Operaházi morzsák

Az operák operája

Rutinos színházba járók szerint általában a harmadik előadásra érik be egy produkció: onnét kezdve nyújtják a szereplők legjobb formájukat. Akkora már elcsitulnak a bemutató izgalmai, felesleges tehát a premierre nyomulni. Nos, úgy adódott, hogy az Operaház új Don Giovanni-színrevitelének éppen a harmadik előadását sikerült megnéznem.

Az „operák operája” már a premier előtt sok munkát adott a médiának, egyúttal bőven szolgáltatott beszédtémát az opera iránt rajongóknak, pozitív és negatív vonatkozásban egyaránt. Örömteli volt például az olasz Gianfranco de Bosio nevének megjelenése a színlapon, mivel a jó referenciákkal rendelkező rendezővel kapcsolatban remélhető volt, hogy új színt visz az operába (és ezáltal az Ybl-palota falai közé is). Hasonlóan a jóleső várakozás izgalma kötődött a jelmez- és díszlettervező Nana Cecchi nevének olvastán is, aki a vicenzai Teatro Olimpico kicsinyített mása közé álmodta az opera korhű kosztümöket viselő szereplőit. Hideg zuhanyként hatott ugyanakkor a kanadai vendégkarmester, Keri-Lynn Wilson szinte az utolsó pillanatban tett bejelentése, aki néhány nappal az első előadás előtt lépett vissza a budapesti vendégszerepléstől. Indoka szerint a nem megfelelő szereposztás miatt nem vállalta a fellépést. Helyére az a Kesselyák Gergely ugrott be, aki feltételezhetően több szempontból is az opera szakértőjének tekinthető, már csak azért is, mert nemcsak vezényelte, hanem rendezte is néhány éve a művet. A premierig jó pár csere is volt az eredetileg meghirdetett szereposztásban. Ennyi külső bonyodalom után egyáltalán örülhetett a közönség, hogy a premier létrejött és hátradőlhetett Mozart mélyen drámai, az opera hangulatából sokat megsejtető d-moll nyitánya alatt.

A harmadik előadásra vélhetően már csak az előadásra koncentrálhatott az előadói gárda és az egész házat megtöltő közönség is. A függöny felgördülése utáni látvány első benyomásai kedvezőek voltak, s voltaképpen nem is nagyon változtak az opera végéig. Az olasz páros teljesítményét értékelve mindenképpen Cecchi ért el nagyobb hatást az impozáns díszletekkel. Bár az előadás során csak minimális változások történtek a színpadképben, ennek ellenére mégsem tűnt egyhangúnak a látvány, s mindig elégnek bizonyult a kellő illúzió megteremtéséhez. A jelmezek híven tükrözték a szereplők társadalmi rangját, kérdés persze, hogy például Donna Annának vagy Donna Elvirának mennyire lehetett kényelmes a mozgás a sok selymet és bársonyt felhasználó ruhákban. A minden tekintetben hagyományos rendezés nem bombázta a közönséget megoldásra váró szimbólumokkal, egyszerűen végrehajtotta, amit Da Ponte beírt a szövegkönyvbe, Mozart pedig a zenébe - ami persze önmagában sem kevés. Az a néhány egyéninek szánt megoldás, mely olykor-olykor felbukkant a rendezés során, nem volt eget rengetően új. Így például a színpad kitágítása a zenekari árok felett, vagy a nézőtér, mint játéktér használata sokat alkalmazott, már-már avíttnak tűnő, bár kétségkívül mindig hatásos meglepetést okoz a nézőnek, mint ahogy hasonlóban például az előző évadban, éppen egy Mozart-operában, a Figaróban is része lehetett a budapesti Opera közönségének.

Kissé felemás teljesítményt nyújtottak az énekesek. A címszerepet éneklő Horváth Ádám a recitatívókban mutatott igazán felszabadult játékot, mind hangban, mind színpadi megformálásában itt játszotta el karakterének gátlástalan, mindenkin átgázoló természetét. Bretz Gábor személyében ugyanakkor világszínvonalú Leporellónak tapsolhatott a nagyérdemű, aki fellépésének minden pillanatában nemcsak énekesként, de színészként is tökéleteset nyújtott. A Masettót megszemélyesítő Sebestyén Miklós nagyszerűen hozta a kissé darabos, lassú észjárású, ám melegszívű parasztfiút, Don Ottavio életre keltője, Dovlet Nurgeldiyev - bár szerepe szerint is kissé statikus, így előadása is annak hatott - kiváló tenor, aki nagyszerűen helytállt két nehéz áriájában. (Mozart a prágai ősbemutatón még csak egy áriát szánt Don Ottaviónak, mivel a premierre nem talált olyan megbízható tenort, aki képes lett volna kétszer is kiállni a közönség elé és nagyáriát énekelni.) A hölgyek közül kétségkívül a Donna Annát alakító Kolonits Klára és Donna Elviraként Szabóki Tünde nyújtott kimagasló teljesítményt. Kolonits Klára fényes, erőteljes hangja nagyszerűen érvényesült az együttesekben is. Emlékezetesek maradnak azok az apró gesztusai is az 1. felvonásból, melyekkel arra utal, hogy Don Giovanni „támadása” többet jelentett számára, mint amit jegyesének elmesélt, és élethű volt a bosszúnak az a szenvedélyessége is, amit aztán a címszereplő kiváltott belőle. Keszei Bori színészileg nagyszerűen megformálta Zerlinát, akiben egyszerre mutatott rá a falusi kislány ártatlanságára és a benne rejlő érzéki nőre. Egy év eleji hangversenyen éppen Bretz Gáborral karöltve hallottam tőle a Semmelweis Szalonban Zerlina és Don Giovanni kettősét az 1. felvonásából – kiválóan. Az Operaházban azonban kevésnek bizonyult az a hang, ami a kamarateremben elegendő volt. Nemcsak az együttesekben veszett el teljesen Zerlina, de olykor a szólókban is kevésnek tűnt.

Kesselyák zenekara végig megbízhatóan teljesített és a hangszeresek is jelentőst részt vállaltak abban, hogy a végeredmény egy kellemes estével ajándékozta meg a közönséget. (Magyar Állami Operaház — 2011. november 25.)

KOVÁCS ILONA