UNGÁR ISTVÁN* 

KÍSÉRŐKÁRTYA (VII.) — Mesterművek közelében

Emléklapok a gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból

 

GYÁSZINDULÓ

 

 

„Ha jön majd a nagy temetési nap,

  Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével

  És fátyolos zászlók kíséretével

  A hősöket egy közös sírnak adják,

  Kik érted haltak, szent világszabadság!”

                                (Részlet Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…c. költeményéből)

 

Petőfi Sándor forró szenvedélyű, lázas lelkesedéssel megírt verse – Egy gondolat bánt engemet – tökéletesen fogalmazza meg a XIX. század egyik sajátos zenei magatartása és az ebből eredő különleges műfaja: a gyászinduló tartalmát, ami méltóságteljes, néma vonulás, nem sirat, még csak nem is búcsúzik, hanem tiszteleg. Azokról a hősökről emlékezik meg igazi alázattal, akik nemes küzdelemben, netán véres csatában tiszta szívvel, emelt fővel kellett, hogy távozzanak közülünk. Tetteikkel s nem nevükkel érdemelték ki az ünnepi, emelkedett tiszteletadást. Ilyen végső elhantolásról ábrándozott a huszonéves Petőfi, ám a sors a közös sírt is megtagadta tőle.

A zeneirodalom nagy gyászindulói magukban hordoznak egy elmaradhatatlan, árulkodó elemet, – a nyújtott ritmust és ugyanazon hang komor, szigorú ismételgetését – amely a gyászmenet sötét, monoton ütemességének tolmácsa és meghatározó kelléke. Sokuk magasztos ünnepélyessége talán meg is haladja a fiatal Petőfi amúgy oly gazdag költői képzeletét. Fegyelmezett muzsikák ezek, amelyeknek zavarba ejtő nemes tartásuk van. Beethoven Eroica (hősi) szimfóniájának monumentális c-moll második, az Op.26. ún. variációs zongoraszonáta asz-mollba zuhant harmadik tétele szinte visszhangja Petőfi sorainak, miként a Chopin b-moll zongoraszonáta ugyancsak harmadik tétele is, amely a zeneirodalom egyik legmegrázóbb és ugyanakkor legpoétikusabb alkotása.

 

* A Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó.

 

Wagner Az istenek alkonya c. zenedrámájának gránitsúlyú gyászindulója egy meghatározott személy halálának állít ugyan díszőrséget, ám ez a valaki egy eszme megtestesítője. Az egyenes, ösztönösen tiszta, bátor hőst csak az ármány, csak az alattomos bűn tudja elveszejteni, csakúgy, mint Hunyadi Lászlót Erkel Ferenc operájában. Őérte és Siegfriedért is gyászinduló szól, mely kiemeli őket más földi halandók közül. Az 1848-49-es szabadságharc vérbefojtását öntötte gyászindulóba Liszt Ferenc keményhangú, indulatos és kétségbeesetten zaklatott zongoradarabjában a Funérailles-ben. Ugyanitt emlékezik meg odaadó szeretettel a 39 esztendősen elvesztett zongorista-zeneszerző óriás jó barátról, a csodálatra méltó lengyel hazafi Fryderyk Chopinről. Az ő felidézését kapcsolja össze a forradalom korábbi diadalával, amikor a harcra buzdító Asz-dúr polonéz basszus osztinátó rohamára utal, bár a fájdalom az eredetileg célirányosan lefelé szaladó skáladallamot meg-megcsukló, elfojtott sírással egészíti ki.

