tanári működésének elismerése mellett, a kibetegült tanár kérelmét teljesítette. Intézetünk egy kiváló tanerőt veszít benne, aki nagyszámú növendékei közt sok jeles, köztük világhírű művész vall mesterének s aki 18 évi buzgó és lelkiismeretes munkálkodásával a Zeneakadémia hírnevének emeléséhez is hozzájárult. Tanszékére, az akadémiai tanfolyam vezetésére a vallás- és közoktatásügyi miniszter Bartók Bélát, az intézet egykori nagy tehetségű tanítványát s immár előkelő névvel bíró művészt nevezte ki; az előkészítő tanfolyamon elfoglalt óráinak ellátásával pedig Székely Arnoldot, intézetünk egykor szintén kiváló növendékét és okleveles zenetanárt bízta meg. Mindkettő Thomán tanítvány volt.[7]

 

Két megjegyzést szeretnénk fűzni a fentiekhez. Thomán István nem betegség miatt távozott, amit alátámaszt az is, hogy 1940-ben bekövetkezett haláláig saját zeneiskolát vezetett a fővárosban. (A zeneiskola minden tavasszal kedvezményesen kibérelte a Nagytermet az év végi vizsgahangversenyeire.) Egy mind a mai napig ki nem derített botrányba keveredett, amelynek lecsendesítését volt hivatva szolgálni Mihalovich Ödön kérésére történt nyugdíjba vonulása. Nyugdíjaztatása azt is maga után vonta, hogy már csak egy volt Liszt tanítvány, Szendy Árpád maradt a Zeneakadémia tanári karában. Ez pedig azt eredményezte, hogy ettől kezdve egyértelműen a zongoratanszak vezető tanárává vált.

 

 

[1]Harrach József szerk. Az Orsz. Magyar Királyi Zeneakadémia évkönyve az 1896/7-iki tanévről. Budapest, 1896 Athenaeum

[2]Szirányi Gábor: i.m.

[3]Szirányi Gábor: i.m.

[4]Bach, Johann Sebastian: 15 kétszólamú inventió Budapest, 1906, Rozsnyai

[5]Moravcsik Géza: Az Orsz. M. Kir. Zeneművészeti Főiskola alapításának és 50 éves fejlődésének története in: Az Országos Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola Jubileumi emlékkönyve 1875-1925. Budapest 1925, Orsz. M. Kir. Zeneművészeti Főiskola

[6]A levél a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem könyvtárának tulajdona. Először közreadta Vázsonyi Bálint: Dohnányi Ernő Budapest, 1971 Zeneműkiadó p. 67-68.

[7]Moravcsik Géza szerk. Az Orsz. Magyar Királyi Zeneakadémia évkönyve az 1906/7-iki tanévről. Budapest, 1907, Athenaeum

 

 

SZIRÁNYI GÁBOR

 

Szendy Árpád tanári pályafutása, III. rész

(1911-1913)

 

E tanulmány írása közben számomra a Zeneakadémia fogalmának fejbentartása jelentette a legnagyobb nehézséget. 1977-ben ért az a megtiszteltetés, hogy a könyvtár munkatársa lettem. Ez a több, mint három évtized jelentős változásokat hozott életemben. Munkám és érdeklődési köröm összeforrt mindennapjaimmal, és összeforrt szüleim múltjával is. Tagja lettem az intézménytörténeti kutató csoportnak, lehetővé vált, hogy tanulmányozzam a levéltári dokumentumokat és e dokumentumok olvasása és válogatása közben szüleim élete és ifjúsága kézzelfogható élettel telítődött. Az általuk mesélt történetek, anekdoták szereplői komoly tanárokká, jelentős tudósokká, köztiszteletben álló tisztviselőkké, váltak. Ugyanakkor nem tudtam elszakadni a jelentől. Elvégre a Zeneakadémia mai akadémiai tanfolyamának elsős zongoristái már régen nem Czernyt, Cramert vagy Bach: Kétszólamú invenciót játszanak. Érettségi kell a felvételhez, nem a betöltött 16-ik életév, mint egyszeri alapkövetelmény (természetesen ez alól mentesül a Kivételes Tehetségek Előképző Tagozata). Hogy a legszemléltetőbb példát említsem: amikor azt olvastam, hogy Szendy Árpád az 5-ös teremben tanított, óhatatlanul a Zenepalota első emeleti, Liszt Ferenc térre néző, és most gazdasági hivatalként funkcionáló tantermére gondoltam és csak később kaptam észbe, hogy ez még a Vörösmarty utcában volt és ott nem tudom, hogy 1901-ben melyik volt az 5-ös tanterem.

 

Ugyanígy szeretném konkrét, ma ismert, jeles személyhez kötni a Szendy által képviselt tanári típust. Sokat töprengtem azon, hogyan tudnám a mai zongoratanárok, zongoristák és érdeklődők számára minél közelebb hozni és élőbbé tenni tanulmányom főhősét? Ezen töprengések között találtam Kocsis Zoltán „Köntörfalazás nélkül” című, a 75 éves Rados Ferencet köszöntő cikkére, amiben többek között ezt olvashattam:[44] Hozzá csak az kerülhet igazán közel, aki őt is érdekli. Aki munka címén dolgozgatást, aki tanítás ürügyén barátságos foglalkozást remél, jobb, ha meg sem próbálja. Ha valaki az első sátáni kacajon megbántódik, inkább rögtön menjen el. A mesterkurzusok ál-filantróp, velejéig hazug világához szokott örök növendék talán tartsa magát távol attól a közegtől, amelyben nem lehet másról szó, mint a lényegről, az önmagunkkal való könyörtelen szembesítésről, ahol nincs relatív megítélés, mivel a mércét maguk a művek jelentik.

 

Szendy minden hallgatójától hihetetlen mennyiségű munkát követelt. Maga – kora eszközei és eszményei szerint mindent megtett, hogy a tanítványt, a kézhez kapott anyagot az általa elképzelt ideálra gyúrja, hajlítsa. Ugyanakkor vérbeli pedagógus nem lehet egyéniségébe zárkózott ember. Azt a tanárt aki tanítványában önmagát akarja megvalósítani, mindig csalódás fenyegeti. Az igazi művészpedagógus intuitive fölismeri (természetesen csak megközelítőleg) a célt, mely felé növendéke tapogat és megkeresi azokat az eszközöket, melyek legrövidebb úton juttatják el a tanítványt, nem mesteréhez: önmagához. Szendy iskolájában azonkívül, hogy becsületes, lelkiismeretes munkához szoktak a növendékek, csak a kiváló egyéniség lenyűgöző hatását találtuk, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.[45]

 

László Sándor Kaliforniában élő zongoraművész, aki 1908 és 1910, illetve 1912 és 1914 között volt Szendy egykori tanítványa, így emlékezett vissza az egyik órára:[46] Óriási respektusa volt előttünk. Rajongva szerettük, de egyúttal reszketve lestük szeszélyesen változó hangulatának kitöréseit. Sosem felejtem el, amikor egy nap belépett a tanterembe, - ott látom magam előtt ma is, - feldúltan, még a rendesnél is nagyobb szigorúsággal. Mindenki elfojtott lélegzettel várta a történendőket. Egyszerre csak odament az egyik radiátorhoz és egy ütéssel darabokra zúzta a felette lévő üvegpolcot. Ennek következménye az volt, hogy Höchtl Mancinak a csuklója kezdett fájni, Kabos Ilonka a zsebkendőjével becézgette hüvelykujját, melyet állítólag megvágott, Szatmári Tibor egy jól választott pillanatban kiosont, Zsigmondy Gábor[47] őszintén bevallotta, hogy nem készült el és én, akinek a leghalványabb fogalma se volt arról, hogy mi megy itt végbe és mi okozza az „öreg” dühkitörését, leültem a zongora mellé. Játszhattam volna, mint maga Liszt Ferenc, az sem használt volna semmit. Szendy nem csak a játékomat hordta le, hanem (…) kijelentette: „hát ez az a híres Bach játékos? Magából sosem lesz Bach zongorista”.

 

Az 1911/912-es tanév legnagyobb újdonsága a művészképző tanfolyam felállítás volt. Három kiváló tanár: Hubay Jenő, Popper Dávid és Szendy Árpád az alábbiakat írta Mihalovich Ödönnek:

 

Méltóságos Igazgató Úr![48]

 

(…) A mesteriskola alapgondolata az, hogy tanító és tanuló vállvetve koncentrálja minden erejét egy célra, arra, hogy művészetet teremtsenek; művészetet minden mellékgondolat nélkül. Vagyis itt a vezetés nem vet ügyet a létharc által teremtett szükségletekre, azokra a helyzetekre, amelyekbe gazdasági motívumok viszik bele a zenészt, ez az intézmény nem akar nevelni embereket sem zenekari célokra, sem tanítási célokra, utolsó rendeltetése tisztán ideális. Ez az esztétikai végcél azonban korántsem zárja ki azt, hogy a mesteriskolából kikerülő zenész a gyakorlati életben úgy helyezkedjék el, ahogy a kedve tartja. Fölszereltségénél fogva boldogulhat a zenei pálya különböző területein, az uralkodó szempont azonban képességeinek megbírálásánál, irányításánál és kialakításánál marad az, hogy művész váljék belőle.

 

Nem művész, hanem virtuóz lesz! - ez a folyton ismétlődő vád a mesteriskolák ellen. Vajon alapos-e? Jóllehet nem gondolunk merőben virtuóz egyénekre, még sem csatlakozunk azokhoz, akik a virtuóz fogalmába bizonyos ironikus elemeket kevernek. A virtuózoknak mindenkor nagy részük volt abban, hogy jelentős művek átmentek a köztudatba, ők mindenkor befolyással voltak a költőkre és kiszélesítették az alkotó zenehatárait. Nélkülük a 19. századnak, de még korábbi idők zenéje is elképzelhetetlen. A mi intézetünk, az orsz. m. kir. zeneakadémia – azt mondhatni – európai hitelét éppen néhány innen kikerült virtuóznak köszönheti. Mindazonáltal nem akarunk a virtuózság védelmére kelni. Tantervünk el akarja látni a mesteriskolát a művészet minden biztosítékával. A mesteriskola növendéke foglalkozik majd mindazokkal a tanulmányokkal, amelyek egyéni és zenei súlyának fokozására alkalmasak. De ezt a munkát fesztelenebbül fogja végezni, mint a zeneakadémia rendes növendéke. Ez utóbbi csak a legritkább esetben fordít technikájának kifinomítására annyi munkaidőt, hogy ne lenne még módjában a melléktanszakokkal is rendszeresen és tömegesen foglalkozni. Későbbi munkakörével szervesen összefüggnek ezek a melléktárgyak, mert a legtöbb növendék tanítónak és zenekari tagnak készül. De annak, aki magát a művészetet tűzte ki élethivatásul, tartozunk olyan munkarenddel, amely céljainak jobban megfelel. Különböző utak felé törekvő embereket lehetetlen egy elv szerint nevelni. Mi a különbséget a kitűzött célok közt igen lényegesnek érezzük és szeretnők, ha ez kifejeződnék a tanítás kettéágazásában.

 

Felmerülhet az a kérdés, hogy vajon művészek nem fejlődnek-e saját erejükből? Anélkül, hogy a nevelés ezt célba venné. Szó sincs róla, vannak művészi pályák, melyeknek története ezt igazolja. De ugyanilyen alapon mondhatnók azt is, hogy nem kell tanárokat, nem kell zeneszerzőket nevelni. Mert van született pedagógus, aki soha tanárképzőbe nem járt, és van elsőrendű zeneköltő, aki vajmi keveset köszön mások vezető munkájának. Mégis léteznek paedagogiumok, és léteznek zeneszerzési tanfolyamok. Nem mondhatunk le arról sem, hogy utat mutassunk azoknak, akik művészi pályára készülnek. Még egy utolsó kérdésre kell felelnünk. A kérdés az, hogy vajon érdeke-e a zeneakadémiának egy külön mesteriskola felállítása? Vajon nem oldhatók-e meg az összes problémák – a technika végső kifinomítása, a stílusérzék megszilárdítása, az egész szakirodalom fölötti uralom – a meglévő kereteken belül:

 

Mi úgy véljük, hogy a mesteriskola felállítása nemcsak a leendő növendékeknek, hanem az intézetnek is érdeke. Ma a zeneakadémia a maga egészében úgy jelentkezik, mint előkészítője a tanárképzésnek. Ez formaliter ugyan nincs kimondva, de a gyakorlat ezt bizonyítja. A fölvételi vizsgálatoknál tapasztalható ostrom, az osztályismétlések, a magánvizsgák mind azt célozzák, hogy a növendék valahogy birtokába jusson az okmánynak, amellyel felmehet a tanárképzőbe. Ez a tendencia – bizonyos lélektani következetességgel – hat a tanárokra is. Előtte is így alakul ki a kérdés: „fölengedjem a növendéket a tanárképzőbe, vagy pedig akasszam meg a kenyérkeresésben?” Ez lett a zsinórmértéke a felvételnek, a nevelésnek, a bírálatnak, az osztályzásnak. Azt hisszük, hogy abban a pillanatban, amikor a zeneakadémia folytatásaképpen nemcsak a tanárképző, hanem a mesteriskola is jelentkezik, a zeneakadémia nem degradálódik, hanem inkább fölemelkedik. Mert így tiszta művészetbe torkollik. Hogy ezt a köztudatba átvigyük, nem érhetjük be a létező kereten belüli tantervi, órarendi és hasonló módosításokkal, hanem súlyt kell helyeznünk egy önálló, messziről látható és messzire világító intézmény szervezésére. Ez az intézmény első tekintetre ki fogja domborítani azt a programot, amely Méltóságodnak is mindenkori programja volt, hogy t. i. a zeneakadémia a művészetek hajléka. Ebben a szellemben akarjuk a növendéket befogadni, nevelni és az életnek átadni.

 

Mihalovich a művészképző tervezetével egyetértett és mivel a minisztérium illetékeseitől szóban engedélyt kapott rá, az 1911/912-es tanévben – kísérleti jelleggel elindíttatta a tanfolyamot a következő szervezeti szabályokkal: a.) a felvételi a tanfolyamra felvételi vizsga alapján történt; b.) a Zeneakadémia rendtartása, szervezeti és működési szabályzata a művészképző tanfolyam növendékeire nézvést is kötelező jelleg bírt; c.) A növendékeket egyelőre csak egy tanévre vették fel azzal a megkötéssel, hogy az illető tanfolyam vezető tanára dönthet majd további sorsáról; d.) a tanfolyam éves díja 600 korona volt. Az 1911/912-es tanévben a zongoratanszak tanárai: Bartók, Chován, Laub, Nagy, Szendy és Székely. Mindnyájan megkapták a rendes tanári címet és tanítottak az akadémiai tanfolyamon. Ugyanakkor Szendy már nem tanított az előképző tanfolyamon és óraszáma is felére csökkent, heti 12 órára, fizetése változatlan meghagyása mellett. A  zongora művészképző első hallgatója Fijalkovszky Zsófia volt, aki Merson Miksa és Szatmári Tibor Szendy növendékek társaságában nyerte el a Liszt ösztöndíjat.

