Fehér Anikó: Muzsika a katedrán

A kötetben megszólaltatottak közül Forrai Katalin, Kokas Klára, Dobszay László sajnos már nem érhették meg a könyv-premiert, de többiek  - Bartalus Ilona, Erdei Péter, Gráf Zsuzsanna, Igó Lenke, Kocsárné Herboly Ildikó, Kollár Éva, M. Dietrich Helga, Mohayné Katanics Mária, Ordasi Péter, Papp Károlyné Papp Zsuzsa, Párkai István, Platthy Sarolta, Rozgonyi Éva, ifj. Sapszon Ferenc, Sebestyénné Farkas Ilona, Szabó Dénes, Szőnyi Erzsébet, Thész Gabriella, Tillai Aurél, Tóth Ferenc, Ugrin Gábor és Záborszky József  - közül azonban örömünkre többen jelen voltak a Muzsika a katedrán premierjén. Dr. Fehér Anikó szavai szerint „annak a generációnak az iskolateremtői szólalnak meg a könyvben, akik pályájukat az ötvenes években kezdték, és magas színvonalú művészi, tudományos és oktatói munkájuk eredményeként zenepedagógusok generációit nevelték fel. Ők a mai napig meghatározó egyéniségei a magyar zeneoktatásnak az alapfoktól a felsőfokig".

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kiadásában megjelent interjú-kötetből most a Bartalus Ilonával készült portrét tesszük közzé kedvcsinálónak.

 

Bartalus Ilona

 

„Szerelemmel kell szeretni a zenét,

de akit tanítunk, tán még jobban”

 

 

Nemrég érkeztél haza Erdélyből, mi történt ott?

 

Két városban, Kolozsváron és Székelyudvarhelyen jártam. A Kolozsvári Babes-Bólyai  Tudományegyetem hallgatóit, azaz leendő zenetanárokat tanítottam. Az egész napos workshop "rondó-formában" telt el úgy, hogy a vissza-visszatérő  rondó téma az előadásom címe volt: Miért legyen a zene mindenkié? Jó néhány fontos tematikát dolgoztunk fel énekléssel, a résztvevők aktív részvételével, sok zenével. Az egyik  téma a zenei készségfejlesztés és a zenehallgatás összefonása volt  Schubert: Pisztráng-ötös[1] IV. tételének anyagán keresztül. Mivel az a tétel a melodikai, ritmikai, harmóniai szépségek kincsestára, valósággal lubickoltunk  a zenében. A mestermű  mestertémáiból  készült szolfézs etűdök gyakorlása után és mellett természetesen rögtön meg is hallgattuk a témákat, tehát a készségfejlesztés és a műélvezet szervesen egymásba fonódtak. Több évtizedes tanításom során ezt a kettősséget igen fontosnak tartom. Egy másik  tematika a zenei nyelvtanulás módszertana volt. Nagyon izgalmas tanári feladat! Hogy mihamarabb megtanítsuk a zenét tanulót beszélni a zene nyelvén, hogy kreativitását kivirágoztassuk az apró improvizációs gyakorlatokkal és pici kompozíciókkal. Ugyanúgy, ahogy az angol nyelvet tanuló  már  pár szóval is képes  összerakni egyszerű mondatokat, a zenetanuló is. Amint megtanultunk egy-két melodikai gesztust, motívumot, és egy-két ritmikai képletet is, azonnal gyönyörűen összeraktuk a zenei mondatokat.  Ilyesmikkel „szórakoztunk”. A  homo ludens[2]  szellemében, játszva, de a játékszabályokat komolyan  betartva. Megvilágítottam a ráció és emóció arányát is a zenetanításban, és levetítettem a Duna TV-ben készült filmemet is erről a műről. A rondó témánkkal zártam a napot, boldogan látván a résztvevők csillogó szemét, majd így búcsúztam tőlük: ugye tudjuk most már, miért legyen a zene mindenkié?


Székelyudvarhelyen  A kodályi hagyaték egyetemes értékei főcím szellemében rendhagyó zeneórákat tartottam. Az éneklés-központúság kiemelt hangsúlyt kapott, méghozzá kétszeresen. Egyrészt a népnevelésben, másrészt a profi zenészképzésben betöltött szerepét mutattam be. Sütő András[3] szavai piros ceruzával húzták alá gondolataimat: Ameddig egy nép énekel, messzire hallatszik a hangja... Szép gondolat!  De az is nagyon szép, hogy a világon bárhol hegedül vagy klarinétozik egy magyar muzsikus, azonnal fel lehet ismerni, mert a vokális töltés érezhető játékán, hiszen a magyar zenész énekel a hangszerén. És ez, az “áldott“ Kodály-i szolfézs óráknak köszönhető! Ilyesmik történtek Erdélyben.

 

Miért fontos, hogy a zene mindenkié legyen?

    
Hadd legyek elfogult. A zene az élet lelke, költészet és matematika ötvözete, a rendezett hangok szépsége,  harmat, amely életnedvet permetez szürkeszikkadt hétköznapjainkra. Ezért fontos! Kodály tömören fogalmazott: Zene nélkül nincs teljes ember. Bárdos komolyan viccelődött: Lehet zene nélkül élni, de minek?  Mi, zenészek, bizony tudjuk, hogy a klasszikus zene segít emberlétünk harmóniájának megteremtésében, és hogy a zene a Lentből a Fentbe emeli még a legracionálisabb elméket is. Nos, ezért legyen a zene mindenkié, azért, hogy humánusabbak legyünk, becsüljük a Rendet, vegyük észre a Szépet, legyünk könyörületesebbek egymással, legyünk alázatosabbak, szeretettel átitatottak, áradóak és kerüljünk közelebb Istenhez! Szóval, legyünk jobbak.  Ezért fontos. Én hiszek a zene mindenható erejében.  Talán én nem is tanár, hanem a  "szív kertésze" vagyok,  hisz' a zenetanítás valódi céljának az érzelmi nevelést tartom.  Ezért fájlalom nagyon, hogy a minket világhírrel megajándékozó kodályi aranykort egy vészhelyzet váltotta fel, hogy a kommersz amerika-utánzás kora köszöntött ránk, hogy oktatáspolitikánk teljesen elhanyagolja a nívós zenei nevelést. Pedig lenne mire büszkéknek lennünk!  Legyünk is, hisz' a világbéli megbecsültségünk is csak saját örökségünk öntudatos felmutatásával növelhető. Légy valaki, ha valakinek akarsz látszani! - tartja a közmondás, hát ezt kell tennünk. Ám  menjünk Európába - ha ilyen erős mehetnékünk van, oda, ahol már régen ott vagyunk  - de ne önmagunk nélkül!  Vigyük a kincseinket!  Például nyissunk Kodály Iskolákat  Brüsszelben, Berlinben, Rómában !


