VARSÁNYI LÁSZLÓNÉ*

 

40 éves a Szobi „Kodály Zoltán” Zeneiskola

 

Tisztelettel és szeretettel köszönöm a Szobi Kodály Zoltán Zeneiskola 40 éves jubileumi ünnepségének minden kedves résztvevőjét. Varsányi László vagyok, az egykori Pest megyei VB. Művelődési Osztályának egykori, a zeneiskolákkal foglalkozó munkatársa. Köszönöm, hogy nem felejtettek el és meghívást, sőt megemlékező lehetőséget is kaptam erre az alkalomra.

 

Sajnos egészségi problémáim és családi okok miatt nem tudok részt venni az ünnepségen, ezért Várda Gyula nyugalmazott zeneiskolai igazgatót kértem meg arra, hogy gondolataimat tolmácsolja. Úgy gondolom, hogy egy Kodály Zoltán nevét viselő Zeneiskola jubileumi ünnepségén Kodály tanár úr gondolataira, tanácsára, tanítására, nemzet-nevelő programjaira kell emlékezni és emlékeztetni.

 

Az első ilyen lelkesítő gondolat a „Legyen a zene mindenkié”[1] kívánság volt. Kodály Tanár Úr pontosan tudta, hogyan hat a zene az emberi értelemre, és az ember érzelmeire, ezért fontosnak tartotta, hogy a zene mindenkié legyen, mindenkié lehessen.

 

Elsősorban a népdalokra és azok éneklésére gondolt, hisz nekünk magyaroknak csodálatos népdal-kincsünk van!Nincs olyan élethelyzet, érzelmi állapot, amire ne találnánk népdalt, éppen ezért a magyarság-tudatunkat is erősíteni akarta.

 

Lehet népdalt egyedül is énekelni, de „szebb, ha ketten összedalolnak.”[2] mondta, és ezzel a népdal-éneklés közösségteremtő erejére hívta fel a figyelmet. Ezt a közönségteremtő-erőt vitte be az iskolába, megteremtve az együttes-éneklés lehetőségét, és megalapozva a gyerekek érzelmi nevelését.

 

Az 1940-es évek végén, és az 50-es évek elején, sorra alakultak az úgynevezett „énekes-iskolák”, azaz az ének-zene tagozatos általános iskolák. Itt minden nap volt énekóra, lehetőség nyílt kórusok alapítására, tehát a nevelést a zenei nevelés erősítette. Sajnos ilyen iskola ma már kevés van. Addig reformáltuk az oktatást, amíg „eljutottunk” a heti 1, azaz egy ének-zene óráig az általános és a középiskolákban egyaránt, ami bizony nagyon kevés. Úgy gondolom, hogy a tananyag elvégzésére is kevés ez az egy óra, a zenei nevelésre pedig nem jut idő.

 

Ennek következtében a zeneiskolák és a művészeti iskolák lettek a zenei és az érzelmi nevelés intézményei, a hangszeres és a szolfézstanítás által. A zeneiskolákban az a dolgunk, hogy az előképzőtől kezdve megismertessük és megszerettessük növendékeinket egy másfajta zenével, mint mi a mindennapokban reggeltől-estig, néha reggeltől-reggelig körülveszi őket. Növendékeinket az elméleti és a hangszeres órákon olyan zenei élményben kell részesíteni, hogy érdeklődjenek ez iránt a másként hangzó zenék iránt is. Nagyon komoly munka ez, de ez a dolgunk! Fel kell nevelnünk a jövő komoly-zene iránt érdeklődő és azt szívesen hallgató hangverseny-látogató közönségét, akik majd válogatni tudnak a zenei műfajok között, hogy hol és mit szeretnének meghallgatni!

 

A gyerekek különböző hangszereket hallanak növendékhangversenyeken, hangszeres versenyeken, ahol maguk is cselekvő résztvevői az eseményeknek, és továbbviszi az érdeklődésüket, szorgalmasabbak lesznek, és mindig új és új élmények érik őket! Meggyőződésem, hogy a „Legyen a zene mindenkié” eszme így érvényesülhet a zeneiskolákban. Ha a gyerekek kezébe adjuk a jó zene kulcsát és a rossz elleni talizmánt, akkor élni fognak vele, és színesebb, gazdagabb lesz az érzelmi életük.

