MORVA PÉTER*

 

Fiataloknak szánt komolyzenei ismeretterjesztés a Rádióban –

bevezetés az operák világába

 

Mondanom sem kell, mennyire fontos volt a Magyar Rádió szerepe a 70-es évek közepétől egészen a 90-es évek közepéig a fiataloknak szánt ismeretterjesztő, érdeklődésfelkeltő pedagógiai szándékok érvényesítésében. Szerencsés döntéseknek köszönhetően saját osztályt kapott a fiatalokkal, fiatalokért foglalkozni, rádiózni szándékozó szakemberek közössége, amelyen belül műhelyek alakulhattak. Idős rádiósokkal folytatott beszélgetéseim nyomán a nosztalgiázás veszélyének kitéve kaptam és kapok mind a mai napig képet és újabbnál újabb információkat arról, milyen légkör, kollegialitás volt a Rádió falain belül. Ez a légkör a kiválóan irányított Zeneakadémia folyosóiról szivárgott át ide, hiszen az akkori idők műsorkészítőinek szintén műsorkészítéssel is foglalkozó tanárai - Ádám Jenő, Bartha Dénes, Mihály András, dr. Ujfalussy József és a többi professzor - barátságos hangvételükkel, elkötelezettségükkel és maximalizmusukkal áthatották ezt a kis társaságot. A két intézmény vezetése ebben az időben (irigylésre méltóan) mindent megadott a tehetséges és lelkes szakembereknek ahhoz, hogy munkájukra és céljaikra összpontosítva hatékony nevelői munkát folytathassanak.

Ezen nevelési feladatok között külön céllá vált az operák jövőbeli közönségének felkészítése, a fiatalok bevezetése az összetett komolyzenei műfaj megértésébe.

 

Az Ifjúsági Osztály és a fiatalok komolyzenei nevelése.

 

1946 nyarától az eleinte Kolozsvári Grandpierre Emil vezette Prózai Osztály feladatkörébe tartozott a Rádió saját fejlesztésű műsorain kívül a gyermek- és ifjúsági ismeretterjesztő műsorok készítése. A fiatalok részére gyártott programok 1950-től saját szerkesztőséget kaptak, Gyermek- és Ifjúsági Osztály néven. Önállóságát az osztály 1994 elejéig tarthatta meg. Faggyas Sándor főosztályvezető kiemelendő az osztály irányítói közül. Kreatív munkaközösséget hozott össze rugalmas, innovációt támogató hozzáállásával. Mindig olyan fiatal kollégákat keresett, akik elkötelezettek voltak a gyermek és ifjúsági célú műsorkészítésben. (Megjegyezzük: az Ifjúsági Osztály egykori létrejötte mögött politikai ok húzódott, a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), a pártállam egységes ifjúsági szervezete szintén ebben az évben, júliusban tartotta alakuló kongresszusát, illett ennek a politikai aktusnak valamilyen „hozománnyal” kedveskedni a kultúrpolitikában is.) Négy rovatban szerkesztették az osztály műsorait, korosztályonként külön-külön: az óvodásoknak, kisiskolásoknak, az általános iskolások felső tagozatainak és a középiskolásoknak, 18 éves korig. Emellett szólt néhány műsor a 18 év felettiek számára is.

 

Havril Erzsébet vezetése alatt 1963-ban kezdte el adásait az Iskolarádió. Tantárgyak keretében szerkesztették rovatait. A Zenerovatot Csányi László, a Rádió Gyermekkórusának alapítója, később Bónis Ferenc, illetve Vogel Mária vezette. Dimény Judit számos műsora az Iskolarádió keretein belül született. Bónis Ferenc zenetudományi szakot végzett a Zeneakadémián. „Nagy építő és egyben egyszemélyes intézmény volt.” – [V.K.] Fiatalon már az ifjúsági műsorok zenei főszerkesztője volt, és mindvégig, még nyugdíjasként is ezzel foglalkozott. Életpályája lefedte a Rádió ilyen irányú tevékenységét – közel 60 évet. Az ő ötlete alapján jött létre a 7 és fél éven át futó, vetélkedő rendszerű Fülharmónikusok Klubja. Ezt a műsort valóban klubjellegű hangulat hatotta át, egyénileg felkészült résztvevők mérhették össze tudásukat egymással. A részvételre egyénileg lehetett jelentkezni, beutazták a készítők a műsorral az egész országot. A sok játékos elem miatt Faggyas Sándor, főosztályvezetőként azt mondta: „Ez egy Műsor! Hát ez tele van gegekkel!”- [V.K.] Technikailag mindent bevetettek, amit csak lehetett, az ismeretterjesztésen túl a szórakoztatás is céljuk volt. Melis György operaénekes például szopránhangon énekelt, hogy minél nehezebben lehessen felismerni az áriát. A célközönség középiskolásokból és egyetemistákból állt, de kortól függetlenül az egész ország hallgatta.

