Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

BEETHOVEN MEGLEPETÉS-FŐTÉMÁI

Jól tudjuk: Beethoven szívesen okoz meglepetést hallgatójának. Váratlan gesztusok, a hangszeres faktúra választékos újításai, a szokásos formálás határainak szétfeszítése szónoki hatásának éltető elemei. A klasszicizmus partvidékéről a romantika szigetvilágába kalauzoló 32 zongoraszonátából álló – szellemtörténeti értelemben – ciklusa ilyen meglepetéseknek is tárháza. Szorítkozzunk itt a főtémákra.

Az 57-es opusszámú, az utókor által Appassionatának elnevezett, a zongoraszonáták sorában 23-ik f-moll darab látszólag hagyományos szurony-témával indul. Nem a lehajló hármashangzat felütés különös lendületvétele a feltűnő, hanem a metrum. Ám az nem azonnal érinti meg a hallgatót, aki eleinte alighanem négyben hallja a lüktetést, holott kiírva 12 nyolcad van. Márpedig nagy a jelentősége, hogy nem triolákkal fodrozza a negyedeket, hanem 3-nyolcados metrizálásból épít tág négyes egységeket. A meglepetés a nyitófrázis szekvenciájában ragad torkon, ahol a „nápolyi hangnem” alaphelyzetében szólal meg a téma. A nápolyi szext az olasz barokk opera óta drámai hangulat keltését szolgálja. Alaphelyzetben azonban nem használatos, hiszen erős szubdomináns, amely a funkció főhangjának basszusba helyezésével éri el eredetileg kívánt hatását.

Itt azonban másról van szó. Dúrban gyakori az első fokú témának a második fok moll akkordján való szekvenciázása. Moll második foka szűkített, ami esetlen, üres hangzást idézne elő, tehát nem kívánatos. Rögtön a darab elején felrobbantani a nápolyi „bombát” elhamarkodottnak látszanék. S e helyt tiszta szekvenciát nem is lehetne vele előidézni, különösen nem unisono, ahogyan a téma megszólal. Az, hogy f-moll után nyomban Gesz-dúr felbontás következik, a zenetörténet addigi ismeretében olyan váratlan, mint ha valakit egy lakáson vezetnénk keresztül, az ebédlőből nappali nyílnék, gondolnánk, abból gyerekszobába vagy hálóba kerülünk tovább, ahelyett azonban egy újabb ajtó után hirtelen oroszlánketrecben találnánk magunkat.

Még hamarabb ér meglepetés a korábban írt három fantázia-szonáta utolsó darabjában, az Op. 31-es Esz-dúrban, amely Beethoven 18-ik darabja e műfajban. Itt ugyanis már maga a főtéma-fej hat a döbbenet erejével. Egy tétel ebben a korban az esetek túlnyomó többségében tonikán (első fokon) indul. Ritkán dominánson (ötödiken), mint épp a 31-es opus előző kompozíciója, a d-moll szonáta. De mit keres a tétel megnyitásának pillanatában egy II. fokú kvintszext akkord? Egyáltalán: egy szubdomináns! És minden előkészítés nélkül egy disszonancia! Ekkora lehetetlenséget hangsúlyozással lehet csak legalizálni: ezért ismétli a hangzatot a fölötte lévő kvintleugrással, s ezért folytatja még a 3. ütemben is ugyanennek az akkordnak immár legalapvetőbb felrakású változatával. In medias res kezdet ez, a dolgok közepébe vágó megszólalás. Gyakran köszönésnek becézik, én inkább kérdésnek hallom. Még tán incselkedő jellege is van, de leginkább „kopogtat”, s puhatolja, bejöhet-e. Isten ments bármiféle tartalmi jellegű értelmezéstől! Maradjunk a retorikánál: olyan, mint amikor egy előadást kérdéssel indítunk. A választ a 7–8. ütemben kapjuk meg. Nem lehet ekkora meglepetést egyszeri közlésként magára hagyni. Ám hogy ne legyen didaktikus, a zenei mondat záróütemének skálamenetét egy taktussal megtoldva kizökkenti a hallgatót a „Zweitakt” tárgyilagosságából. S ugyancsak oldásul más regiszterbe helyezi a témát. Azaz regiszterekbe: ez itt már szinte a „punktuális” Beethoven.