A XX. század zenevilágából sem hiányzik a gyászinduló. Sosztakovics 1957-ben az Októberi Forradalom 40 évfordulója alkalmából komponált XI. szimfóniájába – amely az 1905 címet viseli – az akkoriban munkásgyászindulóként közismert dallamot emelte be egyértelmű utalással a január 9-i Véres Vasárnap áldozataira.  (A munkásgyásziduló aktualizált, hozzáírt szöveggel vált népszerűvé.) A dallam eredetéről megoszlanak a vélemények, vannak, akik Csajkovszkijnak tulajdonítják, mások népdalnak gondolják. Ebben a dalban – bárhonnan származnék is – iskolapéldáját találhatjuk a tipikus gyászindulónak: negyed hang, kis nyújtott ritmus, ismét negyed hang ritmika alatt melódia helyett egyhelyben maradunk. („Ülte torát”…”harsant a jel”) Természetesen e ritmusértékek máshelyütt lehetnek nagyobbak vagy kisebbek, de mindenképp a gyászinduló ismertető jegyei. Ez a ritmus és a mozdulatlan dallam a lassú mozgású, csüggedt embersokaság útja a temetőben, amely tekintélyt parancsol. Ezért hívjuk indulónak.

Kifigurázott, ironikus, gúnyolódó gyászindulót hallunk Kodály Zoltán Háry Jánosának 3. kalandjában, a majlandi ütközetnél, ahol a mesebeli Háry egymaga bánik el Napóleon híres, bátor vitézeivel, a francia gránátosokkal. A szaxofonon zokogó trillák komikuma Kodály briliáns humorának bizonysága. Mennyire más az a borzongató trillalánc, amely Beethoven és Chopin zongora gyászindulóit díszíti!

Sziporkázó szellemességű, tréfás gyászindulóra lelhetünk Bárdos Lajos Magos a rutafa c. női kari ciklusának harmadik tagjában. („Összegyűltek, összegyűltek az izsapi lányok…”) A „fekete posztóval bevont gyászdobok” által kísért csúfolódó gyászparódia az elfogyasztott zsíros gombóc pótolhatatlan hiánya felett kesereg.

Fordítsuk azonban újra komolyra ezt a nem éppen vidám témát!

Beethoven alapvetően derűs, napsugaras VII. (A-dúr) szimfóniáját beárnyékolja egy a-moll gyászzene. Szomorú menet ez is, de üstdobbal megtámasztott kiteljesedése szelídebb a gyászindulókénál. Ritmusában is egyszerűbb – tá-titi-tá-tá – nem oly feszes, mint amazok s engedményt ad a könnyeknek is, bár azok elő-előbújnak a gyászindulók zord rejtekhelyeiből ugyanúgy, legfeljebb mély szégyenérzet mögé rejtőzve.

Chopin legendás Gyászindulója – amely saját zenekari átiratában Párizsban a temetésén is  elhangzott – rokonságot mutat Muszorgszkij tragikus színezetű Bydlójával (Ökrösszekér) az Egy kiállítás képeiből. Mindkét zongoraműben lehorgasztott fejjel halad a menet az általuk cipelt teherrel, legyen az akár a szekér, vagy amit szívükben hordoznak, mialatt követik a koporsó útját. Nincs feloldozás, nincs egy parányi enyhülés ebből a könyörtelen feszültségből? De van! Bizony, hogy van, csak fel kell ismerni, hiszen félénken, finoman, halkan, diszkréten mutatkozik meg, de mégis némi vigaszt kínál. Beethoven mindkét gyászindulója (Eroica, Op. 26. zongoraszonáta) végére személyessé, szinte intimmé csitul a zene. A zongoraszonáta 3. tétele simogató dúrakkordok csendességével köszön el, míg a III. szimfóniában a gyászinduló befejezése előtt meg-megtörik, elakad a dallam, váratlan szünetek szakítják meg, mert a torokban mégis ott szorít a sírás, a megrendültség sebei mégis felfakadnak.

