„…CSUPA
TITOK MARADTÁL.”
Búcsú Sebestyén Jánostól*
Drága János!
Az nem lehet, hogy búcsúzni jöjjünk Hozzád –
nagyon is tiltakoznál ellene – csupán köszönteni, mint ahogy tettük annyiszor
jeles napjaidon, ünnepeiden, lélekben vagy írásban, legtöbbször persze, rendre
visszatérően, személyes valónkban, meghitt, immár legendássá vált Fillér utcai
összejöveteleinken. Mindannyiszor megélve és kiélvezve baráti együttlétünk
minden felejthetetlen percét – különleges álomvilágod, zene, história és
rádiózás magad teremtette és már soha nem halványuló harmóniáját.
Ilyenkor már érkezésünk pillanatai is amolyan
ünnepillatot árasztottak, ahogy a gyertyafényes szoba félhomályában éppen csak
felsejlettek az életedről szavak nélkül is mesélő tárgyak. A zongoráddal
valósággal egybeforrt csembalód, szellemed tágasságáról árulkodó könyveid,
féltve őrzött rádiós dokumentumaid, világkörüli útjaid apró emlékei, gyűjtő
szenvedélyed megannyi érdekessége, évszázadnyi folyóirataid, régi és új
lemezeid, s örök szárnyalásodat valóságosan is megidéző pilótaülésed, amelyek
árnyékában megbújva, mindannyiszor szinte gyermeki megilletődöttséggel vártad
vendégeidet. És elmaradhatatlan művésztársaidat: a Veled „háromkezesen” is
mesterfokon improvizáló Lantos Pistát, a láthatatlan kottákból is tévedhetetlen
biztonsággal fuvolázó Gyöngyössy Zolit, a messzi földről is rendre hazatérő
hűséges tanítvány Spányi Miklóst, vagy éppen a Svédországból immár végleg
hazatalált dalnokot, Tálas Ernőt – és persze otthoni rádióműsoraidat is oly
értőn vezető, Kovács P. Jóskát, s nem utolsó sorban műsorperceidnek évtizedeken
át elhíresüten szigorú őrét, Kelemen Lacit.
És jöttünk esténként úgy húszan-harmincan –
sokféle szerzet: muzsikus, egykor rádiós kolléga, zenekedvelő professzor, évtizedes
szellemtárs, vagy éppen egészségedet óvó jóbarát – csupa őszinte tisztelőd. S
mire az asztalkákra, zongorára terített ízletes falatkák társaságában
mindannyian elvackolódtunk, már villant is a képzeletbeli piros lámpa, s
elkezdődött – mint félévszázad alatt oly sok százszor – a Rádiósnapló. Soha el
nem múló tündérmeséd, avagy egy különleges hangverseny, mindenre emlékező
idézetekkel, ahol a zene a mennyország, a szöveg a történelem kapuit nyitogatta
rendületlen. Jelezve, hogy muzsikus lényednek és rádiós tudásodnak ez a különös
szimbiózisa, a múlt dokumentumai és kérlelhetetlen igazságai iránti múlhatatlan
érdeklődésed immár örökérvényű életművet alkotott.
Pedig szinte a semmiből kezdted gyűjtő és
kutató munkádat, hiszen a Rádió archívuma röpke másfél évtized alatt kétszer is
megsemmisült: amit épen hagyott a világháború, elvitte az ötvenhatos forradalmi
zivatar, amit megőrzött a recsegő lakklemez vagy hangszalag, letörölte az
emberi butaság. De nem adtad fel. Minden értékes töredéket meghallgattál, féltő
gonddal átjátszottál, megőriztél – és sok száz műsorodban közkinccsé tettél. S
amit már végleg nem leltél, azt elővarázsoltad pincékben rejlő törmelékekből,
családi hagyatékokból, ezernyi barátod gyűjteményéből, vagy meghoztad
világkörüli művész-útjaidról.
Fél évszázadon át nem volt
muzsikus-szerkesztő a Rádióban, aki közvetlenül, vagy közvetve, ne Tőled
tanulta-leste volna el a rádiózás mesterfogásait, a biztos kezű zene-forgatást,
egy-egy zenei műsor arányos felépítését, a muzsikus riportkészítés
csínját-bínját, s tanulta meg a régi korok nagyjainak méltó tiszteletét.