Egyébként az amerika-utánzás  oktató-nevelő munkánkban  azért nagyon rossz ötlet, mert  az  USA -Kanadai nevelési rendszer már a 20. század végén teljes csődbe jutott.  Szívesen idézem  a híres new york-i filozófust, Bloomot[4], aki nagyszerű könyvét[5] így kezdi: Butulunk, butulunk!  Drámaian tárja fel a csődöt:  a tudás utáni vágy megszűnését, a szorgalmas tanulástól való mély irtózást és a harmadosztályú értékek iránti lelkesedést. Vajon tényleg ezt akarjuk mi utánozni?  Képtelenség. De ugyancsak megszívlelhetjük Teller Ede[6] gondolatait is, aki erőteljesen kiáll a szellemi értékek mellett: Ma azt tartják haladásnak, hogy minél több ember éljen jól. A demokrácia oda fejlődött, hogy csak az a szellemi termék számít értékesnek, amelyet még a legbutább ember is megért. Én ezt a legbutább embert szívesen etetném, de azt semmiképpen sem szeretném, hogy a szellemi haladást hozzá igazítsák!
Már hetven éves vagyok, tehát un."hatalommal" rendelkező tisztségviselő már nem vagyok, de idealizmusomat és tettrekészségemet megőriztem. Nem tudom szó nélkül hagyni a jelenkori erőteljes rombolást, azaz a zseniális kodályi nevelési rendszer hűtlen elhagyását. Körülbelül akkora véteknek tartom, mint az egykori  Nemzeti Színház lebontását  a Blaha Lujza téren. Már tizenkét évvel ezelőtt is, de hét éve is, udvariasan, de markánsan  síkra szálltam és artikuláltam tanácsaimat és felháborodásomat. Semmi  javulás nem  történt.  2003-ban írtam egy-egy szép levelet, egy-egy  jajkiáltást Magyar  Bálintnak[7], Mádl Ferencnek[8], Orbán Viktornak[9], melyben két konkrét javaslattal éltem :

 

1. Alakuljon egy Kodály- reneszánsz Bizottság, mely visszaállítja a ledöntött értékeket és a hagyatékot méltó helyére teszi.

 

2. Kerüljön föl a kodályi koncepció a Világörökség hivatalos listájára.

Mádl Ferenc és Orbán Viktor kitűnőnek tartották javaslataimat, Magyar Bálint másképp látta a Kodály ügyet. Hogy mi történt 2003 óta Kodály ügyben?  Semmi.
Lelkes fogyasztók, mohón  gazdagodók, technikai akrobaták lettünk mára, de  mégis félemberek maradtunk, mert az emelkedettebb belső töltés hiányzik belőlünk. Ráadásul a kapitalizmus megérkezése mellett még egy történelmi változás is ránk köszöntött, egy új típusú magyar, az "eurómagyar" van születőben. Ha most  nem vesszük elő az európai-magyar józan eszünket, akkor most, és éppen most veszünk el a nagy gyűjtő medencében. Kodály éppen ezt akarta megakadályozni, segíteni akart ennek a tehetséges, neurotikus népnek, hogy el ne vesszen. Ez volt az ő népboldogító, gyönyörű gesztusa.

 

Régóta ismerlek, nem először említed elsőként Schubertet és Beethovent. Miért ?

     
Ők a kedvenceim. Most már csak ők, mert a kör leszűkült. A legközelebb Schubert áll hozzám, ő  a lelki nagybátyám. Egy olyan rokonom, akinek  erejét és sebezhetőségét mélyen átérzem, hiszen én is hasonló alkat vagyok. Az ő elbűvölő melodikai gazdagsága, sokkolóan gyönyörű harmóniafordulatai, örökké menni akaró ritmusvágtái, a minore-maggiore tétovázás tünékeny tercei, eget rázó tutti kiáltásai, finoman fájdalmas témái, mind-mind egy romantikus zseni üzenetei. És  szinte közvetlenül érint meg egy romantikus köröstarcsai kislányt az  egyszerű  üzenet: nem vagy egyedül!

 

Évtizedek óta mondogatom, hogy ha csak napi húsz perc Schubertet meghallgatnánk, teljesen megváltoznánk. Lenyugodva, megnyugodva mehetnénk munkahelyeinkre, hiszen a Schubert zene gyógyít, szinte egyetemessé szublimálja valamennyiünk gondját és  ez az alacsony, szemüveges, zseniális  "lelki államférfi"  mindannyiunknak ugyanazt üzeni.

 

Szinte azt hiszem, hogy a zeneszerzők Isten nagykövetei, hogy ott ülnek Körülötte és kottáznak. Talán ezért is hirdetem előadásaimban,  hogy a zenetanítás majdnem olyan, mint a papi hivatás, meg hogy szerelemmel kell szeretni a zenét, és akit tanítunk, tán még egy picit jobban.

 

Beethoven pedig krisztusi figura számomra. Mint az erős, esendő, szenvedő Krisztusból,  Beethovenből is hasonlóan árad a mindenható erő. Oly sokszor hangoztatta: Istenem add, hogy legyőzzem önmagam!  mert  miközben keblére ölelte az egész emberiséget az örömódában, saját takarítónőjével sem bírt békében meglenni. De legyőzte magát. Műveiben minden ember elementáris erejű belső harca  ölt testet.

     
Ki képezhető zenére?