 

A minisztériumból 1912. február 1-jén reagáltak a Mihalovich felterjesztésre: (…) felhívom Nagyságodat tegyen beható jelentést arról, hogy Nagyságod terve szerint egy „művészképző tanfolyamnak” mi lenne a külön tanítási anyaga és módszere, különös tekintettel arra, hogy az intézet egész rendszerének a művészképzést kell szolgálnia, és más szempont nem is lehet előtte, csak is a legmagasabb értelemben való művészképzés. Mint művészképző intézet, az Akadémia a „Művészi oklevél” nyújtásával már befejezte feladatát, így tehát külön megokolásra szorul oly terv, amely a művészi oklevél nyújtásán túl még valami felsőbb minősítést szolgál.[49]

 

A szabályzat kidolgozása és elfogadása egy évbe tellett, azaz még az 1912/913-as tanév művészképző tanfolyamaira is úgy jelentkeztek a növendékek, hogy nem tudták: képzésük hivatalos elismerésben részesül-e. Ekkor Fijalkovaszky Zsófia mellett László Sándor és Regéczy Ilona is a művészképző növendéke volt. Mivel a zongoraszakra egyre több tehetséges hallgató jelentkezett, Szendy javaslatára Mihalovich felterjesztése nyomán „a nm. Minisztérium a jelen tanév kezdetén új zongoratanár alkalmazását határozta el s ezen tanszék ellátásával intézetünk egykori kiváló növendékét, Hegyi Emanuel okleveles zenetanárt bízta meg. Hegyi egyrészt mint előadó művész itthon és külföldön szép sikert aratott, másrészt mint zenepedagógus is bizonyságot tett ebbeli képességeiről, amidőn két évvel ezelőtt a beteg Szendy Árpád tanárt közmegelégedésre helyettesítette.[50]

 

1913. április 12-én hagyta jóvá a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a zeneakadémia művészképző tanfolyamának szervezeti szabályait. Ezek fontosabb pontjai a következők voltak: a.) A tanfolyam célja, hogy a kimagasló technikai és zenei képességekkel rendelkező zongoristák, hegedűsök és csellisták, akik elsősorban szólistaként kívánnak majd a nyilvánosság elé állni, a lehető legmagasabb művész színvonalra tegyenek szert. b.) Nem időtartamhoz kötött tanítási forma, de minden hallgatónak vállalnia kell, hogy minimum egy teljes tanévet tölt a művészképző tanfolyamon. c.) Az intézet tanulmányi és fegyelmi szabályzata a művészképző növendékre is ugyanúgy vonatkozik. d.) Felvételi bizottság előtt kell számot adni a hallgatónak felkészültségéről és rátermettségéről. A Bizottság elnöke a Zeneakadémia mindenkori igazgatója, tagjai: a művészképző tanfolyam három vezető tanára (ekkor Hubay Jenő, David Popper és Szendy Árpád), valamint a zeneszerzés tanszak első tanára[51], a zeneesztétika és a zenetörténet tantárgy tanára, valamint a mindenkori titkár. e.) Felvételre jelentkezhetnek olyanok, akik a Zeneakadémia zongora, hegedű vagy cselló tanszakát elvégezték és a legfelsőbb művészi továbbképzésre alkalmasak, de jelentkezhetnek kívülről jövők is. f.) Felvételkor nem csak a zenei-technikai készségek és képességek számítanak, hanem a kellő zenei műveltség is. g.)

 

A felvétel egy esztendőre szól, de az illető tanszak vezető tanárának javaslatára meghosszabbítható. h.)

 

Ha a tanszak vezető tanára a jelentkező felvétele ellen szavaz, akkor a bizottság semmilyen körülmények között nem veheti fel a jelöltet. i.) A zongoraszak felvételi anyagát a következőkben határozták meg. I. )Johann Sebastian Bach valamely prelúdiuma és fugája, vagy valamely más nagyobb szabású zongoraművének előadása. II.) Egy nagyobb klasszikus műnek (versenynek, szonátának, fantáziának, variációnak stb.) előadása. III.) Egy romantikus, illetőleg modern műnek az előadása. IV.) Egy középnehézségű műnek a lapról való olvasása. j.) A művészképző tanfolyamra felvett hallgató köteles a kamarazene képzésben részt venni, illetve ha a felvételi bizottság erre felszólítja, a zeneakadémia bizonyos melléktárgyainak látogatására is kötelezhető. k.) Oklevél pályázatra csak is a tanfolyam befejezése után jelentkezhetnek. Feltétele: az intézet nyilvános hangversenyein való részvétel, illetve három hangversenyműsor bemutatása, amelyből a vizsgabizottság tetszés szerint dönt. A szabályzat életbelépésének köszönhetően elsőként Fijalkovszky Zsófia nyerte el az állami művészi oklevelet.

 

1913. április 28-án zajlott le a zongoraművészképző-tanfolyam növendékeinek bemutatkozó hangversenye a Nagyteremben. Műsoron az alábbiak szerepeltek

Bach-Bülow: Chromatische Fantasie und Fuge d-Moll, für Klavier, BWV 903 – Regéczy Margit

Beethoven: Sonate E-Dur, für Klavier, Op. 109 – László Sándor

Liszt: Sonate h moll, für Klavier – Fijalkovszky Zsófia

Schubert-Liszt: Grosse Fantasie C-Dur, für Klavier – László Sándor

Schumann: Symphonische Etüden für Klavier, Op. 13 – Fijalkovszky Zsófia

Liszt: Rhapsodie hongroise pour piano, No.12

 

 

SZIRÁNYI GÁBOR

 

Szendy Árpád tanári pályafutása (IV.)

 

(1907-1911 )

 

Az 1907-es év fordulópont a Zeneakadémia történetében. Három évi – problémáktól és vitáktól sem mentes – építkezés után május 12-én átadták a Zenepalotát, ahogy a korabeli sajtó nevezte az intézmény új épületét. Az összes munkálat végeztével a Zenepalota épülete 2.380.486 koronájába került a magyar államnak. A nemzet bőkezűsége tehát fényes palotát emelt a magyar zene kultuszának, olyant, aminőnek talán alig akad párja a kontinensen. (...) Ha a zenepalota külső alakjának és művészi hatásának összhangja a később Liszt Ferenc-térnek nevezett Gyár utcában nem is érvényesülhetett oly tökéletesen, mintha szabadabb, szélesebb téren állana, az építmény minden ízében új, friss szellemet és arisztokratikus ízlést tükröz vissza. Szinte természetes, hogy a kompozícióban képzőművészeti alkotásoknak is jutott szerep, ez következik a testvérművészetek után való kívánalomból, de szobrászati és festészeti műalkotásokat is kíván az épület monumentális volta is, summázza Sereghy Elemér[52]. Az épület nem csak tervezői munkában jellemző a korra, hanem egészében megfelel a wagneri „Gesamtkunstwerk” fogalmának, ami a költészet, zene, színművészet, táncművészet, festészet és építészet nagy hatású egységét kívánta kifejezni.  „A historizmust képviselők művészetének lényege, eszmevilága, a művészet feladatairól vallott nézeteik még az előző korban gyökereztek. Ám ahogy a kor magyar valóságában, úgy a historizmus képviselőinek törekvéseiben is összefonódott a régi és az új. A historikus kötöttségektől mentes formálást a Zeneakadémia külsején a tervezők még nem tudták megvalósítani, de azzal, hogy nemes anyagok használása mellett igyekeztek bemutatni az újszerű formákat, a társművészetek képviselői pedig szecessziós stílusjegyekkel látták el a belső tereket, a Zenepalota a századforduló építészetének jellegzetes alkotása. Világos, praktikus, funkcionalista alaprajzú, korszerű szerkezetű, szeszélyes, de magas művészi színvonalú épület saját koncertteremmel, saját operaszínpaddal, zeneoktatásra szolgáló jó hangszigetelésű tantermekkel.[53]

Az új, tágas épület, lehetővé tette a hallgatói létszám erőteljes növelését, amire a Zeneakadémia népszerűsége miatt egyre nagyobb igény mutatkozott. 1902/903-ban 394, 1903/904-ben 417, 1904/905-ben 435, 1905/906-ban 467, 1906/907-ben 479, 1907/908-ban 531 hallgatója volt az akadémiának. Az intézet új palotába való átköltözése alkalmából a zongoratanszak tanóráinak régóta szükségessé vált szaporítása valósult meg. A zongora tanszakon évről évre nagyobbodott a jelentkezők száma s a zeneakadémia mint az állam egyetlen zenei tanintézete, az érdeklődő szülők részéről támasztott igényeknek a régi épületben a hely hiánya miatt nem tehetett eleget. E tanévtől kezdve a zongoratanszak tanerőinek szaporítása lehetségessé vált s a minisztérium e főtantárgy tanításával intézetünk egykori kiváló, zenetanári oklevéllel bíró s a nyilvánosság előtt művészi és tanári minőségben sikerrel szerepelt három növendékét: Székely Arnoldot (aki már ideiglenesen az előző tanévben is tanított), Nagy Gézát (aki az előző tanévben a zongora melléktárgy oktatásával volt megbízva) és Laub Istvánt bízta meg.[54] Az 1907/8-as tanévben 130 növendék kezdhette meg tanulmányait  a zongora tanszéken. Az előkészítő tanfolyamon Chován, Laub, Székely és Szendy 70; az akadémiai tanfolyamon Bartók, Chován és Szendy 60  növendéket tanított változatlan tananyag mellett. Az előkészítő tanfolyam továbbra is három évet ölelt fel. Az első és második évfolyamban a zenediktálás, a harmadikban általános zeneelmélet volt a kötelező tantárgy. Az akadémiai tanfolyam négy éve alatt a következő melléktárgyakat kellett a hallgatóknak teljesíteni: első osztályban zeneelméletet és karéneket; a másodikban zeneelméletet, karéneket, és zenetörténetet; a harmadikban karéneket, zenetörténetet és kamarazenét; a negyedikben pedig karéneket, zeneesztétikát és magyar zenetörténetet. A növekvő tanárlétszám lehetővé tette, hogy a vezető tanárok óraszáma csökkenjen. Szendy és Chován heti óraszáma 30-ról 25-re csökkent. Ebben az évben a Rozsnyai kiadónál két Szendy kiadás jelent meg. Az egyik Bach: Prelúdiumok és kis fugák fokozatos összeállításban[55], a másik Cramer: 60 válogatott tanulmány[56]. A Bach kiadvány előszavában rövid fúga leírás szerepel. „Hogy némiképp mégis fogalmat szerezhessenek a fúgáról tudni kell, hogy az egy téma körül font ellenpontozással s önállóan vezetett két, vagy több szólammal komponált zenemű. A szólamok a fúgában egymásután lépnek fel, s mindig a témával kezdődnek. A téma végeztével belép a második szólam s midőn ez a szólam is befejezte a témát jó a harmadik – és így tovább. A szólamok kevés megszakítással a téma bevégzése után is folytatják dallamos és ritmikus, de a téma jellegétől mindig elütő haladásukat, s ez a folytatás adja az ellenpontot.(...) Sehol sem olyan fontos, mint a fúgánál, hogy témát hangnemenként és időközönként való megjelenésekor azonnal felismerhetően játsszuk, mert éppen ezáltal domborodik ki a fúga formája. A szólamoknak a kezek közötti megosztására nézve pedig megjegyzem, hogy azt a két – ritkán – három szólamot, vagy szólamtöredéket, amit a tanulónak egy kézzel kell játszania, a jobb kéz számára a felső, a bal kéz számára az alsó sorba írtam. Előbbi Bach-kiadásaimban részletesen kiterjeszkedtem arra, amit a növendéknek a gyakorlásnál szem előtt kell tartania. Az ujjrend, a frazeálási és dinamikai jelek pontos betartására és egyéb – illő helyen feljegyzett – utasításaim figyelembe vételére gondolok. (…) Ha tehát az itt és egyéb Bach-kiadásaimban elmondott észrevételeimet a növendék jól megértette és felfogta, bizonyára helyesen és értelmesen fogja játszani ezeket az itt összeválogatott kis fúgákat, melyek lépcsőül szolgálnak majd Bach zongorára írt fő művéhez, a „Wohltemperiertes Klavier”-hoz. Érdemes  a Cramer tanulmányok előszavát is felidéznünk, mert ebben fogalmazódik meg legtömörebben és legplasztikusabban az a törekvés és szemlélet, ami a magyar instruktív kiadások mozgatórugója volt. Cramer gyakorlatait már oly sokan dolgozták át, hogy újabb kiadásuk szinte fölöslegesnek tetszhetik. Fölöslegesnek főképp azért, mert Bülow is kezébe vette az etűdöket,[57]

hogy nagy tudásával és művészi egyéniségének súlyával a tanulót a zongorázók eme örökbecsű tananyagának elsajátításában segítse. El kell ismernünk, hogy a mester munkája, amellyel több, mint egy emberöltőn át nevelte tanítót és a tanítványt, méltó volt az ő kimagasló egyéniségéhez, de viszont kötelességünk megállapítani azt, hogy a kiadvány – bár az ő felfogását, tanítását adja – ma is olyan, mint régen volt. Megmaradtak benne a régi toll- és sajtóhibák. Ez az, ami szükségessé tette munkánk kiadását. A sorrendet illetőleg is más a felfogásunk, mint a többi átdolgozóé. M. M. jelzéseink csak nagyjában a régiek és sehol nem látunk eléggé pontosan jegyzett ligatúrákat, vagy mondatszerkezeti és frazeálási jeleket. Pedig kell, hogy ezekkel a jelekkel néha a műnek, illetőleg a mű alkatrészeinek formáját is feltüntessük, ugyanígy van ez a dinamikai és egyéb – előadásra vonatkozó utasításokkal is.

