A L I S Z T
ÖSSZKIADÁSOKRÓL
Még 94 év…??
Beszélgetés Mező Imre zeneszerzővel
A jubileumi Liszt évben számtalan szempont szerint elevenítjük fel
Liszt életművét. 2010 végén ismét megjelent Liszt Ferenc CHOPIN című könyve. 2011 januárjában volt Hamburger Klára:Liszt
Ferenc zenéje, és
februárban Watzatka Ágnes: Budapesti
séták Liszt Ferenccel c. könyvének bemutatója. Most a Liszt zeneművek
kiadásairól kérdezzük meg az egyik leghivatottabb szakértőt, Mező Imre
zeneszerzőt, aki több mint négy évtizeden át volt a Zeneműkiadó Liszt
összkiadásának munkatársa.
Mező Imre: Köszönöm a kérdést, és örülök annak, hogy beszélgetésünk talán sokak figyelmét fel
fogja hívni a zenei életnek erre a fontos területére, egyben a
magyar zeneélet e téren elért eredményeire és problémáira. Zeneműveinek
összkiadása dolgában Liszt nincs elkényeztetve. Idén ünnepeljük születésének
200-ik évfordulóját, s halálának 125. évfordulójára is emlékezünk — de
zeneműveinek máig nincs befejezett összkiadása. Pedig kettő is megindult.
Lássuk először a korábbit.
Liszt Ferenc zeneműveinek első
összkiadása, a Franz Liszts Musikalische Werke, Herausgegeben von der Franz
Liszt-Stiftung, Liszt halála után 21 évvel, 1907-ben indult. Első kötetét
ugyanazon év decemberében vehették kézbe a megrendelők. A
kottákat a lipcsei Breitkopf & Härtel cég készítette. Ez a ma már
"régi összkiadás"-ként (alte Gesamtausgabe) emlegetett sorozat (GA),
ennek megszervezése és közreadása a Carl Alexander weimari nagyherceg
(1818-1901) által 1887. október 22-én létrehozott Liszt Ferenc Alapítvány
(Franz Liszt-Stiftung) egyik vállalkozása volt. Az Alapítvány legfőbb célja
Liszt Ferenc weimari hagyatékának gondozása: emlékmúzeum létesítése és
működtetése, Liszt életművének megismertetése, terjesztése, és elismertetése
volt. A nagyherceg a weimari Hofgärtnerei, az udvari kertészet épületét
bocsájtotta az Alapítvány rendelkezésére a létrehozandó Liszt-múzeum céljára. A
múzeum berendezését, működtetését, majd utóbb a GA megindítását, köteteinek
folyamatos közlését Marie Wittgenstein hercegné nagylelkű adománya biztosította: Liszt csaknem
teljes hagyatékát, úgymint értékes dísztárgyakat, emléktárgyakat, s ugyancsak
az örökség részét képező pénzvagyont az Alapítványnak adományozta. Liszt
zeneművei korának legjobb angol, francia, német, olasz, orosz, osztrák, svájci
zeneműkiadóinál jelentek meg, egy-egy mű többnyire két, három, sőt néha több
cégnél is egyszerre, ám szétszórt megjelenésük miatt a 20. század elején már
nehezen voltak beszerezhetők. Egyre sürgetőbbé vált tehát az összkiadás
elindítása. Az Alapítvány bizottságot alakított a leendő közreadók
kijelölésére. Ezeket a századelő legkiválóbb művészei közül választották ki. Közülük
is elsősorban azokat, akik maguk is Liszt növendékei voltak. Ismerkedjünk meg
most a GA közreadóinak teljes névsorával. A nevek után megemlíteném a
kötetszámot és a témát is, amelyen dolgoztak (a római szám a sorozatszám, az
arab a kötetszám).
Eugène d'Albert (1864-1932): I, 1-6, a tizenkét szimfonikus
költemény, Otto Taubmann-nal együtt;
Bartók Béla (1881-l945): in I, 3.
csoport 3, két zenekari darab: Ungarischer Krönungsmarsch, és az Ungarischer
Sturmmarsch, Béla Bartók aláírással és „Rakoskeresztur, Januar, l916.”
datálással a Revisionsbericht-ben,
I, 5, a „Hungaria” c. szimfonikus
költemény revideálása, II, 12, tizenkilenc magyar rapszódia;
Ferruccio Busoni (1866-1924): II, 1-3,
zongoraművek;
Berthold Kellermann (1853-1926): I, 2.
csoport, 2. és I, 3. csoport, 1-3, zenekari művek, II,12, tizenkilenc magyar
rapszódia Bartókkal és Raabeval együtt;
José Vianna da Motta (1869-1948): II,
4-10, zongoraművek, III, 2-3, Beethoven--szimfóniák zongoraátiratai;
Aloys Obrist (1867-1910): I, 1-6, a tizenkét szimfonikus
költemény, Otto Taubmannal együtt;
Peter Raabe (1872-1945): II, 12, a tizenkilenc magyar
rapszódia Bartókkal és Kellermannal együtt; VII, 1--3, a dalok, V, 6, kisebb kar- és
magánénekek orgonával, ellenőrzés és a kritikai megjegyzések kiegészítése;
Bernhard Stavenhagen (1862-1914): I, 4.
csoport, 4, zongoraversenyek;
August Stradal (1860-1930): III, 1,
Wagner művek zongoraátiratai;
Otto Taubmann (1859-1929): I, 1-6, a tizenkét szimfonikus
költemény d'Albert-rel együtt, I, 2. csoport, 1, zenekari művek:
Dante-szimfónia;
Philipp Wolfrum (1854-l919): V. 3.,
5-7, kórusok orgonával és zenekarral.
A közreadás vezetője (Obmann des
Revisionsausschuss) Aloys Obrist volt, reprezentatív egyénisége viszont Eugène d'Albert,
nagynevű zongoraművész és zeneszerző, Liszt egykori növendéke lett. Hírnevét
tekintve lehetett volna Busoni is, de ő sohasem volt Liszt növendéke. Bartók
Béla Liszt "magyar" műveinek a közreadásán dolgozott a GA-nak.