Egy másik nagyobb „lökést” szintén politikai esemény váltotta ki, ez az 1974. márciusi MSZMP központi bizottsági ülés volt. Ennek keretében elfogadták azt a közművelődési határozatot, amely vonzataként elkezdődött a közművelődési törvény megszövegezése. Ezt követően sokáig bizonytalan volt ennek sorsa, de 1976 tavaszán egy képviselő-csoporti gyűlésen- az emlékezők tanúbizonysága szerint - Kádár János kijelentette: „legyen közművelődési törvény!” Pozsgay Imre lett 1976-ban a tárca minisztere, és ennek folyományaként az elkövetkező tíz évben a Magyar Rádió közművelődési célú műsorideje 17 510 óráról 21 564 órára, a Televízió esetében 3 505 adásegységről 4 963 adásegységre nőtt.[1] Ez számos új műsor létrejöttét segítette elő, szervezeti szinten is kedvező változásokat hozva.

A zenei nevelés eleinte az Ifjúsági Osztályon, később a Zenei Osztálynál kapott helyet. Kijelenthető, hogy az Ifjúsági Osztály és a Zenei Osztály gyakorlatilag saját rádiót hozott létre a zenei nevelés számára az intézményen belül[2].

 

Operák megismertetése vetélkedők által.

 

A projekt-módszernek a zenei ismeretterjesztésben megvalósítható egyik megjelenési formája a Varga Károly és Friss Gábor által évtizedekig (pontosan 37 évig) sikerrel vezetett vetélkedők világa. A többnyire a Rádió VI-os stúdiójában (ritkábban a Márványteremben és egyéb külső helyszíneken) megrendezett versengést komoly felkészítés előzte meg. Iskolák tanárjai saját felelősségüknek tartották növendékeik megfelelő szintű beavatását, a szereplő iskolák nevükkel együtt vonultak ki a nyilvánosság elé. Varga Károly mindemellett ezekkel az iskolákkal, mondhatjuk, napi kapcsolatban is volt. Már elnevezésében is színes Hétszínvirág nevű hetente, később kéthetente jelentkező gyermekrádiós zenei magazinműsora keretében folyamatosan járta az országot, riportokat készítve iskolák igazgatóival, tanáraival.[3] Ez a személyes tapasztalatokra épülő kapcsolati rendszer is biztos alapot adott számára vetélkedőinek megszervezésére, és az állandó színvonal biztosítására. Friss Gábor feladata egészen más terű volt. Amellett, hogy tökéletesen vezették együtt műsoraikat, felváltva szólalva meg, közösen értékelve a versenyzők teljesítményét (állandó visszatérő momentum, ahogy egymásnak háttal állva, kezükben mikrofonnal, szabad kezükön mutatják fel adott pontjaikat – persze egyénenként maximum csak ötöt, összesen tízet), ő volt a műsor forgatókönyvének összeállításakor annak tudományos hátterét szolgáltató embere.

 

Az operai témájú vetélkedők előzménye:

 

A Magyar Rádióban már 1929-től a gyermekműsorok önálló idősávhoz jutottak. Mese felolvasásokat tartott keddenként a délutáni órákban Harsányi Gizi és Altay Margit. Utóbbi esetében először valósult meg, hogy a műsor írott formában később megtalálható volt Altay Tündérvásár c. gyermeklapjában. Ez az ötlet valósult meg, bár fordított sorrendben negyven évvel később a Játsszunk Zenét sorozat esetében is. Szabó Helga, Friss Gábor és Varga Károly közös kezdeményezése eredetileg egy 10 kötetből álló könyvsorozat volt. Ebből csak kettő készült el,[4] a  Hol volt, hol nem volt... és a Most légy okos, Domokos címűek, mivel később Szabó Helga Amerikába ment, Friss Gábor pedig a brüsszeli zeneakadémiának lett tanszékvezető tanára. További, ezután már meg nem valósult kötetötletek voltak: opera, zenés földrajz, világrészek muzsikája, zeneszerzőkről, magyar zeneszerzők. Mindezek játékos, színes nyelvezettel. Az első kiadás (6-7 ezer kötet) két hét alatt elfogyott, a második kiadás egy hét alatt tűnt el. Az Ifjúsági Osztály vezetői kérték fel Varga Károlyékat, hogy csináljanak a kötetekből rádióműsort, játéksorozatot. Ennek eredményeként két, országot átfogó játéksorozat született (Játsszunk Zenét I, Játsszunk Zenét II. Eddig csak egy-egy alkalommal készült játék a Rádióban, 60-120 perc terjedelemben, a nagyobb közönséget befogadni képes VI-os stúdióban.) A Játsszunk zenét mellett megmaradtak az alkalmi játékok, de a Játsszunk Zenét közülük sorozatjellegén túl országosságával emelkedett ki. (A fordulók városi, járási, megyei, területi, végül országos szinten zajlottak.) Ennek a műsornak továbbfejlesztése lett végül a Játsszunk Operát I., II., és III. sorozata, a vetélkedő formájú Tiszán innen, Dunán túl, Ismered-e nagyjainkat?, Ismered-e az új magyar zenét?, Világrészek muzsikája, Népek Zenéje, Irodalom és zene, stb. mellett.

