KOVÁCS ILONA*

Lisztománia — 2011

L

iszt Ferenc (1811. október 22., Doborján – 1886. július 31., Bayreuth) a 19. század emblematikus figurája, zenei polihisztora. Zongoraművész, zeneszerző, karmester, pianista nemzedékek professzora, a szimfonikus költemény műfajának megteremtője, zeneesztéta, az európai zenei közélet megkerülhetetlen figurája, a budapesti Zeneakadémia létrejöttének egyik fő szorgalmazója, elnöke, első tanári karának tagja – sokáig sorolhatnánk még, hogy teljes legyen a lista. A mára már hihetetlen méretűvé duzzadt Liszt-irodalom – mely a zeneszerző születésének bicentenáriuma alkalmából még tovább dagad – számos aspektusból vizsgálta már a komponista életét és életművét. Születtek komoly tudományos munkák és mindenki számára érthető, színvonalas ismeretterjesztő tanulmányok, olykor persze hatásvadász, vagy éppen közhelyeket puffogtató munkák is. Születése 200. évfordulójának évében se szeri, se száma a Liszttel kapcsolatos konferenciáknak, megemlékezéseknek, hangversenyeknek, kiállításoknak. Van a Liszt-évnek hivatalos nagykövete, a GYSEV Liszt-mozdonya, szerveznek a zeneszerző által kedvelt szekszárdi kadarkát kóstoltató turisztikai programokat, írtak és bemutattak életéről szóló operát és a Ferihegyi repülőtér is immár Liszt Ferenc repülőtér néven fogadja az utasokat. Liszt mégis sok tekintetben még mindig ismeretlen, nemcsak a nagyközönség számára, de olykor a kutatóknak is okoz még meglepetéseket. Az alábbiakban olyan mozaikokat ragadtam ki a zeneszerző életéből, melyek kevéssé ismertek, vagy talán nem úgy élnek a köztudatban, mint ahogy a valóságban történt.

A nagy utazó

A korabeli utazási lehetőségeket figyelembe véve lenyűgöző, hogy Liszt aktív zongoraművészként, virtuóz évei során milyen távolságokat utazott be. Turnéi során eljutott Európa legtávolabbi szegleteibe is, Sevillától Konstantinápolyig, Szentpétervártól Lisszabonig, de később is – mikor három város, Pest, Róma és Weimar között osztotta meg idejét – sokszor öltötte magára úti köpenyét. A zongoraművész egyik legizgalmasabb utazása a kortárs kollégák számára viszonylag ismeretlen Spanyolországba és Portugáliába vezetett. Maga Liszt is az ismeretlenségbe vezető nagy kalandnak érezhette ezt az utat, s talán egy kicsit tartott is tőle. Különösen Portugália volt ismeretlen számára, ekkoriban ráadásul a Marie d’Agoult-val való szakítás is nyomasztotta. Kissé melankolikusan, így búcsúzott levelében kilencéves Blandine lányától:

Három vagy négy nap múlva elindulok Spanyolországba. Keresd meg a térképen Madridot, Cádizt és Lisszabont. A te emléked velem jön mindenhová, a szívem mélyén. Adj hírt magadról. […][1]

Alan Walker Liszt-kutató szerint „Liszt volt az első és egészen bizonyosan a legnagyobb zongoravirtuóz, aki bebarangolta Ibériát. Egy napon azután mások is követték példáját, többek között Thalberg, Gottschalk, és Henri Herz, de Liszt hatásának méreteit bizonyítja, hogy ő lett mérce, amellyel az összes többit mérték.”[2] 1844 októbere és 1845 februárja között látogatott az Ibériai-félszigetre. Hathónapos tartózkodása alatt fellépett Madridban, Sevillában, Cordobában és Cádizban, majd január 12-én Gibraltárban felszállt a Montrose nevű angol gőzösre, hogy három napos utazás után Lisszabonban kössön ki. Itt már megérkezésének estéjén ellátogatott, a milánói La Scala és a nápolyi San Carlo alapján tervezett São Carlos színházba, a luzitán főváros kulturális életének akkori legfontosabb épületébe, ahol megnézte Donizetti Lucrezia Borgiájának előadását. Ez a színház hathetes lisszaboni tartózkodásának egyik legfőbb színterévé vált, mivel a Lisszabonban adott tizenkét hangversenyének javát itt adta. A portugálok rajongtak érte, a zongora királyának nevezték, az O Patriota kritikusa szerint pedig Liszt „a legcsodálatosabb dolog Portugáliában”.[3] Szoros kapcsolata alakult ki a portugál arisztokráciával, sőt a királyi palotában is volt alkalma játszani II. Mária királynő estélyén. Az uralkodó rendkívül nagyra becsülte Liszt játékát és elismerése jeléül nemcsak a Krisztus-rend lovagjává ütötte, hanem egy olyan gyémántokkal díszített arany tubákszelencét is adományozott a művésznek, amiről a kényes ízlésű Liszt így vélekedett: „a legpompásabb királyi ajándék, melyet valaha kaptam.”[4]

