Népszerűsítő tehetséggondozás

Régi igazság, hogy a tehetség önmagában – semmi. Legalábbis, kevés az érvényesüléshez. Megannyi (s félő: mind több), egymástól független tényező kedvező hatása szükséges, hogy alkalmilag, jó esetben több alkalommal, ideális esetben pedig rendszeresen olyan helyzetbe kerüljön a tehetség, ahol képes felhívni magára a figyelmet. Mert valljuk meg: ez is olyan vásár, ami „kettőn múlik”. Értő-empatikus hallgatóság (zsűritagok) nélkül nem tudja betölteni rendeltetését.

Van például a verseny-lehetőség, ami időről-időre felveti a „mérhetőség” létjogosultságát a zenében. Azt viszont badarság lenne tagadni, hogy a verseny-alkalom résztvevőnek, hallgatónak felbecsülhetetlen tanulsággal jár – az előbbi számára önismereti lehetőség, az utóbbi pedig az alkalmi tapasztalatok birtokában olyan megállapításokkal (s főképp: kérdésfeltevésekkel) gazdagíthatja önmagát, amelyeket későbbi szakmai életében bőségesen kamatoztathat!

A versenyek a helyezésekkel minősítenek (az idő aztán majd eldönti, hosszú távon is érvényesek az értékelések), amellett díjakkal az érvényesülés további alkalmakat kínálnak. A koncert-meghívások nem csupán önmagukban értékesek, hanem más közegben újabb felfedezési lehetőségként is. Kordokumentumként és előadóművészet-történeti adalékként felbecsülhetetlen értékűek a fiatal, pályakezdő művészekkel készített hangfelvételek – többségük különdíj eredményeképp jön létre. Vannak olyan kiadványok is (igaz, ritkán, kevés), amelyek kivételes tehetség produkcióját hagyományozzák az utókorra.

Ez utóbbi típus szép példája a „Tündértánc” című korong, amely a gordonkairodalom gyöngyszemeit tartalmazza. A több mint „rendkívül tehetség” Szabó Ildikó (*1993) játszik rajta, Lénárt Ágota zongorakíséretével. 15 évesen a zeneakadémista már komoly szakmai sikerlistával rendelkezett – s birtokosa volt akkor már a Duna Televízió Magyar Csillagok-díjának is. Szabó Ildikót időközben többször hallottam hangversenyen játszani, remekül – azonban nevének „megtanulása” szempontjából minden bizonnyal sokat jelent a felvétel.

Más – immár kereskedelmi – kérdés a „tálalás”. A felvételek között céltalanul tallózó potenciális vásárló figyelmét nem biztos, hogy megragadja az egyébként idilli-szép borító, aligha lehetne kárhoztatni azért, mert nem csillan fel a szeme az előadó neve olvasásakor. Tehát, nagy valószínűséggel csupán a korong meghallgatása során/után ismeri fel új szerzeménye értékét a gyanútlan vásárló. Attól kezdve biztosra vehető, hogy egy életre megtanulja Szabó Ildikó nevét – vagy ami még lényegesebb: teljesítménye ismeretében keresni fogja a művészetével való találkozás újabb lehetőségeit. A műsor egyébként afféle potpourri; remekül megfelel annak a célnak, hogy Szabó Ildikó sokoldalú felkészültségét bemutassa, többségében valóban gyöngyszemnek minősíthető darabokat tartalmaz. Kezdődik a megannyi átirat által mindig tovább népszerűsített Rimszkij-Korszakov miniatűrrel, A dongóval, hamarosan hallhatjuk Saint-Saëns megunhatatlan Hattyúját – s ha valaki a műsor előzetes áttekintése nélkül hallgatja a programot, ugyancsak felkaphatja a fejét: Bartók Első rapszódiája, majd Kodály fiatalkori szalondarabja, a Romance lyrique következik. A két Popper-darab közül a címadó Tündértánc előadása meggyőzőbb.

(Hungaroton Classic - HCD 32592)

