Fehér Anikó: Muzsika a katedrán

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem által megjelentetett kötetben megszólaltatottak közül Forrai Katalin, Kokas Klára és Dobszay László sajnos már nem érhették meg a könyv-premiert, de a többiek  – Bartalus Ilona, Erdei Péter, Gráf Zsuzsanna, Igó Lenke, Kocsárné Herboly Ildikó, Kollár Éva, M. Dietrich Helga, Mohayné Katanics Mária, Ordasi Péter, Papp Károlyné Papp Zsuzsa, Párkai István, Platthy Sarolta, Rozgonyi Éva, ifj. Sapszon Ferenc, Sebestyénné Farkas Ilona, Szabó Dénes, Szőnyi Erzsébet, Thész Gabriella, Tillai Aurél, Tóth Ferenc, Ugrin Gábor és Záborszky József  – közül azonban örömünkre többen is jelen voltak a Muzsika a katedrán 2012. februári premierjén a Kodály Zoltán Emlékmúzeum alagsori hangversenytermében.

 Fehér Anikó szavai szerint „annak a generációnak az iskolateremtői szólalnak meg a könyvben, akik pályájukat az ötvenes években kezdték, és magas színvonalú művészi, tudományos és oktatói munkájuk eredményeként zenepedagógusok generációit nevelték fel. Ők a mai napig meghatározó egyéniségei a magyar zeneoktatásnak az alapfoktól a felsőfokig."

Az interjú-kötet előszavát dr. Nemes László Norbert egyetemi docens, a Kodály Intézet igazgatója írta, amely elolvasható a www.parlando.hu 2012/2. számánál a Papp Károlynéval és Záborszky Józseffel készült interjúkkal együtt. Az alábbiakban dr. Fehér Anikó interjúi közül – további kedvcsinálóként – a Párkai István (1928) professor emeritussal készült olvasható a LFZE szíves engedélyével (A Szerk. megj.)

 

Párkai István

 

„Mindenkit érhet zenekar!”

 

 

A Tanár úr egyszer azt mondta, hogy tíz éves korától jár ebbe az épületbe, a budapesti Zeneakadémiára…

 

1938-tól járok ide, valóban, szinte naponta. Azt hiszem jelenleg nincs más, aki nálamnál jobban ismeri a Zeneakadémiát. Az egyik legrégebbi emlékem az, hogy a légiriadókat az alagsorban vészeltük át, mert ez egy nagyon erős épület lent is, fönt is. Ez utóbbit onnan tudom, hogy amikor beépítették a padlásteret, az építészek el voltak ragadtatva tőle, azt mondták, ilyen óriási padlásteret még nem láttak.

 

Tíz évesen miért pont ide került? Volt már némi múltja a zongoratanulásban?


Nem. Hangsúlyoznom kell, hogy akkor még nem volt tehetségek iskolája. Lehetett felvételizni a gyakorló iskolába, kezdőként, ahol a vezető tanár Gaál Margit volt, és a zongoratanár képzős hallgatók tanítottak, évenként más. Mikor nagyobb lettem, előkészítő osztályos, akkor meg is kerestem Gaál tanárnőt, valahol a Károlyi-kert körül lakott, jót beszélgettünk. Több kollégára emlékszem, akiből aztán nem lett muzsikus.

 