Munkafeltételeit a Breitkopf & Härtel céggel 1911. március 18-án aláírt
erre vonatkozó szerződésükben határozták meg. A fentebb említett két Magyar
indulón kívül Bartók, amint azt a kiadó 1911. október 10-i, Batka János
pozsonyi archiváriushoz írt levele is igazolja, a
Hungária c. szimfonikus költemény revideálását is elvégezte. A vonatkozó kötet,
az I-es széria ötödik kötete csak a társközreadók nevét közli (Taubmann és
Obrist), Bartók neve a GA eredeti (német) változatában nem szerepel. A magyar
változatban ellenben a darab kezdete előtt Bartók néhány mondata szerepel
magyar nyelven, majd Vörösmarty: Liszt Ferenchez című költeményének három
strófáját idézi, utána aláírása látható.
Mindezeken túl elvégezte az I--XIX. Magyar rapszódia 214, és a Magyar Dallok
(sic!) és Magyar Rhapsodiák 144 oldal
terjedelmű anyagának önálló közreadását is. Ezt a munkáját a Breitkopf cég
felkérésére Siklós Albert (1878--1942), a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés
tanára revideálta volna. Ez a terv nem valósult meg, de Siklós később
revideálta az Ungarische Krönungsmesse (Magyar koronázási mise) és a Graner
Messe (Esztergomi mise) új közreadásának levonatait. A tizenkilenc magyar
rapszódiát tartalmazó II. 12. kötet 1926-ban jelent meg úgy, hogy a
Herausgeberbericht bevezetője alatt nincs aláírás, a Bemerkungen vége alatt
pedig Dr. Peter Raabe neve olvasható, „Aachen, im Frühjahr 1926.” datálással. Így azt
hihetnénk, hogy a kötetet Raabe adta közre, ám a Breitkopf cég Bartóknak
címzett leveleiből egyértelműen kitűnik, hogy a kötet közreadása Bartók önálló
munkája. Látszólagos ellentmondás, de mind a két adat igaz. Bartók
elkészítette, kidolgozta a nyomdai kéziratot, az úgynevezett
metszőpéldányt (Stichvorlage), ám
nyomtatás előtt ezt még Berthold Kellermann is átnézte, ellenőrizte, végül
Raabe volt az, aki kettejük munkáját egyeztette, maga is ellenőrizte,
alakította, Bartók Béla kritikai megjegyzéseit átdolgozta, végül a
Revisionsbericht alá a saját nevét odaírta. A kötet tehát három ember munkája.
Bartók és Kellermann neve azonban csak a Revisionsbericht bevezetőjében
szerepel, Raabe itt köszöni meg segítségüket a kötet kiadásának
előkészítésében: Bartóknak a rapszódiák első átnézését, az autográfokkal való
összehasonlítását és a kritikai megjegyzések vázlatának elkészítését, a magyar
kifejezések magyarázatát, Kellermann-nak a gondos szöveg revíziót.
Bartók két munkája a „Magyar
Dallok” és a „Magyar Rhapsodiák” az elkészült közreadás és a kottaoldalak
kimetszése ellenére nem jutott el a megjelenésig. A fentieken túl még
előkészített kiadásra jónéhány magyar jellegű zongoradarabot és dalt is, a GA
mű címeinek és partitúrabeli jegyzeteinek magyar fordítása is Bartók munkája.
Bartók dolgozott a Csárdás macabre közreadásán is, ezt a darabnak egy, a
weimari Goethe- und Schiller-Archiv által őrzött másolata
bizonyítja, amelyen az ő kézírásával bejegyzett metszési utasítások olvashatók.
Bartókot egyébként a szerkesztő bizottságnak Busoni javasolta a GA előkészítő
munkáiban való közreműködésre.
A GA magyar verziójával kapcsolatban
megemlíteném még a fordítók nevét, akik az eredetileg német nyelvű szövegek
magyar fordításait elkészítették: Dóczy Lajos báró (1845-1919), író, műfordító;
Molnár Antal (l890-1983), aki 1918 és 1958 között a Zeneakadémia tanára volt,
és Dr. Molnár Géza (1870-1933), zenetörténész, esztéta, aki 1900 és 1933 között
szintén zeneakadémiai tanár volt.
Annakidején a budapesti sajtó is
foglalkozott a GA körül zajló eseményekkel. Major Ervin figyelt fel az A ZENE
1911. szeptemberi számában közölt írásra. A cikk sajnálattal közli, hogy a GA
megindítása nem magyar kezdeményezés volt, s hogy a magyar kormány l907-beli
elhatározása, hogy "magyar nyelven kiadja a világhírű művész összes
műveit", ránk nézve milyen hátrányos módon valósul meg.
A) a magyar zeneműkiadókat a tervből
kizárták
B) a Breitkopf céggel hátrányos és
biztosítékokat nem tartalmazó szerződést kötöttek
C) a szerződés megkötéséhez a
"ministerium" semmi segítséget nem nyújtott a Zeneakadémiának.
Sajnos, jogosnak kell tartanunk
az írás által kifogásoltakat, talán az első pontot kivéve, mert hiába voltak,
vagy lettek volna a magyar zeneműkiadók felkészülve egy ilyen volumenű munkára,
a források nagy többsége, a nemzetközi hírű Liszt növendékek és az összkiadást
finanszírozó alapítvány mind Németországban volt. A biztosítékokkal
kapcsolatban viszont már jogos volt a cikk felvetése. A szerződésben az
összkiadásból 50 sorozatot rendeltek (sorozatonként 50 kötettel számoltak) úgy,
hogy 12 éven át évi öt kötetnek kell megjelennie, ezért a kormány évenként 4500
koronát fizet a cégnek. A kottákban minden szövegnek magyarul is benne kell
lennie. Ezekből aztán semmi sem valósult meg: az évi öt kötet eleve
megvalósíthatatlan volt, a kottákban pedig nem fordítottak minden szöveget
magyarra. A kormány viszont 1911-ben már negyedszer fizette ki az egy évre
megszabott összeget, holott az év végéig az esedékes húsz kötet helyett csak
kilencet szállított a kiadó. Azért, mert a szerződés nem tartalmazott
kikötéseket, amelyek a kormányt védték volna, csak a kiadócég érdekeire voltak
tekintettel az aláírók: német részről Dr. Oskar Haase titkos tanácsos, a kiadó
kitűnő jogásza és főnöke, a pesti minisztérium még egy fogalmazót sem küldött
ki a szerződés aláírásához, az egész dolgot a Zeneakadémiára bízta ...