 

A másik megvalósítandó kodályi gondolat, ami szintén felszólítás, így hangzik: „egy vidéki tehetséges gyerek se vesszen el!” Kodály tanár úr népdalgyűjtő utjai során, sok tehetséges emberrel találkozott, akik ha tanulhattak volna, másként alakul az életük. Ismerve az ország város-centrikusságát, ezzel hívta fel a figyelmet a vidéki tehetségkutatásra, tehetség-gondozásra. Úgy tapasztaltam, hogy a zeneiskoláink vezetői és tanárai ezt a feladatot sikerrel teljesítik. Ha felfedeznek 1-1, az átlagosnál feltűnőbb, tehetséges növendéket, lehetőségük van magasabb óraszámban foglalkozni velük. Ők a jövő reménységei! Őket többször szerepeltetjük, részt vesznek a helyi, megyei és országos rendezvényeken, találkozókon, versenyeken, ha alkalmasak a zenei pályára, akkor felkészítjük őket a szakközépiskolai felvételikre, és ha ott is megállják a helyüket, érettségi után felvételizhetnek valamelyik felsőfokú zenei intézménybe. Ezekből a tanítványainkból lehetnek zeneiskolai tanárok, akiket szívesen várunk vissza tanítani, lehetnek zenekari művészek, hangszeres szólisták. Úgy hiszem, hogy a Pest megye zeneiskoláiból egy tehetséges gyerek sem veszett el, sőt kiművelt tehetségükkel lettek sikeresek.

 

Élő példa erre a Szobi Zeneiskola jelenlegi igazgatója: Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész, aki a váci zeneiskolából indult, Szabó Katalin tanárnő irányításával, és a budapesti, majd finnországi tanulmányait elvégezve lett világjáró zongoraművész, nagy örömünkre. Megemlíthetem Mocsári Károlyt is, aki a monori zeneiskolából indult zongoraművészi pályára. Ő Franciaországban él, de gyakran hazajár koncertezni. Legutóbb a Liszt év alkalmából rendezett Budapesti Nemzetközi Liszt verseny zsűrijének egyik tagja volt. Vannak csellistáink is, akik a szentendrei Zeneiskolából indultak el. Az egyik Fenyő László, akit az édesanyja, Mezey Erika tanárnő tanított: a Frankfurti Rádiózenekar szólamvezető posztját éppen a közelmúltban hagyta el a rangos karlsruhei Zeneművészeti Főiskola cselló tanszakának vezető tanári állásáért. A másik Déri György gordonkaművész, a LFZE főiskolai docense, a gordonka és gordon szakirányok szakcsoportvezetője. Ők azok, akikre több fény derül, de vannak olyan volt tanítványaink is, akiket „saját-nevelésű” tanároknak hívunk, és szívesen látjuk őket a pályára indító zeneiskolában tanítani.

 

Úgy érzem, hogy az említett két kodályi gondolatnak a megvalósításában sikerrel helytálltak a Pest megyei zeneiskolák, azok vezetői és tanárai, így a szobi zeneiskola is, ahonnan 18 fő indult zenei pályára, így közösen gratulálhatunk tanárnak és vezetőnek egyaránt. Szívből kívánom, hogy ezután is legyen erejük, hitük, lelkesedésük választott hivatásuk eredményeinek elérésére.

 

És most jöjjön pár személyes mondat a szobi zeneiskolával való munka, és emberi kapcsolatról. Mindig szívesen látogattam Szobra. Nemcsak a Dunakanyar varázslatos szépsége miatt, hanem a hivatalos, de mégis emberi kapcsolataim miatt is. Az utazás alatt mindig felsoroltam a zeneiskolai kihelyezett tagozatokat Verőcétől-Kemencéig, és örültem, hogy kiépültek azok a lehetőségek, ahol a gyerekek állami zeneoktatásban részesülhetnek. Benne van ezekben a váci zeneiskola igazgatójának, Cs. Nagy Tamásnak, és tanárainak megalapozó munkája, de 1972-től már az önálló Szobi Zeneiskola látja el, és vezeti ezt a körzetet.

 

Szob földrajzi adottsága miatt megkülönböztetett helyzetben van. Itt többféle vezetői stílus lehetséges, én mindig az igényességgel találkoztam. Olyan vezetőkkel, akik mindig többet akartak tenni a városért. Köszönöm, hogy az akkori tanácselnökök: Himmer Lőrinc, Ritzl Ferenc és Remiczky Zoltán mindig kedves tisztelettel, segítőkész munkatársként fogadtak, és amit tehettünk, megtettük, esetemben a zeneiskoláért.

 

Ha a Szobi Zeneiskolára gondolok, elsősorban a kedves kollégák jutnak eszembe. Nélkülük ugyanis nincs zeneiskola. A fáradhatatlan Maucha Mártára, Balogh András hegedű tanárra, a későbbi szakfelügyelőre, Falvayné Sisak Ágnes szolfézs tanárra, a mindig vidám, és a zeneiskoláért mindent vállaló Mundi Margitra, a fúvós-zenekart létrehozó és vezető Mayer házaspárra, Kis Juditra, az igen eredményes  zongoratanárra, a nagyszerű kamarazene-partner Illéssy Miklósra, és a két pótolhatatlan segítőre: Simon Józsefné Gizikére, és lányára, Borossné Simon Gizellára, akik az állandóságot jelentették és jelentik a Zeneiskolában.