A megfelelni látszókat az itt tanító tanárok meghallgatták, és ugyan kellett felvételizni az előkészítőből a Zenekadémiára is, de én pl. olyan szerencsés voltam, hogy végig, tíz éven keresztül ugyanaz volt a tanárom, Ambrózy Béla. Kb. tizennégy éves voltam, amikor az előkészítő tagozatra kerültem. Közben egy meglehetősen nehéz iskolába, a Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, de végül nem az érettségivel párhuzamosan, hanem egy évvel később fejeztem be az előkészítőt. (Eszembe jut erről, hogy hosszú ideig Kapitánffy István volt itt a főtitkár. Amikor elhalasztottak egy-egy diplomakoncertet, mindig azt mondta: nem baj, három nappal később lesz művész!) Amikor felsőbb osztályos voltam, volt itt egy csodálatos egyéniség, aki a gyakorló tanításokat vezette, Máthé Klári néni, Máthé Miklósné. Ahogy ő a tanítani készülőket kezelte, az bámulatos volt. Akkoriban nagyon meg volt szervezve ez, én pl. a Rökk Szilárd utcában[1] működő zeneiskolába kerültem, ahol különböző növendékeim voltak négy féléven keresztül. Én akkor nem művészképzőbe, hanem tanárképzőbe kerültem, tehát zongoratanári diplomám van 1953-ból. 1950-ben kezdett komplikálódni a politikai helyzet, és én akkor felvételiztem a karmesterképzőbe. A vezetője, sajnos csak 1956-ig, Somogyi László volt. Felvettek. 53-ban kezdődött az az időszak, amikor a népet „felemelendő”, a szakérettségizettek tömege jött a Zeneakadémiára. Ez azt jelentette pl. a karvezetés vonalán, hogy meg kellett osztani a tanszakot, mondjuk kétszer hatvan főre. Lehet, hogy nem egészen pontos az adat. Az egyik felének Vásárhelyi Zoltán, a másiknak Gát József volt a tanára, aki egyébként csembalóművész volt. A karmesterképzős kollégáim közül hárman kerültünk ide vezénylést tanítani, Breitner Tamás, Ungvári Tamás, aki Németországba ment később és én. Ennek a fiatalembernek, Ungvári Tamásnak mindkét lába megbénult. De ezután is dirigált, ülve, kizárólag a kézre koncentrálva, pálcával, kis mozdulatokkal. Nagyon okos fiú volt. A politikai szél változásával a létszám újra csökkent, ugyanis kiderült, hogy a szakérettségizettek nagy része nem képes teljesíteni azt, amit itt az akkor még négyéves zeneakadémiai képzés megkíván. Ezért egy olyan – nem túl hosszú – periódus következett, amikor három év elvégzése után általános iskolai tanári diplomát adtunk azoknak, akiket úgy ítéltünk meg, hogy többre nem igazán érdemesek. Ugyanakkor a hangszereseknél olyan magas volt az igény, hogy tíz év előtanulmány sem biztos, hogy elegendő volt ahhoz, hogy valaki ide bekerüljön.  Én ebben az időben kerültem Vásárhelyi tanár úr mellé tanársegédnek. 1955-től aztán ő egyedül vezette a tanszakot. Ma is érvényes szerencsére: a Zeneakadémia elzárkózott mindig is a gyorstalpaló tanfolyamok elől. Még az 1990-2006-ig tartó ún. egyetemi kiegészítő tanfolyamok sem váltak be igazán.

 

Miért ment át Tanár Úr a kórus vonalra?

 

Végzésem előtt már tanítottam kórusvezetést, bár ebből a szakterületből nincsen diplomám. Ez persze senkinek sem szúrt soha szemet, kivéve Vásárhelyi tanár urat, akivel én nagyon jóban voltam. Ő nehezményezte, hogy én voltam az egyetlen a környezetében, aki nem az ő növendéke volt.

 

Az is igaz, hogy ebben az időben én Somogyi számára dirigálási szempontból nem voltam különlegesen szimpatikus, ráadásul akkor a jelenleginél sokkal gátlásosabb voltam. Márpedig akkoriban az ő segítsége nélkül elindulni nem nagyon lehetett. Mikor ő külföldre ment, azzal tisztában volt, hogy ezt a szakmát én nagyon alaposan megtanultam, olyannyira, hogy akár tanácsot is tudok adni másoknak. Ritkán kerültem akkoriban zenekar elé, ám a kórus egyre jobban izgatott, így emiatt nem nagyon szomorkodtam. Az is igaz, hogy a karvezetés tanítás megkezdése és a kamarakórusom megalapítása között tíz év telt el.

 

Vajon miért és hogyan választotta ki akkor pont Önt Vásárhelyi?