Ezeknek pontos megadására kiváltképp ügyeltünk, valamint az ujjrendre, melyet – számolva az ujjak képességével – az ésszerű zongorázás alapelveire fektettünk. Ezzel, valamint a kéznek rendszeres gimnasztikai fejlesztésével a növendék elérheti technikájának kiegyenlítését. (…) Kiadványunkban illő helyen jelezzük, hogy ezt vagy azt a képletet a kéznek és az ujjaknak milyen tartásával gyakoroljuk és játsszuk. Sem a technikai, sem a zenei szempontot szem elől téveszteni nem engedjük. Cramer gyakorlatait mindig a művészi tökéletesség bizonyos fokán szeretnők hallani. Ehhez teljes jogunk van. Mert aki ezeket az etűdöket játssza, azzal szemben fokozott igényeket támasztunk. E művek tanulmányozása révén a növendék zenei értelmének olyan mértékben kell bővülnie, mint amilyen mértékben technikai készültsége fejlődik. (…) Mikor a tanuló ezeket a műveket előadja, kell, hogy egyénisége, önállósága kidomborodjék és zenei rátermettségéről tanúságot tegyen. Ezt tekintse végső célnak a tanító és a tanuló is.

Ennél pontosabban, alaposabban nem lehet Szendy zongoratanítási elveit bemutatni. Mik ezek? Elsőrendű kötelesség a zongorajáték technikájának birtokba vétele. A kéz és az ujjak ügyességének, rugalmasságának folyamatos fejlesztése, a fegyelem, az akaraterő növelése, a tanár utasításainak mindenáron való betartása. Technikával minden művészi követelményt ki lehet és ki kell tudni elégíteni. Respektusa a játék nehézségével szemben rendkívül nagy volt, ezt a növendékeire is átvitte, és amíg ezzel a tökéletesség elérésére nevelte és fegyelmezte őket, másrészt bizonyos mértékig aggodalmassá tette a játékot, sőt magát a tanulást is, hiszen annyi mindenre kellett mindig vigyázni. Minden etűdöt és előadási művet feladatnak, olyan feladatnak állított a növendék elé, melynek nehéz a megoldása. Megfelelő munka révén tegyen azonban szert a növendék arra a képességre, mellyel a nehézségeket játszva győzi! Ezzel a növendéknek mindig pontosan megállapított penzumot adott, amire azért van a legtöbb növendéknek szüksége (akár tartozik az ami a penzumban van, a mű, a játék lényegéhez, akár nem), mert ösztönzést ad és folytonos munkában, folytonos működésben tartja egy világos célért.[58] Szendy szerint a zongorajáték fő kellékei:  1. az acélos ruganyosságú ujjak, melyek működése szinte automatikusan beivódik az agyba; 2. a legfinomabb hajlékonyságú kézcsukló, amely azonban a szükséges időben és a szükséges helyen megfelelően üt; 3. a hangok, a textúra villámgyors és rendkívül világos áttekintése, megfelelő zenei felfogásban. Így a készségek és képességek minden irányba fejleszthetőek és a képzés eléri végső célját, a fegyelmezett virtuóz zongorista kinevelését.  Az 1907/908-as tanévben fejezte be tanulmányait Lengyel Ernő[59] Szendy „csodagyermek” növendéke, aki nagy hatású koncerteken bizonyította tehetségét és öregbítette tanárának hírnevét.  Szendy ezekben az években heti 24 órában tanított, de feladatai nem csökkentek, mert a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1908 elején keltezett rendeletében a Zeneakadémia zongoratanárait szakfelügyeleti tevékenységre kötelezte. „A szóban forgó intézetek gyakorlati és elméleti tanításának színvonalára, tantervére é módszerére, valamint a tanerők képesítésére s az intézeti helységek célszerűségére kiterjesztvén mondjanak véleményt. E jelentésüket azután mint kiküldött miniszteri megbízottak fölterjesztés végett július 1-jéig nyújtsák be.[60] Szendy Árpád a miskolci, a marosvásárhelyi, a temesvári valamint kolozsvári városi zeneiskolában volt szakfelügyelőként. Tanítványai között olyan kiválóságok találhatóak, mint Arányi Hortense, Fijalkovszky Zsófia, Hanák Árpád, Hegyi Emanuel, Kovács Sándor, Lengyel Ernő, Morvai Zsuzsanna, Reschovszky Sándor és Thoma József.  A főváros által 1873-ban alapított Liszt ösztöndíjat Bogsch Elza, Fijalkovszky Zsófia, Lengyel Ernő, Morvai Zsuzsanna, Parchetich Anna és Reschovszky Sándor; míg a Fodor Ernő által, a Zeneakadémia új épülete felavatásának alkalmából alapított 300 koronás ösztöndíjat[61] e tanítványai közül Pickert Margit és Arányi Hortense nyerték el.

1909-ben a Zeneakadémia újabb képzési feladatot kapott, mégpedig a tanítóképző-intézeti zenetanárok képzését. Azon elvből kiindulva, hogy a tanítóképzők egyéb tantárgyainak szaktanárai a tudomány egyetemen kapják magasabb szakképzésüket a közoktatásügyi kormányzat olyan szabályt alkotott, hogy a tanítóképző-intézeti zenetanárjelöltek elméleti és gyakorlati kiképzése előzetes felvételi vizsgálat sikeres teljesítése alapján az orgona- a zeneszerzés., a zongora- és hegedű tanszakokból az orsz. m. kir. Zeneakadémián történik s a zenetanári képesítést a miniszter országos állami vizsgáló-bizottságra ruházta. E bizottságban a zongora tanszakot Chován Kálmán, Laub István és Szendy Árpád képviselte.

1910/911-es tanévben Szendy Árpád ismét betegágynak dőlt. Orvosa dr. Korányi Sándor az alábbi szakvéleményt adta állapotáról: Alulírott bizonyítom, hogy Szendy Árpád tanár úrnak egészségi állapota hosszabb testi és lelki nyugalmat és megfelelő klimatikus gyógyhelyen folytatott kezelést követel. Ez okból szükségesnek látom, hogy három hónapnyi szabadságot kérjen.[62] dr. Korányi Sándor javaslatát Mihalovich Ödön is melegen támogatta kiemelve, hogy Szendy Árpád zenei világunknak oly kiváló alakja, hogy egészségének helyreállítása intézetünk fontos érdeke. Szendy a miniszterhez írt kérvényében azt hangsúlyozta, hogy 20 éves tanári pályám alatt zeneakadémiánkon végzett kulturális missziómat erőim megfeszítésével, elöljáróim elismerése mellett végeztem és, hogy a mai viszonyok között fizetésemből megélni képtelen lévén, mert gyermekeim neveltetése s családom állásomhoz mért fenntartása azt teljesen fölemésztik. (…) Orvosaim véleménye szerint ma még pár havi pihenéssel helyre állíthatom munkaképességemet. A Zeneakadémián viselt állásom betöltéséhez  nemcsak szellemi, hanem sok testi erőre is szükségem van, mert mint a zongora főtanszak tanára szemléltető előadások tartásával tanítom művésznövendékeimet.

Instruktív kiadásainak újabb kötetei jelentek meg. 1908 szeptemberében Czerny: 40 minden  napra való tanulmányát,  Clementi: Gradus ad Parnassumát, 1909 novemberében pedig Chopin 24 prelúdiumát vehették kézbe az érdeklődők[63]. A 40 minden napra való tanulmány  előszavából idézzük néhány, a gyakorlással kapcsolatos gondolatát: Czerny minden etűd fölé azt írja, hogy az abban foglalt egyes gyakorlatokat közvetlenül egymásután 10-szer, 16-szor, vagy még többször kell eljátszani. (Ezek a művek ugyan formailag nem felelnek meg az etűd fogalmának, mégis annak nevezem azokat megkülönböztetésül az ismétlő jelek által határolt gyakorlatoktól.) Bármilyen nagy tisztelettel, sőt csodálattal adózom a nagy pedagógus emlékének, azok után, amiket erre nézve tapasztaltam, ezt a kerékkötő munkát tanácsosnak nem tartom. A növendék, vagy akár a megállapodott játékos is sokkal hamarabb jut eredményre, ha a megtanulandó anyagot gyakorta veszi elő s egyfolytában kevesebbszer gyakorolja át, mintha egy alkalommal sokszor mintegy gépiesen ismétli. A növendék sem ezeket, de másnemű legegyszerűbb gyakorlatait sem végezheti anélkül, hogy éber figyelemmel kísérje ujjainak, kezeinek működését. Azért hát ezeket a mereven kiszabott utánzásokat mellőztem s a növendékre bízom az ismétlés számainak meghatározását. Különféle individuumot pedig egyféleképpen tanítanunk, kezelnünk nem ésszerű, sem tanácsos, sőt lehetetlen. Azután az etűd egyik gyakorlata könnyebb, a másik nehezebb (az is egyéni lehet, hogy kinek melyik), miért játsszuk pld. 20-szor azt, aminek párszor való ismétlése is elég a cél elérésére. Én tehát azt tanácsolom, hogy ami kezeinkre inkább hat képzőleg, vagy aminek megoldása nagyobb gondosságot, figyelmet, vagy nagy vigyázatot kíván, azt játsszuk többször, a többit kevesebbszer, de mindenesetre addig, amíg kezeinkben bizonyos könnyedséget, biztonságérzetet észlelünk. (…) Az egyes etűdök alá írt jegyzetek utasítani fogják a tanulót a gyakorlás módjára is, a frazeálásra is, mely utóbbira nagy súlyt fektettem, annyira, hogy e művek egyik-másikát két-háromféle frazeálással kívánom. Hasonló esetek a dinamikai árnyalásra nézve is előfordulnak.

 

 

SZIRÁNYI GÁBOR

 

Szendy Árpád tanári pályafutása, V. rész

(1914-1916)

 

1913 végén jelent meg a Fodor Zeneiskola ünnepi évkönyve tizedik tanévükről. A kiadványban Szendy Árpád rövid elemzést adott a Zeneakadémia zongora tanárképzőjének eredményeiről. Cikkében megállapítja: vita tárgyát képezheti, hogy a Zeneakadémiának, mint művészeti főiskolának volt-e feladata zenetanárokat, pedagógusokat nevelni s ezzel a zenetanárképzést a kezébe venni. Vita tárgyát képezheti az is, hogy a Tanárképző jelenlegi keretei között teljességgel megfelel-e a mai igényeknek. Az azonban kétségtelen, hogy az Orsz. Zeneakadémia vezetőségének sok üdvös intézménye között a Tanárképző is egy olyan, amelynek eredményes kihatása zenei életünkre el nem vitatható. Én, aki a múltban – abban a múltban, amikor a tanárképzőnek híre sem volt – figyelemmel kísérhettem azokat a károkat, amiket tehetségekben a szakavatatlanság és a lelkiismeretlenség véghez vitt – párhuzamot vonva az akkori és jelenlegi viszonyok között – megállapíthatom, hogy a Zeneakadémia a Tanárképző felállításával azt a célt, amelyet annak idején maga elé tűzött, el is érte.

Azelőtt a fölvétetni kívánók előzetesen alig részesültek rendszeres oktatásban. Többnyire készületlenül jöttek. Tudásuk – amennyiben azt annak nevezni lehetett – hézagos, rendszertelen sőt még szándékuk is sok esetben úgyszólván komolytalan volt. (…) Az anyag is, amellyel a vizsgálatra jöttek, éppen nem volt válogatott. Ma? Ma alig van olyan jelentkező, aki erejét és képességét felülmúló anyaggal, vagy készületlenül jönne a vizsgálatra. Alig fordul elő, hogy ez az anyag a zongora pedagógiai irodalmának, vagy költői termékeinek a legértékesebbje ne lenne. Vagy alig fordul elő, hogy amit tudnak, azt ne jól tudják, legalábbis ne elég jól. Hozzátehetem azt is, hogy ezeken a mai felvételi vizsgálatokon a jelentkezők nagy része – bár olykor hézagos – mégis némi teoretikai ismerettel is bír, ami azelőtt a legnagyobb ritkaság, sőt esemény volt. Még örvendetesebb haladást mutatnak rendszeres zongoratanítási viszonyaink fejlődésére az akadémián évenként tartani szokott magánvizsgálatok. Az ezekre jelentkező növendék-anyag nagyrészt a budapesti, szórványosabban a vidéki magán- és egyéb zeneintézetekből kerül ki. Ezeken a magánvizsgálatokon rendszeresen tanított és vezetett, már tudatosabban dolgozó növendékek szerepelnek. Sok esetben kiváló eredménnyel. Munkájukon a biztosság érzete látszik, ami világos bizonyítéka annak, hogy tanáraik szakavatott kézzel vezetik őket. Itt már alig van tétovaság, kapkodás; itt úgyszólván minden növendék biztosra megy. Majd mindannyi ilyen produkció egy-egy jó bizonyítvány, amelyet a vezető tanár érdemelt ki. És ezek a vezető tanárok nagyrészt – óriási percentjükben – azok, akik az Országos Zenetanár-vizsgáló Bizottság előtt tették le a zongoratanári képesítőt. Ez tehát kétségtelenül a Zeneakadémia Tanárképzőjének sikere. (…) Most már csak az lenne kívánatos (ezt itt megjegyezni el nem mulaszthatom) ha ezek a képesített egyének vállalkoznának arra is, hogy nagyobb számmal működjenek vidéki centrumainkban.

Szendy Árpád nemcsak a tanárképző eredményes munkájára lehetett büszke. 1914 májusában a zongora művészképző növendékei két nagy sikerű koncertet adtak Bécsben. Erről az eseményről így ír az Évkönyv[64] Intézetünk művészi sikerei során örömmel regisztráljuk itt a zongora művészképző tanfolyamunk bécsi szereplését. Május 16-án és 18-án Szendy Árpád növendékeivel két hangversenyt rendezett a Wiener-Konzerthaus termében. Az egybegyűlt előkelő közönség sokszoros ovációkban részesítette a fiatal művészeket: Braun Reginát, Höchtl Margitot, Kabos Ilonkát, László Sándort, Merson Miksát, Szatmári Tibort és Zsigmondy Gábort, akik ezen első bemutatkozásukkal az osztrák fővárosban maguknak elismerést és korai hírnevet, kitűnő mesterüknek pedig méltánylást és újabb dicsőséget szereztek. A bécsi sajtó a „magyar mesteriskola” művészi eredményét „meglepően jónak” minősíti s amíg egyrészt kiemeli a növendékek játékának átható és egyetemes zenei kiképzésére valló világos és költői felfogását, addig másrészt magasztalja vezető tanáruknak kiváló pedagógiai képességeit és rátermettségét. Talán nem felesleges a két koncert programját ismertetnünk:

 

Wiener Konzerthaus. Samstag den 16. Mai 1914, abends ½ 8 Uhr im Kleinen Konzerthaus-Saale

I. Klavier-Abend der unter Leitung Prof. Árpád Szendys stehendes Meisterschule der königl. Ungar. Landes-Musikakademie zu Budapest.