Varga Károly elmondása alapján, közös munkájuk során Szabó Helga a „Tanár” jelzőt kapta meg, feladata a Kodályi elképzelés lefordítása a média nyelvére. Együtt nem vezettek vetélkedőt, ezt a szerepet Szabó Helga saját műsoraiban testesítette meg. Zenetörténeti, analitikus interdiszciplináris tudás bevonását Friss Gábor vállalta magára, és az ő szerepköre – a már fent említett módon- a „Zeneszerző-zenész” volt. A játékos elemek, a játékos nyelv és az élménypedagógiai elemek kidolgozása pedig Varga Károly területévé vált. A Rádióban a „munkakörök” felosztása így alakult: Szabó feladata volt az énekórákhoz közel álló stílusú műsorok készítése, Friss az ismeretterjesztésé, Varga pedig mindezen területek játékelemekkel történő összekapcsolása jutott. A csoport kifelé sugározta ötleteit „csillagszóró szerűen”. [V.K.]

A Játszunk operát egyik fordulójának szerencsére még ma is a Rádió Archívumában elérhető hangfelvétele[5] 1998. február 9-én készült a Márványteremben. A csupán fél órásra összevágott műsor Fittler Katalin szerkesztésében készült. (A zenetörténész végzettségű Fittler Katalin központi szerepet töltött be hosszú ideig a fiataloknak szánt komolyzenei ismeretterjesztő műsorok szerkesztésében. Rengeteg műsoradatlapon találhatjuk meg nevét. Jelenleg is aktív munkatársa a Rádiónak.)

A műsor kezdésekor rögtön felkapnánk fejünket: Glinka Ruszlan és Ludmilla című operájának nyitánya süvít ránk a hangszórókból, amelyet „levéve” mondja el Varga Károly az adás előzményeit. Köszönti a hallgatókat, „elsősorban az opera ifjú barátait, de velük együtt minden operakedvelőt”. Stílusa komoly, de nem komolykodó, ifjú barátoknak nevezi gyermekhallgatóit, egyértelmű a feléjük megmutatkozó tisztelet. A műsor sugárzása előtt két évvel a Budapesti Operabarát Alapítvány zenei versenyt hirdetett Játszunk Operát II. címmel. Ugyanis második alkalommal indítottak ebben a formában vetélkedőt. Elmondása szerint 1302 versenyzővel, és további több mint 25 ezer operával ismerkedő általános és középiskolás diák részvételével két tanéven át tartottak a fordulók. A tíz országos elődöntő színhelyei közül a közép-magyarországi elődöntőnek helyet adó Budaörsről készített Varga Károly „hangképeket”, amely híven tükrözi a verseny hangulatát. A műsor elején lehetőséget kapott a vendéglátó iskola igazgatója és a város polgármestere megszólalni a „nem csak érdeklődést kiváltani, hanem érdekeltté tenni” módszert követve. Hat csapat versenyzett nagy zsűri- többek között a Magyar Rádió operaműsorainak vezető szerkesztője és az operaház címzetes főigazgatója -előtt. A feladatok között szerepelt zenefelismerés meglepő kérdéssel: ki énekelhet, kinek. Hasonló elképzelésű, meglepő kérdéssorozat vonatkozik az operaszereplők foglalkozásaira is, „könnyű kis közjátéknak” beharangozva Varga Károly által. Az érdekeltté tétel másik példája, ahogy Varga Károly a riporteri tapasztalatait felhasználva az észak- dunántúli elődöntőben nyertes általános iskola igazgatóját, a felkészítő tanárt és két kisdiákot is azonnal mikrofonvégre kapott, rögtön a vetélkedő után. Kiderül így, hogy a diákok az operákat a felkészülés során ismerték meg. Az ének-zene órák tananyagát ehhez a vetélkedőhöz igazították, így az oktatás során is kaptak támogatást az iskolától. Sokuknak nem volt előzetes tudása, a kihívás keltette fel az érdeklődésüket, tette őket nyitottá ennek a művészeti műfajnak megismerésére.

