|
A Sir Georg formulával nem élek
a továbbiakban, a Solti névalakkal is időponthoz kötötten csupán, mivel
az 1912. október 21-én született gyermeket Stern Györgynek
anyakönyvezték, s a nem éppen tehetős budapesti zsidó család sarja aligha
álmodott arról ifjú éveiben, hogy a brit uralkodó egyszer lovaggá üti
majd.
Szavai szerint 12 éves korában lépett
fel először, s pianistaként saját művét is bemutatta. Nem ismerem a
dátumot, műsort, a helyszínt sem. Tőle tudható, hogy 13 évesen egy Erich
Kleiber által vezényelt zeneakadémiai eroica hatására döntötte el:
karmester lesz és semmi más. Ritkán időzíthető napra pontosan egy majdani
világkarrier kezdőpontja, most megtehetjük - a Budapesti Filharmóniai
Társaság zenekara 1926. február 7-én játszotta Kleiberrel Beethoven 3.
szimfóniáját.
Karmesterképző főtanszak híján
Magyarországon a két háború között nem vezetett egyenes út a pulpitusra.
Az egyik jellemző lehetőség az előléptetés zenekari muzsikus-státusból
(Komor Vilmos, Sándor Frigyes, Somogyi László - előttük Kerner István
is); a másik: korrepetítorkodás a M. Kir. Operaházban, az ország egyetlen
biztos alapokon s folyamatosan működő dalszínházában. Feltétele a
jelentékeny zongoratudás, s hasznosak hozzá a zeneszerzés-stúdiumok
(Doráti Antal, Ferencsik János).
Stern György, a 14 éves gimnazista 1926 őszén zongora szakon kezdte meg
zeneakadémiai tanulmányait, s zeneszerzésre is beiratkozott (ez utóbbi a
IV. akadémiai évfolyamban némi karmesteri ismeretet is adott). Haláláig
megőrzött legendás munkabírása már ekkor megnyilvánult, hiszen háromféle
stádiumban kellett helytállnia. Középiskolai bizonyítványát természetesen
soha nem láttam, a Zeneakadémia évkönyvei azonban egyértelműen jelzik,
hogy tehetséges és szorgalmas növendék lehetett. Már az első tanévben is
csupán fél tandíj fizetésére kötelezték, az intézetben eltöltött további
hét éve alatt pedig mindvégig tandíjmentességet élvezett. "A tandíj
teljes, vagy fele részben való elengedésére csak ernyedetlen szorgalmú,
jó magviseletű és valóban szegény növendékek tarthatnak igényt" -
írja az Akadémia 1922-ben elfogadott tanulmányi, fegyelmi és szolgálati szabályzata.
Zongoristaként a II. előkészítő évfolyamba került - ez ma
szakközépiskolai foknak felel meg. Tanára Székely Arnold (1874-1958), a
kor kiváló pedagógusa volt, 1920-tól a Főiskola zongoratanár-képzőjének
vezetője. Az ő növendéke volt - sok más mellett - Doráti Antal, Farnadi
Edit, Kentner Lajos, a híres Nyíregyházi Ervin, Fischer Annie, Földes
Andor is, mielőtt Dohnányi művészképzőjébe került. Más módon is beírta
nevét a zenetörténetbe; ő volt az első, Bartókot játszó pianista a
világon- persze a zeneszerzőn kívül. 1908. december 9-én kéziratból
bemutatta a 14 bagatell záró darabját (Valse. Ma mie qui danse). A
húszas években már visszavonult a pódiumtól, csupán tanítványainak
versenymű-produkcióit kísérte, a zenekart pótlandó, második zongorán.
1939-ben történt kényszernyugdíjazásakor Tóth Aladár hosszan méltatta
nevelői érdemeit. "Thomán visszavonulása óta vitathatatlanul
Székely Arnold nevéhez fűződnek akadémiai zongoratanításunk legnagyobb
sikerei." (Tóth Aladár válogatott zenekritikái. Szerk.:
Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, Budapest, 1968, 514)
Zeneszerzésből, az előkészítő
évfolyamot átugorva, mindjárt az I. akadémiai osztályba került, a mára
teljesen elfeledett Siklós Alberthez (1878-1942). A maga idején sokat
játszott komponista, az első magyar nyelvű zeneszerzés-tankönyvek írója
konzervatív beállítottságú lehetett, de bizonyára nem bonyolódott
stiláris-esztétikai vitákba a növendékeivel. Az ő nevelése Farkas Ferenc,
Szervánszky Endre is.
Kamarazene-tanára - mint oly sokaknak -
Weiner Leó volt. Hozzá fűződő emlékeit megírta-publikálta (Emlékeink
Winer Leóról. Szerk.: Berlász Melinda. Zeneműkiadó, Budapest 1985,
180-183). Hogy mit tanult meg a XXV. tanteremben, jelezte egy próbája az
Operazenekarral, az 1980-as években, amikor határtalan türelemmel, de nem
kisebb szigorral dolgozott a Figaro házassága nyitányának első 17 ütemén.
