DR. KOVÁCS ILONA*

 

Dohnányi tanár úr[1]

 

Dohnány Ernő születésének 135. évfordulójára

 

Dohnányi Ernő számára a hangversenyezés, komponálás és a különböző vezetői funkciók ellátása mellett mindig is fontos szerepet töltött be a tanári hivatás. Már zeneakadémista korában voltak magánnövendékei, tanított Berlinben, Budapesten, Tallahassee-ben, a Floridai Állami Egyetemen, és talán kevesen tudják, de az ő nevéhez köthető Argentínában, Tucumánban a zenei tanszék létrehozása is, bár itt nem vállalt tanítványokat. Ha összeszámoljuk, több mint negyven évet töltött aktív tanítással. Voltak persze olyan periódusai az életének, mikor az ifjúság oktatása csak töredékét jelentette egyéb elfoglaltságainak, de Tallahasseeben tanári tevékenysége lett életének főszereplője.

      Mielőtt végigtekintenénk Dohnányi sikerekben gazdag tanári pályáján, érdemes megemlékezni az ő zenei tanulmányait elindítókra is. 1944 januárjában Dohnányi egy háromnegyedórás rádióelőadásban idézte fel gyermekkorát, melynek során fiatalkori kompozícióiból is megszólaltatott néhányat. A műsorban ekképpen emlékezett első zenei tanulmányaira:

„Hat éves koromban egy vakáció alatt Breznóbányán édesapám talán saját szórakoztatására is, elkezdett zongorára tanítani, habár ő maga alig tudott zongorázni. Játszva tanultam. Tulajdonképp egész zenei nevelésem, melyben a szülői háznál részesültem, inkább játék volt, mert sem csodagyermeket nem akartak belőlem nevelni, sem pedig komolyan nem gondolt senki arra, hogy valaha is a zenei pályára lépjek. […] A „játékos” játék következményeképp kitűnően megtanultam lapról olvasni, sőt: a zenepedagógusok elszörnyülködésére elárulom, hogy majdnem egész technikámat úgyszólván a sok lapról való olvasásnak köszönhetem. […] Nyolc éves koromban változás állt be nevelésembe. Édesapám úgy találta, hogy zongorára tovább tanítani nem tud, és a tanítást Forstner Ágostra[2], a pozsonyi dóm orgonistájára bízta. A jó flegmatikus Forstner bácsit nagyon szerettem, mert nem kínzott sem kéztartással, sem egyéb olyan dologgal, melyekkel a zongoratanítók sokszor elveszik a gyermek kedvét a muzsikálástól, hanem hagyott játszani és fejlődni, ahogyan természetem megkívánta. Persze egy kis skálázás nélkül nem ment a dolog. Etűdöket is kellett játszanom, de nem sokat. Tanítása a progresszív tanmenet megállapításain kívül inkább negatív volt, olyan értelemben s ezt tartom ma is a helyes módszernek , hogy a hibákra figyelmeztetett, de soha nem mondta vagy mutatta, hogy így kell csinálni. Soha nem játszott elő és én soha őt zongorázni nem hallottam, csak a Dómban orgonálni.”[3]

Dohnányi 1894 szeptemberében tett felvételi vizsgát az Országos Magyar Királyi Zeneakadémiára. Zongorából a Liszt-tanítvány Thomán István rögtön a III. évfolyamba vette fel, Hans Koessler zeneszerzésből pedig a II. évfolyamba. Dohnányi Ernő, három évvel később, még 20. életévének betöltése előtt, 1897-ben kapta kézhez oklevelét. Már zeneakadémiai tanulmányai idején (1894-1897) voltak magántanítványai, így Gruber Henrikné (a későbbi Kodály Zoltánné), Singerné és zeneakadémiai zongoratanárának, Thomán Istvánnak felesége is. Bartók Bélát is tanította baráti szívességből néhány hétig Gmundenban, 1903-ban egy családi nyaralás alkalmával.[4]

      Dohnányi Gruber Emmához való kötődését két műve is őrzi, mindkettőt 1897-ben komponálta: az op. 3-as négykezes keringő az opusszámmal jelzett művek között elsőként mutat rá a zeneszerző keringő iránti érdeklődésére, míg az op. 4-es kompozíciójában tizennégy variációt és egy fúgát írt E. G. [azaz Emma Gruber] témájára.