Nyilván érdeklődött utánam és kiderült, hogy én aránylag sokoldalú ember vagyok. Akkoriban rengeteget zongoráztam, az ő óráin is kísértem, ha kellett. Ez a bizonyos korrepetitorság aztán évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Megjegyzem, nem biztos, hogy két akadémiai hallgató kitesz egy korrepetitort. Nem könnyű mesterség ez!

 

Milyen ember volt Vásárhelyi?   

 

Azt hiszem egy ember lehetett, aki nálam jobban ismerte őt, aki ugyan nálam idősebb volt, mégis később került az Akadémiára: Maklári József. Ők már együtt dolgoztak a Honvéd Művészegyüttesnél, ahol más természetű tapasztalatai lehetettek róla, mint nekem itt a tanításban. Vásárhelyi olyan művész volt, akiben rettenetes nagy tehetség, robbanékony energia volt. Mai, felnőtt fejemmel csak egy dolgot említhetek, ami talán nem volt szerencsés, ő csak azt a növendéket tűrte el, aki úgy csinálta a dolgokat, mint ő. Ez a mai pedagógiai elvek alapján nem túl szimpatikus vonás. Ez alól csak az a hallgató volt kivétel, akiről megállapította: hm, ez nagyon tehetséges, csináljon amit akar!

 

Volt ilyen?


Volt, de nagyon kevés. Nem tudom már ki, mert én soha naplót, emlékiratot nem vezettem. Igaz, ebben a szekrényben, itt, a tanáriban, találok 1970-75 között írott naplókat, amibe be van írva a növendékek neve és az általuk végzett anyag, van, ami teljes egészében Vásárhelyi írása. Tőle egyébként rengeteget lehetett tanulni, de csak annak, aki akart tanulni. Ő nem akarta minden áron kipiszkálni a tartózkodó személyből azt, ami benne rejlik. Vannak olyan zseniális tanárok, akik látnak a növendékben valamit és aztán nem hagyják békén egészen addig, míg az a tehetség teret nem nyer magának. Ő nem ilyen volt. De ha valakinél meggyőződött arról, hogy érdekes elképzelése van a zenéről, akkor nem szólt bele a munkájába. Ha valaki gyenge volt, akkor közölte vele, hogy ezt így kell csinálni. Azok között is, akik évtizedekkel ezelőtt végeztek, voltak olyanok, akik azért haragudtak rá, mert nem hagyta őket önállóan dolgozni. Ha érezte valakin, hogy egy kicsit is bizonytalan, akkor a próbán is ő adta ki helyette az utasításokat. Volt, aki ezt tolerálta, volt, aki „prüszkölt” tőle, de nem hangosan. Egyébként ő a háború után hegedű-kötelező tárgyat tanított. Ezzel párhuzamosan a kecskeméti amatőr kórusával a legnagyobb Kodály kórusműveket mutatta be, a Jézus és a kufárokat[2], az Öregeket[3], a Molnár Annát[4]. Kodály hívta ide a Liszt Ferenc térre karvezetést tanítani. A Purcell Dido és Aeneast[5] is bemutatta, amihez Weöres Sándor[6] fordította magyarra az angol szöveget. Többszörösen bizonyította rendkívüli aktivitását, ezért került ide.

 

Milyen volt egy ilyen nem mindennapi személyiség mellett tanársegédnek lenni?

 

