DR. KENESEI ÉVA*

 

A kisgyermekek zenei nevelésének módszerei

 

A magyar zenei nevelés Kodály-koncepciója alapján történik. Már az óvodai zenei nevelésben meg akarjuk szerettetni a gyerekekkel a zenét. Ez azonban a mindennapok gyakorlatában nem is olyan egyszerű feladat.  Csak emlékeztetni szeretnék Kodály szavaira, hogy a kultúráért meg kell dolgoznunk. „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk. A zene is csak úgy száll belénk, úgy él meg bennünk, ha munkával (gyakorlati zenéléssel) szántjuk fel lelkünket alája.”[1]

Módszer, methodus (lat. ‘út, amely célhoz vezet’) a tevékenységek végrehajtásának módja. A tevékenységek sokfélesége miatt nem célszerű általában a módszerről beszélni, hanem az egyes területek módszereiről. A módszertani szabadság nem egyszerűen csak lehetőség, hanem (szakmai szempontból nézve) igen alapos felkészültséget feltételező (etikai oldalról tekintve) kötelezettség. Magyarországon 1985-től kodifikált a módszertani szabadság.[2]

A módszertani szabadsággal, mint lehetőséggel élni csak olyan átfogó, általános pedagógiai és módszertani kultúrával rendelkező pedagógus képes, aki a gyerekről, a tananyagról, az oktatási folyamatról és a nevelés folyamatáról, eszközeiről, mint feltételekről annyi elméleti és gyakorlati tudással rendelkezik, hogy ezek alapján a pedagógiai folyamatok tervezésében döntési alternatívákat tud feltárni, és a valós pedagógiai folyamatokban jelentkező váratlan szituációkban helyes aktuális döntésekre képes.

Amikor általánosan, minden területen használható módszerekről beszélünk a pedagógiában, mindenki elkezdi sorolni például a következőket: játék, utánzás, cselekvő tapasztalás, gyakorlás, ösztönzés, serkentés, elismerés, jutalmazás, kényszerítés, követelés, meggyőzés, problémamegoldás, ellenőrzés, értékelés, büntetés, előadás, magyarázat, elbeszélés, megbeszélés, vita, szemléltetés, kooperatív módszerek, kirándulás. A halmazszerű felsorolás után csoportosítsuk a különböző módszereket. Szólhatunk külön a nevelési és külön az oktatási módszerekről.

 

A nevelési módszerek csoportjai:[3]

·       hatásszervező funkció szerint: közvetlen, közvetett;

·       személyiségformáló funkció szerint: szokásformáló eljárások, példakép-eszménykép formálásának módszerei, meggyőződés formáló eljárások.

Az oktatási módszerek csoportjai:[4]

·       a tudás jellege szerint: ismeretek elsajátítása, képesség jellegű tudás;

·       funkció szerint: új tudáshoz segítő, tudás elmélyítése, visszajelentés;

·       információs csatorna szerint: verbális, non verbális;

·       irányítás dominanciája szerint: a pedagógusé, a gyermeké a fő szerep, együttes dominancia;

·       irányítás orientációja szerint: bemenet, kimenet, folyamatorientált;

·       döntések szerint: előre tervezhető, aktuális, előre nem tervezett.

A módszerek csoportosítása, osztályozása más szempontok szerint is történhet.[5]

·       az információk forrása szerint: verbális (szóbeli vagy írásbeli), szemléletes, gyakorlati;

·       a tanulók által végzett megismerőtevékenység szerint: receptív, reproduktív, részben felfedező, heurisztikus, kutató jellegű;

·       az oktatás logikai iránya alapján: induktív, deduktív;

·       a tanulási munka irányítása szerint: tanári dominanciájú, közös tanári-tanulói, tanulói dominanciájú;

·       a didaktikai feladatok szerint: az új ismeretek tanításának - tanulásának, a képességek tanításának - tanulásának, az alkalmazásnak, a rendszerezésnek és a rögzítésnek a módszerei;

·       a szóbeli közlés módszerei: a monologikus, a dialogikus módszerek.