A GA 1936-ban még három kötetet jelentetett
meg, ám ez a hattyúdala volt, ezzel befejezte működését. Az Alapítvány vagyona
elfogyott, többé egyetlen kötetet sem adtak ki. A megjelent összesen 33 kötet 450
művet tartalmaz (a sorozatok darabjait és változataikat külön számolva), tehát
Liszt zeneműveinek mintegy egyharmadát tette hozzáférhetővé.
— Az első, külföldi kísérlet után most nézzük a magyar Liszt összkiadás
helyzetét.
— Az első kötetével 1970-ben,
szintén decemberben jelentkező, azóta is folyamatosan megjelenő Új Liszt
Összkiadás (Neue Liszt-Ausgabe, NLA) elindításában a magyar Liszt-kutatóké volt
a vezető szerep. A Károly Sándor nagyherceg-féle összkiadás befejezésének
gondolata a Liszt-kutatásban 1936 óta mindvégig jelen lehetett, de a
közállapotok lehetetlenné tettek volna minden erre irányuló törekvést.
Komolyabban az ötvenes évek végén foglalkoztak a GA folytatásának illetve
befejezésének tervével. Helmut Holzhauer
és Otto Goldhammer weimari Liszt-kutatók 1958-ban egy "Emlékirat"-ban
vázolták fel a GA kiegészítésének módját. Ez a terv, azon kívül, hogy nem lett
volna anyagi fedezete, főként azért bukott meg, mert a régi kötetek közreadási
elvei akkorra már elavulttá váltak.
Egy korszerű kritikai összkiadás
megindítását Dr. Gárdonyi Zoltán, a magyar Liszt-kutatás legjelentősebb
egyénisége kezdeményezte az 1960-as években. Kezdeményezését Dr. Eősze László,
a Zeneműkiadó akkori művészeti vezetője is támogatta, és a sikertelen, a
Deutscher Verlag für Musik-kal folytatott tárgyalások után Kasselban Karl
Vötterlével, a Bärenreiter-Verlag igazgatójával kötöttek megállapodást a Neue
Liszt-Ausgabe elindításáról, a Zeneműkiadó és a Ba"renreiter közös
kiadásában. Külön ki kell emelnem, hogy akkor, és azóta is az NLA az egyetlen
olyan összkiadás, amelynek anyagi alapját, bármiféle külső támogatás nélkül, a
kiadó cég biztosítja. Nem támogatják gazdag alapítványok, sem gazdag
szponzorok. Működését csupán a kiadók, a 19. kötettől kezdve egyedül az EMB
áldozatkészsége, eredményes munkája teszi lehetővé. Igazságtalan lennék, ha
megfeledkeznék arról a támogatásról, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap nyújt –
többek között – az EMB-nek, s rajta keresztül az NLA-nak is. Ezt a támogatást
évenként újból meg kell pályázni, vagyis nem jár "alanyi jogon" az
NLA-nak, és a Kiadó dönti el, pályázik-e újabb NLA kötetre, vagy sem. Nos,
minden jel arra mutat, hogy az EMB folytatja a sorozatot, de nagyon jól
emlékszem, hogy a Pótkötetek-sorozat elindítása, és a II. szériát befejező
kötet megjelenése közötti időben igencsak kérdéses volt az NLA sorsa, a
félbeszakítás veszélye ott lebegett a fejünk felett. Szerencsére akkor éppen
igazgatóváltás volt a cégnél, s az új vezető, Boronkay Antal biztosítva látta a
folytatás lehetőségét, és felvállalta a vele járó előnyöket: az EMB, mint
nemzetközileg elismert Liszt-kiadó, megőrizhette presztízsét, ugyanakkor
vállalta a folytatással járó kockázatokat is, nevezetesen azt, hogy az új
kötetek ráfizetésesek lesznek: a kiadásukhoz szükséges költségeket a vállalat
nem tudja majd fedezni a fentebb leírt támogatások elnyerése esetén sem. Az EMB
sikeres üzletpolitikájának köszönhetően nem ez az utóbbi változat következett
be. Annak ellenére, hogy a kezdeti elképzelés, vagyis hogy az olcsóbb
kartonkötéses változat nagyobb példányszámú eladása el fogja tartani a kisebb
számban megjelenő drágább, vászonkötéses, tudományos változatot, már jó ideje
nem válik be. Tehát ma is a Zeneműkiadó kitartó áldozatkészségén múlik az NLA
esetében a megjeLENNI, vagy NEM jeLENNI kérdése.
— Hol tart ma az NLA?
— A válasz röviden: az ötvenedik
megjelent kötetnél! Bővebben: 1970-től számítva negyvenegy év alatt megjelent
az eredeti kétkezes zongoraművek 18 kötete (I. sorozat); a szabad és a kotta hű
átiratok 15 + 9 kötete (II. sorozat); majd az előbb ismertetett I. és II.
sorozathoz eddig 8 pótkötet is megjelent. A tervek szerint további 7 pótkötet
megjelenésével válik teljessé Liszt kétkezes zongoraműveinek kritikai kiadása.
— Ha megjelent az 57. kötet, hogyan képzeli el a Kiadó az NLA
folytatását?
