Keuler
Jenő*
A magyar
elektronikus zene pionírja
Pongrácz Zoltán zeneszerző-karnagy születésének centenáriumára
Egy műve arányait felesége testének méretarányaihoz
igazította, hangzásait, ritmikáját felesége hangján végrehajtott elektronikus
manipulációk útján formálta - a Mariphoniával első díjat nyert a bourge-i
nemzetközi zeneszerző versenyen, 1974-ben. Pongrácz Zoltán írt először
elektronikus zenét honfitársai közt, 1966-ban, majd a Zeneakadémián tanította,
s a zeneművészet harmadik korszaka címmel vitasorozatot kezdeményezett az
Alföldben.
Nap mint nap hallunk vagy olvasunk arról szóló
híreket, hogy valaki, akit munkássága kapcsán vagy személyesen is ismertünk,
örökre eltávozott közülünk. Ha olyan személyiség távozott, aki így vagy úgy –
közvetlenül vagy tevékenysége által – részese volt életünknek, érzelmileg is
mélyebben érint a gyászhír. Nem példátlan azonban, hogy az elhunytat csak
hírből vagy még hírből sem ismertük, és tevékenységének méltatása kapcsán,
utólag tudatosul csak bennünk, hogy figyelmet érdemlő kortársunkat veszítettük
el, olyan személyiséget, akinek munkásságáról illendő tudomást szereznünk. Nem
tudhatom, hogy e rovat olvasói mit tudnak Pongrácz Zoltánról, őriznek-e
élményeket zenéjéről, lebilincselő előadásairól. Remélem azonban, hogy e rövid
méltatás hozzájárul ahhoz, hogy emlékét szélesebb körben is megbecsüléssel
ápoljuk.
Pongrácz Zoltán 1912. február 5-én született Diószegen. Sokirányú
érdeklődéstől hajtva sokrétű zenei készültséget szerzett. Kodálytól tanult
zeneszerzést. Karnagyi képzésben a bécsi zeneakadémián, majd később Salzburgban
részesült. Zenetudományi tanulmányokat folytatott a berlini Humboldt Egyetemen.
Végül, már ötvenes éveit taposva, elektronikus zenei stúdiumokat folytatott a
Holland Királyi Egyetemen Utrechtben.
Hosszú élete során volt része megbecsülésben és
mellőzésben egyaránt. Nem lehet feladata e rövid méltatásnak, hogy élete
munkásságát a maga teljességében áttekintse. (Írt színpadi műveket, vokális és
hangszeres zenét. Dolgozott a rádiónál. Karnagya volt a Debreceni MÁV
Zenekarnak. Tanított Debrecenben, tanított a zeneakadémián. Publikációi
jelentek meg olykor egymástól távolabb eső zenei témákban is. Többféle
kitüntetésben is részesült, például Ferenc József díj, Erkel Ferenc díj. Aki
többet szeretne tudni erről, ajánlom figyelmébe Kovács Ilona Pongrácz Zoltán
című könyvecskéjét. Mágus Kiadó, Budapest, 2004, Magyar zeneszerzők sorozat 29.
szám.) Én most inkább arról szólnék, amiben minden kétséget kizáróan úttörő
szerepet vállalt zenekultúránk gazdagítása érdekében.
Zeneszerzőként Pongrácz írt először elektronikus zenét magyar honfitársai közt.
Kryptothesiphon című, hangszalagon rögzített művét még utrechti
tanulmányai idején készítette 1966-ban. (Újabban Phonothèse címen
található a hivatalos műjegyzékben.) Már e legelső kompozíció is meggyőző
bizonyítéka, hogy az elektronikus hangkeltés sokszínű, a hagyományos zenei
hangokétól számos tekintetben eltérő világának zenei birtokbavétele nem
összeegyeztethetetlen a kompozíció-alkotás hagyományos elveivel. (A kompozíció
hangzásbeli és időbeli arányait szervező aranymetszés-viszony – a : b = (a + b)
: a – jól harmonizál a zenei összefüggések észlelésének emberi léptékével.)
Későbbi művei szintén azt példázzák, hogy az egykori Kodály-tanítvány új utakon
járva, új kompozíciós technikákat alkalmazva is mesterfokon képzett
zeneszerzőként, igazi muzsikusként tudott bánni a szélesebbre tárult
hangzásvilág új kifejezési lehetőségeivel. Talán éppen ennek köszönhető első
nagy nemzetközi sikere is a műfajban. 1974-ben Mariphonia című művével
(melynek arányait felesége testének méretarányaihoz igazította, hangzásait,
ritmikáját felesége hangján végrehajtott elektronikus manipulációk útján
formálta) első díjat nyert a bourge-i nemzetközi zeneszerző versenyen.
Úttörő tevékenysége természetesen nem merülhetett ki az alkotásban. Mint minden
újnak, az elektronikus zenének is mostoha körülményekkel kellett szembenéznie
Magyarországon. Nem voltak eszközei, nem voltak hagyományai, hiányzott a
kultúrpolitikai akarat, hogy teret engedjenek számára a hangverseny-életben,
teret biztosítsanak a zenei képzésben, alkotóműhelyt létesítsenek annak
érdekében, hogy további elektronikus-zenei alkotások születhessenek hazánkban.