 

„ A módszerek osztályozására tett kísérletek nem jártak eredménnyel. Egyetlen felosztási alap sem teszi lehetővé a módszerek teljességének a besorolását, s szinte mindegyik felosztáson belül egy és ugyanazon módszer több osztályba is besorolható.”[6] 

 

De mit mond nekünk a zenei nevelést, képzést gyakorolva maga Kodály? „Az a módszerem, hogy nincs módszerem, mindig a zenéből és a növendékből indulok ki.”[7] Mondhatja valaki, hogy ez a természetes az egyéni zeneoktatás, hangszeres oktatás területén. Valóban azt tapasztaljuk, hogy az egyéni zenetanítási gyakorlatban természetes eljárásmódok egyre inkább teret hódítanak a csoportos oktatásban is. Gondoljunk napjaink pedagógiai jelszavára: „A gyermek mindenek felett álló érdeke!” Ennek a megvalósítása valóban ezt várja el tőlünk. Minden zenei tevékenységünkkel való foglalkozásnak megvannak a sajátos módszerei. Valljuk, hogy a célhoz vezető úton nagyon sokféle módszerrel dolgozhatunk.

 

Az óvodai zenei nevelésben 1974-ben jelent meg „Forrai Katalin: Ének az óvodában” című könyve, melynek előszavában Kodály Zoltánnak is köszönetet mond a szerző azért, hogy „türelemmel és kemény bírálattal egyengette módszertani elgondolásait.” Ez az előszó a későbbi kiadásokban is olvasható, és az 1985-ös kiadásban szól a szerző a módszerek változatosságáról is. Az első fejezetben még mindössze alig több mint hat sorban foglalkozik a témával, de ugyanakkor egyértelművé teszi a következő gondolatokat. „Az egyedül hatásos módszerek alkalmazása a sablonosság, tipizálás veszélyét rejti magában. A többéves oktató-nevelő munka a módszerek ezer variációjából szövődik, az óvónőnek és gyermeknek egyaránt örömet szerez.”[8] Ezután könyvében a teljes harmadik fejezetben, közel száz oldalban, a kiadvány harmadában részletesen kifejti az ének-zenei nevelés módszereit. Kiemelten kezeli a zenei képességek fejlesztésének módszereit, az éneklési készség, a ritmusérzék és a hallásfejlesztés módszereit. Mindezek mellett szól a zenehallgatásról is, és minden zenei tevékenységben hangsúlyozza az életkor, az alkalmak, a szemléltetés figyelembe vételének fontosságát.

 

Az 1993-as kötetben már egy egész fejezet tárgyalja az óvónő módszertani kultúráját, benne kiemelve a módszerek szabadságát.  Ebben a fejezetben Ádám Jenő szavait idézi Forrai Katalin azzal a kiegészítéssel, hogy az óvónőkre is ugyanez vonatkozik, ami a tanítóra. „Kövesse a tanító azt a módszert, melyet az általa ismert eljárások közül egyéni hajlandóságához és zenei előképzettségéhez képest legjobbnak tartva kiválaszt. Elengedhetetlenül szükséges azonban, hogy a tanító a választott módszer lényegét, menetét és annak minden mozzanatát ismerje, azt maga és a tanulók egyéniségéhez, valamint a magyar népi dalanyag természetéhez alkalmazni tudja.”[9]

 

Amennyiben támogatjuk a módszertani szabadságot, akkor miért beszélünk mégis folyton Kodály Zoltán elmúlt század évtizedeiben lefektetett alapelveiről? Erre ad nekünk választ Eősze László kötetében. „A koncepció az alapelvek rendszere – s ez örök érték. A módszer ennek helytől, időtől, személyektől függő – tehát változó eleme. A koncepció alapelvei tekintetében őrizzük meg az egységet, módszertani kérdésekben biztosítsuk a kutatás-kísérletezés szabadságát – egymás nézeteinek kölcsönös tiszteletben tartásával. Mindehhez szükséges a megfelelő tanárképzés, mely nélkül nem várható eredmény.”[10] Ezek a gondolatok adnak kezünkbe egy pontos iránytűt, amellyel helyesen tájékozódhatunk a gyermekekkel való foglalkozásban a módszerek színes palettáján.

 