Programm:

Scarlatti                       Fünf Klavierstücke                   Sándor László

Beethoven                    Sonate C dur, Op. 53                Miksa Merson

Chopin                         Sonate h moll, Op. 58                Ilona Kabos

Szendy                        Menüette                                 Gábor Zsigmondy

Liszt                            Polonaise E dur                        Gábor Zsigmondy

Chopin                         Ballade f moll, Op. 52               Gina Braun

Liszt                            Feux follets; Ballade h moll       Margit Höchtl

Liszt                            Mephisto Walzer                      Tibor Szatmári

 

Wiener Konzerthaus. Samstag den 18. Mai 1914, abends ½ 8 Uhr im Mittleren Konzerthaus-Saale

II. Klavier-Abend der unter Leitung Prof. Árpád Szendys stehendes Meisterschule der königl. Ungar. Landes-Musikakademie zu Budapest.

Programm:

 

Bach-Bülow                 Fantaisie chromatique               Margit Höchtl

Hummel                       Sonate fis moll, Op. 81              Sándor László

Brahms                                    Variation und Fuge, Op. 24       Gábor Zsigmondy

Schumann                    Carnaval, Op. 9                        T          ibor Szatmári

Paganini-Liszt               Variationen                              Gina Braun

Liszt-Stendy                 Oh quand je dors                      Ilona Kabos

Liszt                            Etude Des dur                          Ilona Kabos

Liszt                            Spanische Rhapsodie                Miksa Merson

 

A hangversenyek után a korábbi, 1911-ben tett ajánlatát a bécsi Zeneakadémia vezetése megismételte, és újból felkérték, hogy tanáruknak tudhassák. Szendy elhárította magától a megtiszteltetést, és bár nehéz viszonyok között élt de hű marad hazájához. A tanév folyamán 12 órában 13 növendéket tanított. Hatan akadémiai; heten pedig a művészképző tanfolyamra jártak. Ebben az évben jelent meg a Rozsnyai kiadó gondozásában Clementi: Gradus ad Parnassumából: 2 minden napra való gyakorlat[65] Szendy Árpád közreadásában. Néhány gondolatot idézzünk a kiadvány előszavából: Ezt a két gyakorlatot Clemeti „Gradus ad Parnassum”-ából a könnyű hozzáférés kedvéért kiemeltem s külön is bocsátom közre, mivel ezekre minden fejlődő vagy akár kész technikával bíró zongorázónak naponként szüksége van. Legalkalmasabbak úgy az ujjtechnika kifejlesztésére, mint a már meglévő technika kiegyenlítésére, továbbá a kéz, illetőleg az ujjak mindennapi bejátszására. A kezdő technikus – lévén egyelőre a technikának mint eszköznek megszerzése a fő cél, vegye mind a két gyakorlatot munkába. Kezdetben természetesen lehetőleg lassan gyakorolja azokat s legfőbb gondja az legyen, hogy a jobb vagy bal kéz tizenhatodai egyenlő időközökben következzenek egymás után; úgy a részletekre, mint az etűd egészére vonatkozó dinamikai árnyalástól kezdetekben eltekinthetünk. Hagyjuk ezt későbbre, amikor már az időközi egyenletességet az árnyalással járó különféle kisebb vagy nagyobb erejű izomműködések nem veszélyeztetik. Hagyjuk későbbre még a különben feltétlenül szükséges staccato gyakorlást is. (…) Az etűdök gyakorlásának második fokára úgynevezett féltempóval jutunk a harmadik-negyedik hónap után. Ha netalán eddig a féltempóig csak sokkal későbben jutunk is, akkor se csüggedjünk, mert célunk az ujjak, kezek nagy gonddal való kifejlesztése, erősítése és ehhez idő kell. Ha ezen a fokon túlestünk és a két gyakorlatot a tanuló elég gyorsan s főképpen egyenletesen s most már kellő árnyalással, mindkét ujjrenddel fáradság nélkül el tudja játszani, akkor ezekre a tanulmányokra – minden-napi gyakorlatokra – nézetünk szerint még nagyobb szüksége van, mert ezek segítségével ujjait, kezét mindennap bejátszhatja, preparálhatja.

 

Az 1912/913-as  tanévben a zongoratanszak rendes tanárai: Bartók, Chován, Laub, Nagy, Szendy és Székely. Ebben az évben nevezték ki rendkívüli tanárrá Hegyi Emánuelt. A hallgatók száma (a gyakorló iskolai tanfolyam nélkül) 134; az 1913/14-es tanévben 133; 1914/15-ben 122; majd 1915/16-ban 128 fő volt. Érdekességként megemlítjük, hogy Oswald János és Tarnay Alajos, akik a zongora kötelező melléktanszak tanárai voltak, kaptak 1-1 tanítványt az akadémiai tanfolyamon is. Művészi oklevelet 1914-ben László Sándor; 1915-ben Braun Regina, Höchtl Margit, Kabos Ilonka, Szatmári Tibor és Zsigmondy Gábor; 1916-ban pedig Merson Miksa és Munk Mária kaptak. A művészképző tanfolyam növendékeinek két hangversenyét (az egyiken Hubay Jenő növendékei, a másikon Szendy növendékei működtek közre) komoly érdeklődés kísérte. Az egybegyűlt közönség és a fővárosi sajtó meleg rokonszenvvel és méltánylással fogadta az előadóművészet terén bemutatott eredményeiket. A vallás- és közoktatási miniszter a művészképző tanfolyam két kitűnő tanárának levélben fejezte ki elismerését a kiváló eredményért[66].

 

Komoly változás 1916 őszén állt be a zongoratanszakon. Chován Kálmán – amint arról az Évkönyv[67] is tudósít – Negyvenévi folyamatos, lelkiismeretes, munkában és sikerekben gazdag tanári működés után, melyből huszonhetet intézetünkben töltött el, a folyó tanév lezártával nyugalomba vonul. Szendy, aki vitathatatlanul a tanszak vezetőjének érezte magát, már év közben értesült tanártársa tervéről és mindenképpen valamelyik volt tanítványát kívánta maga mellé venni.

 

Fischer Ervint kérte fel, aki Nagyváradon magánzeneiskolát működtetett, és akinek pedagógiai elképzelései szinte teljesen megegyeztek volt mesteréével. Javaslatát Mihalovich Ödön elé terjesztette, de komoly csalódásban volt része. Chován tanszékére a közoktatásügyi kormányzat világhírű hazánkfiát, az alkotó, és előadóművészet elsőrangú mesterét, Dohnányi Ernőt nyerte meg, aki tanári működését a zongoratanszakon e tanév elején megkezdte. Chován tanárképzői munkásságának, valamint a zongorametodika tanításának ellátásával Oswald János tanártársunk bizatott meg[68] Hogy e kinevezés hátterében mi zajlott, arra Popperné Lukács Mici[69] emlékirata[70] világít rá. Zenei tanulmányai elvégzése után Dohnányi Bécsben telepedett, de hamarosan Berlinbe hívták a zenei főiskolára tanárnak. Az első világháború hozta vissza Budapestre. Barátai remélték, hogy meg fogják hívni az Akadémiára, és így a háború után is itthon marad Magyarországon. Dohnányi is ezt remélte, de nem tett ennek érdekében semmilyen lépést[71]. Szendy az Akadémia tanára, nem tudom miért Dohnányi ellen fordult, és célzatosan úgy informálta Mihalovichot, az igazgatót, hogy biztosan tudja: Dohnányi nem marad Budapesten. Hallottuk, hogy Szendy már ki is szemelt valakit. Én ekkor energikus lépésre szántam el magam. Tudtam, hogy Mihalovich gyakran ellátogat Vázsonyi Vilmosnéhoz, és ott a kertben sokszor társalog vele. Nem volt nehéz „véletlenül” betoppanni a Vázsonyi-házba, amikor Mihalovich is ott volt. Nekem igazgatóm volt, s amellett házunk barátja. Hamarosan Dohnányira tereltem a szót és mondtam, mennyire szeretne Dohnányi Budapesten maradni. Mihalovich tudni akarta, hogy ez valóban így van-e. Megnyugtattam, és Dohnányi rövid időn belül megkapta a művész-osztályt[72]. Ezt a tevékenységemet Szendy sohasem bocsátotta meg nekem.

Mihalovich nagyon sokáig meg tudta őrizni azt, hogy a zongora főtanszak tanárai között ne alakuljon ki alárendeltségi viszony. A tanárok közötti egyensúly Thomán István távoztával billent meg először. Szendy mint az akadémia egyetlen Liszt tanítványa joggal gondolhatta azt, hogy első az egyenlők között. Idősebb kartársával Chován Kálmánnal  közös gyökerük (Szarvas), hasonló pedagógiai nézeteik okán is baráti volt kapcsolatuk, de többi tanártársával is kollegiális viszonyt ápolt. Ez a harmónia borult fel Dohnányi Ernő érkeztével. Mindketten nagyravágyó emberek voltak. Dohnányi európai hírű, világlátott zongoraművész, Szendy kiváló pianista és eltökélt tanár. Dohnányi a kellemes társasági ember, Szendy a zárkózott, csak baráti körben oldódó. Dohnányi a viszonylag jómódban élő, Szendy az örökös anyagi gondokkal küszködő. Dohnányi a „nemzetközi” és Szendy a „magyar”. Ahogy Tóth Aladár írta Szendy halálakor a Nyugat című folyóiratban[73]:  a mindent öntudatosan magából termelő és minden külső, idegen befolyásnak szándékosan hátat fordító morcos magyar, a rendíthetetlen önbizalom embere. Csak magunkra építhetünk s csak abból, ami velünk született. Az egyéniség védelme minden idegenség ellen, irányító gondolata fanatikus fajszeretetének is; azok közül a kemény koponyák közül való, akik hisznek a magyarság parthenogenézisében és gőgösen visszautasítják még gondolatát is a külföldi megtermékenyítésnek. Szendy nem fedezte föl a különböző utakon, különböző célokra törő művészek testvériségét; csak egy utat, egy célt ismert, melyet ő leghelyesebbnek tartott s mely sajátosan az ő útja, célja volt. Szerette művészetét, de nem hitte, hogy azt másképpen is lehet szeretni, mint ahogyan ő szereti. Ez az a művésztípus, amelyben Goethe szerint a felületes szemlélő a zsenialitást könnyen önzéssel tévesztheti össze. Szendy jellemének rendkívüli zárkózottsága egyrészt hatalmasan táplálta kitartását művészi eszményéért folytatott küzdelmében, másrészt azonban csak fokozta elszigeteltségét. Így történhetett, hogy ő, aki a magyar zenekultúra egyik vezérférfia volt, akit hívek és tanítványok tekintélyes tábora vett körül, sohasem tudott teljesen belekapcsolódni művészi életünkbe, sorsa a magányosok sorsa lett.

Dohnányi kinevezése látszólag nem változtatott az erőviszonyokon. Szendy maradt az első tanár, a művészképző vezetője.

 

SZIRÁNYI GÁBOR

 

Szendy Árpád tanári pályafutása, VI. rész

 

(1917-1918)

 

Az első világháború nem hozta magával a zeneélet teljes szüneteltetését. Bár különösen hátrányos volt a nemzetközi zenei élet, a kapcsolatok, kompozíciós újdonságok követése, a koncertélet viszonylagos szűkülése, a háborús állapotok gátló hatása. Nem véletlen, hogy az 1916/17-es tanév történetét tárgyaló fejezetben Moravcsik szükségesnek tartja kihangsúlyozni: A tanítást a világháború ezen harmadik évében is a rendes időben kezdtük meg, s minden akadály nélkül a rendes időben végeztük be.[74] A Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Hegyi Emánuel, Laub István, Nagy Géza, Oswald János, Székely Arnold és Szendy Árpád tanárok által vezetett zongoratanszakon a hallgatók létszámában kis mértékű csökkenés következett be, ami szintén a világháború számlájára volt írható, ugyanis az elhúzódó háború mélyreható következményekkel járt úgy a gazdasági, mint a társadalmi életben. A vidék és a város fokozatosan elszegényedett. Erre utal az alábbi Évkönyv bejegyzés is:[75] A háború folyamán bekövetkezett szertelen drágaság, a papírhiány és a nyomdai költségek ijesztő mérvű emelkedése arra kényszerít bennünket, hogy évi jelentésünk rendes, megszokott terjedelmét csökkentsük és egy „háborús Évkönyvet” adjunk ki, amelyben csak a legszükségesebb közlendők foglaljanak helyet. A körülményeket kiválóan demonstrálja az a rendelet, amelyben az élelmiszerhiány enyhítésére a Zeneakadémia tanárainak lehetősége nyílt veteményeskertek bérlésére. 1916/17-ben 142; 1917/18-ban 135; 1918/19-ben pedig 127 növendék járt a zongoratanszakra. (A számok a gyakorló iskolai tanfolyam hallgatói nélkül értendők). Szendy a Liszt Ferenc téri épületben a XXIII. teremben tartotta óráit. Az 1916/17-es tanévben 7 növendéke volt az akadémiai tanfolyamon, 5 a művészképzőben, 1917/18-ban pedig ugyancsak 7 volt az akadémiai, és 9 a művészképző tanfolyamon. Művészi oklevelet Csuka Etel, Darvas Lujza és Löwinger Irma kapott.