Nyilvános működésének első
dokumentálható nyomait, a növendékhangversenyek műsorait a zeneakadémiai
évkönyvek tartalmazzák. 1927. február 27-én Debussy Children's
Cornerjének két tételét (Doctor Gradus and Parnassum; Goliwogg's Cake
Walk) és a 19. században élt francia Ravina Allegro classique című
darabját zongrázta. 1930. március 21-én Schumann fisz-moll Novelette-jét;
március 31-én Siklós végzős növendékének, Lukács Györgynek - nem a
filozófus esztéta! - háromtételes Szonatináját; 1931. március 10-én César
Franck Szimfonikus variációit (a zenekart pótló zongorakivonatot tanára,
Székely Arnold szólaltatta meg). December 18-án Beethoven op. 16-os
Zongoraötösének Weiner által betanított előadásában működött közre. 1932.
április 26-án Bach D-dúr prelúdium és fúgájának Busoni-féle átiratát
játszotta.
A zeneszerzés IV. akadémiai osztályában kötelező melléktárgy volt a
karnagyképző. Unger Ernő vezette, aki nem volt világraszóló karmester
(Somogyi László, kivel nem sokkal a halála előtt leveleztem, lesújtóvéleménnyel
volt a nála tanultakról). Ez mindazonáltal fontos esemény, mivel Stern
György - azaz Solti - e tárgyból vizsgázván, 1931. június 12-én
mutatkozott be karmesterként a nyilvánosságnak. A növendékzenekar élén a
Cosí fan tutte tercettjét és Dorabella egyik áriáját dirigálta. Az
évkönyv nem jelzi, a két Dorabella-ária közül melyik volt a műsoron.
Feltételezem, az I. felvonásbeli lehetett, az "Ah scostati!..."
recitativo accompagnato bevezetéssel, mint jelentékenyebb irányítói
feladat.
Az 1920-as években, a korábbi
gyakorlattal ellentétben, s bizonyára takarékossági megfontolásból
elmarad az évkönyvekből a növendékek osztályzata. Ismét tartalmazta ezt
az adatsort az 1930/31-es tanév krónikája. Eszerint Stern Györgynek csupa
jelese volt, a zeneszerzés fakultáson főtárgyból, hangszerelésből,
partitúraolvasásból, liturgiákból és a karnagyképzőn, ugyanígy zongorából
és kamarazenéből is.
A IV. akadémiai zeneszerzés-évfolyam végzős növendékeinek kamarazenei diplomamunkái
elhangzottak növendékhangversenyen. Stern Györgytől semmi, mivel ő 1931
őszétől Dohnányi Ernő zeneszerzés művészképzőjében folytatta stúdiumait,
három tanéven át. Emellett 1933/34-ben Székelynél végzi a
zongoratanár-képző első osztályát is. Ezt, gondolom nem ambicionálhatta
különösebben, mivel a pedagógia tantárgyból csupán jó osztályzatra
futotta, s a tanárképző második osztályát már nem járta ki. A
művészképzőn nem volt osztályzat, s lényegében semmit nem tudni arról,
mit, hogyan tanított zeneszerző mesterkurzusán Dohnányi. Mivel az általa
felvett növendékek túlestek már a négy akadémiai évfolyam szakmai
dresszúráján, valószínűnek tartom, hogy a jövendő zeneszerzők saját
stílusú új műveiket vitték bírálatra a Mester Széher úti villájába. Stern
György a szintén Siklós-növendék Kuti Sándor (1908-1945) évfolyamtársa
itt. (Kodály osztályából senki nem folytatta Stúdiumait Dohnányinál.)
1933 őszén dolgozatom főszereplője még eredeti néven iratkozott be az Akadémiára;
oklevélpályázati hangversenyén, 1934. június 7-én azonban már Solti
György neve szerepel a főiskolai évkönyvben. E két időpont között történt
tehát a név magyarosítása. Három kompozícióját mutatta be: zenekari
szvitje Andante és Allegro tételének hegedű-zongora változatát; három
dalt (kettő Ady, egy Walther von der Vogelweide versére); háromtételes
zongoraszonátáját (Allegro moderato, Andante rubato, Presto). A szerző
zongorázott, közreműködött Salgó Sándor, ki Végh Sándor első
kvartettjében brácsázott, a dalokat Laurisin Lajos, az Operaház népszerű
tenoristája énekelte. Ekkor diplomázott négy művel Kuti Sándor is.