Egy-egy gondolat erejéig emeljünk ki néhány olyan hazai gyakorlatot, amelyek már maguk is több éves múlttal rendelkezve, sikerekről, eredményekről szólnak. Az AGAPE, az életöröm tanítása ékesen bizonyítja Kokas Klára[11] munkásságát, a zene nevelő erejét. Többen is kiemelik a kreatív személyiség nevelésének kérdését, még ha különböző gyakorlati utakat is választanak hozzá. A kodályi-alapú énekes improvizációt részesíti előnybe Szabó Helga[12], a szerkesztés és rögtönzés, a zene és a vizualitás kapcsolatában dolgozik tanítványaival Apagyi Mária[13] és Lantos Ferenc, a kreatív gyakorlatok sokszínűségével szeretné megnyerni a pedagógusokat ennek a hosszú idő óta hangoztatott tevékenységnek Sáry László[14]. Napjainkban sokat beszélünk képességfejlesztésről. Már a 80-as évek közepén tanulmányozhattuk Deme Tamás[15] által vezetett komplex (ének-zene; irodalom és kommunikáció; tánc-mozgás; vizualitás) képességfejlesztési tanfolyam „anatómiáját”. A 90-es évek közepén kapcsolódott be hazánk abba a Music-Europe (MUS-E) zenei nevelési programba[16], amelyet Yehudi Menuhin, a nagy hegedűművész kezdeményezett. A program célja, a zene és más művészetek erejével toleranciára nevelni, és a destruktív energiákat konstruktív mederbe terelni. Ebben a programban is komoly nemzetközi együttműködésben dolgozott hazánk.

 

Érdemes érinteni a külföldi zenei elképzelések egy kis tárházát is, a folyamatosan megújuló hazai sokszínűség jegyében. Émile Jaques-Dalcroze a ritmikai képzés fontosságát, elsődlegességét emelte ki a zenei nevelés kezdetén. Shinichi Suzuki az ismerős dallamok hallás utáni elsajátítására tette a hangsúlyt. Justine Bayard Ward a pedagógus személyét emeli ki, aki a gyermekkel sokat foglalkozva képes a pozitív hatásra. Edgar Willems, a zene anyanyelvhez hasonló elsajátítására hívja fel a figyelmünket. Maurice Martenot elsősorban a játékos készségfejlesztést helyezi a középpontba. Maria Montessori célja a gyermekekkel való foglalkozásban a jó zenehallgatóvá nevelés. Carl Orff munkásságában a kreativitás, komplexitás ereje jelenik meg a „gesamtkunstwerk” szemléletű megvalósítás által. Nála valóban együtt van beszéd-ritmus-dallam-mozgás, a zenés színpadi játék megvalósítása érdekében. Mindezekkel a zenei törekvésekkel részletesen foglalkozom könyveimben.[17] A főiskolai hallgatók és a gyakorló pedagógusok figyelmét szeretném ráirányítani azokra az alternatív lehetőségekre, melyek közel állnak zenepedagógiai gondolkodásunkhoz és gyakorlati megvalósításuk a hazai oktatás keretei között is lehetséges. Bízom benne, hogy ezzel az elmélyült szakmai munkát végzők, a folyamatosan megújulást igénylők táborát is növeljük. Nemrég jelent meg Hovánszki Jánosné szöveggyűjteménye is, amelyben az Alternatív lehetőségek a zenepedagógiában című könyvemből is megtalálható három fejezet (Zenei nevelési irányzatok külföldön, Mindenütt zene, Játékos légző és hangképző-gyakorlatok – 76-97. p.). Ezzel a kiadvánnyal is az volt a célunk, hogy az óvodapedagógus jelölteknek és az óvodapedagógusoknak a zenei nevelésről alkotott véleményét, metodikai szemléletmódját alakítsuk, színesebbé, nyitottabbá tegyük.[18]

 

Ezek után szeretném bemutatni egy pedagógusok számára készült kézikönyv szisztémáját, többek között hogyan is segíthetjük a gyermekek minél intenzívebb zenei átélését, megélését.[19] A kézikönyv tizenegy téma feldolgozásával közelíti meg a zenei átélés lehetőségeit a kisgyerekek körében. Ezek a témák: lakószobában, az utcán, hangszert készítünk, építkezésen, mese, a játszótéren, cirkuszban, felvonulás, fúvós hangszereken, vonós és húros hangszereken, Orff-hangszereken és zongorán játszunk. Ezeknek a témáknak a feldolgozása részben megtalálható az óvodákban. A kézikönyv jelentősége abban van, hogy bemutatja minden témának a módszeres, komplex feldolgozását a következő területek mentén: meghallgatás, lejegyezés, megszólaltatás, improvizálás/kísérletezés, ének/beszéd, mozgás (ritmus, tánc, játék), különbségek felismertetése. Mindezeket minden téma esetében részletesen bemutatják a gyermekekkel való gyakorlati feldolgozás alapján.