Liszt szokásához híven Lisszabonban is adott jótékonysági koncertet, ezúttal az Asylo de Mendicidade árvaház javára, amit még – a szerény bevételt kipótlandó – saját pénzéből is jócskán megtoldott. Nagylelkűséggel összekötött üzleti érzékének jele, hogy az egész ibériai-félszigeten magával hurcolt értékes Boisselot-zongoráját[5] odaajándékozta a királynőnek. Ez volt az első hangversenyzongorája Portugáliának.[6] Liszt látogatásának eme momentuma a ma embere számára is megmaradt. A hangszert az 1994-ben megnyílt lisszaboni Museu da música őrzi, melyet érdekes helyszínre álmodtak tervezői: az Alto dos Moinhos metróállomás nyugati szárnyának két szintjét foglalják el a múzeumi kiállítótermek.

Liszt 1845. február 25-én hagyta el Lisszabont, ismét hajóra szállt és Gibraltáron keresztül Malagába, Valenciába, majd Barcelonába utazott. Április második hetében hagyta el Spanyolországot, s bár soha többé nem tért vissza Ibéria földjére, „ott jártának emléke két nemzedéken keresztül fennmaradt”.[7]

Chopin és Liszt

A közvélekedés többnyire még ma is úgy tartja, hogy Chopin és Liszt barátok voltak. Ami azt illeti, valóban sok közös vonást találunk életútjukban is, és fontos kapcsolódási pontokra hivatkozhatunk műveik zenei vonatkozásában is. Életrajzi vonatkozásban az egyik legszembetűnőbb hasonlóság közeli születési dátumuk (Chopin 1810. február 22-én vagy március 1-jén Żelazowa Wolában, Liszt 1811. október 22-én Doborjánban született), valamint, hogy mindketten egy-egy önállóságáért küzdő, elnyomott közép-európai ország szülöttei voltak. Szintén közös pont kettejük életében Párizs. Liszt Chopinnél néhány évvel korábban, már 1823 decemberében Párizsba érkezett, nem véletlen tehát, hogy egész életében meghatározóvá vált számára a francia kultúra, természetesebb lett számára a francia, mint német anyanyelve. Chopin már leélte élete felét, betöltötte huszadik életévét, mikor a lengyel függetlenségi harc összeomlása után megérkezett a „fények városába”. Bár édesapja Franciaország szülötte volt, Chopin soha nem integrálódott a francia környezetbe: élete végéig lengyel emigránsnak tartotta magát. Igazából soha nem tanult meg jól franciául, legszívesebben lengyel emigráns barátaival tartotta a kapcsolatot, és otthon maradt családjával is lengyelül kommunikált. Kompozícióiban is a lengyel elemek dominálnak.

Liszt Ferenc önzetlenül vezette be friss emigráns kollégáját a párizsi művészi és társasági életbe. Támogatásának hatására Chopin hamarosan a város előkelő szalonjainak középpontjában találta magát. Ennek is köszönhetően csakhamar a legnagyobb hangszeres művészek egyikeként tartották számon Párizsban, a zongoraművészet olyan aranykorában, mikor Lisztet a zongora prófétájának, Thalberget a hangszer királyának kiáltották ki. Ernest Legouvé francia kritikus például 1838-ban arra a kérdésre, hogy ki a világ legnagyobb zongoraművésze, Liszt vagy Thalberg, szellemesen és sokat sejtetően csak ennyit mondott: Chopin…