 

Az 1917-ben az addig őrzött látszat-harmónia váratlanul felbomlott a Zeneakadémia tanári karában. Dohnányi színre lépése ugyanis felfedte a magyar zenei színtér repedező alapzatát. Mint az új magyar zene elkötelezett híve, koncertjein rendszeresen mutatta be a kortárs magyar szerzők darabjait (Bartók, Kodály, Weiner, Molnár, Radnai, Siklós, Szendy) ezzel is mozgósítva, ösztökélve a fiatalabb zenész nemzedéket alkotó munkára. Nemcsak generációs ellentét alakult ki tehát, hanem a konzervatív és az új zene közötti értelmezés és befogadás tekintetében is megosztottá vált a tanárikar. Dohnányi ebben a légkörben fordult nagyszabású reformtervezetével Mihalovich Ödönhöz. A memorandum dátuma 1917. november 12. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert amikor az idősebb tanárok Moravcsik Géza titkár vezetésével tiltakoztak a változások ellen, és részben ennek hatására Mihalovich az egész javaslatot elvetette, Dohnányi 1918 májusában a Zeneközlöny[76] című lapban a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tette elgondolásait. Nem térünk el tanulmányunk tárgyától, ha ebből a memorandumból néhány részt felidézünk. (…)

 

Ismeretes dolog, hogy minden követelménynek megfelelő zeneiskola nemcsak nálunk, de sehol sincsen. A művészet és iskola egymást lényegükben annyira kizáró fogalmak, hogy e kérdésnek kielégítő megoldása szinte lehetetlen. Nem képzelem tehát, hogy jelen javaslat keresztülvitele az akadémián ideális állapotokat teremthetne, annál kevésbé, mert csak olyan reformokra szorítkozhatom, amelyek az intézet szervezetével függenek össze és felfordulás nélkül vihetők keresztül. (…) Az országos m. kir. Zeneakadémia eredetileg főiskolának volt szánva és annak jellegével bírt. Úgy a később belevont előkészítő tanfolyam mint a tanárképző által, mely a gyakorló iskolát vonta maga után, nem kevésbé azáltal, hogy az új épület helyet adott annyival több és természetesen csak közepes tehetségű növendéknek, a főiskola jellegét mindinkább elveszítette. S ma olyan középiskolai szellem hatja át az egész intézetet, amely magasabb művészi kiképzéssel nem igen fér össze. Hogy mindezek dacára kiváló tehetségek kerültek ki az intézetből, az nem a rendszer érdeme. Nem tagadom, hogy a középiskolai rendszernek meg van a maga jó oldala az előkészítőben; a művészi kiképzést – s ez az akadémia tulajdonképpeni feladata – azonban nem szabad olyan korlátok közé szorítani, mint a mostani osztályrendszer a velejáró tananyaggal teszi. Ezt érezhette Méltóságod és egy néhány jeles tanár is, mikor a művészképző tanfolyamot létesítették, melynek létesítésével egyenesen ki lett mondva, hogy az akadémiai tanfolyam már nem képez ki művészeket, tehát nem felel meg feladatának (…)  Ebből a ferde helyzetből csak két út vezet kifelé, az egyik: művészképző tanfolyamok létesítése az összes tanszakokon, amely esetében az akadémiai tanfolyam elnevezésének többé nincs értelme, a másik: az akadémiai tanfolyamnak művészképzővé való alakítása, amely esetben a művészképző felesleges.

 

Dohnányi a felvetett kérdésekre 10 pontban válaszol. Ezek közül a fontosabb: emelendő az akadémiai tanfolyam nívója, szigorúbb felvételivel. Az akadémiai tanfolyamon az osztályrendszer szükségtelen, a tanítás se időhöz, se tananyaghoz ne kötődjön. Csak egyetlen vizsga legyen, az is csak azok számára, akik végbizonyítvány vagy művészi oklevelet akarnak szerezni. Az operaének és hangversenyének tanfolyam felesleges, mindkettő az akadémiai tanfolyam része kell, hogy legyen. A melléktanszakok ne terheljék a növendékeket olyannal, aminek kevés hasznát veszik. Intézeti hangversenyen csak a kimagasló képességű növendékek lépjenek fel. (…) A tananyag legnagyobb hibája, hogy túlságosan nagy tért foglal el benne a mechanikai rész, aminek az a káros következménye, hogy a növendék – eltekintve attól, hogy sok felesleges munkát végez – kevésbé lényeges dolgokra helyezi a fősúlyt és az etűdöket öncélúnak tekinti. Innen van, hogy például a zongoratanárképző legtöbb növendéke a zongorairodalom 9/10 részét nem ismeri. (…) Ami a kötelezővé tett kiadásokat illeti, azon véleményen vagyok, hogy nem tartom méltó dolognak, ha egy állami intézmény a saját tanárainak kiadványait kötelezővé teszi. (...)

 

Dohnányi nem ismerhette még a hazai viszonyokat, javaslatát a berlini Zeneakadémián szerzett tapasztalatai alapján tette. Szándéka szerint liberálisabb nevelési elveket szeretett volna bevezetni, de reformtervét elvetették, törekvése kudarcot vallott

 

1918 júliusában jelent meg Szendy Árpád utolsó közreadása: Czerny: A virtuozitás iskolája[77]. Ennek előszavából idézünk. A virtuozitást sokan szinte kizárólag a technika legmagasabb, emberileg tökéletes fokának szokták tekinteni, nevezni. Ez tévedés, mert a virtuozitás már nem csupán eszköz, mint amilyen a technikai ügyesség vagy készség, amely szorgalommal is megszerezhető, hanem bizonyos fokban, helyes értelmezésben cél is, amelyre minden előadónak, zeneművésznek törekednie kell, ha egyéb, magasabb szempontokból tekintett okok között, hangszere irodalmának sok nagyszerű anyaga elől magát elzárni nem akarja. Mert hiszen nincsen-e még a klasszikusok zongorairodalmában is sok olyan mű, vagy annak egy-egy része, ahol a virtuozitásra súlyt ne kellene helyeznünk? Tekintsük tehát a virtuozitást az előadó művészetek ékesen szóló szervének, orgánumának, amely nélkül művészetünk ragyogóan napfényes, minden megértést és megérzést híven visszatükröző zenei és mesterségbeli érvényesülése, szinte lehetetlenség. Persze éppen olyan tévedés lenne azt hinnünk, hogy az interpretálónak csupán virtuozitásra van szüksége s hogy valaki csupán ezzel, a zeneköltők tehetségéből, képzelmeik és érzéseik lelkivilágából fakadt műveinek hű tolmácsa lehet. Úgy kell lennie, hogy Czerny is a maga helyén valónak és nagy fontosságúnak ítélte a virtuozitás szerepét az előadó művészetben és ez késztette a Virtuozitás iskolájának a megírására. Hogy pedig Czerny ezen opusát (365) a fő művének tartják a pedagógusok a múltban és ma is állandóan használják, ez azt jelenti, hogy mint régen, úgy manapság is éppen olyan fontosnak és szükségesnek ítélik ez opus tanítását – mint ahogyan fontosnak és szükségesnek tartotta Czerny annak megírását.

Tapasztalataim után a sokféle kiadásban megjelent, sokféle pedagógiai szempontból kezelt, átdolgozott, csoportosított és nehézségi-fokozatosság szerint rendezett művet nem találtam egészen célravezetőnek és főképp nem összhangzásban lévőnek a mai viszonyainkkal. A mi tanuló ifjúságunk ma nem annyira önálló, tehetségére nézve átlagosabb. Arra a gondolatra talán nem is jön rá, hogy amit Czerny túlnyomóan a jobb kéz számára jegyzett, azt ő a balra is átvinni törekedjék; amiből a szerző csak ízelítőt mutatott, azt a zeneiség szemmel tartásával új, hogy úgy mondjam területviszonyok kihasználásával, transzponálással és transzformálással kibővítse. Erre nézve kívántam én ebben a munkámban utasító példát adni és egyben rámutatni arra, hogy az egyes gyakorlatok magvában helyenként csupán a nyers anyag foglaltatik, melynek például a mai modulatorikus zenei fordulatok segítségével is, mennyi kiaknázásra alkalmas technikai előnyei lehetnek.

 

A háború utolsó évében a politika behatolt az intézmény falai közé. Emiatt és a tragikus spanyolnátha járvány miatt a megszokottnál jóval rövidebb volt a tanév. A spanyol járvány miatt elrendelt általános iskolai szünet tetemesen megrövidítette a munkaidőt. A tanítás szünetelt október 4-től november 11-ig, és december 2-től január 7-ig. Ez a fő oka annak, hogy az eredmény átlaga, úgyszintén a nyilvános szereplések száma a rendesnek alatta maradt.[78] Szendy Árpád szívbetegsége a nyár folyamán kiújult, ezért az 1918/19-es tanévre szabadságot kért és kapott. 16 növendéke közül csak Kotányi Klára (Keéri-Szántó Imre), Novák Erzsébet (Székely Arnold), Kovács Lili és Stern Renée (mindketten Dohnányinál) folytatták a kijelölt zongoratanároknál, a többiek kivárták az egy évet, illetve befejezték tanulmányaikat. Szendy Árpádnak az orsz. m. kir. zeneakadémia rendes tanárának egy évi szabadság engedélyezése iránti kérvényét meleg pártolással terjesztem fel Nagyméltóságodhoz. A kiváló művész és nagyérdemű tanár egészségi állapota az utóbbi időben annyira rosszabbodott, hogy orvosa föltétlenül szükségesnek tartja egy évig a teljes pihenést és a tanítás izgalmaitól való felmentést. Teendőinek ellátására Dohnányi Ernő, Keéri-Szántó Imre és Székely Arnold tanárokat kértem fel.[79]

 

A tanári testület foglalkozott a szükségessé vált iskolai reformokkal, amelyben tantervi és a szervezeti változtatásokat is kilátásba helyeztek. A zongoratanszakon, Szendy távollétében, 1918. december 18-án és 28-án tartott két értekezleten a Dohnányi-féle memorandum alapján a következő osztály beosztási javaslatot tették:

 

 

eddig:

ezentúl

Gyakorló iskola I-III osztály

Gyakorló iskola I-III osztály

Előkészítő tanfolyam I-III osztály

Előkészítő tanfolyam I-III osztály

Akadémiai tanfolyam I-IV osztály

Középfokú tanfolyam I-III osztály

 

Felsőfokú tanfolyam (legalább 1 év, legfeljebb 4)

 

Megszabták a tervezetben az új, kötelező felvételi vizsgák idejét: eszerint a III. gyakorlati; a III. előkészítő és a III. középfokú tanfolyam elvégzése után kellett felvételizni a továbblépés, valamint azt is javasolták, hogy az 1918/19-es tanév folyamán végzett negyedikes akadémiai növendékek – amennyiben a felsőfokú tanfolyamon kívánják folytatni tanulmányaikat, szintén felvételizni kötelesek. Minden osztály tananyagát újra átnézték és revideálták. Megszabták, hogy a vizsgaanyagot a növendékek az év folyamán tanultakból maguk választhatják és a választott művet teljes kidolgozásban, a szonátát és a darabokat kotta nélkül kötelesek a vizsgán előadni. A memorandumban hangsúlyozottan szereplő kiadványok kérdését illetően leszögezte az értekezlet, hogy a művek különböző kiadványai közül a tanár szabadon választhat. 

 

A határozatokat Szendy Árpádhoz is eljuttatták, aki levélben fordul Mihalovich Ödönhöz.

 

Nagyméltóságú Igazgató Úr![80]

 

Idegzetem még most is zilált állapota következtében beszéddel folytatott fontosabb ügyek tárgyalására képtelen vagyok. Ilyen esetekben a mindig fellépő rohamok fájdalmai megbénítanak bennem minden szellemi-működési folyamatot. Az írásra kell tehát szorítkoznom, hogy egyet mást elmondjak a hozzám juttatott tantervezetre vonatkozóan. (…) A tananyagban-tervezetben nincs benne az, ami a legfontosabb és amely nélkül az ilyennek szinte nincs is létjogosultsága: a pedagógiai progresszivitás; ugrál ahelyett, hogy fokonként haladna. Ez a hiba annyira szembeszökő és kézenfekvő, hogy akármilyen gyakorlottabb pedagógus azonnal észreveheti. No, de ezért a tervezet megalkotója viselni tartozik a felelősséget és pedig nemcsak a közel, hanem az eredményt, vagy eredménytelenséget bizonyító távol jövőben is. Még akkor sem érteném ezt, ha az illető tanár urak eddig meggyőződésük ellen tanítottak volna, mert ha így lett volna, mulasztást követtek el, ha ez ellen nem tiltakoztak. Sőt! Ők ezt a megbélyegzett, a muzikális fejlődést gátló tananyagot nem örökölték; ők ehhez hozzászóltak, hozzájárultak! Megjegyzem, hogy magamra nézve a vádat sérelmesnek nem tartom, mert ugye nem kell mondanom Nagyméltóságodnak, hogy az én növendékeim muzikális fejlődését a rossz tananyag nem gátolta és így ez a bélyeg az én homlokomat ne égetheti.

 

A kötelezővé tett magyar közreadásokra reagált Szendy a leghevesebben.

 

Ez a szinte csak odavetett pont, amely miatt az én impresszióm szerint is az egész reformáramlat megindult, lehet érdekeket előnytelenül és előnyösen érintő dolog. (Meg kell jegyeznem, hogy erre nézve is bármely részről, csupán elvi álláspontom érintetlenségének a tekintetbevételét engedhetem meg.) Ennek a pontnak az elhagyását elkerülhetetlennek tartom és elmellőzését véleményezem. Először azért, mert a megjegyzés fölösleges; másodszor egyenesen a külföldi – a mienknél semmi esetre sem jobb, de sokszor felületes kiadványok használatára utal; harmadszor pedig, mindenesetre hazafiatlan. Ez nemcsak az illető magyar pedagógusokra sértő, de súlyosan érinti az intézet tanerőit, vezetőit is, akik ezeket a kiselejtezhető kiadványokat használták, tanították, és akik ezt tanítani megengedték. De tovább megyek: ezt a pontot egy olyannak kell helyettesíteni, amely elsősorban a magyar kiadványok használatát ajánlja és nemcsak a zongora, hanem a többi fakultáson is; akkor ugyanígy törültessenek Hohmann-Bloch, Kreutzer-Hubay kiadványok megjelölése is, mert még a látszatát sem tartom megengedhetőnek, hogy a magyar kiadványok csak a zongoratanszakon korlátozódtassék a külföldiek előnyére. Ezek után azt kérem Nagyméltóságodtól, a mindig igazságot, méltányosságot kereső és gyakorló munkatárstól, vezetőtől és lelkes embertől, hasson oda, hogy ez a tervezet veszítse el élét és tendenciáját. Kérem, hogy a magyar kiadványok ügyét ne csak az intézet ügyének tekintse, hanem tekintse a magyar kultúra ügyének is. Mert: volt-e valaha a mainál égetőbb szükség arra, hogy ennél sokkalta jelentéktelenebb dolgokkal is demonstráljuk a magyar kultúra jelentőségét, európaiságát és felsőbbségét elnyomóink fölött?

 

 

SZIRÁNYI GÁBOR

 

Szendy Árpád tanári pályafutása, VII. rész

(1919-1922)

Szendy pedagógiai „életművét” vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az utolsó évek legkevésbé a tanításról szóltak. A vesztett háború, a Habsburg monarchia felbomlása, az Őszirózsás forradalom gyökerestül megváltoztatta Magyarország politikai viszonyait. Hatásukra IV. Károly lemondott trónjáról, és 1918. november 16-án kikiáltották a független Magyar Népköztársaságot. November 18-án a Zeneakadémia tanárai és alkalmazottai letették a hivatalos esküt a népköztársaságra, Mihalovich igazgató kezéhez. Ezzel egy időben a vallás- és közoktatásügyi miniszter 213.141/1918 sz. leirata az intézet főiskolai jellegét külsőleg is elismerte azzal, hogy feljogosította az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola cím viselésére, továbbá a státus főiskolai rendezését kilátásba helyezte és ez 1919. január 1-től kezdődőleg meg is történt. (…) 1919. február 15-én a közoktatásügyi miniszter Dohnányi Ernőt, az intézet tanárát igazgatóvá, Kodály Zoltánt aligazgatóvá nevezte ki[81].

