UJHÁZY LÁSZLÓ*

 

SZTEREÓ FELVÉTELEK HALLGATÁSA A ZENEOKTATÁSBAN

 

Napjainkban a tanórai közös hangfelvétel-hallgatás a zeneoktatás egyik fontos eszköze. A felvételek segítik a zenemű megismerését, bemutatják az előadói értelmezések sokszínűségét, ismételt lejátszhatóságuk révén lehetővé teszik egy-egy részlet alaposabb elemzését, s a legrejtettebb szólamokra is érzékeny mikrofontechnika segítségével feltárják a hangzáskép belső felépítését. S mivel a hangfelvételre Stokowsky és Glenn Gould1 nyomán ma már egy olyan önálló művészetre tekintünk, melyben a mű, az előadás és az akusztikum harmonikus egységben ötvöződik, ezért ideális esetben a felvételek egy sajátos hangzásesztétikai élményben is részesíthetik a hallgatót.  

 

Kérdés azonban, hogy egy akusztikai szempontból „átlagos” tanteremben, gyenge minőségű lejátszó berendezés, vagy akár kitűnő készülékek rossz elrendezésekor a diákok valóban az eredeti felvételt, vagy annak csupán egy eltorzított, lecsupaszított változatát hallják-e? Kedvezőtlen technikai körülmények között a zeneszerző és előadó üzenete, valamint a zenei rendező és a hangmérnök művészi újjáteremtő tevékenysége egyáltalán megérintheti-e őket? A kérdésekre a válasz egyértelmű: kizárólag megfelelő akusztikai környezetben és elrendezésben, ígényes készülékek által megszólaltatva érhető el, hogy sem a zene, sem a hangzásesztétika ne szenvedjen csorbát a lejátszáskor.

 

Hangmérnökként és gyakorló konzervatóriumi pedagógusként már több mint egy évtizede rendszeresen mutatok be felvételeket diákjaimnak. A stúdióminőségű lejátszásnak köszönhetően naponta megtapasztalom, hogy a tanulók mennyire fogékonyak a szép hangzásra, s hogy az évek során hogyan fejlődik a hangszórókból megszólaló zene iránti igényességük, ami a jó példa nyomán remélhetően majdan egész zenei pályájukat végig kíséri.

 

Fontosnak érzem tehát, hogy valamennyi zeneoktató intézménynek legyen egy olyan tanterme, melyben minél jobb minőséggel lehetséges a felvételek bemutatása, hiszen ezt a hazai zeneoktatás feltétlenül megérdemelné. Alábbi írásommal ehhez szeretnék segítséget adni, szólva a terem elrendezéséről, a hangszórókról és a szükséges akusztikai környezetről.

 

A terem elrendezése

 

A sztereó zenefelvételek hallgatásakor az egyik legkritikusabb szempont, hogy a hangszórók által közvetített hangszerek iránya mennyire pontosan érzékelhető.2 A probléma abból adódik, hogy míg egy hangversenyterem nézőterén a pódium számtalan olyan irányából ér bennünket valamilyen hangbenyomás, melyben ténylegesen hangforrások vannak, addig a sztereó hangszórópár hangképe csak két valóságos hangforrást ill. irányt tartalmaz, míg a többi csupán látszólagos (virtuális) irány, melyben nincsen hangszóró. Ebből következik, hogy míg pl. egy zongoraverseny hangversenytermi hallgatásakor a pódium közepén elhelyezett zongorát a terem bármely pontján irányhelyesen érzékeljük, addig ugyanezt sztereó felvételről hallgatva a szólistát már csak a két hangszóró szimmetriatengelyében, ill. ennek egy viszonylag szűk környezetében halljuk középről. Ebből a szimmetriatengelyból pl. bal irányban kimozdulva a virtuális irányok ugyancsak elmozdulnak, s – az előbbi zenei példát folytatva – ilyenkor a zongora iránya is egyre inkább balra tolódik. Az irányok e torzulása nemcsak a példában említett közép-, hanem valamennyi látszólagos irány esetén létrejön. Minél kisebb a hangszórók egymástól való távolsága, (az un. bázistávolság) ez az elmozdulás annál érzékenyebb a hallgató elmozdulásaira, ami pl. a számítógép monitorok esetében jól megfigyelhető. A leírt jelenség következménye tehát, hogy a sztereó hangszórók által sugárzott hangkép csak egy nagyon korlátozott területen irányhelyes.3