 

         A salzburgi Orff Intézet tanárai által összeállított Zene és tánc a gyerekek számára című kiadványok[20] 4-10 éves korú gyerekek számára készültek. Tartalmaznak tanári kézikönyvet, gyerekek számára füzeteket, hangkazettákat, dalos füzetet és a szülők számára készült információs anyagokat. Mindezekkel a gyermekek zenei nevelésének megalapozását szolgálják, énekelnek és beszédgyakorlatokat végeznek, megismerkednek a „hangszeres játék” elemeivel, mozgással és tánccal foglalkoznak, zenéket hallgatnak, összefoglalva bevezetik a gyerekeket a zenével való foglalkozás rejtelmeibe. A szülői információs füzetekben pedig részletesen kifejtik, hogy miért fontos a gyermekek zenei nevelése. A pedagógusok a gyerekekhez, a mindenkori szituációhoz rugalmasan alkalmazkodó programmal dolgoznak, „egy vezérfonal” figyelembe vételével a legjobb belátásuk szerint haladnak.

 

Az Országos Köznevelési Tanács (OKNT) 2009. október 8-i ülés megbeszélésének és szakmai vitájának részleteit olvashatjuk A Kisgyermek szakmai folyóirat hasábjain.[21] A fenti eredeti dokumentum szellemében készült Nagy Balázsné Szarka Júlia tanulmánya Az óvodai nevelés országos alapprogramjának „megzenésítése” címmel, melyben szintén foglalkozik a különböző pedagógiai törekvések és a széles módszertani szabadság érvényesülésével. Azonban leszögezi, hogy „módszertani szabadsággal csak az élhet, aki megfelelő módszertani alapokkal rendelkezik, és az óvodapedagógus azt a módszert használja, amelyikkel a legjobb eredményt érheti el a gyermek fejlesztésében.”[22]

 

Az óvodai nevelés alapprogramjának megvalósulásával kapcsolatban végzett kutatás zárójelentésében is olvashatunk a módszerekről.[23] Az on-line kérdőív 20. nyitott kérdésére érkezett óvodavezetői válaszokból álljon itt egy kis válogatás:

 

·       Mindenféle foglalkozáson részt vesznek a gyerekek, és végül megkérdezik, hogy mikor játszunk már? Jó lenne a módszereken elgondolkodni!

·       A zenei nevelés háttérbe szorítása (történik).

·       Ne csinálhassanak „kisiskolát” az óvodából!

·       Nem érvényesül eléggé az egyéni és a differenciált fejlesztés hatékonysága.

·       Az ÓNOAP nem korlátozza a módszertani szabadságot, viszont kevés támpontot ad.

 

A kiragadott néhány vélemény alapján is elmondhatjuk, hogy érdemes odafigyelni az óvodapedagógusok módszertani kultúrájára általánosságban is, és témánk szempontjából kiemelten a zene területén is. A játék szerepe a dalos játékokkal való foglalkozásban meghatározó, a zenei nevelés a kisgyermekekkel való foglalkozásban a teljes személyiség fejlesztését jelenti, az egyéni hatás fontosságát több ízben említettük már, a módszertani szabadság lehetőségével pedig csak a jól felkészült pedagógusok tudnak élni. Nézzünk ezek után néhány gondolatot az óvodapedagógusok képzéséről is.

 

·       Olyan régi módszereket tanítanak, hogy újra kell tanítani a pályakezdőket.

·       A főiskolai képzésből kikerülve a pályakezdők módszertani tudása elenyésző.

·       A pályakezdők nem tudják, hogyan kell vezetni egy játékot, ill. hogyan kell a gyermekkel együtt játszani.

 

Mindkét véleménycsoportot természetesen differenciáltan kell kezelnünk, mégis a kiemeltek mellett nem mehetünk el minden szó nélkül. A felsőoktatás és a közoktatás együttműködéséről minden részterületen gondoskodnunk kell. A közoktatás igényeire reagál a felsőoktatás, a képzés, továbbképzés fejlesztését a felsőoktatás generálja. Így a kölcsönösség teremti meg azt az innovációt, amely szükséges a hallgatók képzésének, és a kisgyermekek zenei nevelésének fejlesztéséhez. Az első gondolatból azt fogalmazhatjuk meg, hogy nem látják az óvodavezetők a felsőoktatás folyamatos megújulási/megújítási szándékának érvényesülését. A képzésben hiányolják a sokoldalú, gyakorlatban hasznosítható módszertani hallgatói felkészítést, a kisgyermekekkel való foglalkozásban való jártasságot. Ezek minden valószínűség szerint jogos hiányosságok, amelyekkel a képzésben csak a lehetőségek korlátain belül lehet foglalkozni. A képzés eredményességét befolyásolja a felvételt nyert hallgatók pályaalkalmassága, zenei előképzettsége. Magában a képzésben megjelenő rendkívüli sokoldalú felkészítés pedig nem teszi lehetővé az elmélyülést az egyes területek vonatkozásában. Ezeknek a problémáknak a minimálisra szorításában mindenkinek (felvétel eljárásrendje, képzés, gyakorlati képzés, továbbképzés) megvan a maga felelőssége.