A diplomahangversenyről tíz fővárosi újság közölt kritikát másnap. A Pesti
Naplóban Tóth Aladár helyettese, Kovács Kálmán számolt be Kv
szignóval: "Solti György a drámaibb tehetség. Ritmusában,
erőteljes munkájának formai felépítésében kétségtelenül felismerni Bartók
Béla hatását, de ezek a benyomások csupán elindítói, nem pedig végleges
kifejezői annak a kétségtelenül gazdag és határozottan egyéni
felfogásnak, melyet Solti György muzsikája ad vissza. "Új Nemzdék:
Kuti Sándor mély kedély, tele őszinte lírával. A kettő közül Solti a
nagyobb temperamentum, de Kuti a kiforrottabb." Mai Nap: A közönség
hosszasan tapsolta és ünnepelte Kuti Sándort, akinek sikerében méltán
osztozott Solti György is. A fiatal szerzők művészi eszközei és nívós
eredeti alkotásai nem mindennapi tehetségről tettek tanúságot."
Magyar Hírlap, p.i. (Péterfi István): "Mindegyik mű igazolta
a fiatal szerzők alapos, komoly tudását, művészi formaérzékét,
stílusismeretét és választékos ízlését." Népszava, Jemnitz
Sándor: "Solti György máris a gyakorlat embere, ellentétben Kuti
Sándorral, aki sokkal elvontabb természet nála." (A Pesti Napló
beszámolója a magam gyűjtése; a többi kritikai részlet forrása: Munkásének
1919-1945. Szerk.: Czigány Gyula. Zeneműkiadó 1967, 60, 77).
"A gyakorlat embere" mint operaházi korrepetitor már a negyedik
évadján is túl van e hangverseny idején. Illetve... Solti elbeszélése
szerint még nem volt 18 éves, amikor munkára jelentkezett 1930-ban Radnai
Miklós direktornál. Ezt az évet jelöli meg a Szabolcsi-Tóth Zenei Lexikon
1965-ös kiadása, a Riemann -Brockhaus magyarítása is. Azonban A
budapesti Operaház 100 éve (Szerk.: Staud Géza. Zeneműkiadó, Budapest,
1984) személyzeti fejezetében tagságának kezdete 1933 (499). Az
ellentmondás valószínű magyarázata, hogy Solti 1933-tól szerepelt az
Operaház bérlistáján, ahol volontőrként kezdte - azaz a kor szokása
szerint szabad volt fizetés nélkül dolgoznia. Zeneszerzői ambíciói,
gondolom, sohasem voltak, amennyire tudom, saját kompozícióval az
okleveles komponista 1934 után többé nem jelentkezett. A mesterséget
akarta elsajátítani Siklósnál, Dohnányinál.
A korrepetitor tiszte - volontőr éveiben egyetlen jövedelmi forrása is -
a billenytűs hangszerek megszólaltatása a zenekarban, valamint a
színfalak mögött felhangzó zenék vezénylése. A televízió, az ipari tévé
feltalálása előtt a színpadi zenéket irányító korrepetitor vagy látta a
kulisszák takarásában az előadás karmesterét, vagy sem. Segíthetett néki
a pendula nevezetű nagydarab metronómféle, mely jelezte az éppen
aktuális tempót, legtöbbet azonban a tulajdon muzsikus ösztöne segített,
hogy látatlanul is együtt lélegezzék karmesterével, Dobrovennel és
Failonival, olykor Fritz Buschsal vagy Erich Kleiberrel.
Karmesteriskolának nem utolsó!
Solti szolgálati beosztását természetesen nem ismerhetem, azt sem tudom,
fennmaradt-e a régi időkből az Operaház hirdetőtáblájára kifüggesztett
munkarend. Egyetlen pillanatfelvétel maradt fenn nyomtatásban. Az Issai
Dobroven vezényletével és társrendezésében 1936. december 29-én
bemutatott Hovanscsináról beszámoló Péterfi István - s ez unikális a
korszak hazai zenekritikájában! - ír a zenei segéderőről: "Last
but not least, emlékezünk meg Solti György korrepetitorról. Ez a
nagytehetségű fiatal muzsikus példás munkát végzett a szerepek
betanításával. Karmesteri pálca ugyan még nincs a kezében, de hogy mint
közlegény, marsallbotot hord a tartsolyában, ezt a Hovanscsina betanításával
bebizonyította." (Péterfi István: Válogatott zenekritikák.
Zeneműkiadó, Budapest 1962. 214) Dobroven értékelte Solti közreműködését;
ennek beszédes jele, hogy 1938 őszén Oslóba szerződtette, az általa
vezényelt Figaro házassága betanító korrepetitorául. De tartsuk be az
időrendet!
Mindössze néhány nappal a Hovanscsina-premier után, 1937. január 7-én
Solti György végre debütálhatott karmesterként is. A félamatőr
Székesfővárosi Zenekar vigadóbeli bérletében, úgynevezett tehetségvédelmi
hangversenyen vezényelte Schubert 5., B-dúr szimfóniáját.