— Az eddigi elképzelések a
zongorazenével való folytatásról szóltak, érthető okok miatt: a zongorakotta
írásmódját, kottaképét, a vele való foglalkozást az NLA-ban dolgozó munkatársak
már jól ismerik, nem kell új hangszerre váltani, simán megy minden tovább,
legfeljebb a kottaoldalak beosztása lesz kissé talán bonyolultabb. A feladat
tárgya ebben az esetben, előzetesen elvégzett felméréseim szerint 16 kötetben,
kötetenként 120 kottaoldalon (+ szövegek!) közreadni a négykezes
zongoraműveket, utána 15 kötetben a kétzongorás műveket.
— Tehát újabb 31 kötet. De mikorra lesznek ezek készen? És van-e valami
elgondolás arról, hogy a teljes összkiadás, a zenekari művekkel,
orgonaművekkel, dalokkal, misékkel, kórusokkal együtt mikorra fog elkészülni?
— Egyszerű számtanpélda az egész,
de csak akkor, ha a következő sorozatokban lévő hangszerekre,
hangszercsoportokra írt partitúrákkal való munka nem vesz igénybe jóval több
időt, mint amennyit a zongorakottákkal való munka vett volna igénybe. Külön
probléma lesz majd a kórusok, a dalok szövegeinek ellenőrzése. Sőt az új
sorozatok forrásainak a beszerzése, hogy azokat a kellő időben használatba
lehessen venni. De tételezzük fel, hogy
ezek nem fogják a közreadás idejét növelni. Tehát ismert a közreadók száma, ez
meghatározza az évente leadott kötet-kéziratok számát, ismert a kiadó teljesítő
képessége (mindezt a jelen állapotoknak és az elmúlt négy évtized eredményeinek
ismeretében lehet megadni), egy ismeretlen van, ez pedig a még kiadásra váró
anyag terjedelme, a zongoraműveken túl. Ezt mintegy 50 kötetre becsülöm. Így,
évenként egy-egy kötet megjelenése esetén 2055-ben végzünk a zongoraművekkel
(legalább hat pótkötetre kell számítanunk még a 31 kötet négykezes és
kétzongorás kötet mellé). Majd 2105-ben a teljes összkiadással.
— Ezeket a lélegzetelállító számokat komolyan mondod?
— Természetesen! A kérdésre
tehát, hogy mikorra fog elkészülni az NLA, a válasz: 94 év múlva.
— Még 94 év??
— Igen. De ezt az időt, remélem
és bízom benne, lerövidíthetjük 31 évre.
— Hogyan?
— Úgy, hogy a magánszférából (itt
a külföld is számításba jön!) támogatót keresünk az NLA folytatásához, aki egy alapítványon keresztül
ehhez minden támogatást biztosítani tud: hat felkért munkatárs egy év alatt
elvégezheti három kötet közreadását és a közreadások revideálását, a kiadó elkészíti az évenkénti
három kötetet, és biztosítani kell még a kész kottarajzok számára
háromszori korrektúrát. A munkatársak
díjazását úgy kell megállapítani, hogy az – folyamatos munka esetén –
biztosíthassa megélhetésüket. Ennyi az egész. A
támogató egy ilyen gesztusával
megörökítheti a nevét szerte az egész világon.
— És ki fogja ezt megszervezni?
— Talán nem feltétlenül a Zeneműkiadó.
De nem is biztos, hogy keresni, vagy szervezni kell. 1970 augusztusában a
Nemzetközi Gulbenkian Alapítvány felajánlotta támogatását az NLA-nak. Ennek az
elfogadásához a Művelődési Minisztérium hozzájárulását kérte az EMB. Onnan
azonban a kiadó akkori igazgatója Sarlós László, Ilku Pál minisztertől 1970.
augusztus 19-én nemleges választ kapott, de nem írásban, csupán szóban. A
válasz így hangzott: „semmiféle külföldi támogatást nem tartunk szükségesnek a
Liszt összkiadáshoz” (!) Vajon mit válaszolna most az EMB-nek ugyanez az
alapítvány, ha felvetnék neki az NLA támogatásának a kérdését?
— Az összkiadás eddig megjelent kötetein jó néhány közreadó neve
szerepel, s ezek a nevek később már nem térnek vissza. Miről árulkodik ez a
jelenség?
— Valóban így van. Az NLA
köteteinek közreadásán eddig tizenhat (!!)
zeneszerző, zenetudós, vagy zongoraművész dolgozott. Ismerjük meg a
neveiket: Boronkay Antal, Bozó Péter, Éger Györgyi (+), Farkas Zoltán, Gárdonyi
Zoltán (+), Gémesi Géza, Kaczmarczyk Adrienne, Kassai István, Andreas Krause
(Németország), Martos László, Mező Imre, Mikusi Eszter, Sulyok Imre (+),
Szelényi István (+), Szerző Katalin, Vikárius László. Közülük magam voltam az
egyetlen "főhivatású", a kiadói állásomban. A többiek vagy egyéb
állásuk mellett végezték ezt a sok időt és igen nagy figyelmet igénylő munkát,
vagy pályakezdőként, állás nélkül. Ebből a munkájukból nem tudtak megélni,
ezért, ha egyéb munkalehetőséghez jutottak, felhagytak a Liszt közreadással.
Jelenleg közreadóként egyedül Kaczmarczyk Adrienne dolgozik. Hogyan lehetne ezt
a fluktuációt megszüntetni? Előbb már
említettem erre lehetőséget ...
— Mi volt a Te munkád az NLA köteteiben?
— Négy kötetnek önálló, azaz
egyedüli közreadója, 23-nak társközreadója, a két legutóbbi kivételével a többi
48-nak zenei szerkesztője voltam.
— Kicsit részletesebben: mi a feladata a közreadónak, és mi a
szerkesztőnek?
— A közreadó értékeli a
forrásokat, megállapítja sorrendjüket, a főforrás evidens hibáit az analógiák
alapján kijavítja, a problematikus helyeken meghozza döntését a megoldásról.