A megye közgyűlésének elnöke is nyilatkozik. Ők adták a legnagyobb támogatást az említett iskola diákjainak felkészülésükben és a verseny lebonyolításában.

Az elődöntőkön továbbjutottak részvételével megrendezett országos döntőt március 1-jén a Bartók Rádió közel két órás élő közvetítésben sugározta az Óbudai Társaskörből.

 

A magazinműsorok közreműködése a téma népszerűsítésében és a háttérben működő klubélet.

 

Varga Károly operaműfaj-népszerűsítő törekvése megjelent más műsoraiban is. Például a már említett Hétszínvirág egyik 1983 októberében készített adásban nem csak a zenei részletek esetében hoz fel utalást az operára, hanem aktuális kérdéseket feszegető riportjaiban is: interjút készít az operaház Szervezési Osztályának vezetőjével a fiataloknak szánt Erkel Színházbeli operaelőadásokról. Ugyanis ebben az időben nem tudta a színház az igényeket kielégíteni. A jelenség már évtizedekkel azelőtt sem volt ismeretlen. Az operalátogatók számára tanácsot is ad az interjúalany: az előadás élvezete igényli az előzetes felkészülést. Később a Porteleki általános iskolai gyerekekkel beszélget Varga Károly bérletes operalátogatásaikról. (Emellett persze rövid magyarázatot is adnak a gyerekek településük nevéről, történetéről.) Állandó rovata a magazinműsornak, hogy gyerekriporterek tesznek fel kérdéseket meghívott művészeknek. Ebben az esetben Osváth Júlia opera-énekesnőnek. Az így kérdezettek egészen máshogy fogalmaznak. Stílusuk közvetlenebb, a gyerekek által megszokottabb és elfogadottabb. A „riporterrel” a fiatal hallgató könnyen azonosul. Varga Károly elmondásai alapján soha nem egyeztetett a gyerekekkel a feltett kérdésekről. Ők állították össze, a beszélgetésbe ő soha nem avatkozott közbe. A kérdések a fiatalok érdeklődését tolmácsolta, némelyik egészen eredeti módon szólt. Rákérdeztek gyermekkorára, szabadidejére. Osváth Júlia „Képzeld Ágikám..., hát kérlek szépen..., hát én megmondom neked drága...” fordulatokkal kezdte mondatait, ahogy egyre jobban belemelegedett a mesélésbe. Arra a kérdésre, hogy mit tanácsol a gyerekeknek, hogyan közeledjenek a művészethez, muzsikához, azt válaszolja, forduljanak a Rádióhoz hallgatni valóért, és figyelmezteti a szülőket, ne hagyják a gyerekeket zenei tudás nélkül felnőni. A műsor végén a szokásos rejtvényt adják fel Varga Károly gyermekriporterei, természetesen operai témában.

Varga Károly Prágában járva ismerte meg az ifjúsági operaklub formát, aminek távoli rokonaként itthon talán az Ifjúsági Operaelőadások Bérleti Sorozata felelhetett meg a hetvenes években. Hazatérve az Operaház akkori igazgatójával, Lukács Miklóssal közösen megalapította az Gyerekek Operaklubját. Egész délutáni elfoglaltságot nyújtott meghívott művészek közreműködésével. Ezekre az összejövetelekre a fővárost környező megyék területéről érkeztek gyerekek. Később az Operaház maga is megszervezte ilyen közösségét, az Ifjú Operabarátok Klubját.

1950 után rovatokra tagozódott a Zenei osztály. Az így létrejött öt alegység egyike lett a Zenei Ismeretterjesztő Rovat.[6] A munka ezáltal sokkal szakmaibbá válhatott, a hivatkozásokhoz, beillesztendő régebbi anyagok előkeresése is gyorsabb lett.

Ismeretterjesztés-profilú műsorokat más rovatok is készítettek. Az Operai drámai rovat A magyar opera története és a Mindenki operája sorozattal vette ki részét az ismeretterjesztés szerteágazó feladatköréből, de ezek a műsorok fiatal felnőtteknek, felnőtteknek szóltak.

 

 

Ezt a hátteret kapta az Ifjúsági- és Zenei Osztállyal közösen létrehozott Ismered a …? sorozat.