Tehetségvédelem? Pályakezdő zeneszerzőink-előadóművészeink
megismertetésére rendezte a zenekar évente egy-két alkalommal e
koncertjeit. Megjegyzem: akkor kétezer ülőhely volt a Vigadóban.
A Bor Dezső alapító karnagy vezényelte hangversenyen bemutatkozott kiváló
hegedűsünk, Lengyel Gabriella, Gyurkovics Mária, Littasy György és egy 13
éves pianista, Meiszner Lujza. Tóth Aladár elnéző jóindulattal fogadta a
fiatalokat.
"Kivétel egyedül a koncertnek ezúttal bemutatkozó fiatal
karmestervendége: Solti György. Tulajdonképpen nem ismeretlen a
szakemberek előtt: mint Operaházunk korrepetitora gyanúsan felhívta
magára figyelmünket kitűnő betanításaival, sőt legutóbb a Hovanscsina
betanításánál a premier világhírű vendégkarmestere, Dobrowen a legnagyobb
elismeréssel nyilatkozott munkájáról. A fiatal muzsikus most végre
nyilvánosság előtt is igazolhatta a tehetségéhez fűzött nagy remények jogosultságát.
Schubert V. szimfóniáját vezényelte egészen meglepő fantáziabeli
gazdagsággal, még kicsit túláradó, de meggyőző és magával ragadó
temperamentummal, azonkívül mindvégig előkelő, ízléses, egészséges zenei
ösztönre és őszinte költői átélésre valló felfogásban. De Solti nemcsak
kiváló zenész, par excellence dirigens is: biztosan tartja kezében
zenekarát, a rutin hiányát nála legfeljebb kis külsőségekben érezhetjük,
sohasem a zenei lényegben. Egyszóval olyan művész, aki ifjúságát
meghazudtolva értékes szolgálatot tehetne Operaházunknak a karmesteri
dobogón is." (Pesti Napló, 1937. január 8.)
Ahhoz képest, hogy mennyire elismerő volt bemutatkozásának mértékadó
visszhangja, meglehetősen hosszú idő, egy teljes év telt el, míg ismét
felkérést kapott - igaz, most már teljes hangverseny vezénylésére. A
félamatőrök után most, 1938. január 12-én kezdő zenekar élén állt (a
Magyar Zenekar 1936 őszén alakult, két évadot élt). Tóth Aladárt idézem
ismét:
FIATAL KARMESTERTEHETSÉG BEMUTATKOZÁSA
A Magyar Zenekar élén önálló hangverseny keretében nagy sikerrel
mutatkozott be Operaházunk kiváló fiatal korrepetitora: Solti György.
Hatalmas, nagyigényű műsort vezényelt: Bach G-dúr Brandenburgi
koncertjét, Mozart g-moll szimfóniáját, Debussy Kis szvitjét, Schumann
zongorakoncertjének kényes zenekari kíséretét és végül Rossini Tolvaj
szarka-nyitányát. Ha meggondoljuk, hogy a Magyar Zenekar együttese még
csak kezdő együttes, akkor a legnagyobb elismeréssel szólhatunk arról a
pompás energiáról, mellyel Solti György, mindjárt első önálló estjén,
muzsikusait kifogástalan művészi összjátékra késztette. Ilyen debüre valóban
csak olyan muzsikus képes, akinek kisujjában van a partitúra és aki
ízig-vérig pódiumra, vezénylésre termett karmestertehetség.
Csupa ritmus, csupa izzó ambíció ez a
fiatal zenész. Céltudatos, határozott gesztusain természetesen
megérezzük, hogy mennyit tanult Toscaninitől, akinek Salzburgban
korrepetitora volt. De Solti egyike azoknak a tanulóknak, akik nemcsak
tudják a leckét, hanem mikor vizsgára kerül a sor, pompásan ki is tudják
vágni a rezet. Igaz, a mesterség izgalmában, a vezénylés örömében, a
hivatás ifjúi buzgalmában még nincs érkezése arra az elmélyedésre, melyet
a klasszikus remekművek végső soron megkövetelnek, interpretációjának
erőtől duzzadó organizmusában ezért egyelőre nem érezhettük a zene
legbensőbb nemes szerveinek lüktetését. De aki ilyen ellenállhatatlan
lendülettel, ilyen pompás trióval tud rázendíteni a Tolvaj szarka
indulójára, aki ilyen biztos kézzel tudja összetartani zenekarát, és
ilyen eleven, azonnali kontaktust talál a közönséggel: az
vezénylőtalentum a javából, biztos karrier embere, akivel számolni kell
hangversenyteremben és operaházban egyaránt. Solti György átütő erejű
sikert aratott. (...) (Tóth, id. mű 388-389)
E hangverseny rendezője Kun Imre volt, a korszak legendás
impresszáriója. Memoárjában (30 év művészek között. Zeneműkiadó,
Budapest 2 1965, 150) idéz két további kritikából, a cikkíró megnevezése
és a megjelenés dátuma nélkül. "Operaházunk fiatal karnagya az
ifjú zenekari vezetők élvonalába került ezzel a hangversenyével."