Mindezeket beírja a kritikai megjegyzésekbe. A forrásokat a főforrással
összeveti, és minden eltérést ugyancsak regisztrál a jegyzetanyagban. Elkészíti
a forrásleírásokat. Leírja a mű keletkezésének körülményeit, ismerteti az
esetleges ajánlás címzettjét. A források alapján megállapítja a mű címét, vagy
címeit, ha szükséges, megírja a lábjegyzeteket, a kottát az utolsó jelig és
hangig ellenőrzi, majd megírja az Előszó-nak a darabra vonatkozó részét.
A zenei szerkesztő feladata
mindezt ellenőrizni: a kotta szöveghelyességét, a kritikai megjegyzések
tartalmi helyességét, a forrásleírások szövegét. Egységesíti a jelhasználatot a
sorozatnak megfelelően. Ha mindez kész, utasítást ad a kotta leírására,
meghatározza a sorméretet, betűtípusokat. Elkészítteti a lábjegyzetek és minden
egyéb szöveg fordítását. Az új kottarajzon elvégzi az első korrektúrát, az
elkészült fordításokat egybeveti az eredetivel. Mindezt ismét átadja a
közreadó(k)nak, aki(k) elvégzi(k) a kotta
második korrektúráját, és ellenőrzi(k) a szövegfordításokat. Ezek után
visszaküldi az új leírást javításra, a fordítókkal megbeszéli az esetleges
problémákat. A visszaküldött új kottarajzokon ellenőrzi a kijelölt javítások
végrehajtását. Ellenőrzi a szövegek tördelését, az állításmintákat. Elvégzi a
megadott címlapszövegek korrektúráját. S ha a kotta összes oldalán minden
megjelölt hiba javítva van, akkor aláírja az imprimatúrát, és az egész anyagot
elküldi a nyomdába. Ott ellenőrzi az oldalbeosztást a nyomdai íveken, végül a
szerkesztőségbe beérkező műszaki példányt ellenőrzi, és megadja a szállítási
engedélyt.
— Ha belegondolok abba, hogy a kész kottát – vagy a fénymásolatát –
kézbe véve mit észlel ebből a sokrétű munkából egy átlagos muzsikus...?? Ki gyűjti össze a forrásanyagokat?
— A források listáját a közreadó
Liszt-kutató állítja össze. Ezeknek a beszerzését, az esetleg szükséges
tintamásolatok elkészíttetését a Zeneműkiadó az első kötettől az utolsóig
magára vállalta. Az ezzel járó adminisztráció viszont ismét csak a zenei
szerkesztő feladata volt. Tekintettel arra, hogy az írott és nyomtatott
források majdnem mindegyikét más és más gyűjteményből kellett beszereznünk, ez
nem kevés munkát jelentett. A szériaváltásnál ezért célszerű volt az összes
kötet forrásait egyszerre megrendelni. Ezt 1986-ban Sulyok Imrével így is
csináltuk, és csak a komplett forrásanyag rendelkezésre állásakor kezdtünk
dolgozni a következő kötet közreadásán.
— Az új összkiadás példányaiból sokszor hiányzik a magyar nyelvű
szöveg. Miért?
— Az első sorozat esetében ez a Bärenreiter céggel történt megállapodás szerint
volt így, s ezt a gyakorlatot követtük a másodikban is. Azért, mert a magyar
piac olyan kicsi, hogy emiatt nem tűnt célszerűnek a német és az angol mellett
még egy harmadik nyelven is közölni az összes szöveget. Ez jelentékenyen
megemelte volna a kötetek előállítási költségeit. A Supplement kötetek esetében
viszont az EMB már felvállalta ezeket a költségeket.
— A kottakiadás munkafázisai után a forrásokról hallhatnánk valamit? Mi
számít forrásnak?
— Kéziratos források a vázlat, az
első megfogalmazás, ennek átdolgozása, az erről készült autográf, vagy idegen
kéztől eredő tisztázat, a metszési kéziratok, a Liszt által javított
korrektúralevonatok. Nyomtatott források az első kiadások, ugyanezek Liszt
utólagos bejegyzéseivel, sőt átdolgozásaival. Minden, Liszt életében megjelent
kiadás. Ide tartoznak még a Liszt leveleiben található, a művekre vonatkozó
megjegyzések, valamint Lisztnek a zongoraóráin elhangzott, műveivel kapcsolatos
szóbeli megjegyzései, utasításai, amelyek hiteles formában maradtak fenn: Lina
Ramann Liszt-Pädagogiumában vagy
August Göllerichnek a Liszt zongoraóráin készített feljegyzéseiben 1884 és 1886
között.
A források a budapestiek mellett
a nagy könyvtárakban az egész világon, főként azonban a bécsi, londoni,
moszkvai, New-York-i, római, stockholmi, szentpétervári, washingtoni és weimari
könyvtárakban és archivumokban vannak. Felkutatásuk és beszerzésük nem kevés
munkával jár. Nehezebb a magángyűjteményekben fellelhető források másolatait
meghozatni, ilyen esetben már személyes kapcsolatokra is szükség van.
Legnehezebb, szinte lehetetlen az árveréseken egyre-másra felbukkanó
autográfokhoz, levelekhez stb. hozzájutni. Szerencsés esetben közgyűjtemények
vásárolják meg a dokumentumot, de az is előfordul, hogy magánszemély a vásárló.
Ettől kezdve minden hirtelen üzleti titokká válik: a vásárló nevét,
elérhetőségét nem adják ki az árverező cégek. Csak annyit lehet a forrásról
tudni, amennyit a katalógus elárul az árverés előtt (ez sem kevés, a
kottakéziratok egy-egy lapjáról bemutatott reprodukció forrásértékű!), és
feljegyezni felbukkanásának idejét. Aztán reménykedni, hogy a legközelebbi
árveréskor majd közgyűjteménybe kerül.
Nem tekinthetők forrásnak a
szájhagyomány által esetleg megőrzött
megoldások, és persze a hamisított kéziratok. Egy fölöttébb ravasz módon, Liszt
kézírását utánozva leírt "autográfot" lepleztünk le a Hangnem
nélküli bagatell címen ismert Vierter Mephisto-Walzer közreadásakor Sulyok
Imrével. Az I. 14-es kötet kritikai megjegyzéseiben erről beszámoltunk.