Chopin Lisztnek köszönhette George Sand ismeretségét is, akihez a kezdeti antipátia után közel egy évtizedig fűzte élettársi kapcsolat. Ám Chopin mégis csupán mint zongoraművészt becsülte Lisztet. Kezdeti barátságuk egyre hűvösebb lett, miután Liszt többszörösen is átlépte Chopin erkölcsi normáit azzal, hogy Marie d’Agoult társaként Chopin lakását használta a közös barát, Camille Pleyel zongorakészítő feleségével eltöltött pásztorórához. Chopin komponistaként sem tartotta nagyra a zeneszerző-Lisztet, akit így festett le honfitársnőjének, Delfina Potockának: Furcsa ember, nem tud valamire való dolgot kisajtolni az agyából, ezért lesben áll, hogy a máséra csapjon le, mint macska a tejfölre. Liszt távcső helyett, tudod, a klistélyt veszi elő, ezen át figyeli az idegen csillagokat. Választott csillagát ezután lerángatja a földre, rosszul szabott ruhába öltözteti, szalagot, fénylő csecsebecséket és egy hatalmas parókát húz rá, és ezt a madárijesztőt aztán beledobja a világba. És még akadnak csodálói, én pedig azt mondom, igen ügyes munka, de nincs ott szemernyi tehetség sem. Lisztnél ügyesebb fickót bajos találni; az ihlet hiányát ügyes fogásokkal pótolja, és mutatványaival annyira elszédít mindenkit, hogy az ember megesküdne rá, zseniális alkotó, holott csak hihetetlenül ügyes mutatványos. Aminek híjával van, mint alkotó, azért sokszorosan kárpótol bennünket mások gondolatainak és műveinek fenomenális interpretálásával.

Az önbizalomhiányban szenvedő Chopin szavaiban vélhetően ott rejlik a sikeres zongoraművész-Liszt iránt érzett csodálata és talán irigysége is. 1833. június 20-án Párizsban kelt az a levél, melyet Liszttel és Auguste Franchomme-mal együtt írtak közös barátjuknak, Ferdinand Hillernek: Úgy írok, hogy nem is tudom, mit firkál a tollam, mivel Liszt e pillanatban egyik etűdömet játssza, és eltereli figyelmemet becsületes gondolataimtól, szeretném tőle ellopni azt a módot, ahogyan az én tulajdon [etűdjeimet] visszaadja.[8] Az introvertált Chopin éppen Lisztnek vallotta meg egy őszinte pillanatában, hogy alkalmatlannak tartja magát a koncertezésre: a tömeg bátortalanná teszi, és úgy érzi, hogy megbénítják a kíváncsi pillantások, az idegen arcoktól pedig elnémul. Lisztnek soha nem volt ilyen problémája…

Ne feledjük azt sem, hogy Chopinnek a Liszt műveiről alkotott értékelésében részben igaza volt — de csak részben, és rögtön ki kell egészíteni mondandóját. Liszt virtuóz korszakában valóban elsősorban átiratokat, parafrázisokat készített. Ám nemcsak azért, hogy manuális képességeivel elkápráztassa közönségét, hanem hogy a felhasznált zenei idézetekkel népszerűsítse a kiválasztott művet, egyben megfelelő hírverést csináljon zeneszerző-kollégáinak. Ha a fájdalmasan korán, 1849-ben elhunyt Chopin ismerhette volna a már ekkoriban is formálódó Liszt kompozíciók végső formáit, vagy az 1850 után komponált nagy műveket, kétségtelenül nem írt volna olyan véleményt a h-moll szonáta, a Faust-szimfónia, vagy a szimfonikus költemények zeneszerzőjéről, mint ami a Potocka grófnőnek írt, fentebb idézett levélben olvasható.

Lisztre nem volt jellemző a kollegiális féltékenység, és őszintén nagyra becsülte Chopint, az embert és a zeneszerzőt egyaránt. Ő volt az első, aki Chopin halála után nem sokkal – már 1851/52-ben – könyvben méltatta a nagy lengyel komponistát. Többek közt rámutatott arra, hogy Chopin zongoraművei épp oly értékesek, mint más komponisták nagyszabású operái vagy szimfonikus művei, éppúgy, mint Raffaello vagy Ruysdael miniatűrjei, melyek semmivel sem kevesebbek, mint Rubens hatalmas vásznai.