      Első hivatalos tanári állását — immár világhírű, ünnepelt zongoraművészként — Berlinben, a Königliche Preußische Hochschule für Musik tanáraként töltötte be, 1905-től 1915-ig. Dohnányinak Berlinben a többi tanárhoz képest meglehetősen kevés óraszámot kellett teljesítenie, szabadon hangversenyezhetett, és ahogy Mihalovich Ödönnek, a budapesti Zeneakadémia akkori igazgatójának levelében többek között megemlíti, “tetemes materiális előnyei” is voltak a német ajánlatnak.[5] Max Trapp — aki a berlini évek alatt volt Dohnányi-tanítvány, s később 1920-tól ő maga is a berlini főiskola tanára lett — így emlékezett az együtt eltöltött zongoraórákra:

Dohnányi általában nem annyira a technikai problémákkal (ujjrend stb.) törődött, mint inkább a kifejezésre és megformálásra fordított figyelmet. Ritkán dicsért és úgy javított, hogy ő maga ült a zongorához és eljátszotta a szóban forgó darabot. Előadása annyira lenyűgözően hatott ránk, hogy egész életünkre megtanultuk, miként kell a zenei tartalmat biztonsággal visszaadni.[6]

      Dohnányi 1915. november 28-án tért vissza Budapestre, és az 1916/17-es zeneakadémiai évkönyvből már arról értesülünk, hogy keddenként és szombatonként a X-es teremben tartotta óráit. Berlini tapasztalatait is felhasználva, a következő tanévben korszerű reformtervet dolgozott ki a zeneakadémiai oktatás színvonalának emelésére. Dohnányi javaslatai között szerepelt például egy szigorúbb felvételi-rendszer bevezetése. Indítványozta, hogy bővítsék a zongorista-hallgatók kötelező repertoárját, részesítsék előnyben az egyéni órákat a csoportos oktatással szemben, legyen szabad kottaválasztás, és emeljék a tanári fizetéseket. Bár a tantestület elutasította ezt az átfogó reformtervezetet, Dohnányi 1918-ban benyújtott, a zongoratanszak megújítását célzó terveit végül elfogadták és a mai napig használják a Zeneakadémia zongora-tanszakán.

      1919 februárjában Dohnányit kinevezték a Zeneakadémia igazgatójának. Márciusban már a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának tagja Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla mellett. Ezt a tisztséget főképp azért vállalta el, hogy így talán megvalósíthatja reformterveit. Ám a történelem közbeszólt: éppen Norvégiában turnézott a Tanácsköztársaság bukása idején, mikor hazarendelték, igazgatói feladatainak ellátására. Dohnányit leváltották, s helyére Hubay Jenőt választották.

      A személyét ért támadások és igazságtalanságok, valamint számos, előnyös külföldi ajánlat ellenére Dohnányi nem távozott külföldre, hanem minden energiáját a koncertezésre fordította. 1920 októberétől 1921. január végéig példa nélküli vállalkozása volt, hogy Beethoven születésének 150. évfordulója tiszteletére (a kisebb variációkat kivéve) az összes Beethoven zongorás művet előadta Budapesten. A zeneakadémia katedrája helyett a pódiumról tanította közönségét.

      Dohnányi második tanítása korszaka a budapesti zeneakadémián az 1928/1929-es tanévben kezdődött, amikor a zongora-művészképzőt, majd a következő tanévtől a zeneszerzés művészképzőt is ő irányította. A főiskolai zongora- és zeneszerzés-tanulmányok csúcsa volt az ő osztályában megszerezni a művészdiplomát (Tanítványainak névsora 1. és 2. táblázatban.)

 

 

 

      A tanár-Dohnányi kétségkívül Fischer Annival érte el pedagógusi pályájának egyik legnagyobb sikerét. A Dohnányi által szervezett I. Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyt tanítványa nyerte meg 1933 májusában.