 

A műsor célközönségének meghatározása nem könnyű feladat. A megszólítás közvetlensége nem esik egybe azzal a nyelvezettel, amit a szerencsésen fennmaradt felvételeken hallhatunk. Az Ismered a Rigolettot?, 1980. június 26-án készített műsor közel fél órás volt. Két kifogástalanul beszélő felolvasó mesél a mű keletkezéséről, fogadtatásáról, zenetörténeti helyéről, a szerző levelezéseiről és a darabbal kapcsolatban született kritikákról. A női hang a magyarázó célú szövegeket, míg a férfihang a levélidézeteket, anekdotákat olvassa fel. Stílusa már felnőttesnek mondható, valószínűleg a felső tagozatos általános iskolások 12 év körüli és feletti tömegét célozza meg. A felnőttek számára készített ismeretterjesztő műsorok hangulatát tükrözi meglepő fordulatok nélkül, de mégse szárazan. Felnőttek által is hallgatható.

A kis zenetörténeti bevezetés elsősorban idézeteket tartalmaz levelezésekből, feltételezve a körülményekbe, korszakba történő gondtalan beleélést a műsor hallgatóiból. Mégis nehézen érhette el ezt, mert nagyon érezhető felolvasói hanghordozás. A műelemzés egy szálú, rövid magyarázó szöveg melléklettel. Így észrevétlenül haladunk el nevek, személyek, események mellett, ami miatt a figyelem fenntartása nagyon nehézzé válik, hiszen logikai lyukak keletkeznek az értelmezésben. Viszont a kis erőlködés megéri, mert később a zenei részlet ad sokszor ezekre a kérdésekre választ, mivel azok magyarul szólalnak meg.

Igenám, de itt egy fontos problémához is eljutottunk. Ma sokak által vitatott kérdés: a gyerekeknek milyen nyelven kellene az operát megszólaltatni. Érthető az a mára általánossá vált gyakorlat, hogy a művek is saját nyelvükön szólaljanak meg. (Ennek énektechnikai oka is van, mert hangzók csoportjai más és más hangképzést igényelnek, eltérően a szerző eredeti szándékától. Emellett zavaróak az esetleg előforduló prozódiai hibák is, illetve a fordítás miatt torzuló ritmusok az érzékenyebb fülű muzsikus számára.) Viszont az ismeretterjesztés során az anyanyelvű operajátszás - főleg ha a cselekmény oly gyors és magával oly változatos zenei anyagot hoz, hogy követhetetlen és lehetetlen, így a magyar nyelvű librettó hozzátársítása is -, megoldást nyújt sok problémára. Pláne kisgyerekek esetében. Megvan persze annak is pedagógiai, szocializáló hatása, ha a szülő próbálja elmotyogni gyermekének az írott szöveget, mint kisgyerekkorunkban saját szüleink, akik a feliratozást próbálták a mellettük ülő mozi néző társuk diszkrét zavarása mellett fülünkbe diktálni. Persze az arany középút megtalálása azon sarkos problémák között, amely egyrészt az énekesek számára extra nehézséget nyújtó magyar nyelven történő hangképzés felesleges terhének elkerülése, másrészt az eredeti tartalmat közlő fordítás – amelyben megvalósulhat a különösen fontos zenei részletek szinkronizálása a pontos fordítással-, illetve a sokszor jogosan felemlegetett és számos alkalommal hiányolt érthető éneklés – mert ugyan mit számít, milyen nyelven szólal meg, ha nem értünk belőle egy kukkot se- között található, érthetően nem könnyű, majdnem lehetetlen. Viszont ha a jövő operalátogatóinak felneveléséről van szó, nem érné meg inkább ezen is elgondolkozni? Minden esetre jogos az a rémült ódzkodás is, amely a magyar nyelvű éneklést el akarja feledtetni. Sokunk, gyakorló muzsikusok és lelkes hallgatók is tudunk számos olyan példát hozni akár hangfelvételen, akár gyakorlatban átélt élményeinkről, amely miatt az eredeti nyelvű előadást tartjuk egyedül elfogadhatónak. Viszont jó ellenpélda a pont ebben a műsorban elhangzó Gilda-ária előadójának teljesítménye, László Margité, aki különleges finomsággal és muzikalitással tesz a fenti követelményeknek eleget.

A műsor első részében a zenei részletek kiválasztása során a cselekmény követése számára legfontosabb rövid, 1-2 perces részleteket emelte ki a műsor készítője. (Ennek szerkesztője is Fittler Katalin volt. Jó példa arra, hogy nem csak az nevelő, aki a mikrofont tartja, hanem a „háttérben” dolgozó szerkesztő is.)