Az A-B-A szerkezetű Chopin gyászinduló a Bydlo félelmetes, konok lépéseivel hasonlatos drámai A részét lágy dúr középszakasz váltja fel, mely egy másik világra nyit kaput. Mintha megfordítaná a 15. Desz-dúr (Esőcsepp) prelűdöt, ahol a dúr bel canto fogja közre, foglalja keretbe a baljós moll belső egységet. A szonátatétel indításakor egymást váltogató I. és VI. fok feletti, eleinte még sejtelmesen meghúzódó dallam és ritmus a gyászinduló klasszikus mintája. Maga a híres, legendás tétel sokak számára ma is A GYÁSZINDULÓ. Vak homályból kúszik elő, onnan kapaszkodik fel büszke dúrrá a szilárdnak tűnt moll dallam. Határozottá, magabiztossá, délceg férfias erőt sugárzó elszánt díszmenetté növi ki magát, azután innen húzódik vissza eredeti moll otthonába és tűnik el a végtelenben. A B szakasz melódiagazdagságában immár lelepleződnek a takargatott könnyek. A zene enged szorításából. Ez a gyászindulótól teljességgel különböző, azzal majdhogynem ellenkező hangvételű középrész ringató, álmodozó, édes melankóliájával ízig-vérig Chopin muzsika. Bensőséges, széles ívű dallambirodalma után még nehezebb az A egység visszatérésében újra követni a végeláthatatlan gyászmenetet, vagy lelkünkben beállni közéjük. Az A rész a halottak dicsőségét hirdeti, a B az ittmaradottak panaszát beszéli el. Chopin három zongoraszonátát írt, közülük ez a b-moll kifejezetten vad zongoradarab. Harmadik tételének főhajtását egy megmagyarázhatatlan, etűdszerű, különös vágta követi a negyedik tételben. Tömör, féktelen futam kavalkádja valamennyi Chopin szonátatételtől eltér. Ez az utókor számára izgalmas rejtély marad.

Beethoven Op. 26. szonáta 3. (asz-moll) gyászinduló tételében is megjelennek az azonos nevű hangnem kiegyenesedett dúrhármasai, sőt a szerző enharmónikus átértelmezésének következtében még D-dúrrá is kifényesedik a muzsika, ám sorsa ugyancsak visszasüllyeszti a mélybe, miként Chopin alkotásában.

A halál misztikuma, elfogadhatatlansága, az elmúlás árán halhatatlanná váló emberi nagyság emlékké magasodása végülis az élet dicsérete. A gyász az élet része és bár gyötrelmes, bár kínt, szenvedést okoz, szeretet, együttérzés, összetartozás tölti meg s így – ez akár a zenetörténet kimagasló gyászindulóinak tanulsága is lehet – szép. A magasrendű emberi érzelmeknél – mint ami a gyász is – semmi sem szebb dolog a világon.

 

Elhagyhatatlan utóirat

 

A gyász a legbensőbb ügyünk, miért kell azt ünnepnek nevezni? – fakadt ki az egyik tanítványom. Azt válaszoltam: értem a kétkedését, de az ember társas lény, általában igényli, hogy megossza másokkal örömét-bánatát, ahogy mondani szokás, ilyenkor az öröm megsokszorozódik, a bánat elviselhetőbbé válik. – Szertartás kell! – kiáltott fel másikuk. – A szerelem is magánszféra, mégis tartunk esküvőt. A temetés nem rólunk, gyászolókról szól, hanem az elhunythoz való kapcsolatunkról, arról, ami összehozott bennünket a ravatalánál, a sírjánál. – Azt hiszem, igazat szólt.

    Petőfi úgy látta: azok, akiket ő maga mellett érez, kiérdemelték, hogyha bevégeztetett, „a halál szelíd, lágy csókjával” megpecsételve „virágkötéllel, selyempárnán” bocsáttassanak „a föld mélyibe” s ott – ezt már én mondom – örök csendes békességben, nyugalomban aludhassák dicső álmukat. Úgy vélem, Petőfinek – és nekem is – igazam van. A gyászindulók pedig minket igazolnak. A halottak emlékére, az élők gyönyörűségére születtek. Köszönet értük. Féltve őrzött kincsei az egyetemes művészettörténetnek és – ha csak szimbolikusan is – jogos jussa Petőfinek mindahány sorstársával együtt.    Ameddig csak a felejtés szégyenteljes réme meg nem vakít, süketté nem tesz valamennyiünket, addig a gyászindulók sem némulhatnak el.