Liszt és a nők

A legpikánsabb téma a Liszt életét kutatók körében kétségtelenül a zeneszerző hölgyekhez fűződő viszonya. Ha már akkoriban is lettek volna olyan pletykalapok, melyek manapság elárasztják az újságos standokat, Liszt minden bizonnyal gyakori szereplője lett volna ezeknek a sajtótermékeknek. Pedig – ahogy arra a Liszt-életrajz szinte minden percét ismerő Alan Walker rámutat – a pletykáknak nincs kézzelfogható bizonyítéka. „De Liszt is ember volt” – teszi hozzá Walker –, „s kétségkívül adódhattak alkalmak, amikor engedett azoknak a csábításoknak, melyeket vándorló életmódja időnként elébe hozott. Mégsem volt az a szexuális ragadozó, amilyennek néhány korábbi életrajzírója lefestette. Szemben az igazi Don Juannal, Liszt őszintén szerette a nők társaságát, s nagyra becsülte a női intuíciót és intelligenciát. Talán ezért volt egész életén keresztül női csodálókkal – fiatalokkal és öregekkel egyaránt – körülvéve. Liszt intellektuálisan egyenrangúaknak tekintette őket […], s ezért társasága bizonyára nem pusztán üdítő lehetett, hanem méltánylásra is talált azokban a társadalmilag oly bigott időkben. Ezzel kapcsolatban figyelmet érdemel még egy tény. Liszt mentes maradt a morbus gallicustól, attól a betegségtől, amely oly sok tizenkilencedik századi művész – köztük Schumann, Heine, Paganini, Smetana és Hugo Wolf – vesztét okozta; s ez arra mutat, hogy legalábbis válogatósabb szerető volt, mint azok…”[9]

***

Lisztet sokáig sem kortársai sem az utókor nem méltányolta zeneszerzőként kellőképpen, pedig sok mindenben megelőzte korát, hatása messze túl mutatott a romantikán. Igaza volt Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnének, aki szerint a zeneszerző-Liszt messzebbre vetette dárdáját a jövőbe, mint kortársai — kimutathatóan jelentős hatást gyakorolt 20. századi kollégáira, köztük Bartók Bélára. Liszt Ferenc életében többször is kinyilatkoztatta, hogy szülőhazája zenei felemelkedésére törekszik. A magyar nyelv ismeretének hiánya ellenére is tudatosan magyarnak vallotta magát. Nyelvünket nem beszélte, ám zenéje beszélt magyarul helyette. A hazafiúi érzelem 1838 koratavaszán támadt fel benne, a pesti árvíz hírének hallatán: a tragédia tudatosította benne, hogy hová tartozik. E géniusz Magyarországot jelölte meg hazájának, amelynek – mint azt többször le is írta – „hű fia” kívánt maradni. Mutassunk mi is hűséget iránta: tisztelegjünk emberi és zenei nagysága előtt, évforduló nélkül is. Megérdemli.

* A szerző dr. Konkolyné dr. Kovács Ilona zenetörténész, a Magyar Táncművészeti Főiskola egyetemi docense és a XVIII. kerületi Dohnányi Ernő Zeneiskola szolfézs és zeneirodalom tanára.

[1] Alan Walker, Liszt Ferenc. 1. A virtuóz évek 1811-1847 (Budapest: Zeneműkiadó, 1986), 415.

[2] Alan Walker, uott. Liszt portugáliai utazásáról lásd még Dr. Nancy Lee Harper, „Liszt Portugáliában” Parlando (2001/3)

[3] O Patriota, 1845. január 24. Idézi Walker, i. m., 418.

[4] Részlet Liszt Lichnowsky herceghez 1845. május 14-én írott leveléből. Bayreuther Blätter, 30. kötet, 1907. 34.

[5] Nagy hangversenyzongora, gyártási száma 2027. Az ibériai turnéra Ciabatta baritonénekes mellett Louis Boisselot — a híres marseille-i zongorakészítő idősebbik fia — is elkísérte Lisztet, s nem lehet véletlen, hogy néhány évvel később e „promóciós útnak” köszönhetően Barcelonában is megnyílhatott egy Boisselot-manufaktúra. Később, az 1847-ben kapott újabb Boisselot-zongoráját Liszt élete végéig használta, ez ma Weimarban tekinthető meg. Szintén e márkához ragaszkodott 1861-s római tartózkodása során, amikor is számos jelentős művét komponálta az e cég által szállított hangszeren.

[6] Lásd Dr. Nancy Lee Harper hivatkozott cikkét.

[8] Gesammelt und herausgegeben von La Mara, Franz Liszts Briefe, Bd. I-VIII, Leipzig 1893-1905 I, no. 6. Magyarul: Eckhardt Mária (szerk.), Liszt Ferenc válogatott levelei 1824-1861 (Budapest: Zeneműkiadó, 1989), no. 13.