Vargáné Korchma Fruzsina,
a mindig jókedvű fuvolatanár

Beszélgetőtárs: Kovács Ilona

– Egy közös kolléganőnk úgy jellemzett Téged: ismertetőjegyed a mosolygás. Honnét jön ez a belső sugárzás?

– Szerintem ez ösztönös, így közelítem meg a világot. Van most éppen egy kis tanítványom, aki depresszióra hajlamos. Mindig mondom neki, hogy ha mosolygok rá, akkor szeretnék visszajelzést kapni arról, hogy eljutott-e a szívéhez. Nagyon érdekes, hogy már van eredmény: mostanában már mosolyogva jön az órákra. Sőt, mivel nagyon ügyes a hangszeren, a közeljövőben versenyen is fog indulni.

– Akkor a Te pozitív életszemléleted a tanítványok játékában és teljesítményében is megjelenik…

– Lehetséges. Az egészen biztos, hogyha a gyerekekhez kedvesen közelítünk, akkor könnyebben megnyílnak. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nem szokott problémám lenni abból, hogy megtaláljam a tanítványaimmal a közös nyelvet. Minden növendékemmel baráti viszonyban vagyok, nagyon kötődöm hozzájuk.

– Lehet, hogy Neked is ilyen mosolygós fuvolatanárod volt… A gyönyörű, rendkívül reprezentatív, növendékeid közreműködésével készült Fruzsolázunk-Fuvolázunk című cd belső borítóján olvastam a következőket indulásodról: „Amikor 1957-ben a nyíregyházi zeneiskola év végi hangversenyén, ahol én, mint előképzős énekeltem a városi zenekar kísérte kórusban, és ott megláttam a fuvolát, nem gondoltam, hogy ez egy életre szóló, sorsdöntő pillanat. Hatalmas ajándékot kaptam, mert ettől kezdve egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek: fuvolázni tanultam, fuvoláztam és fuvolázni tanítok.” Hogyan kezdődött a pályád?

– Nyíregyházán töltöttem gyermekéveimet. Szüleim beírattak az akkor Vikár Sándor igazgatta zeneiskola zeneóvodájába. (Ma már egykori igazgatója nevét viseli az iskola.) Már abban az időben volt szimfonikus zenekara a zeneiskolának. Ez fontosnak bizonyult a hangszerválasztásomban, mivel – ahogy leírtam – a zeneiskola záróhangversenyén a zenekar mellett mi is szerepeltünk. Ott, akkor láttam meg a fuvolát. Nagyon nagy szerencsém volt, mert egy agilis, kezdő tanárnő – Csősz Sándorné, Erzsike néni – irányításával kezdhettem meg a fuvolatanulást. Mostanában tudtam meg, hogy ő akkor még tanult, Miskolcra járt át Nyíregyházáról, kétgyermekes édesanyaként. Nemrég jelent meg egy könyv az életéről, onnét értesültem arról, hogy milyen nehéz időszak volt az életében, amikor engem is tanított. Ennek ellenére vitt bennünket fuvolaversenyre, országos kamarazenei versenyekre. Az ő ötlete volt az is, hogy felvételizzek a debreceni Zeneművészeti Szakközépiskolába. Nekem eszembe nem jutott volna.

– Nyíregyházán a szolfézsoktatás is mindig magas színvonalú volt. Segített ez a pályaválasztásban?

– A szolfézst Hartay Miklósnétól tanultam, de bevallom, nem fogott meg ez a tantárgy. Olyannyira nem, hogy a konziban tanultam meg szolmizálni… Kezdetben elég sok nehézségem volt. Debrecenben Keuler Jenő zeneszerző tanított szolfézsra. Ő akkoriban sokat járt Lengyelországba, ahonnét rengeteg modern dallamot hozott, és ezeket jegyeztük le az órákon. A mi csoportunkban két ember tudta ezeket leírni. Eléggé megszenvedtünk velük, de én nagyon szerettem Keuler tanár úr óráit.

– És Debrecenben ki tanított fuvolára?