Mai fejemmel nézve élvezetes volt. A romantika területén rengeteget tanultam Vásárhelyitől, például agogikai megoldásokat. Mikor ő meghalt, a növendékek egy ideig nem voltak hajlandóak romantikus művel foglalkozni, mert elegük lett belőle. Aztán ezt elfelejtették. Neki egyébként nagyon komoly ambíciói voltak zenekari dirigálás terén is. Emlékszem jó néhány koncertre, és tudom, hogy kizárólag nagy romantikus műveket dirigált, pl. Rachmaninovot[7]. A nagykórus és a zeneakadémiai zenekar élén vezényelte a h-moll misét[8]. Én is énekeltem benne. Jól ismertem a művet, mert a háború után jártam Forrai Miklóshoz a Budapesti Kórusba[9], jó pár oratóriumot azóta tudok jól. Rengeteg energiát fektetett Vásárhelyi a h-moll misébe, külön emlékszem arra, hogy a Sanctus tételt őrületes súllyal és energiával csinálta. Ez azóta is, mindenkinek problémás, mert kétkórusos tétel, és van benne egy basszus szekvencia oktávokkal, ami nagyon nagy létszámot kíván. Igaz, mi akkor kb. 150-en énekeltünk. (Ez nincs akkora létszám, mint az Ádám Jenővel előadott Händel Saul[10], ahol 200-an énekeltek.) Akkoriban a kóruspróbák a kisteremben voltak. Grandiózus, hatalmas előadás volt, függetlenül az ő hihetetlen érzékétől a misterioso tételekhez. Nemcsak a nagy súlyokhoz, de a súlytalansághoz is nagy érzéke volt. Ez akkor nagy szenzáció volt. Később is volt pár oratórium előadás, amit ő vezényelt, pl. a Schumann: A Paradicsom és a Péri[11]. A szóló főszerepet Sass Sylvia énekelte, mint kezdő énekes.

 

Vásárhelyi mennyire adott szabad kezet?          

 

Érdekes volt, sokféle formában dolgoztunk együtt. Volt egy olyan kezdő osztály, akikről kijelentette, hogy ne járjanak egyéni órákra, hanem majd együtt foglalkozik velük. Ehhez pl. nem kérte a segítségemet. Volt olyan, hogy ő tanított, én zongoráztam, és amikor neki nem volt kedve tanítani, én tanítottam helyette. Volt olyan is, hogy egy-egy osztályt összehívott és tartott nekik egy foglalkozást. Az egyéni ötleteket nagyon tisztelte, meghallgatta, nem utasította el. Csak a gyengébbeknél óhajtotta a saját tükörképét viszontlátni. Akiben ennél több spiritusz volt, annál elfogadta az egyéni ötletet. Igaz, itt is megmutatta, hogy azt hogyan kell dirigálni és azt úgy kellett csinálni. Tehát igazi szabadsága nagyon keveseknek volt. Bizonyos sablonok alapján kellett dirigálni. Azt nem tudom, hogy ez a bizonyos sablon ügy az ő távoztával enyhült- vagy megszűnt-e.

 

Mindig a magam igényes technikai képzettsége alapján tanítottam, amely nagyon gyakran a zenekari dirigálás ismérveit is magában foglalta, arra gondolva, hogy mindenkit érhet zenekar…

 

1981-től tizenöt éven keresztül Ön tanszékvezetője volt a középiskolai énektanár-karvezető szaknak. Hozott akkor ide valami változást?

 

Szőnyi tanárnő sajnos év közben ment el nyugdíjba, én kerültem a helyére. Nem változtattunk szinte semmit. Továbbra is sokoldalú zenészeket igyekeztünk képezni. Nem elég csak dirigálni. Meg kell tanulni próbát vezetni és a hangszeren is képesnek kell lenniük valamit bemutatni. Ha nem is hangszerszerűen, de a vokális partitúrának meg kell tudni szólalni. Sok olyan hallgató volt az évtizedek során, aki ugyan nem érdemtelenül, de nagyon gyenge hangszertudással került ide – és került ki innen annak ellenére, hogy akkor nagyobb létszámú jelentkező közül tudtunk tisztességes létszámú hallgatót felvenni. Úgy is mondhatjuk: akkor még volt merítési lehetőség, ma nincs.

 

Hogyan lehet meglátni egy jelöltön – aki nagyjából mindent leír és jó a hallása is – hogy alkalmas erre a pályára?

 

Nagyon fontosnak tartottam, hogy a jelentkező elméletileg jól felkészült legyen. Ritkán fordult elő kivétel. Volt egyszer egy jelöltünk, aki zeneelméletből a rangsorban az első lett, de kiderült róla, hogy annyira nincs érzéke a vokális zenéhez, hogy végül felvétel szempontjából szóba sem került. Olyan jelentkező sok volt, akinek a kórus előtti megnyilvánulása sokkal felszabadultabb volt, mint a hangszer előtti. Aztán sok olyan jó zongorista jött ide hozzánk, aki nem mert zongora főszakra jelentkezni, elvégezte a karvezetést és utána elment zongoratanárnak. Akkoriban ezt nem vették olyan szigorúan, ma már nem lehetne ezt megcsinálni.