      Siki Béla, Dohnányi egyik utolsó tanítványa számára is egész életre meghatározó élményekké váltak a mesterével eltöltött zongoraórák:

Dohnányi számomra zseni marad, akihez hasonlót nem közelíthettem meg életemben. […] Mint zongorista zseni volt abban az értelemben, hogy ő avval született, amit megmutatott a pódiumon. Ő volt az egyetlen, akit életemben láttam, akinek nem kellett érte megdolgozni — úgy ugrott ki a világba, mint Pallas Athene Zeus fejéből. Az ő — Dohnányi — nehézsége az volt, hogy nem értette meg, miszerint mások nem voltak ebben a szerencsés helyzetben, s nekik meg kellett dolgozni mindenért.[…] Ami Dohnányi óráin tulajdonképpen történt, az az volt, hogy Dohnányi eljátszotta a darabot. Élmény volt, mert az ember ott állt és közelről nézte, hogyan működik ez a zseni. És ha az ember szemtelen volt aznap, akkor azt mondta: „Mester, szabad még egyszer meghallgatni?” S ő eljátszotta még egyszer — teljesen másképpen.[…] Az alatt az egy év alatt, amit Dohnányival töltöttem, amikor volt talán egy tucat órám — nem hiszem, hogy sokkal több lehetett volna — az alatt a tucat óra alatt legalább kétszer hallottam azt, amikor valaki Dohnányi-művet akart neki játszani: „Ne játsszátok az én zenémet, az túl nehéz és nem olyan jó zene. Játsszatok Bartókot, az zseni.”[7]

      A Dohnányi-tanítványok között Kilényi Ede kivételes helyet töltött be a mester életében. A magyar származású, Amerikában született és nevelkedett Kilényi 1928 és 1930 között tanult Dohnányinál Budapesten. Akkor még egyikük sem gondolta, hogy az egykori tanítvány 1946-tól milyen fontos szerepet fog játszani Dohnányi életében. Kilényi a 2. világháborút követően, immár mint bajorországi zeneügyi biztos elsőként tett hivatalos lépéseket a zeneszerzőt illető politikai vádak tisztázására, később Amerikában is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a családnak az ottani letelepedés során. Dohnányi pedig, már Tallahassee-ből segített tanítványának állást kapnia ugyanazon az egyetemen, ahol tanított. A Floridai Állami Egyetemen Dohnányi halála után Kilényi lett a folytatója egykori professzora pedagógiai életművének: ő vette át a zongoratanszak vezetését. Kapcsolatukra visszatekintve a következőket mondta:

 

„A háború előtt Budapestre mentem, hogy nála tanulhassak, s most itt tanítok, éppen az ő termének szomszédságában. Mindent egybevetve 38 évig álltam vele kapcsolatban, tovább, mint akármelyik felesége.”[8]

 

      A már hetvenes éveiben járó Dohnányi eleinte nem szívesen hajlott arra, hogy ismét tanítson, ám az elvesztett egzisztencia újrateremtésében elkerülhetetlen volt Tallahassee-ben, hogy az egyetemen a zongora mellett még zeneszerzést is tanítson:

 

Eleinte irtóztam a tanítástól. Fárasztott. Argentínában semmi pénzért sem vállaltam volna semmiféle privát órát, pedig vagyont kereshettem volna. De most, a folytonos támadások után itt az Egyesült Államokban ez lett a „job”-om. És mondhatom, megszerettem. […] Szerettem ezeket a fiatalokat, kik mindég mosolyogtak, derűt sugároztak maguk körül. Szerettem a fiatalságot s ők is viszontszerettek. Szerettem ezt az atmoszférát, mely hozzájárult, hogy fiatalon tartson. megértették, hogy a javukat akarom, hogy szeretnék átadni nekik abból valamit, amit valamikor én nyertem a sorstól. Hogy fenntartsam bennük az ízlést, az igényt a szépre, a jóra.[9]

 

      Hogy a tanítást valóban természetéből adódó derűvel végezte, arról amerikai növendékeinek visszaemlékezései is árulkodnak. Egyik kedves növendéke, Catherine Ann Smith szerint Dohnányi hosszú tanári pályafutásának legszerencsésebb tanítványai voltak ők, a floridaiak, mert bár nem rendelkeztek kiemelkedő képességekkel, professzoruk teljes mértékben nekik szentelhette energiáit.[10]

      Dohnányi gyermekeiként szeretette növendékeit, s ők is rajongtak mesterükért.