– Még a legendás hírű Mészáros Aladár bácsi vett fel, de az első osztályban már egy fiatal, a Zeneakadémián frissen diplomázott tanárnő kezdett tanítani, Vízkeleti Piroska, aki tele volt tettvággyal és lelkesedéssel, úgyhogy ismét nagyon-nagy szerencsém volt. Keményen dolgoztunk az elkövetkezendő négy évben, aminek eredményeképpen rögtön elsőre felvettek a főiskolára, 1968-ban. Az első évfolyamban még egy ideig ő tanított, aztán külföldre ment, amit nagyon sajnáltunk. Ám ismét csak hálás lehetek a sorsnak, mert Matuz István vett át minket. Alig néhány év különbség volt csak közte és köztünk, tanítványai között, hiszen még ő is zeneakadémista volt akkoriban. Voltaképpen rajtunk tanult meg tanítani, de közben fantasztikus dolgokat mutatott nekünk, például azt a csodálatos hangképzést, ami csak az ő sajátja.

Ám nemcsak az órákon lehetett tőle tanulni. 1968-ban, mikor elkezdtem a főiskolát, még a Vár utcában, a mostani konzi épületében működött a főiskola is. Az akkori igazgató, Gulyás György az idő tájt költözött ki a 2. emeleti szolgálati lakásából, ami így főiskolai kollégiummá vált egy rövid ideig. Tizenhatan-tizennyolcan laktunk ott lányok, a fiúk pedig a Simonyi úti kollégiumban kaptak helyet. Matuz Pista Pestről lejáró tanár volt, így ő is ott lakott az iskola épületében, a színpad mögötti művészszobában. Mikor bezárt az iskola, rendszerint a nagyteremben gyakorolt, mi pedig – mint az éji bogarak – előjöttünk, hogy „titokban” hallgassuk a játékát, például a Bach-szonátákat. Az a korszak volt diákéletem talán legszebb és legtanulságosabb időszaka, mert benne is akkor érlelődtek ezek a művek. Egy, a hagyományosnál modernebb értelmezés megszületésének lehettünk tanúi. Ezeket a műveket ma is csak úgy tudom elképzelni, ahogy ő játszotta akkor. Matuz Pista azzal is híressé vált, hogy Benkő László zongoraművésszel az egész országot bejárták, sőt külföldre is több helyre eljutottak azzal a műsorral, melynek során Bach mind a hat fuvolára írt szonátáját kotta nélkül, egy hangversenyen eljátszották, amihez Matuz még az a-moll fuvola-szólószonátát is hozzátette. Egyedülálló szellemi teljesítmény, ami azért is emlékezetes számomra, mert nemcsak az érlelődés időszakát kísérhettük figyelemmel, hanem mert mi is játszottuk akkor ezeket a Bach-kompozíciókat, melyeket együtt tanultunk, elemeztünk Matuz Istvánnal.

– A Matuz-nevéhez köthető körkörös légzés szóba került már abban az időben?

– Nem, akkor még nem foglalkozott ezzel. Akkoriban más újdonság tartotta izgalomban a fuvolistákat. Iskolatársam volt Elek Tihamér, a legendás fuvolaművész (sajnos már tíz éve nincs közöttünk), aki akkor kezdett a duplafogásokkal kísérletezni. Akárcsak Matuz, ő is „fuvolista-csoda” volt. Mi, konzis és főiskolás fuvolások nagycsaládként éltük diákéveinket. Közösségünk lelke Vízkeleti Piroska volt, aki rendszeresen szervezett fuvoláskoncerteket, gyakran jártunk vidékre is koncertezni, Piroskánál házibulik keretében irodalmi esteket rendeztünk, fuvolazenével társítva. Nagyon tanulságos, jó időszak volt.

– Volt még az említetteken kívül meghatározó tanáregyéniség az életedben?