A stúdiókban a felvételek készítésekor viszonylag könnyen biztosítható, hogy a zenei rendező és a hangmérnök ebben a szimmetriatengelyben helyezkedjen el, hasonlóan a házi zenehallgatáshoz, ahol többnyire ugyancsak egy-két hallgatóval számolunk. De mi a helyzet az iskolában, ahol pl. egy zeneirodalom órán már csoportos zenehallgatásról van szó? Nem ülhet minden tanuló a szimmetriatengelyben, ráadásul a hangszóróktól való távolságuk sem szabható meg tág határok között. Az pedig eleve nem lenne szerencsés, ha a tanulók egy részét kizárnánk a minőségi zenehallgatásból.

A Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola hangkultúra tantermében szubjektív-akusztikai tesztsorozattal vizsgáltuk meg, hogy átlagos tantermi méretek között egyidejűleg hány diák számára lehetséges egy sztereó hangkép viszonylag irány-torzítatlan érzékelése. A vizsgálat során a tanulók egymás mögött 4 sorban helyezkedtek el, soronként 5-5 ülésen olymódon, hogy az ajánlások szerinti optimális lehallgatási hely a második és harmadik sor közé esett.4 A hangszórópárból pontosan a hangkép középirányába kevert zongora5 szólalt meg, s a tanulóknak egy tesztlap kitöltésével meg kellett határozniuk, hogy az egyes ülőhelyeken a bázis melyik irányából hallják a zongorát, miközben a teszt során helyeiket szabadon cserélhették. Az így nyert többszáz adat kiértékelése is igazolta, hogy a legjobb irány-lokalizáció a szimmetriatengelyben van, s ettől jobbra vagy balra kimozdulva a középirány is elmozdul, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél közelebb vagyunk a hangszórók vonalához, míg attól távolodva az irányeltolódás egyre csökken. Ezért tantermi, csoportos  felvétel-hallgatáskor a szokásos négyzetes pad-elrendezés helyett csak a mellékelt vázlatrajz szerinti ék-alakzat alkalmazható, s tapasztalataink szerint 6,5 méteres teremszélesség és 4 méteres bázistávolság esetén így kb. 12 fő számára biztosítható kielégítő irányérzékelés.6 Ez a „kielégítő” lokalizáció azt jelenti, hogy – ismét a korábbi zongoraverseny példát idézve,– a szóló hangszert mindenütt a bázis „közép-tájáról” érzékeljük, továbbá a bal- és jobb oldalon elhelyezkedő vonós szólamok közötti irány- és hangerő egyensúly is megfelelő. Szükség esetén a létszám némi megalkuvással egy további hátsó széksor beiktatásával 18-ra növelhető. (az ábrán szaggatott vonallal jelölve), ám itt már a hallási szög nagyon lecsökken, ami abban nyilvánul meg, hogy pl. egy hegedű kettősverseny esetében a két szólista térbeli elhelyezése nem különül el egymástól markánsan. Ezzel ellentétben a hallgatási zóna elől, a hangszórók irányában nem bővíthető: ott a hallási szög ugyan nagy, az irányok jól érzékelhetők, de stabilitásuk a hallgató spontán kimozdulásaira nagyon érzékeny. Egy további fontos tapasztalat, hogy a hallgatási zóna korlátozottsága következtében a teremben a nagy helyigényű „iskola padok” helyett csak ülések helyezhetők el.

Milyen hangszórókat alkalmazzunk?