Bárki. Mindenki. Ha az ember rendelkezik kellő nyitottsággal, egészséges kíváncsisággal, jó torokban jó hangszálakkal, könnyedén megtanulhatja a zene nyelvét. Persze a jó tanár nélkülözhetetlen a zenei képzésben. Talán még hangszer sem szükséges annyira, mint amennyire a vágy a szép zene után.  Az, hogy szeretném ennek a gyönyörű nyelvnek az ábécéjét, a nyelvtanát, a mondattanát megismerni, aztán szeretném az operaházban meghallgatni mondjuk Verdi Traviátáját[10]. Szóval, ha többre vágyik valaki , mint a cipőboltok háttér zenéjének hallgatása, akkor jönnek a " tan"-dolgok: tanár, tananyag, tanulás, tanmenet, tanterem, és a többi. Ezért fontos az iskolákban kiváló zeneoktatást nyújtani, hogy senki ne legyen megfosztva az élet egyik legnagyobb ajándékától,  az értékes, gyönyörű zenétől.

Te mikor határoztad el, hogy ez lesz a szakmád?

       
Nyolc éves koromban. Talán nem is szakma ez számomra, hanem létforma. Zenetanítás nélkül ugyanis nem tudnék élni. Talán eleve tanítónak születtem, hisz' már kislány koromban is óriási közlésvágy és segítőkészség jellemeztek. Egy nagyszerű énektanáromnak, Farkas Istvánnak köszönhetek mindent! Ő a szülőfalumban Köröstarcsán tanított és egy szép napon így szólt hozzám: Ilikém, te fogod vezényelni az énekkart az évzáró ünnepségen!  Mit mondhatott erre egy nyolc éves? Köszönöm, megpróbálom.  Megpróbáltam, határtalan izgulás közepette Kodály Bicíniumokat[11] vezényeltem és sikerem volt. Azon a délutánon már teljes megvilágosodásban lebegtem: zenész leszek! Zenész lettem és izgulós maradtam.
Édesanyám beíratott zongorára és szolfézsra Farkas tanár úrhoz, ezzel elkezdődött  rendszeres zenetanulásom. Farkas Istvánnak neves leszármazottai vannak: lánya az énektanár-karnagy Sebestyénné Farkas Ilona, unokája pedig  az énekesnő Sebestyén Márta. Mozartok, Bachok, Kodály gyakorlatok, kánonok, népdalok sorakoztak hétről hétre és én mámorral faltam a finom falatokat, nem tudtam betelni a szépségükkel és nem tudott Pista bácsi olyan sok házi feladatot  feladni, amire még rá nem tettem volna valami kis extrát. Imádtam tanulni. Emlékszem, hogy anyukámmal milyen sokat ültünk a kemence mellet esténként és én fújtam az Ötfokú zene[12] gyakorlatait 4#-ig, 4b-ig , abszolút nevekkel, hú de élveztük!
Sajnos azért ez a mesebeli állapot nem volt fájdalom-mentes, hisz az akkori bolsevik időkben a Rákosi-évek  ostoba, nyugatgyűlölő mentalitása miatt a helyi párttitkár figyeltetett, üldözött. Rossz káder voltam.  Úgy gondolták, hogy „imprist” kapcsolataim vannak (talán Mozartékkal[13]?) és ez akkor megvetendő tett volt egy „szocilista”  lánytól. Titokban kellett hát besurrannom a zongoraóráimra, hátul, a baromfikapun úgy, hogy a csípőmön cipeltem a vizeskannát, mintha vízért mennék, a kottákat pedig jól eldugtam a kardigánom alatt. Szörnyű stressz volt! Ma már világosan tudom, hogy a kommunisták már akkor belém szögezték a szorongás és a félelem mérgét. Egy teljes évet el is lopott a zenetanulásomból ez a párttitkár azzal, hogy elszabotálta a tarhosi felvételi papírjaimat, nem átallotta nem aláírni,  eldugni őket  és  egy szót sem szólni a szüleimnek erről. Így aztán, mit sem tudván erről, megjelentem a tarhosi felvételi vizsgán, ahol közölték: Te nem is jelentkeztél! Nem vagy a listán. Nem felvételizhetsz! Sírva kullogtunk haza anyukámmal a Körös gáton. Korán megtanultam hát a kommunizmus két legártóbb filozófiáját:  Élj  bizonytalanságban és  félj! Így folyt az én korai zenetanulásom a Viharsarok közepén egy csodálatos tanárral - és egy párttitkárral.
Köröstarcsa után mégis  bekerültem a Tarhosi Énekiskolába, egy év múlva felvettek a legmagasabb pontszámmal. Ez az iskola olyan volt, mint egy földi zenei paradicsom vagy egy tündérkert, ahol már kora reggel zenétől visszhangzott a park, őzikék hallgatták a szolmizáló gyerekeket és Mező Laci csellóhangon énekelte  altatódalunkat. Az oktatás és nevelés a legmagasabb szinten folyt, a munkamorál pedig első osztályú volt. Az iskolát Gulyás György, a nagyformátumú, szuggesztív karnagy alapította.  Kiváló tanári gárdát gyűjtött össze, a diákság pedig igyekvő gyerekekből állt. Megtanítottak bennünket a munka szeretetére, a lelkiismeretességre, örömmel követtük a szigorú házi szabályokat és vas- szorgalommal tanultunk. Emlékszem, térdig érő hóban is,  hajnalban bandukoltunk a zenepavilon felé, hogy a kijelölt gyakorló óránkat el ne veszítsük. Reggel 3/4 7-3/4 8- ig, a tanórák előtt már boldogan gyakoroltunk. Olyan volt ott az életünk, mint egy majális!  Szép zene lengett körül bennünket reggeltől estig, de sajnos nem sokáig. Pár éves fennállás után a  Hivatal egy tollvonással megszüntette az egész iskolát.

 

Kik voltak még akkor ott?