– Kovács Imre tett még rám nagy hatást. Ő harminc éven át játszott elsőfuvolásként a Magyar Állami Hangversenyzenekarban, de nemcsak kiváló művésze volt hangszerének, hanem remekül is tanított. Kezdő tanár voltam Cegléden, mikor az akkori igazgató, Béres Károly meghívta Kovács Imrét szakfelügyelni. Ez nagyon jó dolog volt akkoriban. Imre bácsit lejött, délelőtt fél tízkor feltűrte az inge ujját, és az összes tanítványomat végigtanította. Este lett, mire végzett. Én utána abból éltem. Mindenkihez – az ügyesebbekhez és a kevésbé tehetségesekhez is – megtalálta az utat, ami rendkívül értékes útravalót adott a további munkámhoz.

– A diploma után tehát a ceglédi zeneiskolába vezetett az utad?

– Először Abonyban tanítottam egy évet zenei általános iskolában, és ezután kezdődött fuvolatanári pályafutásom Cegléden. Abonyban is értékes tapasztalatokat szereztem, bár itt csak néhány órában oktattam fuvolát. A zenei alsó tagozatban tanítottam éneket, de év végén a negyedikeseim már furulya-együttesben léptek fel… 1971-ben kezdtem itt tanítani, egy évvel később megszületett Gyuri fiam, majd ’72 decemberében adódott egy lehetőség, hogy Cegléden fuvolát taníthatnék. 1977-ig, Fruzsina lányom születéséig tanítottam ott. Aztán már nem is mentem vissza, mivel férjem igazgatóhelyettes lett. Rendkívül sokat dolgozott, én pedig nem akartam a gyerekeket egyedül hagyni. Az abonyi zeneiskolában folytattam pályámat 1980-tól, ahol én voltam a fuvolatanár.

– Akkor nem volt választás, Neked kellett tanítanod a lányodat is, aki ma a Rádiózenekar elsőfuvolása. Hogyan lehetett összeegyeztetni a két „szerepet”, azaz, hogy a szülő egyben tanár is?

– Ezt nagyon sokan kérdezték már, és nagyon sokan mondták, hogy nem szeretnék a saját gyermeküket tanítani. Nálunk nagyon jól működött ez a dolog. Mindig arra törekedtem, hogy az iskolában a lányom tanára legyek, otthon pedig az édesanyja. Persze, mikor főzés közben hallottam, hogy már többedszerre f-et játszik fisz helyett, akkor nem álltam meg szó nélkül, és kijavítottam. Azt is pontosan tudtam, hogy mikor nem gyakorolt órára, és bizony őt is ugyanúgy felelősségre vontam, mint a többieket. De nem volt konfliktusunk, mert Fruzsi nagyon akart fuvolázni. Ez a nagyon akarás oda vezethető vissza, hogy ő volt mindig utolsó az óvodában (zenetanár-gyerekek sorsa!), akiért érte mentek. Gondoltam egyet, négykor én is elhoztam, és elvittem magammal a fuvolaórákra. Akkor kezdett nálam tanulni Kovács Melinda (ma a Budapesti Operettszínház elsőfuvolása), aki egy évvel volt csak idősebb, mint a lányom. Melinda óráit hallgatva pedig Fruzsi is meg akart tanulni fuvolázni. Eleinte — mivel túl fiatal volt még, és nem nőttek ki a maradandó fogai, tehát nem volt mire támaszkodnia — voltak bizonyos nehézségeink. Ám ez nyilvánvaló szakmai dolog és nem hozzáállás kérdése. Piccolóval kezdte, és mivel nagyon akart zenét tanulni, hamar utolérte Melindát. A továbbiakhoz a kecskeméti konzit választottuk, mert kiváló fuvolatanárok vannak ott: Berényi Bea és Dratsay Ákos. Fruzsina Berényi Bea tanítványa lett, akinek a szárnyai alatt harmadikos korában megnyerte az Országos Fuvolaversenyt, Kaposváron. Ez azzal járt, hogy felvételi nélkül bekerülhetett a Zeneakadémiára. Prőhle Henrik lett a tanára. Diploma után Münchenben, Adorján Andrásnál tökéletesítette tudását, és szerzett „Meisterklass” diplomát, majd egy operaakadémiát is elvégzett Zubin Mehta irányításával a Bajor Operában, akivel aztán bejárták a világot. Sok neves karmester irányítása alatt játszhatott a Bécsi Filharmonikusokkal és a Bécsi Operában is.