 

Napjaink hangszóró kínálata igen bőséges, így olykor még a szakemberek is csak hosszas teszt-folyamat nyomán képesek a célnak megfelelő tipus megnyugtató kiválasztására. Bár a hangszórók egyes műszaki tulajdonságait adatlapjaik általában tartalmazzák, ám ezek sohasem teljesek, s szubjektív hangzási tulajdonságaikkal sincsenek mindig összhangban. Ezért a kiválasztásban fontos szerep jut az egyéni izlésnek, sőt lényegében inkább ez a döntő. Ebből a szempontból nagy előnyt élveznek a hangszerekkel állandó napi kapcsolatban álló zenepedagógusok, hiszen egy ilyen tesztelés során a „géphangot” nem egy másik géphanggal, hanem az élő hanggal vethetik egybe.

Hangzási szempontból a hangszórók két alapvető kategóriába sorolhatók: az analitikus és szintetikus jellegűek. Az előbbiek a hangkép elemeit jól körvonalazottan elkülönítik egymástól, a hangképet szinte „nagyító alá helyezik”, s még az apróbb „szeplőkre” (pl. lapozás, székreccsenés, billentyűzajok, bithibák) is felhívják a figyelmet. Inkább a felvételek készítésekor előnyösek, ezért a valóban kitűnő hangzású, magasabb árfekvésű stúdió-hangszórók is ebbe a csoportba tartoznak. A hangszórók másik csoportjára inkább a kellemes, olvadékony, a hangkép egészét egységbe tömörítő hangzás a jellemző, s ebből eredően az apróbb hibákat inkább jótékonyan elkendőzik mintsem feltárják. E két hangzási véglet között természetesen számtalan átmeneti tipus is létezik, s az iskolai zenehallgatás céljaira is ebből a köztes csoportból célszerű választanunk, de úgy, hogy inkább az analitikus jelleg legyen a domináns.

A hangszín megítélésekor arra törekedjünk, hogy pl. a magas vonósok ne legyenek túl élesek, ám ennek ellenére érzékeljük a felharmonikusok csillogását, a basszusok pedig testesek legyenek, ám ne döngjenek.7 Mint ahogyan a bőgő basszusa is testesebb a csellóhoz képest, ehhez hasonlóan a hangszórókra is érvényes, hogy általában minél nagyobb a méretük, annál meggyőzőbb a mélyhang-sugárzásuk. A ma gyakorta reklámozott házimozi rendszerekhez széles körben ajánlott megoldás, mely kis hangszórókat alkalmaz, s a basszusokat egy külön, nagyobb „mélynyomóra” bízza, a filmeknél megfelel, ám a zenei felvételekhez nem ajánlott. Tehát sztereó hallgatást feltételezve két, a basszusokat is kielégítően sugárzó (un. szélessávú) hangszóróra van szükség, külön mélysugárzó nélkül. Az átlagos tantermi körülmények között a kb. 2x100 wattos sztereó erősítő és a két kb. 150 wattos hangszóró elegendő. (Az értékek megközelitőek, ám nagyon fontos, hogy a hangszóró maximális teljesítménye mindig valamivel nagyobb legyen az erősítő maximális teljesítményéhez képest.)

 

A hangszórók elhelyezése

 

A hangszórókat a teremben annak hossztengelyére szimmetrikusan kell elhelyezni, egymástól kb. 4m távolságra. A teremnek ennél feltétlenül szélesebbnek kell lennie, mert a hangszórók nem kerülhetnek annak sarkaiba. (A sarkokban megszólaló hangforrások hangszínét a basszus hangfekvésben a közeli falak kellemetlenül elszínezik: egyes hangok aránytalanul felerősödnek, míg mások elhalkulnak. Látszólag úgy érezzük, mintha a basszusok markánsabbak lennének, ám ez zenei szempontból igen egyenetlen.)