Véleményünket írásszakértő is megerősítette.
— A Liszt kutatás más területeinek eredményei hasznosíthatók-e az
összkiadásban?
— Természetesen. Elsősorban Liszt
zeneműveinek katalógusai. Meglehetős számban adtak ki belőlük. Legjelentősebbek
a Rapbe új kiadása, az Eckhardt-Mueller és a
Searle-Howard-Short jegyzékek, de rajtuk kívül még jó néhányat meg kell
néznünk, ha pontosan tájékozódni szeretnénk (Friwitzer, Ramann, Göllerich,
Milstejn, Walker, Chiappari, Gut stb.).
Sokkal rosszabbul állunk a
tematikus katalógusokkal: Liszt maga készítette saját műveiről a jelenleg létező
egyetlen egyet, és 1855-ben, majd 1877-ben is kiadta. Újabb azóta sem jelent
meg. Budapesten a Liszt Kutatóközpont 1986 óta folytatja egy új katalógus
kiadásának előkészületeit, igen gazdag adatbázisuk már eddig is sok segítséget
nyújtott az NLA-nak. Megjelenéséről egyelőre semmit nem hallani. Serge Gut legutóbb (2009) német nyelven
megjelent Liszt könyve tájékoztat a „Franz Liszt (1811-1886) -A Thematic
Catalogue of His Works” kiadásának előkészületeiről. A kétkötetes munkát
Michael Saffle és munkatársai szerkesztik, és mint a „Franz Liszt Studies
Series 12”
jelenik majd meg a Pendragon Press, Hillsdale, NY kiadásában. Liszt írásait
annakidején Lina Ramann adta ki (Gesammelte Schriften), most ugyanennek az
anyagnak új, kritikai kiadása jelenik meg Detlef Altenburg irányítása alatt a
Breitkopf & Ha"rtel, Wiesbaden-nél (Franz Liszt, Sämtliche Schriften,
eddig három kötet készült el belőle). Bőséges jegyzetanyaggal ellátva adta ki
Serge Gut és Jacqueline Bellas 2001-ben a Liszt-d'Agoult levelezést –
ezek a kiadványok sokat idézett forrásmunkák az NLA apparátusaiban. Liszt
elveszett műveiről Friedrich Schnapp adott ki katalógust.
Pótolhatatlan segítséget
nyújtanak a nyomtatott források datálásához a kiadókat tárgyaló katalógusok,
amelyek a 19. századi Franciaország és Németország területén működött
zeneműkiadók tevékenységét dokumentálják, de
vannak olasz és angol területekről beszámoló katalógusaink is. A magyar
zeneműkiadók működéséről Mona Ilona 1989-ben megjelent kitűnő munkája: A magyar
zeneműkiadók és tevékenységük, 1774 – 1867 tájékoztat. Sajnos sehol sem indult meg ez idáig Liszt
leveleinek tudományos igényű összkiadása. Ezen a téren az NLA szerkesztői
"csak" a Ramann-féle Franz Liszt, Briefe, valamint a Wagner, Augusz,
Agnes Street, Carl Alexander, Bülow, stb. levelezés különböző szinten kiadott
köteteit használhatják.
— Van-e olyan mű, ami egyáltalán nem volt még kinyomtatva?
Rendkívüli gondosságot igénylő,
de igen szép munka az ilyen művek közreadása. Az NLA I. sorozata 35 első kiadást tartalmaz,
közöttük van a Festpolonaise, La notte, Stabat Mater, Urbi et Orbi, Vexilla
Regis prodeunt, Via Crucis. A II. sorozatban első kiadás volt a Fantázia olasz
operamelódiákra, a Schwanengesang und Marsch (Erkel: Hunyadi László), Hymne à St. Cécile, és további
hat mű. A pótkötetekben a Dante szonáta első verziója, az F-dúr zongoradarab, a
Scherzo und Marsch első verziója, és más művek (főként első verziók)
szerepelnek, összesen 28 darab, összesen tehát 80 első kiadást mutat be az NLA
I. és II. szériája és pótkötetei.
— Mi okozza a zavart az opusz-számoknál? A közismert fiatalkori etűdök Op. 1 és Op.
6-ként is ismertek. Mi a magyarázata ennek?
— Liszt korai zongoraműveivel
kapcsolatban itt annyit kell tudnunk, hogy nincs feltüntetve rajtuk a szerző
által következetesen megadott számozás. Mielőtt a magyarázatra térnék; nézzük,
mit mutatnak a források. Az említett kis etűdök, "Étude en douze exercices" 1827-es lipcsei kiadásán
Hofmeister az Op. 1-et írta a kottára, az 1826, vagy 1827-es párizsi kiadáson
(Aulagnier) az Op. 6 jelzés szerepel. Ugyancsak Op. 1-esek a Nyolc variáció
(Erard, Paris, 1824, vagy 1825) és a La
fiancée-fantázia (Paris, Troupenas, 1829) is.
De az Op. 6-ból is van még két másik: a Grande valse di bravura és az
Apparitions. Ami most kövezik, az még "szebb": Op. 5-ből öt mű van,
Op. 2-ből kettő. "Csak" egy van az Op. 3, 4, 7--13-ból. Itt vége is a
számozásnak, (amely Busoni szerint 1838-ig létezett csupán), de még van egy
meglepetés: a Tscherkessenmarsch (Chabal, Paris, 1844) az Op. 45-ös számozást
kapta.
Busoni a Hofmeister Op. 1-ét úgy
magyarázza, hogy az volt a Németországban elsőként kiadott Liszt mű. Ha a
továbbiakat elemeznem kellene, tanácstalan lennék. Úgy gondolom, hogy ez a jelenség csakis azzal
magyarázható, hogy Liszt egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy műveit opusz
számokkal lássa el. Ezt talán csak a kiadók tartották fontosnak: mert micsoda
zenedarab lehet az, amelyiknek még opusz száma sincs? Lisztről viszont
lehetetlen elképzelni, hogy gondosan számozgatta volna a műveit (mint ahogyan
ezt az úgynevezett vielschreiber-ek
teszik. Nem a mű a fontos hanem, hogy mennél több legyen belőle...)