Sok, ma már neves muzsikus tanult Tarhoson: Szokolay Sándor, Bozay Attila, Tarjáni  Ferenc, Rozgonyi Éva, Csukás István[14], Mező László, Mező Imre, Mező Judit, Mező Márta,  Farkas Ilona és még sokan mások. A kiváló tanárok között volt Mánya Éva, Friss Antal, C. Erőss Klára, Teöke  Mariann. Ők Budapestről jártak le.

 

Hova kerültél a tarhosi iskola megszűnése után?


 A szintén Gulyás György által vezetett debreceni Konzervatóriumba mentem át, de mellette a Tanítónőképzőbe is jártam  közismereti órákra. Kicsit nehéz volt helytállni két iskolában,  de kibírtam, sőt később nagyra értékeltem tanári munkámban  két tárgyat is, a lélektant és a pedagógiát. Életemben először innen jutottam ki  Angliába, a Gulyás által vezetett Leánykar tagjaként. Nagyon nagy élmény volt, amikor a Llangolleni nemzetközi kórusversenyt[15] megnyertük. Ezután következett a legnagyobb megmérettetés, a zeneakadémiai felvételi vizsga.  Kiadós félelemmel érkeztem a fővárosba és mivel négyen is jelentkeztünk ugyanarra a tanszakra Debrecenből, nem hittem, hogy felvesznek. Tévedtem, mind a négyen bejutottunk. Még ma is őrzöm az értesítő táviratot, mert ez aztán óriási csoda volt. Kishitű vidéki kislány létemre a fővárosiak magabiztossága okozott némi szorongást, de ahogy teltek a szemeszterek és gyűjtögettem a sok jelest a vizsgákon, egyre jobban éreztem magam a bőrömben. Itt ismertem meg életem főszereplőjét is, Janota Gábort, a nemzetközi hírű fagott művészt, aki később a férjem lett, 47 éve vagyunk házasok, fölneveltünk három gyermeket és most dédelgetünk két kis unokát is. Janota megindító szeretettel és türelemmel segített szakmailag is eloszlatni kishitűségemet, kiváló zenész,  bizony nagyon sokat tanultam Tőle.  Csak egy apró példa: hosszú órákig gyakoroltatta velem, hogyan vezényeljem Purcell: Rigók[16] című kis kórusművét, hogy 3-ból 1-be és vissza 3-ba a legjobbkor  váltsak át.
A Zeneakadémián felejthetetlen professzoraim voltak, mind-mind nagy egyéniségek, mindet fel kellene sorolnom, de nincs rá hely. Néhányat azért meg kell említenem: Szőnyi Erzsébet, Ádám Jenő, Vásárhelyi Zoltán, Bárdos Lajos, Hegyi Erzsébet, Bartha Dénes és még sorolhatnám.

 

Ádám Jenő a mentorom volt, lángoló nagy tanár, diákjai iránti odaadó jóindulattal. Hatalmas tudás, szenvedély, töretlen pedagógiai hit – így jellemezhetném. Ő nagyon szerette a hallgatóit. Mindent tudott a magyar népdalról, de soha nem tudálékosan elemezte őket. Itt lakott a Moszkva téren. Nemrégiben felújíttattam az emléktábláját és egy koszorúzási ünnepséget is szerveztünk.

 

Vásárhelyi a nagy romantikus, a karizmatikus művésztanár volt, óriási szívvel, benne Brahms, Schumann, Kodály, és ő mindegyiket átadta nekünk. Amikor a zeneakadémiai kórussal a Jézus és a kufárokat énekeltük Kecskeméten, azt hittük, belehalunk az élménybe. Ahogyan felépítette a drámát, amekkora szuggesztivitással ragadta magával énekeseit, arra csak egyedül ő volt képes.

 

Bartha, a zenei titokfejtő a zeneköltők emberi portréját is megfestette. Haydn volt az egyik kedvence, őt teljes részletességgel tanította meg. Szigorú volt, de ugyanakkor sziporkázó humorral, eredeti szókinccsel, lazán tanított. Nem féltünk tőle és nagyon tiszteltük. Bárdos az ihlet és logika nagy ötvözője, tanári  példakép. Ő a tanárok tanára és a pontosság szobra volt. Bármilyen középszerűek vagy készületlenek voltunk, hatalmas tudásával „leszállt” közénk és szórta ránk zseniális felfedezéseit. Rengeteget tanultunk tőle. A Bárdos-jegyzeteimet még ma is használom.

Hogy érezted, szeretett Bárdos Titeket?
    

Persze, nagyon. A  maga visszafogott, úriember modorában. Hiszen a híres T-háromszögével is a szeretet erejét illusztrálta, amikor  bölcs örökigazságait megfogalmazta a Tanuló-Tanító-Tananyag kapcsolatáról. Azt tartotta, ha a tanuló szereti a tananyagot, az szárnyakat ad a tanítónak,  ha a tanító szereti a tananyagot, az inspirálja a tanulót, ha a tanuló szereti a tanítót, akkor az Ő kedvéért még a tananyagot is megszereti. Ez így megy körbe-körbe. Nagyszerű gondolat.
Csatlakozva Bárdoshoz, az évtizedek folyamán az én meggyőződésem is kikristályosodott, hogy az igazán jó tanító a diák miatt nyitja ki a tanterem ajtaját. Igyekeztem éreztetni  mindig a tanítványaimmal, hogy Őnekik, csak Őnekik  hoztam el a tudást, méghozzá aranytálcán, nem papírzacskóban.  Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a tanár szerelmes a tananyagába, mégis mintha csak önmagát tanítaná és eközben a diákjai szem lesütve, magukba roskadnak a kisebbségi komplexustól.


Ami engem illet, szerelemmel szeretem a zenét, de akiket tanítok, tán még egy picit  jobban. Ötven éves pedagógusi pályámon, mielőtt belépek a tanterembe, mindig arra kérem Istent, szórjon ránk Ő is egy kis extra szeretetet. Mert  a tanterem számomra templom. Igyekszem olyan atmoszférát teremteni, melyben a tanulás, örömforrás mindkét  szereplőnek és alig várják, hogy az óra elkezdődjön, ellentétben azzal, amikor kínlódás kíséri a közös tanulást és  mindketten alig várják, hogy az óra véget érjen.