Széleskörű felvilágosítómunkára volt szükség mind a zenei élet irányítóinak
meggyőzése, mind a közönség megnyerése érdekében. Tekintsük át röviden, milyen
technikai és esztétikai kérdéseket vetett fel az elektronikus zene megjelenése
kultúrpolitikánkban és a zenei gyakorlatban.
Amikor a hatvanas-hetvenes évek elektronikus zenéjéről beszélünk, nem szabad a
ma használatos szintetizátorok zenéjére gondolnunk. A megnevezés az
elektronikus zenére mint önálló műfajra vonatkozik, amely a II. világháborút
követően Párizsban, illetve Kölnben született meg a múlt század
negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján. (Az elektromos hangkeltés zenei
alkalmazásának lehetőségei iránt természetesen már korábban is mutatkozott
érdeklődés szerte a világban, az elektroncső feltalálása óta folytak ilyen
irányú kísérletek, de az egykori elektromos hangszerek konstruktőrei nem a
műfajteremtés igényével tervezték hangszereiket.)
Az új műfaj megszületésének legfőbb technikai feltétele a mágneses hangrögzítés
és a hangszalagtechnika tökéletesedése volt akkortájt. A zeneszerzők
hangmontázsok formájában hoztak létre zenei alkotásokat, és műveiket előadói
közvetítés nélkül, hangszórókkal sugározva mutatták be hallgatóságuknak.
A montázstechnika új lehetőségek felé nyitott kaput. Felébresztette a
zeneszerzők kedvét, hogy kísérletezzenek, hogy olyan hangzáskombinációkat
hozzanak létre, amelyek megvalósítása hagyományos hangszerekkel lehetetlen,
vagy legalábbis körülményes lett volna. Kiszélesedett a “zeneinek” nevezett
hangok készlete. Polgárjogot nyertek a különféle hang- és zajgenerátorokkal
szintetizált hangok, a mikrofonnal felvett, legkülönfélébb hangjelenségek,
melyek az elektroakusztika újszerű eszközeivel (szűrés, zengetés,
visszhangosítás, különféle elektronikus modulációk stb.) továbbformálhatók
voltak. Átértelmeződtek a sebességkorlátok. Nem jelentett többé gátat a
kivitelezésben a manuális képességek korlátja.
Ahhoz, hogy ezzel a technikával művészi értékű alkotások születhessenek, drága
berendezésre, professzionális igényeket kielégítő, korszerű eszközökkel
műszerezett hangstúdiókra és az eszközök kezeléséhez értő hangmérnökökre volt szükség.
Nem véletlen, hogy az első elektronikus-zenei stúdiók éppen a gazdagabb
országok nagyvárosainak rádióiban vagy egyetemein létesültek. (Párizs, Köln,
München, Utrecht, Bilthoven, Milano, Stockholm, New York, Tokió).
Magyarországon – a pénzügyi szempontokon túlmenően – kemény kultúrpolitikai
ellenállás hátráltatta az elektronikus zene térhódítását, s így a műveléséhez
szükséges infrastruktúra megteremtését is.
A hatalom a hanyatló kapitalizmus elembertelenedő világának megnyilvánulását
látta az elektronikus zenében, és nem “a termelőerők magasabb fejlettségi
szintjén megnyilvánuló emberi tevékenység művészi termékét”, mint ahogy ez az
“alap és felépítmény dialektikus viszonyát” hirdető ideológia tanításaiból
logikusan következett volna. Nem támaszkodhatott hazánkban az elektronikus zene
széles közönségbázisra sem, hiszen ahhoz, hogy tábora legyen, olyan
műsorpolitikára lett volna szükség, mely rendszeresen teret enged a műfajban
született műalkotások nyilvános elhangzásának, sőt támpontokat nyújt a hallgatóságnak
a számára még szokatlan hangzásvilág zenei élményként való befogadásához.
Ilyen körülmények közé érkezett haza Pongrácz Zoltán Hollandiából. Kezdettől
fogva küldetésének tekintve harcolt az elektronikus zene ügyéért.
Stuckenschmidt jövendölését idézve A zeneművészet “harmadik korszaka”
címmel kezdeményezett vitasorozatot 1967-ben az Alföld című folyóiratban, ahol
az átlagos olvasó számára is érthetően ismertette az elektronikus zene lényegét
és a vele kapcsolatos legfőbb tudnivalókat. Éveken át szorgalmazta egy
magyarországi elektronikus-zenei stúdió létrehozását, rámutatván, hogy immár a
környező szocialista országokban (Varsóban, Pozsonyban, Pilsenben, Belgrádban
és Kelet-Berlinben) is működik erre a célra létesült stúdió.