A hangszórókat olyan magasságban kell elhelyezni, hogy magashang sugárzóik (a hangszóródobozban általában legfelülre helyezett kis sugárzó) az ülő fülmagasságban, vagy annál max. 10-20 cm-rel magasabban legyen. Ui. a hangszerekhez hasonlóan a magas ferekvenciákat a hangszórók is irányítottan, csak egy szűk kévében sugározzák a legintenzívebben. Ezért kedvezőtlen a magasra (pl.szekrény tetejére) vagy túl alacsonyra helyezett hangszóró. Ugyancsak a magasfrekvenciák irányítottsága indokolja a hangszórók enyhe befelé fordítását is.

 

Az akusztikai környezet

 

A tantermek akusztikai szempontból többnyire rendkívül kedvezőtlenek: a nagykiterjedésű csupasz falak következtében konganak, (ezzel rontva a beszédérthetőséget), a hangot elszínezik, továbbá az ilyen környezetben a zajok is aránytalanul felerősödnek. Nemzetközi szinten ma már intenzíven foglalkoznak a tantermek akusztikai kérdéseivel, hiszen a kedvezőtlen környezet a tanulók számára is fárasztó, és tanárnak-diáknak egyaránt felesleges többlet-terhelést jelent. Hogy a zene és az akusztikai környezet összhangjának megteremtése mennyire fontos, azt az előadóművészek naponta megtapasztalják, s ugyanerre az összhangra van szükség akkor is, ha a zene hangszórókból szólal meg. Még a legkitűnőbb hangszórók sem adják vissza a felvétel eredeti hangzását akkor, ha a kedvezőtlen akusztikai környezet azt elszínezi, ezért a hangfelvételek minőségi hallgatására szolgáló helyiségek hangzási kialakítása ma már a teremakusztika egy speciális területét képezi. Ezen a téren a legfontosabb követelmények a következők: a hangszórók közelében levő ill. a hangszórókkal szemközti falfelületek elnyelő anyagokkal történő csillapítása. Itt természetesen nem különböző textiliák beakasztásáról, vagy a közismert tojástartó dobozok falraszegeléséről van szó, hanem egy szakszerű akusztikai tervezésről, mely a teljes hallható hangtartományban gondoskodik a szükséges, és az ajánlások által előírt csillapításról. Nem szükséges a teljes belső felület beborítása, hiszen a nyílászárók ezt nem is engednék meg, másrészt a túlcsillapított környezet „hangerő-éhséget” okoz, aminek a túlhajtott hangszórók látnák a kárát. Így tehát a hangszórók térfelének erőteljesebb csillapításával szemben a terem hátsó térfelén erre nincsen annyira szükség, de az egymással szemközti sima falfelületek megtörése (pl. ráhelyezett díszítő elemekkel) ott is előnyös. A terem egészében – de a hangszórók előtt feltétlenül – célszerű egy minél vastagabb szőnyeg elhelyezése, hogy a kemény padlóról történő hangvisszaverődéseket csökkentsük, ezek ugyanis ronthatják az érzékelt hangszínezetet. Mint az a vázlatról is látható, nagyon fontos a teljes akusztikai-elektroakusztikai szimmetria megvalósítása.

A külső zajok beszivárgása elleni védelem megteremtése egy már meglévő épületben nagyon nehéz feladat, ezért fontos a terem kiválasztásánál az utcai épületfront és a zajosabb belső környezet elkerülése, valamint a nagytömegű, hangszigetelő ajtók alkalmazása.

＊＊＊

A fentiekben döntően a témakör technikai vonatkozásairól írtunk. Ám amint a rendszert birtokba vesszük és megszólal benne az első hangfelvétel, a műszaki kérdések attól a pillanattól kezdődően átadják helyüket a zenének, hiszen nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy diákjainkat milyen hangzásminőségben segítjük a zene tudatos befogadásában és élvezetében.