 

Mi történt a diploma utána?


A Liszt Ferenc Zeneakadémiát kitüntetéses, ún. vörös diplomával végeztem el 1963-ban. Hamarosan igazi megtiszteltetés ért, a budapesti Lorántffy Zsuzsanna Ének-zenei Általános Iskolába hívtak tanítani M. Katanics Mária és Csík Miklós javaslatára. Sokáig együtt dolgoztam Friss Gáborral, nagyon szerettük egymást, később Katanics Máriával, Vendrei Évával és Thész Gabriellával is kollégák lettünk. Ez volt az „aranycsapat” az aranyidőkben.   Remek iskola volt, remek igazgatónővel, Tímár Erzsikével, a közismereti tárgyakat tanítók között több kivételes tehetségű pedagógussal. Ott létem alatt több száz bemutató órát tartottam külföldi és hazai szakembereknek, világhírű zenészeknek valamint kulturális és politikai delegációknak. Benjamin Britten[17], Peter Pears, Pablo Casals, Yehudi Menuhin, Dmitrij Sosztakovics[18], Kodály Zoltánné és még sokan mások látogatták meg az óráimat. Felejthetetlenül szép évek voltak ezek! A szárnyalás, a helytállás és a bizonyítás évei. Bár akkor még "zöldfülű" tanárocska voltam, szorgalmam mindenen átsegített. Természetesen állandóan izgultam, hisz' alig voltak csendes, sima hétköznapjaim, de a gyerekek és a látogatók dicsérete önbizalmat adott. Emlékszem, Britten és Pears teljesen elámultak, szinte nem is hitték el, amikor a hatodik osztályosaim a Palestrina[19] motetta kötetből három szólamban, hibátlanul blattoltak le egy darabot. Egyébként Szabó Helga nagyszerű könyveit használtuk, ezek garantálták a magas színvonalú tananyagot, amit mi igyekeztünk ennek megfelelő színvonalon tanítani.


Később a budapesti  Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába kerültem, majd a  Liszt Ferenc Zeneakadémiára  is, szolfézs-zeneelméletet tanítani. Ezek voltak az itthoni munkahelyeim.  Bizony  óriási kiváltság - és felelősség - volt ezekben a nagy múltú intézményekben tanítani.  Az itthoni televíziós munkámat a Lorántffy-s zeneóráimnak köszönhettem, a Magyar Televízió ugyanis felvételt készített a Casalsnak tartott óráimról és kóruspróbámról. Egy hét múlva  felkérést kaptam, hogy készítsek zenei műsorokat az MTV részére. Örömmel elfogadtam e felkérést és huszonhat éves koromban elkezdtem első  tévés sorozatomat, Gyere pajtás énekelni! címmel.  Kitágítottuk a tanterem falait és az egész ország velünk énekelt.
Ez a sorozatom 29 adást ért meg, követte a Dúdoló kilenc adással,  majd a Legyen a zene mindenkié c.  hat részes nagy tabló a Kodály-centenárium tiszteletére, később a Kétszer kettő gyakran öt c. sorozat, zenei szabálysértéseknek szánva a műsoridőt. Valamennyi műsor jelentős  országos népszerűségnek örvendett, az MTV pedig   Nívódíjjal tüntette ki azokat. Még ma is árad felém a nézők szeretete, megsimogatnak a villamoson, mosolyogva megköszönik az élményt. Én meg csendben örülök, hogy még felismerhető vagyok.
Külföldi tevékenységem is 26 évesen kezdődött. 1966-ban az Ontario-i (Kanada) Művelődési Minisztérium két magas rangú  tisztviselője azzal a céllal utazott Magyarországra, hogy meglátogasson nyolc zenetanárt, és kiválasszon egyet közülük, aki 900 tanárt fog tanítani Torontóban. Rám esett a választásuk, így jutottam ki Kanadába 1967-ben. Mondhatom, hogy életem legnehezebb feladata volt  hat héten át napi nyolc  órában dolgozni, ráadásul, tolmáccsal.

Szinte minden délután migrénnel kínlódtam, de megérte, mert még a folyosók is visszhangozták a Felüről fúj az őszi szél gyönyörű dór dallamát. A záró koncertre pedig a kilencszáz tagú kórus megtanulta tiszteletemre Kodály: Székely keservesét, titokban!  A  mű előadása után álló vastapssal köszönték meg munkámat. Nem potyogtak, hanem ömlöttek a könnyeim. Így kezdődött a ma már 43 éve tartó kanadai misszióm. Meg kell említenem, hogy ugyanazon a nyáron  Szőnyi Erzsébet, egykori kiváló professzorom Montreálban, az Expo ’67  színpadán tanított, így aztán egyszerre két kanadai városban is folyt az intenzív  Kodály-elvű tanítás. Az ottawai magyar nagykövet, Barta János is leutazott Torontóba megnézni az óráimat és csuda szépet mondott: Ilona egyetlen zeneórája is többet használ a magyar-kanadai kapcsolatoknak, mint az én tevékenységem.


Szóval, hamar sikeres lettem. Nekem nagyon jót tett a siker, mert szárnyakat adott és még több munkára buzdított. Soha nem bíztam el magam, soha nem lettem nagyképű.
 Hogy mi történt a diploma után?  Dióhéjban és a számok tükrében összefoglalva, ez történt: 50 éve tanítok, Kanadában kisebb 2-6-9  éves cikkelyekben 17 évet dolgoztam, három kontinensen több mint 12.000 tanítványom volt, tartottam több mint 100 mesterkurzust, 50 nyári kurzust,  több 100 bemutató órát, az MTV-nek 51, a DTV-nek több mint 100 zenei műsort készítettem, csak a Zene Arcai-ból 81 epizód készült el, 596 muzsikus bemutatásával, 10 tartós munkahelyem volt, ebből öt itthon, öt Kanadai egyetemeken (Londonban, Waterlooban, Victoriában, Calgaryban). Körülbelül ez történt a diploma után.     

 

Amikor elmentél a tengeren túlra, nem vádoltak meg azzal, hogy cserben hagyod a magyar kultúrát? Nem hiányoztál itthon?


