Pusztay Krisztina

Zenei nevelés a szimbólumok tükrében

E tanulmány a magyar népmesék szellemi tanításainak megismerésére, felismerésére, azok zenepedagógiára való vonatkoztatására biztat. A népmesék segítségével fogalmazza meg azokat a paradoxonokat, melyek a zenetanulás folyamatait meghatározzák, illetve az intézményes zeneoktatás helyét kijelölik. A mesék jelentését rávetíti az aktuális problémákra, így válnak a kiragadott „szimbólum-magyarázatok” jelen értelmezésben a tanulás-tanítás problémakör hívószavaivá.

A népmesék remekül ábrázolják a valóságot, és sokféleképpen értelmezhetőek. Nem egyetlen lehetséges megoldást jelölnek meg, hanem magatartási és cselekvési mintákat közvetítenek (Pressing, 2009). Ha sikerül felfedeznünk az analógiákat a mesebeli történetek szituációi és a neveléselméleti vagy a gyakorlati pedagógiai problémák között, kérdéseinkre a válaszokat is megtalálhatjuk a mesékben. E válaszok pedig - a valóságba transzponálva - útbaigazíthatnak bennünket.

Stílusosan három út áll előttünk: az első a neveléselméleti kérdések sűrűjébe visz, a második a pedagógiai gyakorlat számára keres megoldásokat, a harmadik út bejárása pedig a „népi kultúra” oktatásban elfoglalt helyének, betöltött szerepének tudatosítását segíti.

A mesehős feladata ugyanaz, mint amit a tanulók nevelésére vonatkozóan megannyi pedagógiai programban kitűzött célként olvashatunk: „életének termékennyé és gyümölcsözővé formálása mind önmaga, mind pedig tágabb környezete számára” (Pressing, 2009:30). A népmesék jó része értékek hiányáról, elveszett értékek visszaszerzéséről szól. Ezek örökérvényű, de ma különösen aktuális problémák, melyek nap mint nap az iskola és a társadalom viszonyának végiggondolására ösztönözhetnek bennünket.

Vajon miként és milyen mértékben alkalmazkodhat a változó körülményekhez az abszolút értékeket közvetítő zeneiskola? Egyáltalán kell-e alkalmazkodnia egy vállaltan tradicionalista, normatív értékekre alapozó, értékközvetítő intézménynek? A választ sugallják a népmesék, így például Az égig érő fa meséje is: „még a jó királynak is folyamatos megújulásra van szüksége” (Pressing, i.m.105). Azt, hogy a király jó, a palota gyönyörű kertje, a harmónia bizonyítja. S ha a király, vagy a királylány nem képes, vagy nem hajlandó a változtatásra, biztosak lehetünk benne, hogy egyszer csak megjelenik például egy sárkány. A sárkány nem egyértelműen negatív szereplő. „Szükséges rossz”. Olykor bizony elkerülhetetlenül kell valami rossznak történnie ahhoz, hogy kimozduljunk a holtpontról, megindulhasson a fejlődés. A sárkány segíthet abban, hogy ne üres formákat ismételgessünk igazi tartalom nélkül (Pressing, i.m. 110).

Ugyanezt láthatjuk a Kodály-módszer körüli viták kapcsán. A magyar zenei nevelés nem véletlen világhírű, de az is nyilvánvaló, hogy nem virágzik úgy, mint régen. Attól, hogy egyik oldalon körömszakadtig védjük, vagy a másik oldalon állandóan szembesítjük az utóéletével, az nem fog, nem tud megújulni. Bár a vita jót tehet neki. Egy igencsak megváltozott világban nem szerencsés kizárólag önmagunk állandó indoklására hagyatkoznunk. Ujfalussy József felhívta a figyelmet arra, hogy „egy módszer azzal fejtheti ki legjobb értékeit, ha szüntelenül túl utal önmagán”. Csak így érhető el, hogy az ne megkössön, hanem felszabadítson (Ujfalussy, 1972:105).

A hangsúly egyre inkább a hagyomány fenntartásának irányába tolódik el. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy formákat őrzünk, ahelyett, hogy mindig újrateremtenénk az adott helyzetben a szellemi értékek kifejezésére alkalmas formákat (Pressing, i.m. 105). Pedig a mesében is az a jó király, aki a változó körülmények között is újra meg újra meg tudja oldani feladatát.

Talán a koncepció tartópilléreit újraértelmezve lehetne meghatározni további feladatainkat, küldetésünket.

Ujfalussy tudatosítja a Kodály-módszerrel kapcsolatban, hogy az eszköz-jelleget kiemelő magyar szó „görög eredetije, a met-hodosz, utat jelent, olyat, amely valaminek a nyomába ered, amelyen valamit utolérünk” (Ujfalussy, 1972:103).

