Ballada és ellenballada az ifjúságról
(Ránki Györgyre*
emlékezve)
Tízévente
jelent meg életemben Ránki György – különböző minőségben, de mindig
hosszan tartó, nagy hatással.
Úgy
harminckét évvel ezelőtt kaptam tőle az első élményt – tanulóként
– egy kötelező színházlátogatás kapcsán. Az „Egy szerelem három éjszakája”
című Hubay darabot néztük meg a Petőfi Színházban. Szép volt az
előadás, mindenféle szempontból, de a színdarabot átszövő,
tulajdonképpen „könnyed” muzsika – melyet Ránki György írt Vas István verseire
– minden mást elhomályosított. Megismertem egy új zenei stílust, amely (úgy
gondolom) nemcsak fiatalságom – „újszülöttségem” – miatt volt nekem új.
Huszonkét évvel ezelőtt, már profiként ért a még közvetlenebb
élmény. A Rádiózenekar műsorára tűzte Ránki György „Pomádé király új
ruhája” című operáját. Felszínesen ismertem már, de így hogy közvetlen
részese lettem ennek a különös, groteszk, egyéni hangzású és hangszerelésű
zenének, sokkal érdekesebbé vált számomra Különösen azért, mert Ránki György a
próbákon személyesen is megjelent és ezen felül még utánozhatatlan,
pantomimszerű előjátszásával, előéneklésével is segítette a
zenekari szólistákat a különböző karakterek megformálásában. E karakterek
között engem az egy részeg pasast felidéző trombitaszóló érintett
leginkább. Hogy ez minél érzékletesebb legyen – micsoda ötlet! – Ránki mester
arra kért, hogy úgy játsszam, hogy a trombita korpuszát egy – a kottaállványra
helyezett – kalapba teszem. Ezt teljesítve – úgy rémlik – még a muslincák is
megjelentek a stúdióban.
Tizenkét évvel ezelőtt – a Modern Rézfúvós Együttes vezetőjeként
már közvetlen és személyes volt az élményem, mert Ránki György tervbe vette,
hogy az együttesünk számára komponál egy művet. Ez ügyben többször is
találkozhattam vele. Egyszer az otthonába is meghívott. Az egzotikus nevű
és helyű Gül Baba utcában lévő házában – ahol fő helyen egy
gyönyörű és hatalmas Buddha szobor ült távol-keleti hangulatot idézve – talányos
elégedettséggel közölte: „a lényeg már
megvan”! Örömmel és izgalommal vártam, hogy majd megmutatja a készülő
partitúrát, de nem mutatott semmit, mert – mint kiderült – nem volt mit.
Ugyanis amit ő lényegnek nevezett, az a mű címe volt. Titkolva csalódottságomat,
vártam a címet. Azt viszont nem akarta elárulni. „A zeneszerzők lopják a jó címeket” – mondta. Csak később,
teljes titoktartást ígértetve velem árulta el, hogy a „Hétfejű sárkány
szerenádja” a féltve őrzött cím. Ez valóban frappáns, ugyanis az együttesünk
hét tagú, s így hétfejű volt. Mivel azért a „lényegtelen” is élt már benne,
leült a zongorához és elkezdte játszani a leendő darabot: hogyan dugja
majd ki hét (kotta) fejét a zenei szövetből a szerelmes sárkány a hét
hangszer által megszólaltatva? A darab egyébként végső, négy tételes
formájában méltó lett címéhez. Folyamatosan műsoron tartottuk, és ami
akkortájt még ritkán fordult elő – komolyzenei video-klippet készített
belőle a Magyar Televízió. Megjelenő hanglemezünk címadó darabja és
borítója is a „Hétfejű…” lett.
Két évvel ezelőtt ért a nagy öröm, hogy házamban fogadhattam
őt és kedves feleségét. Már nem volt teljesen egészséges, de tartása, mint
egész életútja még mindig szálfaegyenes volt. Figyelme mindenre kiterjedt.
Kínai útjáról (az elmúltról és a tervezettről) beszélt, hálával említve
közeli ismerősünket, Szuszky Ervint és feleségét, akik ebben nagy
segítségére voltak. Később sok mindenről szó esett. Megemlítette, hogy
látta, hallotta és élvezte a „Ketten” című fél órás film etűdöt, mely
a Maros Éva hárfaművésznővel alkotott duónk játékát örökítette meg.
Bíztatott és inspirált a műfaj folytatására, sőt ötleteket is adott:
átírásra is alkalmas zenéket ajánlott. Én ezek után nem állhattam meg, hogy meg
ne kérjem, ha valóban tetszik a játékunk, írjon számunkra...
Nem sokkal később – már nagy betegen – levél
kíséretében egy kottát küldött. Átírta,
áthangszerelte trombitára és hárfára az „Egy szerelem három éjszakája”
című darabjából a „Ballada és ellenballada az ifjúságról” című dalt.
Remélhettem volna – e szebb ajándékot, minthogy „testre-szabottan” kedves
dedikációval kapjam meg annak a muzsikának egy részletét, mely zenei eszmélésemnek
meghatározó élménye volt? Amikor telefonon megköszöntem, Ránki György a
betegségét feledve nagy örömmel és jókedvvel beszélt a darabról. Lelkesen
instruált, elénekelte hogyan kell majd az „ellenballadás” részeket jó karcosan
úgy trombitálni, mintha harsonáznék. Hát ez sem volt szokványos kérés, mint
ahogyan annak idején a „kalapozás” sem.
Egy gondom azonban van – ezt az utolsó élményt már nem csak tíz évre
kell beosztanom.
Geiger György (1994.)
Ránki György