 

Magyarországon az óvodás korú gyermekek zenei nevelésével párhuzamosan foglalkozunk az óvodákban és a zeneiskolai hálózat keretében működő zeneóvodai foglalkozásokon is. Erről a kettősségről szól gyakorlatok bemutatásával is könyvében Kovács Barbara.[24]

 

A könyv megismerése csak megerősíti bennünk azt a gondolatot, hogy a zenei nevelés egyben zenével való nevelés is. A magyarországi kisgyermekkori zenei nevelés színterei egyrészt az óvodák, másrészt a művészeti alapiskolák zeneművészeti tagozatai (zeneiskolák). A kérdés felmerül bennünk, hogy hol ki foglalkozik a gyermekkel. Mondhatjuk azt is, hogy természetesen az óvodában az óvodapedagógus, a zeneiskolában a zenetanár. Azonban ha eredményesen akarunk működni, szükséges figyelembe venni a pedagógusok professzióit. Mi az, ami az erősségük, és arra kell építeni a foglalkozásokon. Az óvodapedagógus jobban tudja hogyan kell foglalkozni a gyerekekkel, a zenetanár szakmai képzettségénél fogva  jobban tudja, amivel foglalkozni kell. Mégis sokszor felmerül a kérdés, hogy inkább ki foglalkozzon a kisgyerekekkel, ha nincs kellő végzettsége a pedagógusnak mindkét területen? Ha választani kell, akkor Kovács Barbara szerint is „kívánatosabb lenne, ha… inkább az óvodapedagógus tartaná, mert talán fontosabb a «hogyan», mint a «mit»”.[25] Természetesen azt sem kell kizárni, hogy egymást segítve, önállóan vagy szervezett formában tovább képezve magukat foglalkoznak a gyerekekkel.

 

A zenével való foglalkozásoknak megvannak a sajátlagos fejlesztési területei (metrumérzék, ritmusérzék, dinamikai érzék, hangmagasság-dallamérzék, hangszínérzék, belső hallás, intonációs készség, hangképzés, tonalitásérzék, zenei memória, zenei improvizációs készség, érzelmek, hangulatok kifejezése a zenében), de fejlesztjük a részképességeket is, amelyek a tanulási képességeket meghatározó pszichikus funkciók kialakulásának feltételei. Ezek a funkciók a következők: a látott, hallott, tapintott információk összekapcsolása; a differenciált vizuális észlelés; a hallott információk pontos észlelése és megkülönböztetése; a koordinált mozgás; a rövid idejű vizuális és verbális emlékezet és a figyelemkoncentráció.[26]

 

A fentebb áttekintett módszerek vonatkozásában akkor járunk el helyesen, ha mind az általános pedagógiai módszertani kultúrával, mind a zenei nevelésben használatos speciális értelmezésekkel egyaránt tisztában vagyunk. A két értelmezésben megtalálható sajátosságokat ötvözve, azokat mindig megfelelően alkalmazva foglalkozhatunk csak helyesen a kisgyermekekkel. „Kezdeni már az óvodában kell, mert ott a gyermek játszva megtanulja azt, amire az elemiben már késő.”[27]

 



* A szerző a Kaposvári Egyetem Pedagógiai Kar főiskolai docense (kenesei.eva@ke.hu).

 

[1] Kodály Zoltán, „Mire való a zenei önképzőkör?”, 1944 in Kodály Zoltán, Visszatekintés, I. kötet. szerk. Bónis Ferenc, (Budapest: Zeneműkiadó, 1982) 156.

[2] Orosz Sándor, „Módszer” in Pedagógiai lexikon, II. főszerk.: Báthory Zoltán és Falus Iván, (Budapest: Keraban Kiadó, 1997), 478-479.

[3] Bábosik István, „Nevelési módszerek”, in Pedagógiai lexikon, II. főszerk. Báthory Zoltán és Falus Iván, (Budapest: Keraban Kiadó, 1997), 592.

[4] Orosz Sándor, „Oktatási módszerek”, in Pedagógiai lexikon, III. főszerk. Báthory Zoltán és Falus Iván, (Budapest: Keraban Kiadó, 1997), 25.