— Nem árt-e Liszt nagyságának, hogy az ismeretlen és kevéssé értékes,
alkalmi darabjai is megjelennek?
— Az Összkiadásnak tartózkodnia kell
a művek minősítésétől. Minden hozzáférhető és ismert művét közölni kell,
válogatni itt nem lehet. Az ismeretlenségből kimagasló remekművek is
bukkanhatnak elő: ilyen, példának okáért, a Via Crucis szólózongora változata.
Az alkalmi darabok megismerése Liszt teljesebb megismeréséhez visz. Az
„értékkülönbözeteket” senki sem fogja a remekművek "értékéből"
levonni. Egy szerző rangját pedig mindig ez utóbbiak határozzák meg.
— Milyen publicitása van külföldön a magyar összkiadásnak?
— Az első sorozat befejezésekor
az EMB azért szakított a Bärenreiter Verlaggal, mert a németek nagyon
elhanyagolták az NLA terjesztését a nekik fenntartott területeken,
Nyugat-Európában (ne feledjük el, akkor 1985-öt írtunk!). Most egészen másként
történik, az EMB igen jól menedzseli az összkiadást. Tokióban minden
hangszerboltban kínálják és forgalmazzák az NLA köteteit, a kottaüzletekről nem
is szólva. Sanghaiban a legnagyobb kínai kottakiadó vásárolta meg az NLA számos
kötetét: a kottákat ott reprodukálják igen jó minőségben, az eredeti
szövegeiket kínaira fordítják, és úgy árulják. A nyugati nagy könyvtárellátó
cégek nem darabonként, hanem sorozatonként vásárolják az Összkiadást, s így
amint egy kötet megjelenik, kb. 250 példányt azonnal átvesznek belőle. Ez fix
jövedelmet jelent a cégnek, és lehetővé teszi a sorozat folytatását is. A
szakma, a kutatók is jól ismerik az NLA-t, és el is ismerik, számolnak vele, ez
is fontos dolog.
— Saját zeneszerzői tevékenységedet nem akadályozta a kiadói munka?
— A Zeneműkiadónál 1968. január
16-tól 2009. január 31-ig voltam állásban, az NLA szerkesztésén 69-től 2009-ig dolgoztam. A
kezem alól kikerült 48 kötet (több mint 7.000
kottalap, és 1.800 a
szövegoldal). A velük való foglalkozásom gondjai minden erőmet igénybe vették,
a saját műveimmel való foglalkozásra sem időm, sem erőm nem maradt. A szakmámhoz 2009-ben tértem vissza. Örültem a
változásnak. Első munkám egy 60 énekből álló sorozat – Törzsök Béla
(1916-2009): Tapsolj kicsi szív. Énekek gyermek-istentiszteletekre. Kézirat -
darabjainak az átdolgozása volt, egyszerűbbé, könnyebbekké tettem őket. Ez
kötötte le az első szabad évemet. Tavaly pedig, 2010-ben, 62 nagyon könnyű
zongoradarabot írtam kezdő zongoristák számára, magyar betlehemes és karácsonyi
énekek felhasználásával. A sorozat címe Kiskarácsony, Nagykarácsony lesz, és
idén, megfelelő időben, a napforduló ünnepei előtt tanárok-diákok már meg is
vásárolhatják, remélem.
— Nem érezted a folyamatosság hiányát a komponálásban?
— Ez érdekes kérdés. A hiányt
azért nem éreztem, mert nem tudom, hová, meddig jutottam volna akkor, ha
állandóan a műveimmel foglalkozom. Azt biztosan tudom, hogy a Liszt-kutatásban
való tevékenységem során nemcsak Lisztet, hanem saját magamat is megtanultam
megismerni. Tehát mintegy saját magam számára is észrevétlenül,
visszahelyezkedtem abba a gondolkodásmódba, amelyet 1968-ban abbahagytam.
Megmaradt bennem, sőt mélyebb lett vonzódásom a népi dalkincshez, és erősödött
bennem annak tudata is, hogy ebből a kincsből részesíteni kell a mai
fiatalságot. Hogyha kevesebbet énekelnek, akkor zongorázzák, vagy valamelyik
más hangszeren játsszák. Fogadják magukba, legyen zenei én-tudatuk alapja,
szilárd és értékes, amelyre későbbi zenekultúrájuk felépülhet. Visszatértem,
mint egy látogató rég nem látott szülőföldjére, korábbi darabjaimhoz: most
milyennek találom őket? Ha szükséges, akkor még javítom, bővítem, gazdagítom
némelyiket, mások felől megnyugszom, rendben vannak. De még itt is van
továbbgondolásra lehetőség, hogy ti. valamely más apparátuson nem volna-e jobb
megszólaltatni valamelyiket? Nem "fekszik" e jobban azon a másik
hangszeren? (Liszttől ezt is megtanultam.). S így lett a kedvenc kis Mulatók
című cselló-zongora darabomnak most zongora négykezes ikertestvére: legalább
olyan hangulatosnak találom, mint az első változatot, és ez is könnyen
játszható. ( Egy ideje még egy kétkezes változat megírásának a gondolata is
foglalkoztat ...)
— Számomra rendkívüli a Te életpályád. Mint zeneszerző, belefogtál egy
hihetetlenül aprólékos, rendkívüli gondosságot igénylő szellemi munkába, amit
évtizedeken át töretlenül és magas színvonalon műveltél. Most, hogy
abbahagytad, ugyanaz a tevékenység tart fogva, mint fél évszázaddal ezelőtt.
Úgy gondolom, hogy ez akarattól független. Úgy tűnik, hogy a fiatalok számára
írt darabjaidat végtelen nagy érzékkel, szakmai hozzáértéssel és szeretettel
veted papírra. Van ebben a két tevékenységben valami közös?