– A fentebb említetteken kívül vannak még büszkeségeid?

– Igen. Szabó Rozália például, ő is Abonyból indult. Őt még a „születése előttről” ismertem, az anyukája révén, most pedig a Drezdai Staatskapelle szólófuvolása. Ahogy Fruzsi lányom, ő is számos nemzetközi fuvolaversenyen ért el előkelő helyezéseket. A legelső abonyi tanítványom Pivon Gabriella volt, ma a Budapesti Fesztiválzenekar elsőfuvolása. A Pannon Filharmonikusoknál fuvolázik Szabó Gabriella, akit szintén az abonyi zeneiskolában tanítottam. Skultéti Andrea több szegedi együttesben is játszott, mostanában tanít és kisegítő a Budapesti Operettszínházban. Fekete Sylvi az MH Központi Zenekarának a fuvolása. Sokan tanítanak a tanítványaim közül, huszonegy növendéket iskoláztam be, mindegyikük szerzett diplomát. Van köztük olyan is, Király Bori, aki német-ének szakon végzett Egerben, de a mai napig fuvolázik. Épp most olvastam egy abonyi újságban arról, hogy az egyik helyi kórust ő vezeti, és műsorukban fuvolajátékával kísérte a kórust.

– Meddig voltál Abonyban?

– 2000-ig tanítottam ott, de még ma is nagyon sok szállal kötődöm a városhoz. Voltaképpen családi okok miatt hagytam el Abonyt. Férjem, Varga György, aki az ottani Bihari János Zeneiskola igazgatója volt, úgy érezte, hogy beszűkültek a lehetőségek számára, és megvált az iskolától. Úgy gondolta, még van ideje váltani, és – bár több helyre is hívták, végül – a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola vezetését vállalta el. Én csak négy év múlva szántam el magam, hogy „otthagyjam” Abonyt, mert nagyon sok kedves tanítványom és barátom volt ott. Váratlanul jött egy telefon a gödöllői zeneiskolából, hogy fuvolatanárt keresnek, és véletlenül éppen aznap csengettek be, hogy megvennék a házunkat — pedig nem is árultuk… Gyorsan döntöttünk. Három hét alatt csomagoltam össze huszonöt évi életünket. Nagyon nehéz volt. Gödöllői első tanítási napomon aztán ismét állásügyben csörgött a telefonom: az V. kerületi Szabolcsi Bence Zeneiskolába is fuvolatanárt kerestek — azonnalra. Gödöllőről másfél évvel ezelőtt mentem nyugdíjba, jelenleg még félállásban tanítok az V. kerületben. Most Zuglóban lakunk, közel, „egy kupacban” a gyerekeinkhez.

– Te mit tartasz fontosnak egy zeneórán? Mit kell egy tanárnak feltétlenül megadnia egy tanítványnak, még akkor is, ha az a növendék nem annyira tehetséges, mint a fentebb felsoroltak?

– A szeretet a legfontosabb, és az, hogy a gyermek rögtön érezze a bizalmat, hogy őt segíteni akarom. Ezt meg szokták érezni, és meg is hálálják. Olyan jó érzés, mikor iskolán kívül is odaszaladnak hozzám az utcán és átölelnek. A gyerekek még olyan őszintén tudják kimutatni a szeretetüket. De gyakran csöngetnek rám régi tanítványaim, többekkel szinte barátnők lettünk.

– A metodikai első lépéseken túl Te hogyan kezdesz hozzá a fuvolatanításhoz?

– Először megpróbáljuk megfújni a fuvola fejét. És ha úgy jön oda az a kis emberke, hogy ő ezt szeretné, akkor meg is fogja tudni szólaltatni a hangszert.

– Szerinted az előzetes furulyatanulás segíti vagy hátráltatja a későbbi fuvolatanulmányokat?