 

Az így előállott helyzetben Mihalovich Ödön és Moravcsik Géza nyugalomba vonult, Hubay Jenő pedig elhagyta a Zeneakadémiát. Hubay mellőzése nem maradt visszhang nélkül. A hirtelen, tanév közben történt változások nagy meglepetést keltettek a Zeneakadémián. Különösen nagy meglepetést keltett, hogy az új rezsimben nem jutott semmilyen szerep Hubay Jenő, a világhírű magyar hegedűművész és a Zeneakadémia egyik legkiválóbb pedagógusa számára. (…) A Zeneakadémia új vezetőségének kinevezése – mondta Hubay – nem érintett váratlanul, de meglepett, hogy ilyen hirtelenül történt meg anélkül, hogy a változásokról előzetesen tudomásom lett volna. (…) A Zeneakadémia reformálását senki nem tartotta sürgősnek, vagy időszerűnek. Elsőrangú, híres intézet, amely hivatásának minden tekintetben megfelel. Semmi sem bizonyítja jobban egy zeneintézet kitűnőségét, mint az, hogy évről évre nagy számban kerülnek ki falai közül kiválóan képzett fiatal művészek. Végre is majdnem az összes magyar zeneművészek a Zeneakadémiának köszönhetik kiképzésüket. Az én mellőztetésemről nem akarok beszélni. Ez csak szándékos lehetett. Hiszen művészi múltamra való tekintettel is elvárhattam volna, hogy az intézet jövőjére kiható, egész struktúrájának megváltoztatására irányuló intézkedések megtétele előtt illetékes helyen kikérik az én véleményemet is. A történtekből magamra nézve levonom a konzekvenciákat és végleg megválok a Zeneakadémiától.[82]

 

A tanítás, ha nem is a megszokott „békebeli” körülmények között, de zavartalanul folytatódott. A zongoraszakon Bartók Béla, Hegyi Emánuel, Keéri-Szántó Imre, Laub István, Szendy Árpád (a tanévet szabadságon töltötte), Székely Arnold tanított, míg a zongoratanár-jelöltek gyakorlati tanítását Varróné, Picker Margit vezette. Az 1918/19-es tanévben 20 előkészítős, 76 akadémiai, és 31 tanárképzős hallgató végzett a zongoratanszéken. A proletárdiktatúra után uralomra jutott nemzeti kormányra (…) súlyos feladatok hárultak: a megzavart szellemi és erkölcsi egyensúly helyreállítása, a romok eltakarítása, az építő munka megindítása minden téren és a rendet biztosító, valamint a viszonyoknak megfelelő intézkedések alkotása és megszilárdítása kapcsolatban a felforgató rendelkezések erélyes megszüntetésével. A felforgatás áramlata intézetünket sem kerülte ki. Eltávolította az intézet éléről ennek igazgatóját, akinek nevéhez és működéséhez fűződött az intézet nagyszabású fellendülése és felvirágzása, továbbá mellőzte azt a világhírű és erős magyar érzésű művésztanárt, akit fényes érdemeiért a hazai közvélemény immár harminc év óta ezen állás örökösének ismert el. (…) A régi rend visszaállítására irányuló intézkedések nyomán minden vonalon megindultak az állami tisztségviselőknek a tanácskormány alatt tanúsított magatartását igazoló eljárások és fegyelmi vizsgálatok. Ennek következményeként állott elő a lefolytatott tanév elején az a helyzet, hogy főiskolánk vezető nélkül maradt. A tanítás zavartalan menetének biztosítása végett a közoktatásügyi kormány 181683/1919. B.XVII sz. rendeletével megbízta Moravcsik Géza nyugalmazott főiskolai tanárt, hogy a főiskola igazgatói teendőinek ideiglenes ellátását haladéktalanul vegye át és e teendőket Buttykay Ákos, Kemény Rezső, Sík József, Szabados Béla és Szendy Árpád tanárok közreműködésével a további rendelkezésig végezze.[83]

 

Úgy gondoljuk, Szendy Árpád zeneakadémiai pályafutásának betetőzése ez a néhány hónap volt (1919 szeptembere, októbere és novembere). Vázsonyi Bálint a már említett Dohnányi könyvében úgy vélekedett, Szendy Árpád alkalmasnak gondolta magát az igazgatói poszt betöltésére és ennek érdekében lépéseket is tett. Vitathatatlan, egyedül ő képviselte a Liszt tanítványokat, a Zeneakadémia tanárai közül neki voltak személyes emlékei és tapasztalatai Liszt tanítási módszereiről. Vitathatatlan az is, hogy erős, törekvő egyénisége, nagyravágyása közismert volt, hogy Dohnányi vezetői ambícióit, és az azt eredményező utat mélyen elítélte, s hogy Hubay elsőségét nem kérdőjelezte meg egyetlen pillanatra sem.

 

 „A közoktatásügyi kormány hivatásának érezte, hogy Mihalovich Ödönnel és Hubay Jenővel szemben elkövetett sérelmet orvosolja és a méltatlanul mellőzött művészeknek az őket megillető elégtételt megadja. Ennél fogva Mihalovich Ödönt a minisztertanács, nagy érdemeinek elismerése mellett, a főiskola örökös elnökének nevezte ki, a külföldön tartózkodó Hubay Jenő pedig sürgősen felszólította a hazatérésre, hogy a hazai kultúra szolgálatában három évtizeden át kiérdemelt helyét elfoglalja. Hubay Jenő hazaérkezése után a legnagyobb előzékenységgel arra törekedett, hogy a függő kérdéseket a főiskola előző évi vezetőjével egyetértőleg. (…) Minthogy e tárgyalások sikerre nem vezettek, a vallás- és közoktatásügyi miniszter Hubay Jenőt a Főiskola igazgatójává kinevezte. (…) Ugyanezen rendelettel Dohnányi Ernőnek a tanév tartalmára szabadságot engedélyezett.[84]

 

Hubay Jenő igazgatói beiktatását ünnepélyes külsőségek mellett 1919. november 21-én tartották. Ekkor köszöntötték Mihalovich Ödönt is, abból az alkalomból, hogy megkapta a „főiskola örökös elnöke „címet. A beiktatás utáni első tanári értekezleten Szendy Árpád köszöntötte az új igazgatót.  Liszt és Mihalovich munkásságát értékelve a Zeneakadémia naggyá tételéért folyó munkájukat, küzdelmüket emelte ki, majd így folytatta:

 

 ezek közé a nagyok jöttél te is, egyike a legelsőknek. Egyike azoknak, akik mindig fokozottabb mértékben óhajtották kivenni részüket ama nagy feladatok teljesítéséből, amelyek az intézetre vártak; egyike azoknak, akik mélyen átérezték hivatásuk jelentőségét. Róma szent harangjainak csengése közt hallotta meg egykor Liszt Ferenc hazája vészharangjának kongását. Lelkét áthatotta az az érzés, hogy otthon szükség van az ő segítő kezére. (…) Ebben hasonlítanak az ő eljövetelének körülményei a tiedéihez, mert te is eljöttél annak idején, hogy taníts s most újra eljöttél, hogy segíts. (…) Mindketten éreztétek, hogy testi és szellemi erővel kell dolgoznotok a magyar zenekultúráért. Egyek voltatok abban a felfogásban is, hogy mindketten a hazáéból nem igényelni, nem venni, hanem a magatok kincsesházából a hazának áldozni, adni jöttetek. Ő először azért jött, hogy áradat sújtotta hazán segítsen; azután pedig újból megjelent, hogy kertet alkosson, és abba termőképességet leheljen. Te egy egész emberöltőn át dolgoztál a munkatársaiddal együtt verejtékeztél, hogy virulóvá, gyümölcsözővé segítsd a kertet. Lankadatlan munkálkodásodat azonban félbeszakította az árvíz, amely mindent elözönlött, s melynek elapadtával intézetünk életének új fejezete kezdődik: az elözönlött kert megújhodása új munkásra vár. Olyan munkásra, akit nem riasztanak, és nem lankasztanak el a teendők nagy méretei; akinek erejét az élet kipróbálta s a honszeretet fokozza. Mert az átszenvedett sötét idők után, ma inkább, mint bármikor, mindent a honszeretetnek kell irányítania, ami ebben az egykor hárombérces és négy folyóval ékes hazában történik. Ma mindenkinek sovinisztának kell lennie, de leginkább a tanító művésznek. Én azonban nem csupán a te jól ismert, lángoló hazafiságodba helyezem bizalmamat, hanem a te egyéni erényeidbe és törhetetlen erőidbe is, amelyek képesek a magyar zeneművészet képviselőinek már-már széthulló kévéjét is összefogni, hogy abból csak a gaz fog kihullani, míg a nemes magokat tartalmazó kalász megmarad. (…) Igyekszünk mi is a te példád után – amellyel meg tudtad őket tanítani [a kezed alatt nevelődő hivatott ifjúságot] a művészet legrejtettebb szépségeire. [Igyekszünk] bevezetni művészetük titkaiba, s törekszünk rámutatni arra, hogy mi az eszmény, a kötelesség, a hazaszeretet; példaadással pedig még arra is, mit jelent az önművelés kötelessége, hogy mindezek segítségével főiskolánkat előbb odaemeljük, ahol már volt és azután olyan naggyá tegyük, amilyen még nem volt.[85]

 

Visszatérve a tanévhez, Szendy Árpád hat növendéket tanított, ötöt a művészképzőben és egyet az akadémiai tanfolyamon. Az 1917/18-as tanévben hozzá járt tanítványok közül hárman várták ki, míg a betegszabadságáról visszatért, és folytatták nála tanulmányaikat: Bučar Adél, Hirsch Sarolta és Zech Aglája. A tanév során nem volt végzős hallgatója, házi és nyilvános hangversenyen Bučar Adél (Liszt: Funérailles, Bach: Toccara, ária és fuga, Liszt: XV. magyar rapszódia) Novák Erzsébet (Liszt: Mefisztó keringő; Beethoven: D dúr szonáta; Chopin: cisz moll scherzo) és Zech Aglája (Mozart: Változatok „Ein Weib ist das herrlichste Ding” és Schumann: Fantasiestücke) szerepeltek.

 

A közoktatásügyi kormányzat 1919-ben Moravcsik Gyulát nemcsak a Zeneakadémia ügyeinek ideiglenes ellátásával bízta meg, hanem miniszteri biztosként a Nemzeti Zenede megvizsgálására és az ideiglenes vezetés ellenőrzésére is felkérte. A Nemzeti Zenede tanári kara még 1918 őszén fordult a kormányhoz az intézet adminisztrációjának, vagyonkezelésének és pedagógiai vezetésének vizsgálata érdekében. Azt kérték, hogy ha a vizsgálat eredménye is igazolja gyanújukat, akkor a kormány vegye az intézetet – vagyonával együtt – állami kezelésbe.[86] Moravcsik Gyula szakértőnek Szendy Árpádot, Kemény Rezsőt, Siklós Albertet és Szabados Bélát kérte fel. A vizsgálat hat hétig tartott. A megbízott szakférfiak alapos és kimerítő megfigyelés tárgyává tették az intézet pedagógiai berendezését, adminisztrációját, tanítási módját, évtizedekre visszamenőleg átnézték a választmány jegyzőkönyveit, bejártak a tanárok óráira, és több ízben a tanári testülettel értekezlet keretében eszmét cseréltek.[87]

 

A vizsgálat befejezése után a Nemzeti Zenede Egyesületet feloszlatták, és vagyonát a kultuszminisztérium hatáskörébe utalták. Új alapszabályzatot készítettek és 1920. február 13-án kiadott minisztertanácsi határozat értelmében Szendy Árpádot kinevezték a Nemzeti Zenede elnökigazgatójává. Szendy ezt a posztot 1921. október 19-ig töltötte be. A Zenede nemcsak fenntartót váltott, de komoly oktatási reformokat is végrehajtott. A Művészeti Szervezet” azonban tartalmazott olyan kitételt is, ami miatt komoly feszültség keletkezett a két állami zeneintézet vezetője, Hubay Jenő és Szendy Árpád között. A vitát kiváltó pont a Művészeti Szervezet 5. pontja volt: azok számára, akik az állami zenetanári oklevelet akarják elnyerni, a Nemzeti Zenede a zongora és hegedű tanszakon akadémiai tanfolyamot tart fenn, amelynek tananyaga és tanterve a Zeneművészeti Főiskola akadémiai tanfolyamának tananyagával és tantervével azonos. Akik ezt a tanfolyamot a zenetanárképző vizsgálat szabályzatában előírt eredménnyel végezték, a zenetanárképzőbe való felvételnél ugyanazon elbírálásban részesülnek, mint a Zeneművészeti Főiskola akadémiai tanfolyamát végzett növendékek.[88]

 

Hubay tiltakozott a rendelet ellen, mert ellenkezett azzal a szóbeli megállapodással, amit a minisztériummal kötött, és mert úgy érezte, hogy ennek bevezetése káros precedenst teremthet: minden érvényesülni akaró és tudó vidéki zeneiskola is vindikálhatja magának a jogot, amely csakis egy másik állami intézményt illet meg. Szendy azonban ragaszkodott ahhoz, hogy azon zongorista növendékek, akik a Nemzeti Zenede akadémiai képzésen vettek részt, ugyanolyan feltételekkel felvételizhessenek a Zeneművészeti Főiskola zenetanárképző tanfolyamára, mint a főiskolán akadémiai tanfolyamon végzettek. Mint említettük, Hubay elsőségét nem kérdőjelezte meg, de úgy vélte, konkurenciát teremthet, ha a Nemzeti Zenedében is „akadémiai osztályokat” szervez, és tanít. Visszatérve már most a Nemzeti Zenede ügyvivő igazgatójának kérelmére, írta Hubay a vallás- és közoktatási miniszternek megjegyzem, hogy a Szendy Árpád személyéhez és felelősségéhez kötött kedvezmény voltaképpen csak azon zenedei növendékekre nézve lehet érvényes, akiknek egész négyévi fejlődését, és művészi teljesítményeit Szendy figyelemmel kíséri és ellenőrzi, akik az 1920/21-estanévben lépnek az I. akadémiai osztályba. (…) Úgy vélem, Szendy csak azokért vállalhatja a felelősséget, akik az akadémiai tanfolyamot kezdettől fogva az ő ellenőrzése mellett végzik. A többi zenedei növendékeknek, akikre a szóban forgó kedvezmény nem terjed ki a jövő tanévben III, IV évesek lesznek, tartoznak évről évre, mint a többi magánnövendékek, magánvizsgálatot tenni a Zeneművészeti Főiskolán. Amennyiben azonban Szendy Árpád – aki ebben a kérdésben még nem nyilatkozott – mint a Nemzeti Zenede ügyvezető igazgatója, aki ebben a minőségében év közben is állandóan és behatóan vizsgálat tárgyává teheti a szóban forgó növendékek előmenetelét, hajlandó volna a maga felelősségét a két felsőbb osztály növendékeire is kiterjeszteni, ebbéli elhatározására részemről referálnék s tisztelettel javasolnám a hozzájárulást. Ellenben arról meg vagyok győződve, hogy Szendy az ő lelkiismeretességével semmiképpen nem vállalhatja a felelősséget azokért a növendékekért, akik a IV. akadémiai osztályt a folyó tanévben végezték, és azokért sem, akik a IV. akadémiai osztályt a jövő tanévben végzik[89].