 Amikor hosszabb időre mentem el, sok itthoni tanítványomnak hiányoztam. Voltak, akik minden karácsonykor  telefonáltak is és kifejezték, mennyire hiányzom. Persze,  néhány rosszízű  megjegyzés is eljutott hozzám. Ez természetes. Gyarló emberek vagyunk, piszkálódunk, irigykedünk. Egyáltalán nem  foglalkoztam ezekkel a negatív mende­mondákkal, hanem mentem a magam tiszta útján előre, tettem a dolgom és mindig ott szolmizálgattam, ahol a posztom volt.

 

Azt viszont, hogy  cserbenhagytam volna a magyar kultúrát, képtelenségnek érzem. Éppen ellenkezőleg történt: Hegyeshalmon túlra vittem. Elvittem, kivittem. A nagyvilágban  vittem sikerre  a magyar kultúrát. Kanadán kívül Ausztráliában, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban és  számos európai városban is komoly munkát végeztem a kodályi ügyben.

Mennyiben volt más az ottani munka?



A másság nem a matériában, hanem a mentalitásban keresendő, hisz a D-dúrnak ott is 2 # az előjegyzése, de az amerikai és európai viselkedési szokások, értékrendek, szóval a két nép mentalitása nagyon eltérő, úgyhogy egy európai szakember számtalan nehézséggel találkozik  Észak-Amerikában. Bár erről a témáról is lehetne  egy izgalmas szociológiai összehasonlítást írni,  most csupán néhány szót ejtek a másságokról: 

- a túlértékelt személyiségi jogokat gyakorolja az a tízéves kislány, aki nem hajlandó levágni négy cm-es körmét a zongoratanár kérésére, indoklás: nem vágom le, mert  az én körmöm...

- szeretnek kikapcsolódni lezseren  és irtóznak attól, ha kifáradnak a tanulásban: ne memorizáljunk, mert az nagyon fárasztó - kérték az egyetemistáim.

 - az amerikai diák-diktatúrában az egyetemi professzor elveszítheti az állását, ha „diákőfelségének” nem tetszik a  tanár személyisége.  Ez aztán állandó „népszerűsködési” kényszert eredményez, ami persze a tanítási színvonal csökkenéséhez vezet.  Amerikában úgy kell megteremteni a tanári tekintélyt, hogy közben a diákok kórosan felértékelt személyiségét ne irritálja a tanár.

 

Sokfelé tapasztaltam erős éneklés-ellenességet is. Sosem felejtem el az egyik kínai-kanadai zongorista növendékemet, aki csak úgy volt hajlandó elénekelni egy népdalt, ha megfordítja a székét és nekem háttal énekel. Megtörtént. Azután mintegy háromheti lelki gondozás után végre hajlandó volt velem szemben ülve is énekelni. (Szinte csoda, de hamarosan benevezett a népdalversenyre és azt meg is nyerte, később meg levelet írt New Yorkból, ahol zongoratanár lett és  őszinte háláját öntötte szavakba, mert megtanulta tőlem az éneklés örömét, és hogy hogyan lehet a klaviatúrán is énekelni.) Egy tanár számára ezek a sikerek jelentik a “Nobel díjat”.

Külföldön tanítani, egyébként azért is nehezebb, mint itthon, mert ott az ember nemcsak önmagát, hanem egész népét képviseli. Milyen egy magyar? Erre következtetnek abból, ahogyan kinyitod a tanterem ajtót, ahogyan osztályozol, ahogyan kezeled a lustaságot, ahogyan dicsérsz. Nagy felelősség ez. Viselkedni kell, jól kell viselkedni és rengeteg lélektani trükköt kell alkalmazni a másság kezelésére. Egyáltalán nem elég a szilárd szakmai tudás, a sikerhez nagy diplomáciai érzék is szükséges.

                     

Jól ismert az angol nyelvű tanításban a kanadai népdalokat elemző könyved, melynek címe: " Sing, Silverbirch, sing…[20] Milyen céllal készült ez a könyv és hogyan fogadták?

Ha Kodály valamit százhangú orgonához, Bartók pedig a Beethoven szonátákhoz hasonlít, akkor az a valami egészen  bizonyos, hogy becses értékekkel rendelkezik.  Kanadában készítettem ezt a könyvet. Itthon az is köztudott, hogy a népdal olyan bölcs, mint egy zenei közmondás, hogy évszázadok alatt érlelődött szépségével zenei élményt okoz, s hogy gyökereket és önismeretet ad a fiataloknak.


Nem így volt ez Kanadában. Úgyhogy az inspiráció, hogy népdalelemző könyvet írjak,  abból a felismerésből fakadt, hogy  diákjaim  a London Ontarioi UWO Egyetemen szinte egyáltalán nem ismerték saját dalaikat. Segíteni akartam nekik. Miután áttanulmányoztam pár száz dalt és kiválogattam huszonöt gyönyörűt közülük, megírtam a könyvet. A Boosey and Hawkes kiadásában ez egykettőre meg is jelent[21]. A londoni egyetemen azonnal kötelező tankönyvvé nyilvánították, majd fokozatosan bevonult számos más egyetem, gimnázium, általános iskola tananyagába is.  Heti egy órában foglalkoztunk népzenével, diákjaim csak ámultak, milyen szépek a népdalaik, én meg jóleső érzéssel nyugtáztam hétről hétre, hogy megtanítom a kanadaiakat,  szeressenek bele saját zenei  anyanyelvükbe.


A részletes elemzéseket a Kodály-i – Bartók-i szempontok szerint tálalja a könyv, de a tényszerű felfedezéseken túl behatol a dalok lelkébe is. Rákérdez és megválaszolja, ki énekel, kinek, miért? Így a szövegek érzelmi üzenetei  is kiderülnek. Végül ellátja  használóit előadási útmutatásokkal, vezénylési tanácsokkal, prozódiai figyelmeztetésekkel és egyéb zenei és pedagógiai javaslatokkal. Saját tantermemben, de sok kolléga visszajelzéséből is kiderült, hasznos a könyv, a zenepedagógusok nagy élvezettel használják, úgyhogy sikerült elérni a célomat. Amikor 1980-ban megjelent, egy nyílt óra keretében diákjaimmal bemutattuk az ezüstnyírfa földjének legszebb dalait  az egyetem tanári karának, az igazi angolszász, vagyis nem emigráns tanszékvezetőm így fejezte ki köszönetét: Ehhez is egy magyarnak kellett idejönnie, hogy megtanítson bennünket saját dalainkra...