Az oktatás-nevelés során a növendéket lelki és szellemi fejlődésének útján segítjük, a varázsmesék is ezt a megtett utat szimbolizálják (Boldizsár, 2010). Ezt azért jó tudatosítani, mert a varázsmesék felépítése [1] egyben útmutatóul szolgálhat a megvalósításban. Az állandó szerkezetre épülő számtalan megoldási lehetőség is igazolhatja, hogy a zeneoktatást meghatározó képesség- és tudáshierarchia nem zárja ki sem a pedagógiai technikák sokféleségét, sem új valóságok megalkotását a tanulási folyamat során.

Hajlamosak vagyunk azonban azt figyelmen kívül hagyni, hogy a tanulás folyamat. Ahogy a mesehősök, úgy a növendékek, a pedagógusok is folyton „úton” vannak. Sőt mesehősökké is csak az útjuk során válnak, olyan képességre szert téve, mellyel az út elején még nem rendelkeztek (Boldizsár, i.m. 129-130).

Szép szimbóluma a belső késztetések átalakításának (Pressing, 2009), a fokról fokra történő továbbjutásnak, emelkedésnek az égig érő fa. A mesehősnek ugyanakkor nem elég az égig érő fa tetejéig eljutni, le is kell jönnie onnan. Lefordítva a pedagógiai gyakorlatra: tudássá kell alakítania, amit útja során megszerzett. Ahogyan mi is csak akkor érthetjük meg az egyes mesehősök útját, ha tudatosítjuk, mit tanultak a mese folyamán (Boldizsár, i.m.131).

Azt gondolom, például a szolfézstanítás egyik problémája, hogy nem tudatosítja, miről szól. Továbbá nem igazán hagy tapasztalni sem. Néhány próbát pedig a mesehősnek is ki kell állnia, mire magabiztossá válik (Boldizsár, i.m.130). Nem kedvez az sem, hogy a zeneoktatás során jellemzően ritkán hangzanak el nyílt kérdések, így a növendékek nem sajátítják el a kérdezés kultúráját. Amíg valaki nem tud jól kérdezni, addig segítséget sem tud kapni (sem adni). Érdemes eltanulni a mesék természetfölötti lényeitől, hogyan kell egyszerű, de elgondolkodtató kérdéseket föltenni (Boldizsár, i.m. 172).

Mese sincs konfliktus nélkül, miért akarunk mi konfliktusmentes órákat? Ha ki akarjuk zárni a problémák lehetőségét, jó eséllyel olyan módszert fogunk választani, mely látszólag hatásos, ám a tanulás, a motiváció szempontjából kevésbé hatékony.

A vándorlás természetesen nem lehet akadálymentes, még akkor sem, ha tudjuk, milyen célért, melyik úton kell eljutnunk. Mindig van azonban segítség – biztatnak a mesék. Egyben tudatosítják: „a hős és a segítő funkcionálisan azonos személyek” (Propp, idézi Boldizsár, 2010:155).

A pedagógiai gyakorlatban talán még inkább hasznosíthatók a mesebeli fordulatok. Rejtett képességeink a mesehőst segítő állatokhoz hasonlóan megoldást nyújthatnak számunkra. Hallgathatunk intuícióinkra, miként a mesében az útbaigazító öregasszonyra. Az illúziókkal mindig óvatosan kell bánnunk: a mesebeli boszorkány kővé változtathat, ugyanakkor hasznos információkhoz, újabb segítőkhöz is juttathat.

Eddig a varázsmesék szolgáltak hivatkozásul, a következő példa nem közülük való.

A kőleves meséjének több változata van. Az alaptörténet az, hogy egy legény hosszú vándorlás után éhesen betér egy faluba, remélve, hogy vendégül látják valamelyik házban. Miután sehol sem kínálják meg, elhatározza, hogy bemegy a következő házhoz és főz kőlevest. A kövön kívül csupán fazékra, vízre, tűzre volna szüksége, s azt szívesen rendelkezésére is bocsátják. Miközben fő a „leves”, a legény folyton kóstolgatja, s egyre mondja, mi mindentől lenne még ízesebb a kőből főtt étel. Lassanként összehordják neki a hozzávalókat azok, akik előtte szegénységükre hivatkozva nem kínálták. Segítségükkel ízletes leves készül.

Ez a mese jól érzékelteti, hogyan orvosolható például egy tantárggyal, témával szembeni ellenállás. Egy meghökkentő ötlet hogyan aktivizálhatja a tanulókat, hogyan építhet együttműködésbe forduló kíváncsiságukra. Hogyan teremthet helyzeteket a tanár, s irányíthatja a háttérből a folyamatot úgy, hogy végül a tanuló eljusson az örömteli felismerésig, mint az öregasszony a mesében: „most tiszta olyan, mint amilyeneket én szoktam főzni”. Érdemes megnézni a rajzfilmben (Magyar népmesék), miként változik az öregasszony arca, hogy jelenik meg rajta a bizalmatlanság, kételkedés után a kíváncsiság, lelkesedés, majd az izgalom, s végül a siker, öröm.