(Pesti Hírlap) "Örömmel állapítjuk meg, hogy Solti György a
felfokozott várakozásnak teljes mértékben megfelelt. Igazi vérbeli
muzsikus, nagytudású zenész, akinek ízlése, fantáziája, temperamentuma,
szuggesztív egyénisége és elsőrangú technikai felkészültsége van."
(Magyar Hírlap, valószínűleg Péterfi István.) "Péntek: Figaro
házassága (C bérlet)" - tudatta a színházzal következő heti
műsorának rovatában Az Est című délutáni napilap 1938. március
6-i, vasárnapi száma (valójában március 5-én jelent meg, a délutáni-esti
lapokat annak idején a következő nap dátumával nyomtatták ki). A kis
hírek között március 10-i keltezéssel jelzi Az Est:
"Karmesteravatás lesz csütörtökön az Operaházban. Solti György
jelenik meg először a zenekar élén, és a Figaro házasságát vezényli.
Solti eddig korrepetitor. volt."
A Figaro Sergio Failoni birtoka volt az 1937. április 16-i
felújítás óta. A zseniális talján nem Mozartjairól híresült el - az olasz
repertoár meg Wagner volt a specialitása -, de volt annyi stílusérzéke,
hogy helyreállította a megelőző, 1926-os felújítás durva csonkításának
áldozatul esett secco recitativókat. Aligha véletlen, hogy az idő tájt
jobbára Ferencsik tartott Mozart-ügyeletet az Operaházban (Così fan
tutte, Don Giovanni-felújítás). A tiszteletbeli magyarrá lett nagy olasz
karmester idővel átadta repertoárdarabjait másoknak. Ferencsiktől
tudható, ezt olykor váratlanul tette, nemegyszer vállalta át Failoni
"birtokait" ő maga is beugrással, próba nélkül. Gyanítom, így
került Solti pálcája alá a Figaro házassága - nem lehetett szokatlanul
hosszú ideig, nyolc éven át parkoló pályán tartott reménybeli karmestere
iránt oly rideg és szeretetlen az Operaház, hogy zenekari próba nélkül
dobja a mélyvízbe, ha bemutatkozását előre megtervezték. Márpedig Solti
csupán az énekeseivel dolgozhatott egy délelőttnyit, s részben azt is
hiába, mivel Osváth Júlia (Grófné) és Koréh Endre (Bartolo) az előadásra
megbetegedett. Ily kényes ensemble-darabban nem karmesteri álom a
szereplőváltozás. Egyebekben - utánanéztem - ez volt az évad utolsó
Figaro-előadása. Nem arról szólt tehát a történet, hogy tartós
használatra kapja meg a darabot. Alighogy elővette, pakolhatta is el ama
marsallbotot, amelyet Péterfi István látott meg nála a Hovanscsina
bemutatóján.
A BBC és az MTV koprodukciójában 96. születésnapjára készült, de
- nálunk - 1997. október 18-án nekrológ helyett sugárzott másfél órás
portréfilmben büszkén beszélte el Solti, hogy ő, a balatonfőkajári pék
unokája volt a budapesti Opera első zsidó karmestere. Annyi évtized után
persze megbotolhat a memória. Mert volt Mahler-éra a múlt században
(talán épp az 1931/32-es tanévben hallhatott volna erről, ha a
zenetörténet-órák alól nincs felmentve), de 1920-tól sokat
foglalkoztatott, megbecsült karmestere volt Operánknak Fleischer Antal,
Solti korrepetitori évei alatt is. Intézményes fajüldözés vádjával
zenekultúránk még áttételesen-célzásokkal sem illethető. Máskülönben nem
lehetett volna Kálmán Oszkár, Relle Gabriella az Operaház örökös tagja (e
kitüntető címet a mindenkori kultuszminiszter rendeletére ítélték oda,
nem éppen sokaknak). Máskülönben nem szabotálhatta volna el a
Zeneakadémia a felsőoktatásban 1920-1926 között kötelező numerus
clausust (miközben 5%-ban limitálták a zsidó diákok számarányát, az
Akadémián 40,9% volt ez az arány). Máskülönben nem torpedózhatta volna
meg Dohnányi az 1938-39-es "törvények" szigorú érvényesítésére
szolgáló zenei kamara felállítását (meg is kapta érte "méltó"
jutalmát az 1945-ben háborús bűnössé nyilvánított művész).