A magyar vonatkozás mindenkori fontossága abban is megnyilvánul, hogy külön foglalkozik vele percekig: a műsor második részében, ahol a konferanszié az addigi 4-8 másodperces összekötő szövegek helyett ismét hosszabb szöveges magyarázat kezd, a Rigoletto Erkel Ferenc által dirigált 1852. december 18-i Nemzeti Színház béli magyarországi bemutatójáról számol be, korabeli kritikát is mellékelve, a művet kissé elmarasztaló Brassai Sámuel tollából. Még négy nagyobb rész kerül be a műsorba, a kvartett, Gilda áriája, Rigoletto monológja és a Herceg canzonettája. Ezeket a szinte teljes egészében lejátszott zenei részeket természetesen hosszabb szövegek kötik össze, viszont a második részben is ugyanaz a zene-szöveg arány érvényesül, mint az elsőben, kb. 2/3-1/3. A műsor szerkesztésében is meglepő módon ez látható: az első és második rész aránya szintén 1/3-2/3.

Szintén Fittler Katalin szerkesztette műsor volt az Operába hívogató sorozat. Egyik adása pont egy évvel az előbb elemzett előtt került adásba, Operába hívogató – Mozart: Szöktetés a szerájból címmel, 1979. június 7-én. A műsor hossza szintén fél óra. Ez is a két felolvasós műsorvezetés gyakorlatát követi, a fentivel megegyező módon. Ami eltérő, az a színesebb tájékoztató jellege. Itt nem csak újsághírek, levelezések, hanem életrajzi anekdoták is teret kapnak. Jobban kitekint a műelemzésből, zenei részek hangulatát, hangszerelésének okait is felvázolja. A bevezető is hosszabb, az egzotikus törökös színhely hangulatát próbálja megéreztetni hallgatóival. Többször kitér zenei eszközök bemutatására – mint a karakterábrázolás, érzelmek zenei megnyilvánulásai,- nem csak a cselekmény megismertetésére. Itt három kisebb egységre vágja műsorát Fittler Katalin, több és rövidebb zenei részlet mellékelésével. Az első a már említett török karakterábrázolás, amelynek vonalát végigvezeti az egész operán, a második Ozminnal kapcsolatos idézetek összegyűjtése, míg az utolsó a Mozart számára a készítő által legszemélyesebbnek nevezett szerelemábrázolás tölti ki.

 

 

Az Operaház - gyerekszemmel.

 

Különös műsorötlettel járult hozzá Dimény Judit az opera megszerettetéséhez. Beszélgetős műsora, a Gyerekszemmel az operaház színpadán, 1993. január 5-én került adásba. Beszélgetőtársa egy mutálása előtt álló kb. 11 éves fiú, Veér Mátyás. Ilyen, beszélgetésre épülő műsoraira másik példa a Kovács Sándor zenetörténésszel 1992-ben készített Elefántok, vonatok, zenék, illetve a két évvel később sugárzott Barátom az elefánt. Talán ezekben a műsoraiban mutatja meg Dimény Judit leginkább reflektív személyiségét. Mint hallgató sokszor érezhettem azt, amint a kérdezett elfelejti a mikrofon jelenlétét. Bár Kovács Sándor kollégám, soha nem tudtam meg annyit róla (és az elefántokról), mint az alatt a kétszer 30 perc alatt, amíg Dimény Judit kérdezgette. Kérdéseinek java reflexió az éppen elhangzottra.

Ez a műsora is ilyen. Gyakorlatilag az Operaház gyermekkórusában éneklő fiú portréja, akinek segítségével a gyerekek be tudnak tekinteni a kulisszák mögé, és ezzel együtt a zenével behatóbban foglalkozó fiatalok életébe. Minden színházi kifejezést, amit a beszélgetőtárs elejt, elmagyaráztat Dimény Judit, végig afelé vezetve őt a beszélgetésben, hogy az minél személyesebb élményeit tartalmazza. Ezek az élmények például a szárazjég által működtetett ködgép, a színpadi visszhang effektusok, a Gioconda színpadképeként szereplő hajó gyerekfantáziát megindító képe, a szereplők várakozása a színfalak mögött, a zenekari árokban elmerülő és így sokszor csak az oldalmonitorokon látható karmester figurája. Mindez kontrasztban áll a publikum által a színpadon látottakkal. Teljes mellszélességgel hajt ezáltal Dimény az opera misztifikálása ellen, és a Rogersi példaadással, ami szerint „használd az énedet, mint eszközt”- ebben az esetben a fiúét- hatékonyan keltheti fel az érdeklődést.