 

Milyen tudással és emberi tényezőkkel kell rendelkeznie egy jó karvezetőnek?

 

Van egy csomó olyan dolog, amit mi nem tanítunk és nem is taníthatunk. Egyszer tartottam erről egy előadást. Először is a korrekció lehetőségének felismerését, az arányérzéket és a Bárdos által leírt jó hallás kritériumait említeném. Bárdos legalább nyolc fokozatban írta ezt le. Mi is az a jó hallás? Az hogy meg tudja valaki különböztetni a kis és a nagytercet, még kevés, hisz ebben nincsenek benne a belső szólamok, az arányok, és egyebek. Fontos és nem tanítható a tempótartás. Ezzel mindig is sok gond volt. Meggyőződésem, hogy a tempót igazán azok tudták tartani, akiknek komoly hangszeres előképzettségük volt. Másként ez nem megy. Szerencsére a kórusirodalom nem annyira összetett, hogy ennek a cizellált technikai megoldásaira lenne szükség. De a belső metronóm működése égetően fontos és ez sokaknál nagyon hézagosan működik. Kezdő növendék koromtól érvényes a példa, mely az egyik legnagyobb tréning volt a számomra. Weiner Leó mutatta: a pontozott negyed és nyolcad nem egy hosszú és egy rövid hangból áll, hanem 3:1. Megtanulni csak így lehet: papapa pa, papapa pa, nem pedig pamm pa, pamm pa. Belső metronómmal, pontosan. Ez egy kifogyhatatlan alaptéma tanítás szempontjából. Weiner egyébként kamarazenét tanított nekem. Sok minden előkerült ott, rengeteget tanultam tőle. Hozzá sokat jártam együtt Varasdy Mimivel. Szívesen emlékszem rá, ő csodálatos korrepetitor és kísérő. Somogyinál meg nem volt mese, ott könyörtelenül pontos ritmusokat kellett produkálni.

Óriási előnyt jelent, ha a karvezető saját énekével mindent be tud mutatni.

 

Milyen módszerekkel lehet fejleszteni a tehetségesnek ítélt, felvett hallgatót, hogy aztán megállja a helyét a zenei életben?

 

Sokoldalú embernek kell lennie. Aki be van szűkülve csak a kórusmunkába, annál ezt alig tudom elképzelni. Régebben a hallgatók többet jártak koncertekre. Ma a zenei tapasztalataik aránya szűk. Ezerféle dologgal vannak megterhelve, pénzt is kell keresniük. Előfordul az is, hogy egy-egy kórus rossz állapota elrontja az odakerülő jó karvezetőt. Ha nincs lehetősége a fantáziáját szabadon működtetni, ketrecbe zárva érezheti magát. Az, hogy hetente egyszer kétszer a zeneakadémiai órákon szabadabban működnek, egyébként be vannak szorítva, az kevés. Nem működik így ez a dolog.

 

Volt itt egy példaszerű, megismételhetetlen eset. Én még javában vezettem kórusokat, amikor megjelent egy oboista leány az alt szólamban. Koncerteken is énekelt. Befejezte az oboa szakot és a szakdolgozatát ebből a témából írta: a kóruséneklés haszna és előnye a hangszeres oktatásban. Ilyennel ezelőtt nem találkoztam.

 

A kórussal egyébként az a baj, hogy örökké átmenő forgalom van. Itt, a Zeneművészeti Egyetemen a hallgatók a munkájuk során nem egy kórust fejlesztenek, hanem attrakciókat készítenek elő.

 

Volt a Magyar Művelődési Intézetben az a bizonyos ún. Párkai tanfolyam. Milyen munka folyt ott?