 

A fent említett polémia közel egy évig tartott és csak Szendy ügyvezetői igazgatói állásáról való lemondással zárult. Az 1921/22-es tanévben a zongoraszakon Bartók Béla, Hegyi Emánuel, Keéri-Szántó Imre, Laub István, Nagy Géza, Szendy Árpád és Székely Arnold tanított, míg a zongoratanár-jelöltek gyakorlati tanítását Senn Irén vezette. Szendy az 1920/21-es tanévben nyolc, az 1921/22-es tanévben pedig tíz növendéket tanított a művészképző tanfolyamon. 1921-ben Bučar Dela és Zech Aglája, 1922-ben Hirsch Sára kapott állami zongoraművészi oklevelet. Talán nem érdektelen felsorolnunk, hogy milyen művekkel vizsgáztak növendékei. Bučar Dela vizsgaműsora: Bach-Liszt: g moll fantázia és fúga; Beethoven: Fisz dúr szonáta, Op. 78;  Mendelssohn: Variations sérieuses; Liszt: Orage. Zech Aglája vizsgaműsora: Mozart: D dúr Rondo; Schumann: Kreisleriana; Liszt-Szendy: O quand je dors; Liszt: Paganini variációk. Hirsch Sára vizsgaműsora: Bach-Busoni: Chaconne; Beethoven: Szonáta C dúr, Op. 53; Szendy Air; Dohnányi C dúr rapszódia; Rubinstein: C dúr koncertetűd; Liszt: Liebestraum; Liszt VI. Magyar rapszódia.

 

1922-ben újra kiadták az Országos M. Kir. Zeneakadémia Szervezeti Szabályzatát. Ebből kiderül, hogy Dohnányi 1918-as, korábban már ismertetett, reform javaslatai nem valósultak meg, a zongoratanfolyam tananyaga változatlan maradt. Egyedüli változást az jelentett, hogy a szervezeti és működési szabályzatba feltüntették adott zongora osztály vizsgálati anyagát, azaz a zongoravizsgák kötelező minimumát.

 

Előkészítő tanfolyam I. osztály: Skálák, tört hármas és négyes hangzatok, oktávok. Czerny: A kézügyesség iskolájából 10 darab (2 darab az I. 8 darab a II. füzetből). Bertini: Szemelvényekből 5 darab. Bach: Kis prelúdiumokból 4 darab. II. osztály: Skálák, tört hármas és négyes hangzatok, oktávok, akkordok. Cramer: Tanulmányok I. füzetéből 10 darab. Czerny: A kézügyesség iskolája II. füzetéből 4 darab. Bach: Kétszólamú invenciókból 7 darab, 1 szonáta és 1 előadási mű. III. osztály: Skálák, tört hármas és négyes hangzatok, oktávok, akkordok. Cramer: Tanulmányok II. füzetéből 10 darab. Czerny: A kézügyesség iskolájából 4 darab. Bach: 15 háromszólamú invenciókból 5 darab. 1 szonáta és 2 előadási mű.

 

Akadémiai tanfolyam I. osztály: Kettős terc skálák, párhuzamos és ellenmozgással. Cramer: Tanulmányokból 10 darab. Bach 15 háromszólamú invenciókból 2 darab. Bach: Wohltemperiertes Klavier-ból 3 prelúdium és fúga, 1 szonáta és 2 előadási mű. II. osztály: Kettős szext skálák. Clementi: Gradus ad Parnassum-ból 10 darab. Bach: Wohltemperiertes Klavier-ból 3 prelúdium és fúga. 1 szonáta és 2 előadási mű. III. osztály: Kessler: Op. 20. Chopin: Etűdökből 1 darab, Prelűdökből 2 darab. Bach: Wohltemperiertes Klavier-ból 3 prelúdium és fúga. 1 szonáta és 2 előadási mű. IV. osztály: Öt tanulmány (közülük 4 darab Chopin Etűdjeiből). Bach: Wohltemperiertes Klavier-ból 3 prelúdium és fúga. 1 szonáta és 2 előadási mű. (A kettő közül egynek nagyobb előadási műnek kell lennie, pl. Brahms h moll, vagy Es dúr rapszódia; Chopin: Ballada, Fantázis vagy Scherzo; Liszt: Ballada stb.) A vizsgálati anyagban felsoroltak minimumként állapíttattak meg. A növendékek előmenetelének elbírálásánál a készültség és a játék fejlettségi foka irányadó, mindazonáltal fontos, hogy a tanuló évi munkájának eredményéből kitűnjék, hogy nemcsak minimumra szorítkozott, hanem az itt felsorolt tananyagnál többet tanult. (…) A vizsgáló bizottság a vizsgálat tárgyául az évi anyag bármely művét kijelölheti s választása vonatkozhatik úgy a szonátákra, a Bach művekre, vagy másnemű előadásaikra, mint akár a technikai tanulmányokra, vagy a skálákra is. A vizsgálati anyag minden egyes műve (tanulmány, Bach, szonáta, vagy előadási mű) teljesen kidolgozott és nyilvános bemutatásra érett legyen. Az I. akadémiai osztály anyagában a Beethoven szonáta mellett egy nehezebb Mozart- vagy Haydn szonáta is fölvehető, a többi akadémiai osztályban azonban 3 Beethoven szonáta kötelező. Beethoven öt utolsó szonátája (Op. 100-on túl) akadémiai tanfolyamon levő növendéknek nem ajánlatos játszani.[90]

 

Szendy Árpád 1922. szeptember 10-én szívrohamban elhunyt. Bár sokat betegeskedett, halála mégis váratlanul érintette a Zeneakadémiát. A zongora művészképző tanfolyam tanár nélkül maradt, és közel egy évtizedig nem is indult újra. Növendékei nem iratkoztak át más tanárhoz, mivel zongoratanári diplomájuk már volt. A tanév történetét tárgyaló évkönyvben Moravcsik Géza méltatta Szendy munkásságát: Szendy tanári dicsőségét a képzett és immár előkelő hírnévvel bíró tanítványok egész gárdája hirdeti. Egyéniségének hatása kétféle irányban mutatkozott. Egyrészt nemcsak jeles előadóművészek kerültek ki keze alól, akik közül többen a külföldön is dicsőséget arattak, de másrészt az ő szuggesztív pedagógiai munkája révén a fiatal zenetanároknak olyan komoly és nemes becsvágytól áthatott köre állott elő, amely méltán hivatott arra, hogy a Szendy tradíciók ápolásával, fontos tényezője legyen hazai zongoratanításunk céltudatosan szakszerű és magas színvonalú föllendülésének. Mint ember, küzdelmekben és sikerekben gazdag és magas céljai felé törhetetlen energiával haladó pályafutásával, páratlan szorgalmat és kitartást feltüntető életével termékenyítő példakép fog állni a magyar ifjúság előtt. A magyar haza egyik legjobb és leghívebb fiát gyászolja benne, mert egész életén át izzó fajszeretete és mély, rendíthetetlen hazafiúi érzése vezérelte őt művészi pályáján s áthatotta úgy zenei alkotásait, mint tanítói munkásságát. Mi pedig, kartársai, akik tanúi voltunk az ő felejthetetlen áldásos működésének, megindult lélekkel gondolunk korai elhunytára, s Főiskolánk és a hazai zenekultúra szolgálatában szerzett nagy érdemeire. Intézetünknek mindenkorra egyik büszkesége marad ő s kegyelettel őrizzük meg a vele való együttműködés emlékét.[91]

 

 


[1] Édesanyám Szirányiné Fischer Gabriella (1915-2004) zongoratanár, Keéri-Szántó Imre növendékeként végzett a Zeneakadémián 1939-ben; édesapám Szirányi Stanzel János (1912-2003) Kodály Zoltán, Keéri-Szántó Imre és Dohnányi Ernő növendéke volt, 1937-ben zongoratanári, 1940-ben zongoraművészi diplomát nyer.

[2] Pallagi János (Budapest, 1922. október 3) hegedűművész, egyetemi tanár. Tanulmányait a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában Zipernovszky Máriánál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Zathureczky Edénél végezte. 1946-ban hegedűművészi diplomát nyert. 1946 és 1965 között a győri konzervatóriumban tanított. 1965-től 1983-ig az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere. 1975 és 1996 között a Zeneakadémia egyetemi tanára.

[3] Dullien Klára (Budapest, 1905 - ? ) Hegedűművész, hegedűtanár 1922 és 1924 között Hubay Jenő mesterosztályába járt. A húszas években nagy sikerű hangversenyeket adott Európa számos országában és az Egyesült Államokban is. 1956 és 1968 között a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános iskolában tanított hegedűt.

[4] Ifj. Szirányi János (Budapest, 1944. június 14) zongoraművész-tanár. Tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában Máthé Miklósné, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Wehner Tibor növendékeként végezte 1958 és 1968 között. 1970-től 1978-ig a Zeneművészeti Főiskola Gyakorló Iskolájának vezető tanára. 1970 és 2002 között a Magyar Rádió munkatársa, (zenei szerkesztő, főszerkesztő, zenei főosztályvezető, elnök (1994-1996), művészeti igazgató)- 2002 óta Bartók Béla Emlékház igazgatója.

[5] Hernádi Lajos  (Budapest, 1906. március 13 – Budapest, 1986. június 29). Zongoraművész, egyetemi tanár, Kossuth-díjas, Érdemes művész. Felsőfokú zongoratanulmányait Bartók Béla (1924-1927), Arthur Schnabel (1927-1928), és Dohnányi Ernő (1928-1930) növendékeként végezte, zongoraművészi diplomát 1930-ban nyert. 1929-től rendszeresen koncertezett. 1945 és 1975 között a Zeneakadémia zongoratanszakának egyetemi tanára. A magyar zenepedagógia megújításában jelentős szerepet vállalt. Számos zongoraművet rendezett sajtó alá, a többi között Bach, Beethoven és Mozart műveit. Kottakiadásai, előadási instrukciókkal ellátott közreadásai mind a mai napig tananyagként szerepelnek a zeneoktatásban.

[6] Hernádiné Füredi Zsuzsanna (Budapest, 1909 – Budapest, 1981. január 5) zongoratanár. Tanulmányait a Zeneakadémia zongoratanszakán 1925 és 1929 között Laub Istvánnál, 1929 és 31 között Székely Arnoldnál végezte, tanári diplomát 1931-ben nyert. Újpesten, majd Fővárosi Zeneiskolai Szervezet II. kerületi iskolájában tanított később szakfelügyelő volt.

[7] Chován Kálmán  (Szarvas, 1852. január 18  – Budapest, 1928. március 16) zongorapedagógus, zongoraművész. 1876-tól Bécsben a Horak-féle zeneiskola tanára. 1889 és 1916 között Erkel Ferenc utódaként a Zeneakadémia tanára (1891-től a zongora-tanárképző vezetője). Zongoraművei közül a pedagógiai jellegű instruktív kiadványok a maguk korában alapvető értéket képviseltek.  A zongorajáték módszertana (Bp., 1892); Elméleti és gyakorlati zongoraiskola (I-II, Bp., 1905)

[8] Solymos Péter (Törökbecse, 1910. december 14 – Budapest, 2000. október 4) zongoraművész, zenepedagógus. A bécsi Zeneművészeti Főiskolán Franz Schmidt, Budapesten Dohnányi Ernő mesteriskolájának növendéke, Párizsban Lazare Lévy tanítványa. 1948 és 1997 között a Zeneakadémia zongora tanszakának tanára, 1973 és 1977 között Japánban a Nagoya Művészeti Egyetem vendégtanára. Zongoraművészi pályafutása az 1940-es években bontakozik ki, a klasszikus repertoár mellett a XX. századi zene és a kortárs magyar zongoramuzsika elkötelezett előadója, számos magyar mű ősbemutatója fűződik nevéhez. Liszt díjas érdemes művész

[9] In: Kárpáti János szerk.: Fejezetek a Zeneakadémia történetéből

[10] Papp Viktor: Arcképek a magyar zenevilágból. Budapest, Stádium 1915

[11] Kaczmarczyk Adrienn: Szendy Árpád in: Gádor Ágnes-Szirányi Gábor szerk.: Nagy tanárok, híres tanítványok. Bp. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, 2000

[12] Papp Viktor: i.m.

[13] Gobbi Henrik (Pest, 1842. június 7 – Budapest, 1920. március 22): zongoraművész, zeneszerző. Thern Károly, Volkmann Róbert, Dunkl N. János tanítványa. 1870-ben a Budai Zeneakadémia tanára lett. 1878 és 1889 között a Zeneakadémia rendkívüli tanára (1888-ban Erkelt helyettesítette). 1911-től a Fodor Zeneiskolában tanított. Magyaros romantikus stílusú zongoraműveket írt.

[14] Legánÿ Dezső: A magyar zene krónikája: Zenei művelődésünk ezer éve dokumentumokban. Budapest, Zeneműkiadó, 1962 p.313

[15] Legánÿ i.m. p.314

[16] Végh János (Vereb, 1845. június 15. – Budapest., 1918. február): zeneszerző. Thern Károly (zongora) és Mosonyi Mihály (zeneszerzés) tanítványa. Bírói pályára lépett. 1881-től 1887-ig a Zeneakadémia alelnöke.