Helyzete válogatja, hogy az ötletet illetően mennyi az improvizáció, illetve az előre tervezett; egyik mesében a legény eleve azzal az elhatározással tér be a házba, hogy kőlevest fog főzni, a másikban spontán ötlet a kő, minthogy a házba menet botlik meg benne a katona. Olykor-olykor botlásainkat is hasznunkra fordíthatjuk.

E tanulmány hivatkozásai a tudományosság mércéjével talán nem mérhetők, azonban a mindennapi tanítási problémák megoldásához segítséget nyújthatnak. Problémamentes – ha létezik ilyen – tanulási folyamat esetén is kizökkent a mindennapi rutinból, más perspektívát nyújt.

Ráadásul nagy kockázata sincs az effajta útkeresésnek; egyrészt láthatjuk a három testvér példáját, kettő ugyan elbukik, de a kudarcok után a harmadiknak lehetősége van a sikerre. Másrészt a mesék végét ismerve sejthetjük, vissza fogunk jutni a kiindulóponthoz – ez biztonságot adhat, illetve újból indulásra serkenthet.

Végül – további analógiák révén – néhány gondolat a népi szimbólumok és a zenei nevelés kapcsán a „népi kultúra” jelentőségéről.

A fentiek sugallják, hogy a képzelet és a fantázia segítségével az érzékszervek működése tökéletesíthető (Boldizsár, 2010), s ez zenetanulás során csak hasznunkra válhat.

Tetten érhető a zenetanulást-tanítást is jellemző paradoxon: az értékalkotással együtt való értékközvetítés. A mese hallgatása, olvasása során a reproduktív képzelet és az alkotó fantázia dolgozik (Rodari, idézi Boldizsár, 2010). A zenei nevelés is erről szól, érték mentén más érték létrehozásáról.

Mindezeken túl a magyar népzene szakmailag is indokolható tanításával-tanulásával [2] a növendékek művelődéstörténeti ismeretei bővülnek, egyben olyan emberi magatartás kialakítását segítve elő, amelynek fontos eleme nemzeti értékeink megbecsülése. Ne feledjük: az a mesehős, aki nem fogadja meg az őt útbaigazító öregasszony tanácsát, elbukik. Amelyik viszont megadja neki a tiszteletet, odafigyel arra a bölcsességre, melyet elődeink hagytak ránk, az sikeres lesz (Pressing, 2009).

Legalább ennyire fontos a művészeti nevelés szempontjából, hogy egyúttal lehetőség nyílik szimbólumrendszerben való gondolkodásra.

Saját népzenénk ismerete segítheti más népek zenéjének értését, s ez közvetve a kulturális sokszínűség tudatosítására, elfogadására, tiszteletére ösztönöz. Lehetőséget biztosít többféleképpen, másként való gondolkozásra.

A legfontosabbnak azonban nem ezt tartom.

A mindennapi életünket behálózó kulturális sokszínűség a népzenére alapozó zeneoktatásunknak látszólag nem kedvez. Valójában azonban nem erről van szó: csak az „egy igaz út” hirdetését nem teszi lehetővé. Ám – s ezt fel kellene ismernünk – épp e pluralizmus biztosítja annak lehetőségét, hogy többek között „a népi kultúra besodródjék a vitákat nem kavaró természetes kulturális adottságok közé” (Hofer, 1993:30). A társadalmi folyamatokba beavatkoznunk – ha egyáltalán – nem egy mesterségesen életben tartott, vagy jelenvalóként kezelt (Dobszay, 1993) tradíció „tömegkultúra” ellenében való hirdetésével, tanításával lehet. Sokkal inkább e maradandó örökségünk okán egy a pluralizmust lehetővé tevő kultúra alapozásával.

Jegyzetek

[1] Valamilyen kár vagy veszteség bevezetése, valami birtoklásának óhaja, a hős otthonról való távozása, segítőjével való találkozása, mágikus tárgy, a keresés tárgyának megtalálása, a hősnek az ellenséggel való találkozása, visszatérés, üldözés.

[2] A magyar népzene archaikus rétegei kedvező zenei anyagot és haladási sorrendet kínálnak – fokozatosság, hangösszefüggések tekintetében – a belső hallás fejlesztéséhez.

Irodalom

Boldizsár Ildikó (2010): Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Magvető, Budapest

Dr. Dobszay László (1993): A „haldokló” népzene in: Múltunk jövője. Szabadelvűek a népi kultúráról T-Twins Kiadó, Budapest. 32–44.

Hofer Tamás (1993): A „népi kultúra” haszna in: Múltunk jövője. Szabadelvűek a népi kultúráról T-Twins Kiadó, Budapest. 24–31.

Dr. Ujfalussy József (1972) in: Kroó György – Feuer Mária (szerk.): Vita a zenepedagógiáról. Zeneműkiadó, Budapest. 103-106.

Pressing Lajos (2009): Szellemi tanítások a magyar népmesékben I. Az égig érő fa. Pilis-Print Kiadó