Tóth Aladár - hogy Mozarthoz visszatérjünk - maximális
lelkesedéssel méltatta az opera karmesteravatóját. Egyetlen bíráló
megjegyzése: az utolsó felvonásból kimaradt Figaro áriája. Ez sem Soltit
érinti, nem az ő húzása volt, így örökölte az előadást:
"Új magyar karmester mutatkozott
be Operaházunkban a Figaro házassága előadásán: Solti György, az Operaház
kiváló tehetségű fiatal korrepetitora, aki már a salzburgi ünnepi
játékokon, mint Toscanini egyik asszisztense, magára vonta a zenei körök
figyelmét. Mindjárt első ízben az operairodalom egyik legnagyobb igényű
alkotásával kiállni a közönség elé, méghozzá pusztán a rendelkezésre álló
egyetlen próba szűkre szabott előkészítő munkájával: olyan súlyos
feladat, mely kiosztását elméletben a legkevésbé sem helyeselhetjük.
Ezúttal azonban a gyakorlat szerencsésen rácáfolt az elméletre: Solti
György ragyogó muzikalitású, pompás technikai rátermettsége
diadalmaskodni tudott ott, ahol hasonló helyzetben a legtöbb fiatal
karmester elbukott volna. Mozart remekét így fiatalos erőtől duzzadó,
lendületes és amellett stílszerű, plasztikusan körvonalazott
interpretációban élvezhettük végig. Olyan vérbeli karmestertalentum
jutott itt szóhoz, akire a jövőben bízvást építhetünk, hiszen nemcsak a
közönséget tudta egy csapásra meghódítani, hanem a ... Mozart-muzsika
birodalmát is. (...)"
(Tóth, id. mű, 416.)
Hol tanult Solti Mozartul? A nyelvet Weinertől, persze. Ami pedig
a színpadi nyelvet illeti: kukta az Operában, amikor 1931-ben
Knappertsbusch betanításában újítják fel a Don Giovannit, majd 1936-ban
Kleiberrel a szöktetést. De kell szerencse is. 1937-ben a Salzburgi
Fesztiválon megbetegszik Toscanini Varázsfuvola-korrepetitora. Solti épp
kéznél van, s megkapja a Maestrótól a feladatot. Ő lesz Papageno
harangjátékának cselesztása is Toscanini zenekarában. Akkor 1937-ben,
közreműködését Toscanini Zauberflötéjében nem említi meg Tóth Aladár (id.
mű 321-326). Lemezfelvétele még nem volt 1938-ban a Figarónak;
valószínűleg nem ismerte Solti Fritz Busch glyndebourne-i Don
Giovannijának és Cosìjának felvételét, de Salzburgban, 1937-ben bizonyosan
hallotta Bruno Walter Figaro-vezénylését.
Hanem Tóth Aladár jóslata - nem az ő hibájából - nem teljesült.
"Olyan vérbeli karmestertalentum jutott itt szóhoz, akire a jövőben
bízvást építhetünk..."? A második zsidótörvény elfogadása után -
1939. május 5-én szavazta meg a Parlament - állami közhivatalt az
érintettek nem tölthettek be többé. Mivel pedig Solti György, az Operaház
tagja munkajogi szempontból köztisztviselőnek minősült, korrepetitori
állása automatikusan megszűnt. Több mint kétséges, túléli-e a háborút, ha
nem menekül Svájcba. Ifjúságáról Földes Andor írta Flórián Lászlónak (Munkásének...
61): "Tulajdonképpen három elválaszthatatlan barát volt abban az
időben: Kuti, Solti György és én." Ketten életben maradtak, Földes
Amerikában, Solti Svájcban - Kuti odaveszett egy németországi lágerben.
Budapesti Figarója után nyolcéves generálpauza szakította félbe
karmesteri pályafutását. Mihelyt a háború véget ért, jelentkezett az
Operaháznál szolgálattételre, ám - mint Tallián Tibor írja - "... Komáromy
nem szerződtette". (Staud, id. mű 276). Talán jogilag is, de
erkölcsileg mindenképp járt volna Solti Györgynek annyi jóvátétel, hogy
visszakapja állását, melytől diszkriminatív törvény fosztotta meg,
kivált, hogy az Operaház visszavette mindazon életben maradt tagjait,
akiket 1939-ben származásuk okán kénytelen volt eltávolítani. Ötven évvel
később Solti a kommunisták számlájára írta az elutasítását. Azonban ez
látszik a legkevésbé valószínű forgatókönyvnek. Mert Komáromy Pál, az
énekesből lett direktor nem volt bolsevik - miként más sem a dalszínház
vezetésében -; egy korrepetitor visszavételéhez egyébként sem kellett
pártpecsétes engedély 1945-ben. Solti inkább baloldalilag lehetett volna
az idő tájt gyanús, mint Kuti Sándor legközelebbi, testi-lelki jó barátja
(Kutit az 1930-as évek elején Gergely János, azaz Jean Gergely szervezte
be az illegális KMP zeneakadémiai sejtjébe tagnak).