 

Három évtizedig csináltam. Az ország egész területén vannak olyanok, akik egykor oda jártak hozzám. Sokan közülük jelentős kórust neveltek. Havonta egy teljes napot dolgoztunk. Sokféle emberrel találkoztam ott, szívesen jártak oda a kollégák. Remek segítségeim voltak, pl. Póczonyi Mária zeneelmélet tanár, a vezénylés területén pedig Góhér Edit és Zakariás Anikó. Valószínűleg nagyon kevés tárgy volt ahhoz, hogy hivatalosan is el lehetett volna ismertetni. Ezzel együtt itt végzett pl. Tillai Aurél, Dobos László, Lakner Tamás, Tóth Ágnes.

 

Az zeneakadémiai növendékei közül kikre emlékszik vissza szívesen?

 

Pályafutásom legtehetségesebb növendéke egy japán fiú volt, aki egy évig énekelt a kamarakórusban is. Az egyik legtehetségesebb Gráf Zsuzsa volt, aki nagyon magas fokon zongorázott és az agogikát a zongorairodalomból tudta. Kiváló páros volt Erdei Péter és Fodor Ákos, utóbbiból aztán jelentős költő lett. Kamp Salamonra is szívesen emlékszem. Az itt jó eredménnyel végzett hölgyhallgatók közül viszonylag kevesen lettek karnagyok. A kevésbé jól végzett fiúk közül többen.

 

Járnak ma is vissza az egykori növendékek tanácsért?

 

Igen, sokan keresnek meg stílusbéli kérdésekkel.

 

Elmondhatjuk, hogy az ország kóruskultúrájának mai helyzetében benne van a Tanár úr keze?

Talán igen. Azért vannak olyanok is, akiket tanítottam, de ma az én dirigálási elveimmel ellentétesen működnek. Azt mondom: váljék kedves egészségükre! A lényege ennek a különbségnek: tempo aviso vagy nem tempo aviso

 

1963-tól 93-ig működött a Liszt Ferenc Kamarakórus.

 

Volt egy zeneszerző, aki jelentkezett nálam, hogy mutassuk be két művét. Egy alkalmi együttessel megtartottuk ezt a bemutatót, majd a kórusból jött egy alulról jövő kezdeményezés, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, maradjunk is együtt.

 

Csak a Tanár úr választotta a műveket később, vagy voltak felkérések is?


Felkérések mindig voltak. Az ifjú zeneszerzők jól tudták, hogy mi sok mindent el tudunk énekelni, ezért jelentkeztek a műveikkel. E művek nagy része csak egyetlen bemutatót ért meg. Volt egy alapelvünk, amit írásba is foglaltunk: a kamarakórus feladata ismeretlen régi és új művek bemutatása. Ebbe nagyon sok minden belefért. Akkoriban én nagyon sokat utaztam és mindenhonnan hoztam egy-két kottát, így is bővült a repertoár. Később arra is volt példa, hogy írtam egy-egy szerzőnek, hogy írjon nekünk valamit. Pl. Sáry László három tételes ciklusát[12] is énekeltük, amely azóta alig szerepelt koncerten, Dubrovay László nagyon nehéz művét[13] is énekeltük; akik abban részt vettek, azóta is emlegetik a rendkívül izgalmas fúga témáját. Nagyon sok munkával tanultuk meg. Szerencsére akkoriban hozzá tudtunk időnként jutni olyan pénzekhez, amikből mondjuk a karácsonyi szünetben vagy húsvétkor elmentünk valami zárt helyre Budapesttől távol, mondjuk egy turistaházba, és rengeteget próbáltunk. Így tanultuk meg pl. Olivier Messiaen: Cinq rechants[14] c. művét, ami ma is elfogadható, jó felvétel és más körülmények között nem tudtuk volna megtanulni, annyira nehéz a tizenkét szólam.

 

Egy kórust megtartani harminc éven keresztül nem is olyan könnyű dolog. Azt hiszem, az énekesek nemcsak a művek miatt mennek oda. Hogyan tartotta meg a Tanár úr őket ilyen sokáig?

                                                 

Fogalmam sincs. A zongorázás abban is segített nekem, hogy nehéz problémákat így tudtam visszavezetni egy könnyebb csontvázra. Megnéztük, hogy épül fel és hogyan lehet azt az énekesek számára megkönnyíteni.