Mindég ragaszkodtam tanítványaimhoz s ők is hozzám. Egy úgynevezett „családi” viszony állt fent köztünk. Minden erőmmel igyekeztem átadni nekik valamit abból az adományból, amit én örököltem. Sohasem igyekeztem azonban erőszakkal befolyásolni őket, csak tanácsot adtam. Számos tanítványom volt, kik világsikerre tettek szert. Büszke voltam rájuk, mert úgy éreztem, hogy sikerükben legalább kicsiny mértékben nekem is részem volt.[11]

      Világszerte sok híres, magyar művész mondhatta magáról, hogy Dohnányi mesteriskolájába járt. A mester szelleme tanítványaiban és tanítványainak tanítványaiban ma is él.

 

Dohnányi Ernő fotó

Dohnányi Ernő

(Fotó: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem képgyűjteményéből)

 



* A szerző dr. Konkolyné dr. Kovács Ilona zenetörténész, a Magyar Táncművészeti Főiskola egyetemi docense és a XVIII. kerületi Dohnányi Ernő Zeneiskola szolfézs és zeneirodalom tanára.

 

[1] A dolgozat alapul szolgált a Bartók Rádióban 2012. május 30-án 18.00-18.30 között elhangzott Dohnányi 135 – Dohnányi tanár úr című előadásomhoz (szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia). A témával kapcsolatban lásd még korábbi írásaimat: „Dohnányi Ernő, a Zeneakadémia tanára”, Dohnányi Évkönyv 2002, Sz. Farkas Márta (szerk.) Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2003. 55-66.; „Dohnányi-metodika (1.)” Parlando 46/4 (2004): 16-21.; „Dohnányi-metodika (2.)” Parlando 46/4 (2004): 21ff; „Dohnányi-metodika (3.) ” Parlando 47/1 (2005): 14-18.

[2] Vázsonyi Bálint, Dohnányi életrajzírója Forstner Károlyként nevezi meg Dohnányi tanárát. Dohnányi Ernő. (Budapest: Zeneműkiadó, 1971); (Budapest: Nap Kiadó, 22002), 24., 28., 353.

[3] Dohnányi minden bizonnyal azt értékelte Forstner tanításában, hogy nem erőltette rá elképzeléseit tanítványára, mivel az előjátszás Dohnányi tanítási módszerére nagyon is jellemző lesz. Dohnányi Ernő, Emlékkönyvemből. Rádióelőadás. Kelt 1944. január 27-én, műsoron 1944. január 30-án. A felolvasás szövege gépiratban: London, British Library, Dohnányi Collection, Add. MS. 50,807A, fols. 11-24. A kézirat egy másik, ettől kissé eltérő verzióját Kiszely-Papp Deborah tette közzé: „»Emlékkönyvemből« Dohnányi Ernő előadása a Magyar Rádióban Budapest I, 1944. január 30., vasárnap, 18 órakor”, in Dohnányi Évkönyv 2003, Sz. Farkas Márta és Kiszely-Papp Deborah (szerk.), (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2004), 27-45.

[4] Vázsonyi Bálint, i. m., 80.

[5] Dohnányi a levelet 1905. április 22-én írta Mihalovichnak, melyben részletesen megindokolja, hogy miért a berlini Zeneakadémiát választotta a budapesti helyett. A levelet teljes egészében közli Vázsonyi Bálint, i. m. 111-112.

[6] Vázsonyi, i. m., 115.

            [7] Tusa Erzsébet, „Mestere Dohnányi Ernő és Dinu Lipatti volt… (Beszélgetés Siki Bélával)”. in Parlando, 23. évf., (1990, 4.-5.-6): 18-23.

   [8] Belle Schulhof, „Dohnányi megmentése.” in Muzsika 31/3 (1988. március). 6-14, ide: 11.

               [9] Dohnányi Ernő, Búcsú és üzenet. (München: Nemzetőr/Donau Druckerei, 1962), 21. Dohnányi Ernő amerikai tanítványainak névsorát lásd Reuth, Marion Ursula. „The Tallahassee Years of Ernst von Dohnanyi”, szakdolgozat. (Tallahassee: Florida State University, 1962), 221-224.

               [10] Smith, Catherine A., „Dohnányi as a Teacher.” Clavier, XVI/2 (Februar 1977): 16-18. Magyarul: Parlando 47/1 (2005): 14-18. Fordította Kovács Ilona.

[11] Dohnányi, i. m., 25.