– Én személy szerint nem szeretem a fuvola-tanulmányokat megelőző furulyatanítást. Bár hasonlóak a furulyán a fogások, nekünk nagyon nehéz szép hangzást létrehozni a hangszeren. És ha a furulyán már sikerélménye volt, jól mennek az ujjai, már repertoárja volt a hangszeren, akkor kevésbé lesz türelme a szép hangképzéshez, mert már rögtön az ismert dallamokat akarja fuvolázni. Egy kezdő, aki még nem tudja megfújni a hangszert, türelmesebben kivárja azt az időt, míg végre azt mondom, hogy most már eljátszhatjuk a Süss, fel napot. A fuvolatanítás alapja a szép, szárnyaló hang. Ezt keressük. Ha ez nincs meg, akkor küszködés az egész és nincs öröm benne. Ugyanis sokkal könnyebben lehet egy dallamot szépen megszólaltatni, ha már a hanggal nem kell küzdeni. Persze, a hangképzésre minden nap figyelni kell, még a professzionistáknak is.

– Visszatekintve a pályádra, van-e különlegesen emlékezetes emléked?

– Nagyon sok volt. Szép emlékeim kötődnek az utazásokhoz. A „híressé” vált tanítványaimból ugyanis alapítottam egy fuvola-együttest, akikkel bejártuk Európát, az abonyi fúvószenekarral pedig még Izraelbe is eljutottunk. Ezekre a szereplésekre a felkészülés időszaka is nagyon sok élményt adott, és persze az utazás és a hangversenyek is.

– Milyen műveket játszottatok?

– Főleg átiratokat. Itt Csider Károly, kiváló hangszerész-mester nevét feltétlenül meg kell említenem. Külföldi utazásairól ugyanis számos hangszer-ritkaságot hozott be, így alt- és basszusfuvolát is, amit a fuvola-együttesünk is használt, mi több, kottákat is tőle kaptunk ehhez a hangszer-összeállításhoz, először egy Mozart-szerenád átiratát (Esz-dúr, K.V. 375). Ennek a darabnak a megszólaltatása komoly feladatot jelentett, mivel hat fuvolaszólamot tartalmaz. Akkoriban Magyarországon nem voltak még ilyen hangszerek, sőt, fuvola-együttes sem létezett, hihetetlen újdonság volt a megjelenésünk.

– Kiváló szakmai munkádat sok-sok díjjal ismerték el: A Fuvolás Társaságtól megkaptad a Jeney Zoltán-díjat, Aranykatedra-díjjal és Artisjus-díjjal jutalmaztak. 1995 óta oktatási szakértő vagy, számos versenyre hívtak zsűrizni. Egy évtizeden át még nyáron is oktattál a hódmezővásárhelyi fuvolástáborban. A tábor tíz napja alatt megismert kis tanítványaidat aztán gyakran láttad viszont kollégaként. Számodra mit jelent a tanítás?

– Kivételezettnek érzem magam, mert egész életemben azt csinálhattam-csinálhatom még most is, amit a legjobban szeretek: zenével foglalkozni. A tanítás mellett az aktív muzsikálás sem maradt ki az életemből, mert 1973-től 2000-ig a szolnoki Szigligeti Színházban játszottam zenés darabokban, illetve a Szolnoki Szimfonikus Zenekarban is. Sőt, Vízkeleti Piroska életre hívta egykori tanítványaiból a Budapesti Fuvola-együttest, melynek Kovács Imre bácsi volt a művészeti vezetője. Sajnos, az ő halálával megszűnt az együttesünk. Tanárként pedig hálás vagyok a sorsnak, hogy a kis „csiszolatlan gyémántokat” odaterelte hozzám, és egyre többre és többre tudtuk egymást ösztönözni.

– Azt hiszem, ha a tanítványaidat megkérdeznénk, ők is szerencsésnek mondanák magukat. Egyáltalán nem mindegy, ki és hogyan munkálja meg a nyers gyémántot, hiszen gyémántot csak gyémánttal lehet csiszolni…