 

Életed közepén egy különleges munkába fogtál...


Igen, tévés lettem, új szakmába  kezdtem. A kiváló  Sára Sándor[22] és két remek elnökhelyettese, Lugossy László[23]  és Bakos Edit[24] zenei vezetőnek hívtak a Duna  Televízióba 1993 őszén. Némi tétovázás után örömmel elvállaltam és így lettem hirtelen  televíziós hivatalnok és alkotó. Két tehetséges  zenész szakembert  hívtak még oda, Fehér Anikót és Berki Tamást, így mi hárman alkottuk a zenei osztályt.  Szeretett tantermemet felváltották a montírozó szobák, hangok helyett képek zsongtak körül, kinyílt előttem egy teljesen új világ. Hallatlanul izgalmas és fárasztó hét évet töltöttem ott el, gyakran napi tizenhat órás munkaidőben dolgoztam, nagy ambícióval. A magyar televíziózás történetében először  láthattunk  Maratoni koncertet, az ötletet Amerikából  importáltam, a Seattle-i[25] TV adón láttam. Nálunk, a Duna Televízióban déltől éjfélig hömpölygött a zenefolyam, 740 muzsikus szerepelt (ingyen!) 125 műsorszámban, 3 műfajban 12 órán át, miközben a nézők adakoztak. Kétszer is sugároztunk Maratoni Koncertet, 1997-ben és 1999-ben, Lőcsey Gabriella[26] így méltatta az első eseményt:  A műsor  többet ért, mint egy Grammy- díjátadás vagy egy Oscar-díjeső. Már csak azért is, mert a mi csillagainkat ragyogtatta! Volt egy ünnepnap, amelyen a magyar művészeké volt a főszerep, meg a magyar nézőké, akik  nagyszerű produkciókat kaptak... Szinte hihetetlen, hogy nálunk esett meg ez a csoda!
Azután, miután jól kifárasztottam magam a Duna Televízióban, az ezredfordulón, 2000. december 31-én szeretettel elköszöntem minden tévés munkatársamtól és lemondtam a pozíciómról.

                                                             

Mivel kezded a napot?


Repdesek!  Imádom a reggeleket.  A családom és a város még alszik, én meg már reggel hatkor fölkelek, imádkozom,  megköszönöm, hogy még egy napot  kaptam, kávézom, elszívok egy jókedvű cigit  a teraszon, jógázom, fölmegyek gyertyaállásba, így készülök fel arra, ha a nap folyamán valaki fejre állítana. Utána irány az íróasztalom. Leülök és tanulok.
Zeneelmélet-szolfézs-zeneirodalom anyagokat  válogatok, rendszerezem, elemzem, feldolgozom őket, aztán szolfézs etűdöket komponálok, azaz a mesterművek témáival bíbelődöm. Ezek a technikai gyakorlatok mindig a soron következő előadásom zeneműveiből  állnak össze. Kijegyzetelem a szaklapokat mindkét nyelven, kottázom, cikkeket írok, szakkönyveket fordítok angolból magyarra. Mivel tanításomban összefonom az elemi készségfejlesztést és a zenehallgatási készségfejlesztést, az anyagot állandóan csiszolom,  átszerkesztem és  analíziseimet egybevetem másokéval. Ezért dolgozom sokat. Nincs megállás. Ez a jó. Óriási a zeneirodalom. Különösen sokat forgatom Dobszay László, Bennett Reimer és Frank Oszkár műelemzéseit. Csodálom őket!


Zenei munkám mellett foglalkozom még két kedvenc témakörömmel is ezeken a gondolkodós-munkás reggeleken: autobiográfiákat és pszichológiai könyveket jegyzetelek ki. A zenén kívül ugyanis semmi más nem érdekel, csak az emberi sorsok és a lélek élete. Összegyűlt már vagy  húszkötetnyi ún. Lélekfüzetem. Egyszer majd hasznosak  lesznek a gyerekeimnek, unokáimnak is. Ez talán nem is munka, mert mind a szellemi, mind a testi torna örömforrás. Fütyülök, dúdolok és átjár az öröm: Ezt a napot is jól kezded. Repdesel.

Van olyan dallam, ami a legközelebb áll hozzád, ami téged jellemez? Emlékszem, kislányként néztem a tévében, amikor Beethoven VII. szimfóniájának II. tételét tanítottad. Azt hiszem, ez is hozzásegített ahhoz, hogy ezt a pályát válasszam!


Ez nagy dicséret egy kollégától. Köszönöm, ha így volt. Ez a "jammpappa" korszakom volt, amikor ezekkel a spontán szótagokkal dudorásztunk és az újságírók is "Jammpappa Néninek” becéztek. Komolyra fordítva a szót, ez a II. tétel a legszebb zenei imádság, amit valaha  leírtak. A szűkszavú homofon téma sűrű bánatát körülöleli a  cselló meleg barna tónusú esdeklése. Tizenhét évesen hallottam először Debrecenben és azóta is a legközelebb áll hozzám. Mindig, mindenhol megtanítom, immár ötven éve. Engem is jellemez ez a dallam, mert derűs jókedvem és jó hangos kacagásaim alatt bánatra hajló ember vagyok. A legjobb barátaim is bánatra hajlóak, nem tudom, hogy van ez, de talán szomorúbb lenne a világ zomorúság nélkül!

 

Pályád irigylésre méltó. Mi a sikered titka? A pályakezdőknek milyen tanácsot  tudsz adni?