[5] Falus Iván, szerk., Didaktika, (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003), 256-257.

[6] Ibid, 257.

[7] Bónis Ferenc, szerk., Így látták Kodályt, (Budapest: Püski Kiadó, 1994) 107.

[8] Forrai Katalin, Ének az óvodában, (Budapest, Zeneműkiadó, 1985) 17.

[9] Forrai Katalin, Ének az óvodában, (Budapest, Editio Musica, 1993) 97.

[10] Eősze László, Örökségünk Kodály, (Budapest: Osiris Kiadó, 2000) 173.

[11] Kokas Klára, Öröm, bűvös égi szikra, (Budapest: Akkord Kiadó, 1998)

[12] Szabó Helga, Énekes improvizáció az iskolában, I. kötet, (Budapest: Zeneműkiadó, 1976)

[13] Apagyi Mária, szerkesztés és rögtönzés, (Budapest: Népművelési Intézet, 1984)

[14] Sáry László, Kreatív zenei gyakorlatok, (Pécs: Jelenkor Kiadó, 1999)

[15] Deme Tamás, …ami történik, és ami van…Tanulmányok a művészetpedagógiában és a művelődés köréből. (Budapest: Szent Gellért Kiadó – Nemzeti Tankönyvkiadó 1994)

[16] Csébfalvi Éva szerk., A MUS-E program, ftp://ftp.oki.hu/program/mus-e.pdf  (Letöltés ideje: 2012.03.11.)

[17] Kis Jenőné (Kenesei Éva), Alternatív lehetőségek a zenepedagógiában, (Budapest: Tárogató Kiadó, 1998), Kis Jenőné dr. Kenesei Éva szerk., Zenei nevelési irányzatok a XX. században, (Kaposvár: Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 1998)

[18] Hovánszki Jánosné, szerk., Zenei nevelés az óvodában, Szöveggyűjtemény, (Debrecen: Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Kar, 2008)

[19] Dillenkofer, J.T. et al., Kinder erleben Musik, Ein Handbuch für die Musikerziehung in Kindergarten und Schule. (München: Bayerischer Schulbuch Verlag, 1981)

[20] Barbara Haselbach et al., Musik und Tanz  für Kinder (Mainz: Schott) Musikalische Grundausbildung, Kinderbuch,  1990, Handbuch, 1990; Unterrichtswerk zur Früherziehung, Der Musikater: Kinderheft 1 (1. Halbjahr), 1984, Die Tripptrappmaus: Kinderheft 2 (2. Halbjahr), 1984, Kluger Mond und schlaue Feder: Kinderheft 3 (3. Halbjahr), 1984, Tamukinder: Kinderheft 4 (4. Halbjahr), 1985,  Handbuch I. kötet 1-2. Halbjahr, 1985, Handbuch II. kötet 3-4. Halbjahr, 1986.

[21] Tájékoztató az „Óvodai nevelés alapprogramjának kiadásáról” szóló 137/1996. (VIII. 28.) Korm. rendelet módosításáról. A Kisgyermek, 2009. III. évf. 4. sz. 34-39.

[22] Nagy Balázsné Szarka Júlia, „Az óvodai nevelés országos alapprogramjának „megzenésítése”, in Gyermek – nevelés – pedagógusképzés, szerk. Bollókné Panyik Ilona, (Budapest: A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei XVII., Trezor Kiadó, 1999) 180.

[23] Dr. Vágó Irén és Labáth Ferencné, Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramjával kapcsolatos kutatás zárójelentése, (2007/2008-as nevelési év), http://www.okm.gov.hu/letolt/kozokt/onap_zt_080703.pdf (letöltve az internetről 2009. szeptember 23.)  71-83.

 

[24] Kovács Barbara, A zenei fejlesztő játékokról: a szakrendszerű óvodai zenei nevelés tanulási képességeket meghatározó pszichikus funkciókat és a különböző nevelési területeket is fejlesztő hatásairól, (Szeged: Novum Kiadó, 2002)

[25] Ibid, 112.

[26] Porkolábné dr. Balogh Katalin és Gőbel Orsolya, Fejlesztőpedagógia, Belső használatú jegyzet, (Budapest: ELTE, 1996) 37.

[27] Kodály Zoltán, „Zene az óvodában”, 1941-1957,  in Kodály Zoltán, Visszatekintés, I. kötet. szerk. Bónis Ferenc, (Budapest: Zeneműkiadó, 1982) 93.