 

Ha nem felkérésre dolgozott, mit szeretett legjobban vezényelni?


Ilyen nem volt. Mindent szerettem, ami adódott. Nem ismerem azt a gondolatot, hogy szeretem, vagy nem szeretem. A zongorázásban sem. Mindenesetre az erős kihívás mindig izgatott. Orbán György említette a múltkor, hogy én annak idején huszonhat művét mutattam be. Valószínűleg ő ezt megjegyezte, de engem ez a rész sosem érdekelt. Néha volt extrém választásom, amikor a mű engem nagyon izgatott, de nem kórusversenyre való volt. Elénekeltük tisztességgel de nem kaptunk helyezést sem, mert mondjuk nem volt elég vonzó a mű.

 

Van olyan mű, amit még szívesen bemutatna, vagy elvezényelne a Tanár úr?

 

Azt megérhettem, hogy a valamennyiünk által szeretett Francis Poulenc Figure humaine[15] c. nagy ciklusát a közelmúltban elvezényelhettem a Debreceni Kodály Kórus élén. Ez a mű a 20. század egyik kolosszális alkotása. A másik, ami többször eszembe jutott, a Paul Hindemith Mise[16], de erre már nem hiszem, hogy sor kerül. Ezt mi a ’60-as években, Hindemith halála körül mutattuk be. Amerikában is dirigáltam, utoljára 1981-ben. Ez nagy munkát kíván a kórus részéről. Van egy csodálatos bitonális Benedictus tétele. Van belőle egy felvétel a Magyar Rádióban. Többször felújítottuk az évek folyamán – mert annyira szerettük – Francis Poulenc: Un soir de neige[17] c. művét.

 

Szinte mindenkit tanított a Tanár úr, akik ma a kórusvezetés csúcsán vannak. Milyen érzés ebbe belegondolni?

 

Sokszor nyilatkoztam erről, és legtöbbször cenzúrázták is. Azt szoktam mondani: egy tanár elégedett lehet, ha tíz növendékéből kettőnél úgy érzi, nagyon megérte. Ez nem túl szimpatikus arány, de én fenntartom. Örülök, ha látom, hogy vannak, akik még gondolkodnak, nemcsak a mában, de a jövőben is. Ahogy megfogalmaztam a pontozott negyed pontosságának fontosságát, így van ez azzal kapcsolatban is, hogy mindig új és új emberek jönnek, és nem lehet ugyanazt ugyanúgy tanítani. Nem lépünk be kétszer ugyanabba a folyóba!

 

És megvolt a tízből a két jó hallgató?

Sosem kalkuláltam, de az az érzésem, hogy meg!

 



[1] Budapest VIII. kerület

[2] Kodály Zoltán 1934

[3] Kodály Zoltán 1933

[4] Kodály Zoltán 1936

[5] Henry Purcell: Dido and Aeneas (szöveg: N. Tate) London, 1689

[6] Költő, író, műfordító, irodalomtudós 1913-1989

[7] Szergej Vasziljevics Rachmaninov orosz szárm. amerikai zeneszerző és zongoraművész 1873-1943

[8] J. S, Bach: h-moll mise (BWV 232) 1732-1748/49

[9]  A Palestrina és a Cecília kórusok egyesítéséből Bárdos Lajos alapította 1941-ben

[10] Georg Friedrich Händel: Saul (C. Jeannens, Sámuel I, 17 - Sámulel II, 1. és A. Cowley: Davideis nyomán) 1739

[11] Robert Schumann: Das Paradies und die Peri , op. 50.  (Thomas Moore Lalla Rookh c. keretnovellája nyomán) 1841-43

[12] Három madrigál - szólóhang(ok)ra kíséret nélkül 1966

[13]  A halál félelmei – vegyeskarra 1968

[14] 12 szólamú a cappella kórus 1948

[15] Emberi arc, Paul Éluard verse.  Kantáta, 6 szólamú kettőskarra (1943)

[16] 1963

[17] Egy havas este, Paul Éluard verse. Kamarakantáta 6 különböző énekhang vagy kórus részére 1944