Most már rendelkezem elegendő tapasztalattal és sikerrel ahhoz, hogy tanácsot adjak. Két dolog szükséges a sikerhez: szorgalom és szerencse, persze a tehetségen kívül. Azt viszont Föntről kapjuk.  Mindannyiunknak meg van a maga szerencséje, van, akinek egy pillanatra, másnak egy évre. Az én egyik nagy szerencsém volt, hogy 1950-ben Farkas István volt a zenetanárom Köröstarcsán. Ennek a csodálatos pedagógusnak köszönhetem, hogy zenész lettem. A másik óriási szerencsém  az volt, hogy  1958-tól a Liszt Ferenc Zeneakadémia diákja lehettem,  hisz' itt a legnagyszerűbb professzoroktól tanulhattam meg a szakmát. Szerencse volt, hogy 1966 őszén, amikor a kanadai delegáció  meglátogatott, szépen tanítottam. Lehetett volna rossz napom is, mindenkinek vannak ilyen napjai. A szerencsénket viszont okvetlenül meg kell ragadnunk! Élnünk kell vele, s a tőlünk telhető legtöbbet kell kihozni  az áldott, szerencsés helyzetekből! Én is ezt tettem mindig.


A siker másik kelléke a szorgalom, ami nélkülözhetetlen. Ahogy Goethe[27] mondja: Lusta zseni nincs.  (Ezt nem azért idézem, mintha azt hinném, én zseni vagyok.) Ezt komolyan kell venni, mert aki nem szeret dolgozni, sosem lesz sikeres, s ha nem lesz sikeres, sosem lesz boldog. Ennyire egyszerű. A szép eredményeket a tehetség kezdi meg, de csakis a munka fejezi be. Tanácsolhatom még azt is a fiataloknak, soha ne adják föl remek ötleteiket, terveiket! Ne ismerjenek lehetetlent! Ha bárki azt mondja: ezt nem lehet megcsinálni, ne engedjék, hogy bárki megszakítsa őket. Én a saját életemben  csak azt a rengeteg energiát sajnálom, amit a középszerű és negatív emberekkel vívott harcaimban pazaroltam el ahelyett, hogy alkotó munkára fordíthattam volna. Még valamit búcsúzóul: nem a pénzért tanítunk, ne legyünk anyagiasak.

Én akkor is ezt csinálnám, ha nekem kellene fizetni érte. A mi fizetségünk a diákok szeretete és megelégedettsége, és ha ezeket megkapjuk, nem hiába töltöttük el az időt a tanteremben. Olyan szívet melegítő érzés, amikor gyönyörű visszajelzéseket kapok volt tanítványaimtól. Hadd idézzek néhányat: 

Köszönöm az életre szóló tudást, amit négy rövid év alatt a Tanárnőtől kaptam...

( Simon MacDonald,  Victoria Conservatory of Music)


Miss Bartalus a legmagasabb művészi színvonalon dolgozik kórusunkkal. Szenvedélyes muzsikus, aki nem csak a kiválóság iránti elkötelezettséget, de a zenével való varázslatos találkozást is belénk oltja. Sikeres eredményeink mögött az ő emberi értékei is felsorakoznak:  érzékenysége,  humora és gyengédsége...

(Sue Reid, a Cantabile Nőikar tagja, Victoria )


És ezt az utolsó levelet pedig az egykori "lorántffys" VII.A osztálytól kaptam a napokban. Ők 46 év után,  így köszöntöttek fel a 70 éves születésnapomon:

 

Drága Ili néni! Isten éltessen sokáig! Nagy szeretettel emlegetünk, s köszönjük, hogy nyitogattad  fülünket, szemünket a szépre s a jóra. Hozzájárultál ahhoz, hogy kis vadóc, zöldfülű majmocskákból igaz emberekké válhassunk - vagy legalábbis törekedjünk azzá válni.  Kodályon, Brahmson át ízlésünket, jellemünket formáltad. Addig sose látott magasságokat és mélységeket jártál be velünk. S bár osztályfőnökünk voltál, úgy néztünk Rád, mintha nővérünk lettél volna. Aki persze nagy és okos, de közülünk való. Pályakezdőként is varázsló voltál. Mágikus erővel bűvöltél el bennünket... A VII. A osztály nevében írok, mind a huszonhatan azt kívánjuk, hogy lelkesítő tüzed továbbra is perzseljen, hogy oszd meg szellemi kincsidet az eljövendő nemzedékekkel is ! S adjon hozzá a Jó Isten egészséget!   (Radics Éva és még 26 név, Budapest, Lorántffy Zenei Általános Iskola, 1964)

                      

Dr. Fehér Anikó



[1] A-dúr zongoraötös, op. 114 Pisztráng-ötös D 667., 1819

[2]  A játszó ember, a játékra kész ember (latin)

[3] Herder- és Kossuth-díjas erdélyi író (1927-2006)

[4] Allan David Bloom 1930 – 1992,amerikai filozófus

[5] The Closing of the American Mind. 1987

[6]  Magyar származású amerikai atomfizikus, 1908-2003

[7] Volt oktatási miniszter és országgyűlési képviselő 1952-

[8] Széchenyi-díjas jogtudós, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, volt köztársasági elnök 1931-

[9] Jogász, miniszterelnök 1963-

[10] Velence, 1853

[11] Bicinia Hungarica I-IV. 1937-1942

[12]Kodály Zoltán, I-IV. kötet, 1942-1947

[13] W. A. Mozart, 1756-1791

[14] 1936 – költő, író

[15] Llangollen International Musical Eisteddfod, UK

[16] Henry Purcell angol zeneszerző, 1659-1695

[17] Brit zeneszerző, 1913-1976

[18] Orosz zeneszerző, 1906-1975

[19] Giovanni Pierluigi Palestrina olasz zeneszerző, 1525-1594

[20] Énekelj, ezüst nyírfa, énekelj…

[21] 1980

[22]  Kossuth-díjas magyar operatőr, filmrendező, 1993 és 2000 között a Duna Televízió elnöke. 1933-

[23] 1939- filmrendező

[24] 1951- az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója

[25] Knowledge Network Television. Seattle, USA

[26] A Magyar Nemzet c. napilap hasábjain

[27] Johann Wolfgang von Goethe német író, költő,1749-1832