Valamint azt, hogy nincs kis- és nagy rádiós feladat, hiszen minden percnyi
műsorban teljes a felelősségünk, s hogy még sok évtizedes rutin sem menthet fel
bennünket az aprólékosan gondos előkészületektől, a másodpercre pontos
tervezéstől.
Máig igaz legendák szólnak kivételes
lemezismereteidről, ahogy szinte barázdánként, kezeddel is hallottad a
hangokat, vagy éppen élő adásaid forgatókönyveiről, amelyekben az ezernyi pici
részlet is mindig egésszé állt össze, ahol a szigorú kötöttség ellenére is
szabadon szárnyalhatott az improvizáció éltető csodája.
Ugyanakkor sokhelyszínes és gyakran soknyelvű
élő adásaiddal rendre feszegetted a korabeli rádiós-nyilvánosság konvencionális
határait, értő és oly színes hangverseny-közvetítéseiddel a fél világot
varázsoltad a zeneszerető hallgatóság otthonába, a bécsi újévi koncertek közvetítéseinek
legendás moderálásával, pedig évtizedek alatt, magad is valóságos intézménnyé
nemesültél.
Mégis csupa titok maradtál. Sikerekkel
övezett orgonista, a Zeneakadémián tanszéket alapító csembalóművész-professzor,
akit megszámlálhatatlan művésztársa, tanítványa, tisztelője és barátja várta a
világ minden zugában, de aki mégis, mindannyiszor szerényen húzódott vissza
történelmi és zenei kincseihez, s fogott hozzá újra és újra hajnalokba nyúlóan,
szenvedélyes munkájához.
Miközben nyolcvanöt hanglemez, rádiófelvételek
meg nem számlálható sora, világkörüli koncertturnék tucatjai – tán csak az
Antarktiszon nem jártál – jelzik és dokumentálják, hogy számodra a zenei
tolmácsolás a világ legtermészetesebb létformáját jelentette, s hogy csembaló-
és orgonaművészként is teljes életet éltél. Harmadik, vagy ki tudja hányadik
éned pedig az iskolateremtő pedagógus, aki anélkül, hogy belesüppedt volna bármilyen
divatos előadói stílus- vagy ízlés-vitába, egyszerűen csak a legnemesebb
zenélésre tanította muzsikus-generációk egész sorát.
De mai találkozásunk szomorúságával is
felemelő perceiben szólnom kell még egy, ha nem a legnagyobb titkodról. Amikor
több mint évtizede oly galádul és szinte végzetes erővel tört Rád betegséged,
és mi aggódva lestük az órákat és vártuk Szegedről a megkönnyebbülés híreit –
első üzeneted valahogy így szólt hozzám: le ne vegyétek jövő heti rádiónaplómat
– elkészítem! S bár még a beszéd is, járás is oly nehezedre esett, műsorod,
mint soha, most sem maradt el.
S aztán panasz és csüggedés helyett jöttek, egészséged
szabadságáért vívott nagy küzdelmeid – az éltető rádióprogramok, ha már nem a
szeretett közrádióban, akkor éveken át a katolikus rádióban, művész-barátaiddal
közös, meghitt muzsikálások templomi hangversenyeiden, és számunkra talán
legemlékezetesebben a már idézett otthoni zene-estélyeiden. Bizonyságául annak
is, hogy a Mindenható, zenei talentumod, sokoldalú és örökké kíváncsi
természeted mellett olyan kivételes életigenléssel, élni akarással áldott meg,
amellyel egyszerűen nem férhet össze az elmúlás.
Így most, amikor végtelenné váló életed
kapujában talán legnagyobb utazásodra készülsz, és immár égi zenekarodban és
rádiódban játszod tovább varázs-szimfóniáidat, Jánoskám, amolyan útravalóként
mondom: bizton tudhatod, szívünk és lelkünk hallja és örökké megőrzi erőt adóan
vigasztaló hangjaidat.
Isten Veled, nyugodj békében!
Szirányi János