Solti György elutasításának valódi okáról nem ismerünk
dokumentumot. Lehetséges, hogy mire levele megérkezett Budapestre,
beteltek a státusok (pénzügyileg 1945 sem volt éppen könnyű esztendeje az
Operának). De az is lehetséges, hogy korrepetitorként konfliktusa volt
Komáromy Pállal, a társulat megbecsült, bár nem élvonalbeli énekesével, a
Figaro házassága vezénylésének "beugró" Bartolójával. Bármi
történt is, az állását végleg elvesztő Soltit sikerült föld körüli
pályára állítani, a világhír felé. A "rakétát" egy amerikás
magyar, Edward Kilényi (1911-1968) indította el, Dohnányi
zongora-művészképzőjének egykori növendéke, aki ismerte Soltit a Széher
útról. Kilényi tisztként végigharcolta a háborút, 1945 után századosi
rangban zenebiztosa lett Németország amerikai megszállási övezetének.
Feladta a zenekultúra nácitlanítása (ebben a minőségben tisztázta
Dohnányi Ernőt a háborús bűnösségével kapcsolatos rágalmak alól) és a
megbénult zenei élet felélesztése. Nem maradhatott a helyén a több mint
rangos müncheni Opera főigazgatója, Clemens Krauss, a kiváló karmester,
de prominens náci. Solti György az ő posztját örökölte 32 évesen,
egyetlen pesti operavezénylés tapasztalataival.
Mély megbántottság érződött rajta utóbb, 1945-ös elutasításának
emlékeként. De ennek még nyoma sem volt a háború utáni első években.
Kiderül ez Kun Imre invitáló levelére 1947. március 11-én kelt válaszából:
"Nagyon örülök, hogy úgy te, mint az Opera érdeklődik utánam, és
nagy örömmel készülődök haza. Legkorábban csak május 20-ika és június
8-adika között tudnék Pesten dirigálni, mert előzetesen itt (ti.
Münchenben), B.J.) egy új Walkür-előadást tanítok be, majd egy berlini
hangversenyt vezényelek. Kérlek, proponáld Tóth Aladárnak az Otellót,
Carment, Fideliót, a Walkürt, esetleg a Don Juant. Koncertprogramjaimra
választok a következő számokból: Beethoven VI., Mozart Haffner, Brahms
IV., Richard Strauss Don Juan." (Kun, id. mű 150-151).
Dátum, program, minden másként alakult, nyilván készen volt már a
tavaszi hangversenynaptár és az operai műsorterv. Solti 1948. január
15-én Beethoven-estet vezényelt a Mesterbérletben, a Székesfővárosi
Zenekar élén, s kétszer az Aidát a közeli napokban. Szólistája Hernádi
Lajos volt (Esz-dúr zongoraverseny).
Szervánszky Endre kritikájából idézek: "Solti György, a
müncheni Operaház magyar származású főzeneigazgatója vendégszerepelt
csütörtökön a Székesfővárosi Zenekar bérleti hangversenye keretében.
Solti György karmesteri képességeit az élvonalbeli művészek szempontjából
bíráljuk, mert hiszen kétségkívül igaz, hogy rendkívül nagy tehetség. Ha
most bizonyos szempontok miatt elmarasztaljuk, ez semmiképpen tehetségét
és kultúráját illeti, hanem azt, hogy nálunk Magyarországon Beethoven
interpretálásának egész más hagyományai vannak. Solti György például a
VII. szimfóniát úgy zengette-zúgatta, mintha valami ünnepi nyitánynak
készült volna. A német iskola, elsősorban a berlini karmesteri felfogás
hathatott legjobban Solti művészetére. A hangverseny fénypontja Hernádi
Heimlich Lajos kiváló zongoraművészünk közreműködése volt..."
(Szabad Nép, 1948. január 17.)
Hangversenyét nem hallottam, de arra még emlékezünk jó néhányan,
hogy akkortájt Klemperer-lázban égett Budapest, az óriás pedig éppen a 7.
szimfóniát vezényelte, hozzánk sok év után visszatérve, 1947 őszén. Ott
voltam viszont Solti egyik Aidáján; úgy emlékszem - amennyire ötvenéves
emlék releváns lehet egyáltalán -, hogy kőkemény, germán Verdit
prezentált "ritorna vincitor" jeligével, szöges ellentétét ama italianitának,
amelyet Egisto Tango honosított meg, s Failoni fejlesztett élő
hagyománnyá nálunk.
Az egyébként - utólag visszagondolva - teljesen természetes, hogy
Solti 1948-ban németre hangszerelt Aidát prezentált. Végtére Münchenben
tanult meg Verdit vezényelni, németül éneklő szereplőkkel (akkor még nem
vált szokássá az operák eredeti nyelven való előadása), s a zenekart sem
itáliai karmesterek nevelték. Valószínűleg legalább annyira hatottak rá
közreműködőinek előadói hagyományai, mint amennyit ő alakított amazokon.