Nem csak élménybeszámolóról van itt szó. Ide társul az a spontánnak tűnő fordulat is a műsorban, amikor a beszélgetőtársát egy olyan területre vezeti Dimény Judit, amely sokat foglalkoztatta; a XX. századi, illetve kortárs zenére. Amikor végre kitérhet arra, hogy ők a Wozzeck egyik előadásán ismerték meg egymást, kicsit elidőz. Felteszi a kérdést interjúalanyának, mi a véleménye Berg operájáról. Milyennek találta, miért ez a véleménye, értette-e a történetét, milyen jelzőkkel ábrázolná Wozzecket? Finoman vitába is szállnak egymással. Részletet is bejátszik az operából, és sajnálja, hogy nincs belőle magyar nyelvű, beszélgetőpartnerével készült felvétel, csupán német. Az ilyen jellegű véleménykérésnek, asszociációkra buzdításnak számtalan példája van Dimény Judit életművében. A Dubrovay László közreműködésével készült, először 1984-ben, majd 1986-ban is az Iskolarádió sorozataként sugárzott Fiataloknak – kortárszenéről c. műsorában Dubrovay László Solitudine című kamarakórusra írt művének elemző bemutatása során Dimény Judit folyamatosan kérte a stúdióban vendégeskedő gyerekektől asszociációik megosztását a hallgatókkal.

 

A „nagy átalakulás” - 1996-tól és a jelenleg futó műsorok.

 

Ebben az évben megszűntek az addigi osztályok, feladatukat átvették az adófőszerkesztőségek. Minden csatornához egy ilyen főszerkesztőség tartozik. Ettől az időtől kezdve a Bartók Rádió Adófőszerkesztősége felügyeli a Magazin-, Ismeretterjesztő-, Népzenei-, Hangversenyrendező- és Zenei összeállítások szerkesztőségek munkáját.

 

Ma a Dimény Judit által elindított, Szalai Eszter szerkesztésében futó Gyermekpáholy adásaiban kísérel meg tovább élni az operai ismeretterjesztés gazdag hagyománya. Ez a műsor minden második-, harmadik vasárnap jelentkezik a Gyermekkuckó című vasárnapi egy órás műsorsávban. Zenés mese formában 20 perces bevezetőt nyújt gyerekek számára zenei részletekkel. A mesemondó: Őze Áron. Könnyen érthető, szórakoztató formájú műsor igényes, eredeti nyelven megszólaló zenei részletek felhasználásával. (Bár egyik legutóbbi adás során véletlenül egy végtelenül pösze Mefisztó került be Gounod Faustjának bemutatása során.) Nincs beavatás jellege a műsornak. A gyermek egy élő előadás megtekintésekor valószínűleg csalódna. A zene iránti igény feltámasztását elérheti, némi belső, interperszonális kommunikációra, asszociációra is teret adva, de ezek inkább csak érzelmi szinten maradnak, nem mozgósítanak meg nagyobb összefüggések feltárására. Őze Áron folyamatosan, egyáltalán nem eltúlozva előlegezi meg mesélése alatt a következő operaszereplő zenei karakterformálását. Szép zenei montázs, kis keresztmetszet az opera cselekményéről. A mű egyetlen érzelmi folyamatként van ábrázolva, ezt bizonyítja, hogy nincsenek komplett részletek lejátszva, arra mindig rákeverik a mesélő hangját. Szalai Eszter a legjellemzőbb részleteket próbálja ehhez hozzárakni. A részletek rövidek, pár frázis hosszúságúak. Viszont talán nem is kell többet nyújtania ennek a műsornak. Kiválóan megállja helyét az óvodások és kisiskolásoknak szántak között, és engem, mint felnőttet is leköt. A probléma, hogy erre nem épül más műsor, és nincs párhuzamosan futó, idősebbeknek szánt program se. Így egyedül lebeg a térben.

A szöveg (mese) megfogalmazása mindig helyzetábrázolásra fókuszál, személyre, környezetre. Minél érdekesebb, vagy drámaibb, annál tovább időzik el ezekkel. A mögöttes szöveg is érezhető Őze Áron hanghordozásában, gesztusaiban[7]. A mesélő stílusa nem leereszkedő, nem gügyög, méltó a Rádió hagyományaihoz. A szöveg kicsivel több, mint a zenei részletek együttes hossza. Viszont ez nem zavaró. Egyrészt a mesélő jelleg, másrészt a folyamatos rákeverések miatt. Nem kis kihívásnak tesz eleget a szerkesztő, amikor alig 10 percbe kell, hogy belesűrítsen egy teljes operát. Ez alatt az idő alatt tucatnyi 40-75 másodperces részletet sorol be. Ez által a műsor színes is, mert több részlet hangzik el, mint a fentebb elemzett műsorok esetében, ahol fél óra alatt 9-10 zenei részletre kerül csak sor. A szövegeket többek között Albert Zsuzsa, Fráter Zoltán, Kovács Gábor Dénes, valamint a nem rég elhunyt Gyurkovics Tibor írta-írja.