„My Favourite Pieces” – ezzel a címmel jelent meg a Junior Prima díjas Csáki András (*1981) első szólólemeze, műsorán J. S. Bach, Giuliani, Barrios, Morel, Farkas Ferenc és Castelnuovo-Tedesco darabjaival. Aztán hamarosan megjelent a második is – ez már kiadó emblémájával, a 2009-es alessandriai nemzetközi gitárverseny győztesének produkciójaként. A műsor más, a szerzők részben egyeznek (Bach, Britten, Duarte, Castelnuovo-Tedesco), az interpretáció hasonlóképp igényes. Őt is hallottam több koncert, többhelyütt, s örömmel észleltem, hogy a közönség előtt és a stúdióban való játéka között nincs érdembeli különbség. Ily módon is megbizonyosodhatott a hitetlenkedő, hogy nem csupán a technika csodálatos lehetőségeinek köszönhetően „perfekt” a hangzás a CD-ken (egyébként, amikor hallatszik az érzékeny mikrofonok közvetítésével a húr-zörej, nagyritkán a kényes helyek valamelyikén egy-egy „csúszás”, korántsem technikai „elégtelenségnek” tűnik, hanem csupán fokozza az élő előadás közvetlenségét). Csáki játékára az értelmi és érzelmi/indulati kettőssége jellemző. Tiszta-áttekinthető formálásának köszönhetően a hallgató a számára ismert és ismeretlen tételekben egyaránt tud tájékozódni, azaz, otthonosan érzi magát. Érvényes ez a nagyformákra és az apró részletekre egyaránt. Vizuális hasonlattal úgy közelíthetném meg, hogy fejben megtervezi a darabok/tételek színpadi forgatókönyvét. Játékában differenciáltan kezeli a különböző rendű-rangú anyagokat; dinamikai skálája többrétű – egyazon dinamikai szinthez megannyi karaktert-szituációt képes társítani. Más a „távoli” és a „közeli-bizalmas” pianója, s más, ha könnyed mozgást jelenít meg, vagy már-már emlékkép-szerűen sejtet vagy visszaidéz fordulatot, netán kommentál, esetleg „félre” utasítással tesz megjegyzést. Teszi mindezt vitálisan, folyamatok egymásutánját sorjáztatva. Nem a játéka ritmikus, hanem ritmusképletekből, mint szóképekből alakítja a dinamikus folyamatokat, beszédszerűen. Professzionista biztonságával nem él vissza: repertoárdarabjait sem „újrajátssza”, hanem minden egyes alkalommal hangzó életre kelti. Ösztönösen megérzi ezt a közönség is – várja a hangokban fogalmazott történeteket, aktív figyelemmel (és megéli a zenei történéseket, az imitációkat, a dúr-moll váltásokat, a váratlan harmóniai fordulatokat – akkor is, ha nincs meg a felkészültsége ahhoz, hogy szavakra tudná lefordítani az eseményeket).

Ilyen játékot hallva, repes az ember szíve, hogy az előadó egyszemélyben tanár is: akinek semmi sem „mindegy” az előadás során, minden bizonnyal igényességre szoktatja diákjait, eleget téve a „kiművelt kéz – kiművelt szív – kiművelt értelem” komplex kritériumának.

(Laureate Series . Guitar – NAXOS 8.572630)

Aki akár csak egyszer is hallotta énekelni, azonnal megtanulta Pasztircsák Polina nevét. A 2009-es genfi nemzetközi zenei versenyen megismételte Várdai István rekordját (I. díj és 3 különdíj), s ezzel nemzetközi karrier vette kezdetét. Az orosz anya és magyar apa gyermekeként született énekesnő budapesti tanulmányait követően Mirella Freninél tökéletesítette tudását, jelenleg Németországban él – s e versenygyőzelmet követően, nagyszámú nemzetközi felkérésnek tesz eleget. Az egyik különdíjnak köszönhető első CD-je, melynek felvételére a svájci Winterthurban került sor 2010 júniusában. Izgalmas műsort állított össze: erős kezdés R. Strauss Négy utolsó énekével, a folytatás Sosztakovics Hét románca (A. Blok verseire, Op. 127), majd Bartók Nyolc magyar népdalát (Sz. 64) követően Kodály Két magyar népdalával zárul a program. Halljuk tehát németül, oroszul és magyarul énekelni – sajnos, az egyébként igényes-szép kísérőfüzet nem tartalmazza a dalok szövegét. Pasztircsák Polina hangjának szépsége önmagában is elvarázsolja a hallgatót. Ráadásul, tud bánni vele – a lírai hangvétel csakúgy erőssége, mint az érzelmek-indulatok közvetítése. Ami iránt egyelőre kevesebb az affinitása: a szöveg közlendője. Szöveg-érthetőségére nemigen lehet panaszunk – de az néha csupán a zenei anyag megjelenítésének eszköze. A dikció tudatos felerősítésével az önfeledt gyönyörködtetésen túl képes lesz intenzívebb intellektuális élményt is adni.

Ezen a felvételen imponáló, ahogyan zenekarkísérettel (Musikkollegium Winterthur, a teheráni Alexander Rahbari vezényletével), egy, két vagy három hangszer kamarapartnereként a Sosztakovics-dalokban (Aleksandra Sasha Kozlov – zongora, Philippe Villafranca – hegedű, Danila Ivanov – gordonka) egyaránt értékes produkcióra képes. A magyar népdalfeldolgozások élményében része van Aleksandra Sasha Kozlov már-már anyanyelvi érzékenységű kíséretének is, amely kiváltképp a parlando-rubato részletekben, s az agogikus helyeknél kamatozik.

(Ysaye Records/Nascor)

Fittler Katalin