[17]  Passy Cornet Adél (Braunschweig, 1838. január 22 – Nürnberg, 1915. november 2) énekesnő, énektanár. Tanulmányait édesanyjánál Franziska Cornetnél kezdte, majd Hamburgba ment, és ott tanult tovább énekelni. 27 évesen szerződött a bécsi Kärntnertor-Theaterbe, ahol az Éj királynője szerepével debütált hatalmas sikerrel. Noha rövid időn belül jelentős sikereket ért el, válogathatott a szerződések között, inkább férjhez ment és csak az alkalmanként lépett. Bécsben magán énekiskolát alapított. 1881-ben Budapestre hívták a Színiakadémiára ének- és hangképző tanárnak. 1892-ben innen is nyugalomba vonult, és visszatért Németországba. 

[18] Peregriny János szerk.: Az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia évkönyve az 1887/8-diki tanévről Budapest, 1888. Athenaeum

[19] Peregriny János szerk.: Az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia évkönyve az 1888/89-diki tanévről Budapest, 1889. Athenaeum

[20] 139/1889. számú, a Vallás- és közoktatásügyi miniszternek küldött irat Budapest, 1889.
június 19.

[21] Szendy tanulmányait az anyakönyvek által dokumentálhatóan az 1879/80-as tanévben kezdte meg. Az 1880/81-es tanévet szabályszerűen végezte, de az 1881/82-es tanév második félévében kizárták. Azaz a levél megírásakor Mihalovich tévedett és ez a tévedés később közkeletű ténnyé változott

[22] Schlauch Lőrinc (Újarad, 1824. március 27. – Nagyvárad, 1902. július 10.): római katolikus. püspök, bíboros, egyházjogász, az MTA ig. tagja (1901). Szegeden és a pesti egyetemen tanult. 1846-tól püspöki levéltárnok Temesvárt. 1847-től káplán, 1852-től a Temesváron teológia tanár. 1859-től Mercyfalva, 1863-tól Temesgyarmat plébánosa. 1867-ben egyházjogi doktor lett. 1872-ben kanonok, 1873-tól szatmári, 1887-től nagyváradi latin szertartású püspök, 1886-ban római gróf és pápai trónálló, 1893-ban bíboros lett.

[23] Peregriny János szerk.: Az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia évkönyve az 1889/90-diki tanévről Budapest, 1890. Athenaeum

[24] Stavenhagen, Bernhard (Greiz, 1862. november 24 – Genf, 1914. december 25) német zongoraművész, zeneszerző és karmester. Zongorázni 6 évesen kezdett. 1874 és 1878 között Berlinben Theodor Kullak és Friedrich Kiel irányítja tanulmányait. 1885-ben Liszt Ferenc növendéke Weimarban, Budapesten, Rómában és Bayreuthban is vele tart. Az 1890-es évek egyik legvirtuózabb zongoraművésze, aki Európa és Észak-Amerika szinte minden jelentős városában fellépett.

[25] Zenészeti Lapok, 1873. március 30.

[26] i.m.

[27] Eckhardt Mária A Zeneakadémia Liszt Ferenc leveleiben in: Ujfalussy József szerk.: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve. Budapest, 1977. Zeneműkiadó

[28] Legánÿ Dezső: A Zeneakadémia születése in: Bónis Ferenc szerk.: Írások Erkel Ferencről és a magyar zene korábbi századairól Budapest, 1968, Zeneműkiadó

[29] Bülow, Hans von (Drezda, 1830. január 8. – Kairó, 1894. február 12.) zongoraművész, karmester. A lipcsei egyetemen jogot hallgatott, mellette Hauptmannál ellenpontant tanult. 1850-ben Zürichbe megy Wagnerhez. Zongoratanulmányait Lisztnél fejezi be. Münchenbe költözött ahol udvari zongorista majd karmester. 1877-től 1879-ig a hannoveri Hoftheater karmestere, 1880 és 1885 között a meiningeni udvar zenei intendánsa. 1887-től Hamburgban él, egyidejűleg a Berlini Filharmonikusok karmestere is.

[30] Witt, Franz Xaver (Walderbach, 1834. február 9. – Landshut, 1888. december 2.) német zeneszerző és egyházzenész. Régensburgban teológiai tanulmányokat folytatott, mellette Joseph Schrems és C. Proske vezetésével zenei tanulmányokat végzett. 1859-től a regensburgi szemináriumban tanít. 1867-ben megalapítja Bambergben az általános német Cecilia egyesületet, amelynek első elnökévé választották

[31] Levél Augusz Antalnak 1875. augusztus

[32] Pesti Napló 1875. VIII. 12. Esti kiadás

[33] A rendes tanár határozatlan idejű kinevezéssel bírt, a rendkívüli határozottal, ami nem számított be az ún. évtizedi pótlékba, a szigorlatoknál nem vizsgáztathattak (Képviselőházi napló, 1872. I. kötet. 21. országos ülés 1872. október 2.)

[34] Eckhardt Mária: i.m.

[35] Nikolits Sándor emlékirata szerint 38 hallgatót vettek fel, és ebből 21 növendék látogatta a zongora osztályokat.

[36] Eckhardt Mária: i.m.

[37] Szirányi Gábor: Szendy Árpád a Zeneakadémián (1881-1922) in: Kárpáti János szerk. Fejezetek a Zeneakadémia történetéből Budapest, 1992, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola

[38] Szirányi Gábor: i.m.

[39] Chován Kálmán: A zongorajáték módszertana (methodika) mint nevelési eszköz. Budapest, 1892. Pesti Könyvnyomda Rt.

[40] Kálmán György: Szendy Árpád tanítói működése Budapest, Zenei Szemle 1928. január-február

[41] Mihalovich nagyon elégedett volt Szendy munkájával. A 282/1894. sz. a. Zeneakadémiai irat szerint  (…) Van szerencsém Nagyméltóságodnak mély tisztelettel jelenteni, hogy Szendy Árpád az 1894. február 26-án 3450 sz. alatt történt rendes tanárrá való kinevezése folytán a mellékelt minta szerint letette az esküt. „Én Szendy Árpád esküszöm, hogy a Királyhoz hű leszek, az ország törvényeit megtartom, hivatalbeli elöljáróimnak engedelmeskedem, tanári kötelességeimet részlehajlás és minden melléktekintet nélkül lelkiismeretes pontossággal teljesítem, a megállapított tanórákat a legpontosabban megtartom és a hivatali titkot megőrzöm. Isten engem úgy segéljen. Budapest 1894. évi március 8-án. Előttem és általam: Mihalovich Ödön, Erkel Gyula, Thomán István tanuk”

[42] A 33 kötelező óra mellett 3 túlórája is volt.

[43] dr. Harrach József szerk.: Az Orsz. Magyar Királyi Zeneakadémia évkönyve az 1894/5-iki tanévről. Budapest, 1895, Athenaeum

[44]          Www.fidelio.hu 2010. október 28.

[45]          Tóth Aladár: Szendy Árpád Budapest, Nyugat, 1922. X. 1.

[46]          László Sándor: Emlékezés Szendy Árpádra Budapest, Muzsika 1963. 8. p. 18-19.

[47]          László Sándor nem jól emlékezik. A felsorolt öt zongorista ugyanis nem járt egyszerre egy időben Szendyhez

[48]          Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem levéltárából

[49]          Gádor Ágnes: David Popper tanári működése a Zeneakadémián (1886-1913) in.: Kárpáti János szerk. Fejezetek a Zeneakadémia történetéből Budapest, 1992, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola

[50]          Moravcsik Géza szerk.: z Orsz. Magyar Királyi Zeneakadémia évkönyve az 1912/13-iki tanévről. Budapest, 1913, Athenaeum

[51]            Mai szóhasználattal: a tanszékvezető

[52]           Sereghy Elemér: A Zeneművészeti Főiskola palotája. in: Az Országos Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola Jubileumi emlékkönyve 1875-1925. Budapest 1925, Orsz. M. Kir. Zeneművészeti Főiskola

[53]           Sereghy Elemér: i.m.

[54]           Moravcsik Géza szerk.: Az Országos m. kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1907 /1908.iki tanévről Budapest, 1908. Athenaeum

[55]           Bach, Johann Sebastian: Prelúdiumok és fúgák fokozatos összeállításban / ujjrenddel, előadási jelekkel és jegyzetekkel ellátta Szendy Árpád. Budapest, é.n. Rozsnyai

[56]           Cramer, Johann Baptist: 60 válogatott tanulmány / átdolgozta, fokozatosan rendezte, ujjrenddel, előadási jelekkel és magyarázatokkal ellátta Szendy Árpád. Budapest, é.n. Rozsnyai

[57]           Cramer, Johann Baptist: 60 ausgewählte Klavier-Etüden / mit Vorwort, Fingersatz, Vortragsbezeichnungen und Anmerkungen von Hans von Bülow Leipzig, s.a. Peters

[58]           Kálmán György: Szendy Árpád tanítói működése in: Járosy Dezső szerk.: Zenei szemle IX.évf. Temesvár, 1925

[59]           Lengyel Ernő zongoraművész (1893 – 1914) 12 évesen lépett először nyilvánosság elé, és tragikusan korai haláláig számos nagy sikerű hangversenyt adott

[60]           Szirányi Gábor: i.m.

[61]           Minden tanév végén oklevelet nyert zongoratanárok közül az jutalmaztassék meg, aki úgy játékának művészi fejlettségére, mint különös pedagógiai készültségére és gyakorlati tanításának eredményére nézve az orsz. vizsgáló-bizottság a legkiválóbbnak ítél.

[62]           Szirányi Gábor: i.m.

[63]           Czerny, Carl: 40 täglich Übungen für Klavier, Op. 337 / közr. Szendy Árpád  Budapest, é.n. Rozsnyai

                      Clementi, Muzio: 20 gewählte Studien aus Clementi's Gradus ad Parnassum / mit Fingersatz und mit aufklärenden Notizen inbezug auf das Üben und den Vortrag versehen von Árpád Szendy. Budapest, s.a. Rozsnyai

                      Chopin, Fryderyk: 24 Prelúdium zongorára, Op. 28 /  Előszóval, ujjrenddel, előadási jelekkel és az előadásra vonatkozó jegyzetekkel ellátta Szendy Árpád. Budapest, é.n. Rozsnyai

               

[64]            Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1913/1914-iki tanévről. Budapest, 1914 Athenaeum 

[65]            Clementi-Szendy: 2 minden napra való gyakorlat az ujjak egyenlő erősítésére Clementi Gradusából. Átnézte, magyarázó bevezetéssel és ujjazattal ellátta Szendy Árpád Budapest, 1914, Rozsnyai

[66]            Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1915/1916-iki tanévről. Budapest, 1916 Athenaeum

[67]            Moravcsik: i.m.

[68]            Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1916/1917-iki tanévről. Budapest, 1917 Athenaeum

[69]            Lukács Mária (Budapest, 1887. november 5 – Baden, 1980. december 16) A budapesti Zeneakadémián Popper Dávid növendékeként gordonkázni tanult. Magánúton összhangzattant tanult Bartók Bélánál. Az 1910 években több jótékonysági koncerten fellépett. Közeli ismeretségbe került kora több jelentős művészével. 1923-tól  Otto Popper cseh politikus feleségeként előbb Bécsben, majd Nagy-Britanniában élt.

[70]            Bónis Ferenc szerk: Magyar zenetörténeti tanulmányok Kodály Zoltán emlékére: in Popperné Lukács Mici: Emlékeim Bartókról, Lukács Györgyről és a régi Budapestről. Budapest, 1977. Zeneműkiadó p.408

[71]            Ahogy azt már a tanulmányban többször említettük, Dohnányi 1905-ben elutasított Mihalovich felkérését, hogy legyen a Zeneakadémia tanára. Mihalovich ezt annak idején nagyon rosszul fogadta. Ez lehetett Dohnányi tartózkodó magatartásának az oka.

[72]            Dohnányit rendkívüli tanárnak nevezték ki az akadémiai tanfolyamra, a

[73]  Tóth Aladár: Szendy Árpád  Nyugat, 1922. 19. sz. Figyelő

[74]            Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1916/1917-iki tanévről. Budapest, 1917 Athenaeum 

[75]            Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneakadémia Évkönyve az 1917/1918-iki tanévről. Budapest, 1918 Athenaeum

[76]            Dohnányi Erő memoranduma Mihalovich Ödönhöz Zeneközlöny XVI/2. p.4-11

[77]            Czerny: A virtuozitás iskolája zongorára, Op. 365. / Jegyzetekkel, ujjrenddel és előadási jelekkel ellátta Szendy Árpád. Budapest, 1918. Rozsnyai

[78]            Kodály Zoltán szerk.: Az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola Évkönyve 1918/19. 44-ik tanév Budapest, 1919. Az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola

[79]            Szirányi Gábor: Szendy Árpád a Zeneakadémián (1881-1922) in: Kárpáti János szerk. Fejezetek a Zeneakadémia történetéből Budapest, 1992, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola

[80]            A hivatkozott levél a Zeneakadémia irattárában nem található. Az itt közölt részelt Vázsonyi Bálint: Dohnányi Ernő Budapest 1971, Zeneműkiadó p. 90-91. c. könyvéből való

[81]  Kodály Zoltán szerk.:  Az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola Évkönyve. 1918/19 : 44.ik tanév. Budapest, 1919. Az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola

[82]  Hubay meg akar válni a Zeneakadémiától. Az Est tudósítójától 1919. február 20. in: Ujfalussy József szerk.: Dokumentumok a Magyar Tanácsköztársaság zenei életéből. Budapest, 1973. Akadémiai K. p. 464-465

[83] Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneművészeti Főiskola Évkönyve az 1919/1920.iki tanévről. Budapest, 1920. A Zeneművészeti Főiskola kiadása

[84] Moravcsik: i.m.

[85] Moravcsik Géza: i.m.

[86] Solymosi Tari Emőke: A nemzeti Zenede története (1919-1949) in: Tari Lujza szerk.: A Nemzeti Zenede. Budapest, 2005. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete

[87] Haraszt Emil szerk.: A Nemzeti Zenede évkönyve az 1918-21. évekről  Budapest, 1921. Nemzeti Zenede

[88] Szirányi Gábor i.m.

[89] Szirányi Gábor i.m.

[90]  Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneművészeti Főiskola évkönyve az 1921/22-iki tanévről. Budapest, 1922. Az Országos M.Kir. Zeneművészeti Főiskola kiadása

[91]  Moravcsik Géza szerk.: Az Országos M. Kir. Zeneművészeti Főiskola évkönyve az 1922/23-iki tanévről. Budapest, 1923. Az Országos M.Kir. Zeneművészeti Főiskola kiadása