— Gyerekkoromban egyszer havat
sepertem a gangon. A végénél téglaoszlop tartotta a tetőt, de nem négyzet
keresztmetszetű, hanem derékszög. Beesett a hó a sarokba, nehezen lehetett
hozzáférni. De addig nem mentem tovább a
söprögetéssel, amíg azt a sarkot is ki nem takarítottam. Apám figyelte az
ablakból, mit csinálok. Megtudtam, hogy meg volt velem elégedve. Hogy hogyan
csináljam, tőle tanultam. Zeneműkiadói emlékem: Maros Rudolf: Eufónia 63 című
zenekari művének partitúráját szerkesztettem. Rengeteg sor volt, osztott
(divisi) vonósok. Olvastam a bőgő szólamot, sűrű, kromatikus anyag volt, de
logikusan megírva. Elakadtam. Nem illett egy hang a rendszerbe. Maros megnézte,
utána rögtön bement Sarlóshoz, az igazgatóhoz, és lelkesen mesélte neki, hogy
azt az egy hanghibát meg
tudtam találni. Jóval később a cégnél mindenkinek megmutatták a saját
káderlapját. Az enyémre azt írták, hogy nem tudok különbséget tenni fontos és
lényegtelen dolgok között. Ha Maros partitúráját csak úgy átfutom, soha nem
veszem észre benne azt a hanghibát.
Az lett volna jobb, ha a
hanghibás partitúra egy hónappal előbb megjelenik? Olasz Ferencnél olvastam valahol, azt írja: a
középkori katedrálisok kőfaragói a faragványaiknak azokon a helyein is gondosan
megmunkálták a felületet, ahová a hívek soha nem fognak odalátni ...Ez a rendes
munka, amely az elvégzőjének megnyugtatja a lelkét, biztonságot, jó közérzetet
ad. Az átfutás semmit nem ad. Legfeljebb félelmet, állandó nyugtalanságot:
hátha mégis volt abban a kéziratban valami hiba? Ki és mikor fogja
észrevenni? Kifogástalan megoldást, a
legjobb megoldást kedvelem, nem a gyors munkát.
Ez a közös a két tevékenységben, illetve bennem. Zeneakadémiai tanárom,
Szervánszky Endre idén lenne 100 éves. Ez alkalommal hadd idézzem Őt most.
Egyik óránkon így szólt hozzánk: Urak!
Figyeljék meg a lányokat: egy hajtincset félóráig is el tudnak igazgatni,
próbálgatni a tükör előtt. Ha a műveit mindenki ilyen gonddal javítgatná, nem
lenne rossz zeneszerző.
Ami Lisztet illeti, volt alkalmam
látni nagyon sok kéziratát. S rajtuk a sok-sok javítást, törlést,
újrafogalmazást. Az pedig példátlan, hogy weimari korszakában az
operafantáziákon kívül szinte minden jelentős zongoraművét gyökeresen
átdolgozta.
— Hogyan látod a Liszt-kutatást ma Magyarországon?
— Mintha a megtorpanás jeleit
mutatná. Az NLA-nak, ahol ma is eredményes munka folyik, kissé bizonytalan a helyzete.
Egyetlen kitűnő közreadója óriási terheket visel. A kötetek megjelenésének
jelenlegi üteme (évi egy kötet) nehezen lesz tartható, ha nem lépnek be újabb
közreadó munkatársak. De ismét előáll az ördögi kör: belépnek, de nem lesz
belőle megélhetésük. Az EMB szívesen megduplázná a tempót, és talán a piac is
elbírná. Hol akad el a dolog? Az előbbiekben már felvetettem gondolatokat ezzel
kapcsolatban. Még egy gondolat: ha megélhetés várná egy Liszt műhelyben az
újabb munkatársakat, a Zeneakadémia zenetudományi tanszaka bizonyára küldene
oda olyan végzett embereket, akik a tanszak kurzusain már felkészültek Liszt
műveinek a közreadására. Sőt, diplomamunkájuk egy-egy NLA kötet komplett
közreadása lehetne, forráskutatással együtt. Egy ilyen eset már előfordult az
NLA történetében: a II/21. kötet egyik közreadója, Andreas Krause doktori címét
ennek a kötetnek közreadásáért nyerte el! Németországból ösztöndíjjal érkezett
Budapestre, hogy itt az NLA munkatársaként ezt a feladatát teljesíthesse. Az NLA-hoz Budapestről is lehetne érkezni
ösztöndíjas Liszt kutatóknak!
A Liszt kutatás más területein
nagy nyugalmat látok. Az EMB készülő két kis füzete kedves dolog, de az
évforduló szempontjából nem nevezhető reprezentánsnak (nagyon könnyű Liszt
zongoraműveket tartalmazó füzet, mint az NLA „mellékterméke", és egy
cselló-zongora füzet, szintén alsó fokra, feltehetően nem csak eredeti Liszt
átiratokkal). Bár mindkettő fontos szerepet tölthet be a gyermekek zenei
nevelésében. Hogy ne csak hallgassák
Lisztet, hanem játszhassák, játsszák is! Az EMB igazi és valóban nagy
produkciója az NLA 50. kötetének megjelenése, Kaczmarczyk Adrienne munkája. Azt
kell mondjam, hogy a bicentenárium legjelentősebb eseménye. Rivaldafények,
média és tapsok nélkül is. Itt van, megvan, az előtte lévő negyvenkilenccel
együtt. Olyan eredmény, amely a nemzetközi Liszt szakma előtt is méltó
ünneplése az évfordulónak.
— Mivel fejeznéd be ezt a beszélgetést?
Liszt felvállalta magyarságát.
Életműve nemzeti kincsünk. Ezt a hatalmas kincset értékéhez méltó módon kell
gondoznunk, Őriznünk és a világ elé tárnunk. A magyarságnak is fel kell
vállalnia Lisztet. A díszkard ehhez ma már nem elegendő.
— Köszönöm a
beszélgetést.
Ábrahám Mariann