Idehaza ő maga is sokáig csak külföldről hazahozott, korlátolt lehetőségeket
nyújtó házi stúdiójában tudott dolgozni, mely kétség kívül jó minőségű, de nem
professzionális igények kielégítésére tervezett eszközökből állt. (Így
készítette kísérőzenéit a Debreceni Csokonai Színház számára, és készült önálló
kompozíciója is házi műhelyében.)
Az első szerény felszereltségű hazai elektronikus zenei műhely 1972-ben
létesült a Magyar Filmgyártó Vállalat keretében Patachich Iván vezetésével. Itt
is és külföldön is dolgozott ezekben az években Pongrácz.
Az igazi előrelépést a Magyar Rádió elektroakusztikus zenei stúdiójának
létesítése jelentette. A kezdeti lépések már 1973-ban megtörténtek egy ma már
muzeális emléknek számító, analóg vezérlési elven működő Moog szintetizátor
beszerzésével, hivatalosan azonban csak 1975-ben jött létre a stúdió Decsényi
János művészeti vezetésével. A stúdió hangmérnöke Horváth István lett.
Természetesen Pongrácz Zoltán kapott elsőként meghívást, hogy a stúdióban
dolgozzék. Fáradhatatlan utánjárással sikerült addigra azt is elérnie, hogy
fakultatív tantárgyként engedélyezzék az elektronikus zene tanítását a
zeneakadémia zeneszerzés tanszakán. Ettől kezdve 20 éven át volt az
elektronikus zene tanára. Az elméleti és gyakorlati képzés összekapcsolásaképpen
a zeneakadémián tartott elméleti előadásokat, míg a gyakorlati foglalkozásokat
a rádióban vezette.
A tanítással egyidejűleg szerepet vállalt a műfaj népszerűsítésében is. Könyvet
írt az elektronikus zenéről. Egy nemzetközi szervezet, a C.I.M.E. magyarországi
képviselőjeként elektronikus zenei koncertek szervezésére körözött
műsorjavaslatokat a magyar elektronikus zene első művelőinek szerzeményeivel az
ország nagyobb városaiban, melyek megrendezése a helyi érdeklődés fokától
függött. Tanári munkássága eredményeinek, és talán zenei kultúrpolitikánk
felvilágosultabbá válásának köszönhetően is a kezdetben csak fakultatív
tárgyként tanított elektronikus zene néhány év múltán kötelező tárggyá vált, és
ma is kötelező tárgy a zeneakadémia zeneszerzés tanszakán. 2000-ben a Magyar
Rádió a Vox Electronica díjjal tüntette ki.
Az elektronikus zene mai műhelymunkája természetesen jelentősen különbözik a
hatvanas évek elektronikus zenéjének kézművestechnikájától. A
hangszalag-montírozás technikája mára már elavult. A hangszintézist komputerek
vagy digitálisan vezérelt szintetizátorok végzik. A keverés, szűrés és egyéb
stúdiómunkálatok elvégzése szintén a komputerek feladata lett. Megváltozott a
zenei gyakorlat is.
Már a hangszalag-zene korában is jelentkeztek olyan törekvések, melyek az
elektronikus hanganyagot kamarazeneszerűen, hangszerrel, énekkel vagy beszéddel
kombinálva alkalmazták. Később, a szintetizátorok elterjedésével már az
elektronikus szólamok interpretált, élő megszólaltatása is lehetővé vált. Napjainkban
az úgynevezett interaktív elektronikus zene van terjedőben, melyben – a
mozdulatokról érzékelők közvetítése útján vett információk alapján –
komputer-programok válnak zenélő partnereinkké.
A változás szele, mint minden modernizáló törekvésé, e tekintetben is csak
néhány év késéssel hatolhatott be bezárkózó világunkba. Nyugat-németországban
már a hatvanas évek elején kísérleteztek az elektronikus zenei folyamatok
létrehozásának (szakszóval: realizálásának) automatizálási lehetőségeivel.
Svédországban a stockholmi stúdió már a hetvenes évek elején digitálisan is
vezérelhető hanggenerátorokkal működött. Ehhez viszonyítva a mi Moog
szintetizátorunk, a maga 24 esemény vezérléséig programozható
léptető-rendszerével már beszerzése idején túlhaladott volt.
Csak a nyolcvanas évek elején, 1983-ban kezdődhetett meg rádiónkban a digitális
technika alkalmazása. (Egy szerény, 16 KB memóriájú számítógép és egy a célnak
megfelelő átalakító eszköz segítségével a Moog szintetizátor vezérelhetősége
nagyságrendnyit javult). Végül, a rádió rangjához méltónak mondható korszerű
számítástechnikai hardverhez és szoftverekhez csak 1992-ben jutott a stúdió, s
lényegében ezt használta máig.
Miért használok múlt időt? Azért, mert a rádió vezetősége az elektroakusztikus
zenei stúdió működését 2007 április másodikával felfüggesztette, és a jelek
szerint nem is kívánja működtetni a jövőben. Jelképes egybeesés, hogy a stúdió
működése éppen a Pongrácz Zoltán halálát megelőző napon szűnt meg.
Forrás:
(2007.V.7.)