A műsor mesélő módja emlékeztet a 80-as évek első felében sugárzott Garabonciás Boldizsár zenés sétája mesébe foglalt történeteire. Azok célközönsége is hasonló a Gyermekpáholyéhoz: az óvodások és kisiskolások. Mesemondója Hegyeshalmi László volt.

Mint látjuk, nagy a kontraszt a múlt és a jelen között. Ha létezik is fiataloknak szánt műsor, az szinte kihagyja az általános iskola felső tagozatos, valamint középiskolás korosztályát. Pedig a jövő rádiója valóban hallgatóinak táborától függ. Régebben egy műfaj népszerűsítése nem csupán a művek elmagyarázását, elemzését, elmesélését jelentette, hanem a személyes interakciókat, szabad asszociációkat, a témában szervezett vetélkedőket, művészekkel tartott szoros kapcsolatot, klubéletet és az aktuális események, reakcióknak, lehetőségeknek magazinműsorokban történő nyomon követését.

A fiataloknak szánt komolyzenei ismeretterjesztés vágya még parázslik a Rádión belül. Remélhetően ismét eljön az ideje a fellángolásának, hogy önzetlen és lelkes, nyitott, egymás érdemeit kölcsönösen elismerő szakemberekből álló műhelyek onthassák a nevelési célú műsorokat a gyerekeknek. A jogos kérdés csak az, kik lennének ők? Mivel már csaknem húsz éve elhagyták a Rádió stúdióit azok a szakemberek, akik óriási tapasztalattal rendelkeztek az ilyen formájú zenei nevelés terén félő, hogy tapasztalataikat már nem tudják majd átadni, az új generációnak nem lesz mire építeni. Pedig nagyon megérné őket meghallgatni. Az zenész társadalomnak is ez ügy mellé kellene állnia. Az ők koncerttermi sikerei is függnek ettől. Márpedig a közszolgálati elektronikus médiumok egyik legnagyobb és legszebb kihívása pont a nevelés. Azzal a Dimény Judit által tömören összefoglalt, a „hogyan” kérdésére adott válaszával, amelyet a Japán NHK Rádió nemzetközi versenyének nagydíját kiérdemelt a Hang-Játék c. műsorának egyik tizenéves vendége fogalmazott meg: „Tanulást játszunk.”[8]

 

 

Morva Péter

adjunktus, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zongora Tanszék

Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Tanszék, Neveléstudományi Doktori Iskola


* Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zongora Tanszék, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Tanszék, Neveléstudományi Doktori Iskola

[1]    Kardos József: Párthatározat és törvény a közművelődésről, História, 19. évf. 9-10. sz., 1997., 22-24.o.

[2] Többen megpróbálkoztak már politológusok, szociológusok azzal, hogy megmagyarázzák a „létező szocializmus”  művelődéspolitikájának sajátos, érték centrikus hangsúlyait. Ez az elemzés ezen írásnak nem feladata.  Pedagógiai kontextusban kísérelt  meg magyarázatot adni Trencsényi László Például a gyermekkultúra című írásában. Ezredvég, 1993. 9., sz.

[3]    Ezt a műsort megelőzte a Fiatalok Zenei Újságja, amelynek szerkesztői Csányi László és Botka Valéria karnagyok voltak, Kadosa Pál tiszteletbeli főszerkesztői segítsége mellett. Varga Károly már ebben is készített riportokat, szerkesztette is. A Hétszínvirágot Nádas Katalin szerkesztette, majd a később megjelenő Fiatalok Komolyzenei Újságjában szintén dolgozott Varga Károly, Bónis Ferenccel közösen.

[4]    Friss Gábor, Szabó Helga, Varga Károly: Játszunk zenét I, II., Zeneműkiadó, Bp., 1969.

[5]    Köszönet a felvételek meghallgatásának lehetőségéért a Rádió Zenei Archívuma munkatársának, Szipszer Juditnak, és a Sütheő Hajnalkának, az Archívum vezetőjének, akik kifogyhatatlan türelmükkel és segítségükkel támogatnak kutatásaimban!

[6]    Tertinszky Edit: A Magyar Rádió átmeneti korszaka (1950–1956), Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000. 392.o.

      Rovatként jelent meg még emellett a Szimfonikus kórus- és kamarazene, Opera drámai rovat, Népzenei rovat és a Könnyű-, esztrád- és tánczene.

[7]    Vö: Szecskő Tamás: Köznapi kommunikáció. In: Dr Balász Sándor: A pedagógiai kommunikációs képességek fejlesztésének elméleti és gyakorlati problémái. Okker, Bp., 2000. 78-79. p.

[8]    Dimény Judit: Zenei szerkesztő az Iskolarádióban, In.: Rádióújság, 1975., 19-44.