Későbbi Verdi-Puccini lemezein - igaz, latin nyelvterületről válogatott
szólistákkal - perzselően süt az olasz intonáció.
Kun Imre Solti vendégszerepléséhez hozzáfűzi: "... ez
időben tárgyalások folytak arról, hogy évenként bizonyos számú előadást
vezényeljen az Operában" (id. mű 151). Ennek már van írásos
nyoma is, Tóth Aladár 1949. október 25-én kelt, a Kultúrkapcsolatok
Intézete elnökéhez küldött levele:
Solti György neves magyar karmester, a
müncheni Áll. Opera első karnagya, aki már a tavalyi évadban is
vendégszerepelt a budapesti Operánál, ismét meghívást kapott Budapestre,
ahol 1950. év februárjában 4 estén vezényelne az Operaházban. Solti György magyar útlevelének
meghosszabbítása iránti kérelmével egyidejűleg felesége számára külön
útlevél engedelyezését is kérelmezte a berni magyar nagykövetségen
keresztül.
Tekintettel arra, hogy Operaházunk
célul tűzte ki a külföldre származott magyar művészek hazai vendégszerepeltetését,
hogy kapcsolatuk a magyar zenekultúrával ne szűnjék meg, s a magyar
közönség művészetükkel megismerkedjék, tisztelettel kérem, hogy Solti
György és felesége útlevélkérelmét a belügyminiszter úrnál támogatni
szíveskedjék." (Szerk.
Berlász Melinda és Tallián Tibor: Iratok a magyar zeneélet
történetéhez 1945-1956. II. kötet. MTA Zenetudományi Intézet,
Budapest, 1986. 45) A dokumentumhoz fűzött szerkesztői jegyzet: "Az
irat mellett megtalálható Solti György német nyelvű levele, melyben az
Operaház igazgatójának közbenjárását kéri magyar útlevele
meghosszabbításának ügyében."
Eszerint Solti svájci illetékességű magyar állampolgárként volt
müncheni lakos. Ha a belügyminiszter úr - Kádár János - meghosszabbítja
úti passzusának érvényességét, az okmány 1950 februárjában csak
hazautazásra lett volna használható, mert valószínűleg már Hegyeshalomnál
elkobozzák. Úgy jár, mint Svéd Sándor, kit hasztalan figyelmeztettek a
budapesti amerikai követségen, utazzék el, míg teheti, mert jogilag
magyar állampolgárnak tekintendő. Svédnek nem volt szíve lemondani utolsó
budapesti fellépéseit, itt hagyni az esténként 4000 forintos gázsit (a
"kis" Kossuth-díjhoz járt 10 000 forint; ez ma, ha nem tévedek,
közel kétmillió). A Met, a Scala, a bécsi Staatsoper ünnepelt sztárja
azután hét jó évét töltötte el a vasfüggöny mögött.
Soltit figyelmeztethették a jóakarói, milyen kockázattal jár egy
budapesti út 1950-ben; meglehet, csupán az újságot olvasta. Ha
meghosszabbították az útlevele érvényét, ha nem, ő óvatosan távol maradt.
Tóth Aladár nemes idealizmusa, a kinti magyar muzsikusokkal való
kapcsolattartás szándéka egyébként is belefagyott a hidegháborúba. Mind
távolmaradtak az Opera korábbi magyar vendégei (Anday Piroska, Carelli
Gábor, Doráti Antal, Ernster Dezső, az 1952-ben színpadi baleset
áldozatául esett fenomenális baritonista, Böhm Endre).
Feltételezem, együtt munkálhatott Solti Györgyben az 1939-ben őt
(is) ért kollektív és az 1945-ben megtapasztalt névre szóló
diszkrimináció annak lehetőségével, hogy foglyul ejthették volna az
1950-es évek, ha elfogadja az Operaház meghívását. Mindez együttesen
áshatott benne egyre mélyebbre. Amikor 1970 tavaszán vendégkarmesterként
Münchenben járt, a Süddeutsche Zeitung riporterének kérdésére,
vállalna-e fellépést Magyarországon, így válaszolt: "Csak olyan
országokban koncertezem, ahol nyugodtan járhatok az utcán, mert nem kell
attól félnem, hogy váratlanul letartóztatnak." Moszkvába bezzeg
elvitte a Chicago Symphonyt, pedig ott nagyobb sansza lehetett volna
efféle meglepetésre.
Úgy látszott, 1948 januárjában véglegesen búcsút vesz tőlünk. 36
éves volt akkor, túl az ifjúságán, bár karmesternek, mindössze négyesztendei
folyamatos praxissal, még fiatal. Diadalmas visszatérését (Aida) szinte
napra pontosan három évtized múlva, 1978. január 13-án és 14-én rendezte
meg, a Wiener Philharmonikerrel, az Erkel Színházban. Ifjúságán - s ez
írás határain is - messze túl.
|
