„Akinek nincs önbizalma, ne is álljon ki a pódiumra”

Sólyom-Nagy Sándor versengésről, éneklésről, hivatástudatról
beszélt Réfi Zsuzsannának

Bár az indulók száma nem volt túl magas, nagyon sok tehetséges fiatal mutatta be tudását a VII. Országos Ádám Jenő Dalversenyen. Sólyom-Nagy Sándor, aki már ötödik alkalommal hallgatta zsűri elnökként a produkciókat, méltatta a professzionális szervezést, a kiváló szolnoki hangulatot, de a megmérettetés kapcsán arról is beszélt, hogy már érezhető az iskolai énekórák csökkenő száma, s az is, hogy egyre kevesebben sajátítják el a Kodály-módszert.

– Három versennyel ezelőtt még százharmincnál is többen jelentkeztek, a legutóbbin is hetvenen voltak, most azonban mindössze harminchárom induló akadt. Ennyire nem divat ma már énekelni?

– Biztos vagyok abban, hogy ennek inkább anyagi vonatkozásai vannak, hiszen a jelentkezési díj, a felkészülés is jelentős összegbe kerül, amit sokan nem engedhetnek meg maguknak. Sajnos a válság éveit éljük… Ahogy az is közrejátszik mindebben, hogy a legjobb növendékek a szakközépiskolába mentek, így ők már nem indulhatnak ezen a versenyen. S egyre kevesebben választják hivatásul a művészpályát. Pedig egyébként úgy gondolom, s a tapasztalataim is azt igazolják, hogy a fiatalok szeretnek versengeni. S bár kevesen jöttek most Szolnokra, az itt lévők nagyon nívós produkciót nyújtottak. Két korcsoportban indulhattak, s az elsőben annyi volt a tehetség, hogy a díjakat több esetben is meg kellett osztanunk. I. lett Forgács Péter és Horti Lilla, II. Dobrovics Szonja és Kiss Zsófia, III. pedig Kálmán Rita. Ráadásul úgy, hogy szoros versenyben, 97, 98 pontot kaptak a maximális százból. A két első helyezett hiába fiatal, máris kiváló színpadi jelenléttel bír, érzéssel, kifejezéssel énekeltek. Az idősebbek között Papp Renáta lett az első, a második helyet Major Attila érte el, a harmadik helyen Földvári István és Molnár Anna végzett. Sok különdíjat is kiadtunk, s emellett még a felkészítő pedagógusok munkáját is igyekeztünk elismerni, oklevelekkel, CD-kkel.

– Mennyire értett egyet a díjazásban a bírálóbizottság három tagja?

– Kedves kolléganőmmel, Csengery Adrienne-nel és a remek pedagógussal, Pallagi Judittal összeszokott zsűrit alkotunk. Az első két Ádám Jenő-versenyen a grémium elnöke Bende Zsolt volt, őt követően engem kértek fel a feladatra. Hárman hasonlóan gondolkodunk a zenéről, s a versenyszempontok alapján úgy vélem, objektív eredmény született. S bizony, sokszor hosszan vitatkoztunk, ha nem is élesen, mert a pontszámok eldöntötték a dolgot. Időnként azonban annyira szorosan alakult a verseny, hogy nekünk kellett a végső szót kimondani. A szempontok a következőek voltak: intonáció, hanganyag, hangképzés, stílus, szövegejtés, kiállás és előadás. Mindet lehetett külön vagy egyben is pontozni, s aztán a pontszámokat összesítettük, véleményeztük. Az első korosztályban két számot, a másodikban hármat kellett előadni. Egyébként azért is örülök ennek a versenynek, mert talán a daléneklés a legnehezebb műfaj. Éppen ezért először ezt kell megtanulni. S bár egy-egy ária is műsorra került, főleg dalok szerepeltek az előadásokban. A belépőt az jelentette, hogy egy Schubert- vagy egy Mozart-dalt stílusosan el tudjon énekelni valaki.

– S tanácsokat is kaptak a fiatalok a jövőre vonatkozóan?

– Igen, hiszen ez is lényeges része volt a találkozónak. Egyébként a verseny a régi nyertesek gálakoncertjével kezdődött, s az első nap estéjén Művészközelben címmel tartottunk beszélgetést, amelyen a jelentkezők a pálya rejtelmeiről, szépségeiről, buktatóiról is hallhattak. Tényleg igyekeztünk felhívni a figyelmet arra, hogy mi mindenre kell vigyáznunk a színpadon. Énekesként nem lehet túl elbizakodottnak lenni, de gyávának sem, mert az mind elhullik. Akinek nincs önbizalma, ne is álljon ki a pódiumra, mert ez magamutogató pálya. Azonban túlzásokba sem szabad esni. Fontos, hogy szimpatikussá váljunk a publikum szemében, hogy megnyerjük őket magunknak. S ezért bizony mindenünket oda kell adni, az utolsó csepp vérünket is. Akiben ez a hit nincs meg, aki erre nem hajlandó, az ne is jöjjön erre a pályára. Szóval színpadi szereplésről, hivatástudatról is mind-mind beszéltünk. Másnap folytatódott a versengés, s folyton szép számú közönség ült a teremben, aztán este került sor az eredményhirdetésre, a díjak átadására és a győztesek koncertjére. Utána pedig szakmai megbeszélést tartottunk, mindenki mondott a versenyzőknek néhány hasznos tanácsot a jövőt illetően. Nagyon jó hangulat volt. Nagy elismerés illeti Szabó Katalint, a szolnoki Ádám Jenő Zeneiskola igazgatóját, valamint Vajna Katalin igazgatóhelyettest, aki az egész verseny megálmodója, elindítója, majd a további versenyek megszervezésének, lebonyolításának mozgatórúgója volt mindvégig, s Szabó Andrást, a zeneiskola PR-menedzserét. Ezért is jövünk ide mindig szeretettel az újabb megmérettetésekre.

– Az egykori díjazottak között olyan neveket találni, mint Cserna Ildikó, Bretz Gábor, Sólyom-Nagy Máté, Érsek Dóra, Pasztircsák Polina vagy Fodor Beatrix. Elképzelhető, hogy a mostani győzteseket egyszer majd az Operaházban láthatja a közönség?

– Remélem, hogy igen, hiszen tényleg tehetségek. S bár nem akarok ünneprontó lenni, azért azt is el kell, hogy mondjam, mindig kevesebb igazi egyéniséggel találkozunk. Éppen azért, mert a gyerekek kiskorukban nem találkoznak eleget az énekléssel, nem tapasztalják meg, milyen együtt, kórusban dalolni… Tudom, hogy a fiatalokban akad jócskán versengési szellem, szívesen mutatnák meg, hogy mit tudnak. De nem kapják meg a megfelelő képzést, a zenére való buzdítást. Szinte megszűntek a vidéki koncertek, a gyerekek nem járnak operába, egyre kevesebb az énekóra. Heti eggyel pedig semmire sem lehet menni… Nem tudják mi ez, pedig a komolyzenére szépen, lassan kellene rászoktatni a fiatal generációt. Kicsit kényszeredetten vettük a vállunkra annak idején a Kodály-módszert, de ez a kulcs ahhoz, hogy a gyerekek tudjanak szépen kottát olvasni. Ennek a hiányát érezzük már most... Pedig, ahogy Kodály Zoltán mondta: „az ének szebbé teszi az életet, az éneklő másokét is!”