 

Jegyzetek:

1. Leopold Stokowski hívta fel a figyelmet arra, hogy a hangfelvételeken olyan szólamok is hallhatóvá tehetők, melyek a koncerteken a hangelfedési jelenségek következtében elsikkadnak. Glenn Gould nevéhez fűződik az a felismerés, mely szerint a hangfelvételnek a koncert-élmény helyett egy olyan, másfajta élményben kell részesítenie a hallgatót, mely csak az elektroakusztika eszközeivel valósítható meg. Munkásságukkal mindketten elősegítették a hangfelvétel-művészet létrejöttét.

2 Itt felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán miért olyan lényeges a felvételek hallgatásakor a pontos irányérzékelés? A választ itt is a zene oldaláról kaphatjuk meg, hiszen a zenének – a többkórusos technikában, majd különösen Mannheim után - mindenkor fontos eleme volt az alkalmazott ültetésrend, amit a fennmaradt számos korabeli pódium-vázlat is alátámaszt. Az együttjáték szempontjai mellett a más-más irányból megszólaló hangszerek a hallgatót is segítik a zenében történő tájékozódásában, annak befogadásában. Ám míg a koncertek alkalmával ebben az előadókkal fennálló vizuális kapcsolat is segíti, addig felvételek esetén kizárólag a hangi benyomásokra támaszkodhat. Ezért fontos a hangfelvételek átgondolt irányfelépítése és annak a lejátszáskor történő pontos érzékelhetősége. A mono technika egyetlen pontba tömörített hangzásával szemben zenei szempontból ez a sztereó technika legnagyobb előnye.

3.A sztereó felvételek meghallgatására vonatkozó nemzetközi ajánlás ezért egyidejűleg csak 8 fő részére javasolja a meghallgatást, melyek közül a felvétel irányviszonyait (sztereóhatását) csak a szimmetriatengelyben elhelyezkedő 4 fő értékelheti.

4. A nemzetközi ajánlások és a tapasztalatok szerint is az optimális hallgatási hely a szimmetriatengely azon pontján van, ahol a hangszórók síkjától a tengelyen mért távolság kb. a bázistávolság 0,9-szerese. Ez a hely a két hangszóróval egy egyenlőoldalú háromszöget képez, tehát innen nézve a hangszórók által bezárt szög 60o.

5. Egy ilyen teszt során fontos, hogy a zenei anyag hangzása minél állandóbb legyen, ezért a lejátszott felvétel gépzongora volt. Ílymódon egy rövid zenei részlet állandóan ismételt, monoton lejátszása helyett a zene folyamatosan szólhatott

 

6. A kb. 10 fős csoport „gazdasági” szempontból kicsinek tűnhet, ám tapasztalataim szerint nagyobb létszámok esetén már nehezebben alakul ki a jelenlevők között az a „családias” kapcsolat, melyben pl. egy hangfelvétel műelemzésekor mindenki felszabadultan elmondhatja véleményét, s az órán konstruktív vita jön létre.

7. Ez utóbbi a legegyszerűbben pl. Bartók: Zene... c. művének valamelyik újabb felvételével történhet. (Pl. a Hungaroton Bartók Új Sorozat HSACD 32510 kimagaslóan szép felvételével.) Ha a vizsgálandó hangszórón érzékeljük a zongorahangok határozott megszólalását, az ütőhangszereknél a verő és a hangszer találkozásának „anyagszerűségét”, s emellett a hangszín is természetes, a sztereóhatás pedig mind szélességében, mind mélységéban (hallástávlatában) jól közvetíti a Bartók által előírt különleges ülésrendet, akkor erre a hangszóróra nyugodtan rábólinthatunk.

 


* Ujházy László (Budapest, 1937. VII. 31.) hangmérnököt, az MR. Ny. műszaki ig. helyettesét, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola hangkultúra tanárát, a Camerata Hungarica régizenei együttes és a Magyar Zenetudományi- és Zenekritikai társaság alapító tagját, számos rádiós nívódíj, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje cím tulajdonosát 75. születésnapja alkalmából egyik legújabb tanulmányának közzétételével köszöntjük! (A Szerk. megj.)