 

Az igazgatók sorában Kárpáti Péter, Kovács Attila és Oromszegi Ottó után, rövid ideg ugyan, de szívesen dolgoztam Ott Mihály igazgató úrral, aki friss lendületet vitt az intézménybe, reális megvalósítható tervekkel, de ez az időszak nem tartott sokáig. A leghosszabb ideig, és a legeredményesebben Várda Gyula igazgató úrral dolgoztam. Az Ő hely és ember-ismerete, a hivatalos és kollegiális kapcsolata Szob vezetőivel, és az általános iskolák igazgatóival, a kiegyensúlyozottsága és megbízhatósága, nagyon sokat segítette közös munkánkat. KÖSZÖNET ÉRTE!

 

Bogányi Gergellyel már nem dolgozhattam együtt, hiszen sok-sok évi generációs idő-különbség van közöttünk. Ismerem Őt régről, még Vácról,  büszke vagyok Rá, mint a Pest megyéből elindultakra, örülők a sikereinek itthon és külföldön, hallottam a nagy sikerrel lefutott Chopin-maratoniját, olvasom a kitűnő kritikákat a saját, és Tibor testvérével való koncertjeiről, a magyar és külföldi zenei életben való állandó részvételéről! Tisztelem a bátorságát, hogy ezek mellett zeneiskolai igazgatói feladatokat is vállal. Szívesen elbeszélgetnék Vele egyszer arról, hogy Ő és az Ő generációja hogyan látja a mai magyar zeneoktatás helyzetét, összehasonlítva a hazai és a külföldi tapasztalataival. Talán egyszer majd sor kerül merre a beszélgetésre.

 

És most szólok pár szót magamról. Meg kell mondanom, hogy minden zeneiskolába kicsit hazamentem. Eredetileg zongora-szolfézs szakos zeneiskolai tanár vagyok. 1957-ben végeztem Debrecenben a Zeneművészeti Szakiskola Szaktanárképzőjében. Friss diplomásként, pályázat útján nyertem el felnőtt életem első állását, a Ceglédi Erkel Ferenc Állami Zeneiskolába, ahol 10 évig voltam szolfézs tanár. Cegléden éltem és dolgoztam egy nagyszerű tantestületben. Mellékfoglalkozásban a Ceglédtől 15 kilométerre lévő Törtelen voltam zongoratanár. Ismerem tehát a helyben lakó, és az utazó-tanári életformát, és így mindenütt, mindig kolléga maradtam.

 

Minden további beosztásomat felkérésre vállaltam. Így lettem alapító igazgatója a Dunakeszi Zeneiskolának, aminek körzetét szintén a váci kollegák készítették elő. Itt dolgoztam 5 évig, segítőkész kollegákból álló tantestület élén, nagy egyetértésben. Egy kollega voltam közöttük, csak nekem több volt a dolgom, és még több a felelősségem. Szintén felkérésre vállaltam el, hogy a Pest megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztályán, a zeneiskolákkal foglalkozó munkatárs legyek. Itt is kollegákkal dolgoztam, zeneiskolai igazgatókkal, majd a későbbi szakfelügyelőkkel, remek közösségben 19 évig.

 

Nyugdíjba-vonulásom idején egy nagyon szép ajándékot kaptam Cs. Nagy Tamástól, a Váci Zeneiskola igazgatójától, aki meghívott zongora-tanárnak a Zeneiskolájába. 12 évig tanítottam ott, igazi kollegiális közösségben, kedves, ügyes gyerekeket. Így lett kerek a pályám! Tanárként kezdtem és 46 év után tanárként fejeztem be szakmai tevékenységemet. Mindig Pest megyében dolgoztam és mindig az alsó fokú zeneoktatás területén. Hálás vagyok érte a sorsnak, mert a nagyon sok munka, a jó közösségekben, mindig örömet adott. Talán ezért nem felejtettek el Szobon sem, amikor meghívtak erre a szép ünnepségre, amit ismételten megköszönök.

 

A 40 éves Szobi „Kodály Zoltán” Zeneiskola vezetőinek, tanárainak és a növendékeinek minden elképzelhető szépet és jót kívánok.

 

 


* Elhangzott a Szobi Zeneiskola jubileumi ünnepségén, 2012 májusában.

 

[1] A ZENE MINDENKIÉ! De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta a „mezzo del cammin”-t – életutam felét – elértem.« Ezt Kodály Zoltán Budapesten, 1952. december 16-án, 70. születésnapján jegyezte le. „Legyen a zene mindenkié!” Ezzel a mondattal nyitotta meg 1964. május végén Kodály Tanár Úr a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményét és adta át a nagyközönségnek a belvárosi Fehérhajó utcában, majd a következőket írta be az emlékkönyvbe: „A zenei könyvtár megnyitását örömmel üdvözlöm. Kívánom, legyen olvasója is annyi, hogy mihamar szűknek bizonyuljon.”

 

[2] „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: Örvendjen az egész világ!” (Részlet Kodály Zoltán: Bicinia Hungarica előszavából)