UNGÁR ISTVÁN*

 

KIRAGADVA

 

Operanégyesek önálló élete

 

I. Bevezetés

 

„Mir ist so wunderbar, es sagt das Herz mir ein.” (Mi ez, minő varázs? Úgy elszorul szívem. – Nádasdy Kálmán fordítása)

A könyörtelen zsarnok börtönének komor falai között Marcellina örömtől el-elakadó, ábrándozó dallamával kezdődik Beethoven Fideliójának kánon-kvartettje. Végigvonul a többi szereplőn: a végsőkig elszánt, bátor hősnő Leonórától (Fidelio), a lánya boldogsága fölött örvendező Roccón át, a fülig szerelmes, pillanatnyilag szerelmében kétségbeesett Jaquinóig. Megáll a cselekmény. Az ünnepélyes pillanatokban négy emberi szív nyílik meg s bár mélységesen különböznek egymástól, az áhítat perceiben egyenlővé válnak. Levonulnak az operaszínpadról, hogy közvetlenül mivelünk oszthassák meg igencsak eltérő gondolataikat. Leonóra kivételével mindnyájan egy tévhit áldozatai, de itt ő is egybeolvad a többiekkel. Valamennyien szorongással és bizakodással telve úgy tekintenek a jövőbe, ahogyan a múló idő elé akadályt gördítő, fenséges kvintett Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok c. mesterművében. Beethoven operájának erről az I. felvonásbeli négyeséről mindez köztudott. Ám más együttesek másutt is gyakran leválva az operáról, önálló, belső dramaturgiával rendelkeznek. Miközben, természetesen, részei az egésznek, több ízben saját életet is élnek. Erre szeretnék rámutatni a későbbi írások során. A négyes, a kvartett a zene világában amúgy is kitűntetett helyet vívott ki magának, hiszen a hangszeres kamarairodalom messze legkedveltebb összetétele a vonósnégyes. A két hegedű két női hangnak, a brácsa és a gordonka két férfi énekesnek felelhetne meg. Már, ahol (talán ez a leggyakoribb) az operanégyes szólamai így oszlanak meg. A fentiekhez hasonló, ízig-vérig kamaraénekes kvartett valószínűleg nincs még egy az operairodalomban. 

 

Mozart: Szöktetés a szerájból c. operájának II. felvonást záró, finálét helyettesítő kvartettje valóságos mini-dráma. A közösen elhatározott szökés árnyékában az úri páros: Constanza és Belmonte valamint a két szolgáló: Blonde és Pedrillo a nagy terv végrehajtása előtt egymással is csatát vív, amely magában foglalja a kirobbanó boldogság, a kétségek, a megbántottság, az engesztelés, a kibékülés egy-egy fázisát – egy szeletnyi életet. Eközben talán észre sem veszik, hogy egy fölöttük álló hatalom pártfogásába vette négyüket. Oltalmazza őket, sorsuk jóra fordulása nem lehet kérdés. Egy teljes, belső konfliktusokkal és feloldásukkal teli történet. A mozarti életmű legmozgalmasabb opera-kvartettje. A kései Mozart-operák egész kelléktára fellelhető ebben az aránylag korai remekben.

 

Nagy operanégyes található Mozartnál a Don Giovanniban is. Ebben a kvartettben nincs egyenlőség a szerepek között. A szerelmében kiszolgáltatott, megalázott és védtelen Donna Elvira költőien szép panasza köré csoportosulnak a többiek. Együttérző döbbenet szól az apját gyászoló, érzelmeiben megzavart és teljességgel elbizonytalanodott Donna Anna valamint a szerelmeséért minden áldozatra kész vőlegénye Don Ottavio dallamaiból. Settenkedő, sátáni gúny, pökhendi részvétlenség jellemzi a Donna Elvira őérte elszenvedett fájdalmán csúfolódó Don Giovanni, ellenszólamként megkomponált, gonosz énekét. Élvhajhász, aki habzsolja az életet, annak küzdelem árán elérhető igazi szépsége nem érdekli. Nem érti és nem is akarja megérteni azt. A hódítás, a könnyűszerrel elért gyönyör, a mindenkin átgázoló, léha önimádat és a begyűjtött trófeák felett érzett gőg teszi ki mindennapjait. Istenigazából soha nem volt és nem is lesz szerelmes. Ez a négyes Donna Elvira bánatának katedrálisa. A zenekar utójátéka  visszaemlékezik (erre másutt is lesz példa) a minden büszkeségéről lemondott Donna Elvira vigasztalan sóhajmotívumára. Így vesz búcsút, hogy azután visszaadja helyét az opera cselekményének.

 

A zeneirodalom talán legnépszerűbb, Verdi Rigolettójának egyik drámai csúcspontját jelentő opera-kvartettjében is van egy – jobb szót nem találva – szólista, akinek szárnyaló, könnyed hangvételű, csábító dallama mögé gyűlik a tragédia. Ez a bizonyos szólista, a mantuai herceg, sem a mély érzések embere, lelki rokona Don Giovanninak. Öntetszelgő, felelőtlen éneke csakúgy egybe fonja a többiek szólamait, mint a végsőkig elkeseredett, könnyeivel küszködő Donna Elvira csendes, gyönyörű kifakadása. Giuseppe Verdi, a belcanto lángelméje igazán behízelgő melódiát ad a szájába. Olyannyira, hogy rajta kívül a négyes többi szereplőjének nem is ad teljes ívű dallamot. A jellemek sehogy sem illenek össze. A könnyűvérű Maddalena – a bérgyilkos Sparafucile nővére – kéjesen fogadja, de közben fitymálja is a herceg hozzá intézett értéktelen udvarlását. Semmit nem tudnak arról, hogy kint a ház előtt Rigoletto – a herceg udvari bolondja – egyetlen, imádott lányával, Gildával együtt hallja őket. Minden erejét összeszedve próbálja gyermekét meggyőzni arról, hogy a herceg méltatlan és érdemtelen az ő szerelmére. Az érvek jogosak, de a szerelmes lányt mégsem képesek kijózanítani, miközben félti érte aggódó, szeretett apját. Igen, a szerelem és a józanság nem jár kézen fogva. Belül a házban a könnyelműség, kívül pedig pokoli kínok. Ebből áll össze a Rigoletto kvartettje. Az egyre szenvedélyesebb négyes Maddalena kesernyésen ironikus szavaival csitul el: „Ez régi dal, ismerem jól.” Torokszorító zene. Erről Liszt Ferenc is tudott volna mesélni.

 

A bűnbánat, az önvád alapozza meg a Don Carlos kvartettjét. Posa márki az uralkodó II. Fülöp spanyol királytól számon kéri, hogy ifjú felesége iránt érzett viszonzatlan, boldogtalan szerelme okán még önmagán sem tud uralkodni. Akarata ellenére veszítette el a fejét. Tehetetlen dühében olyan goromba volt a hitvesével, hogy az eszméletlenül esett össze. A megtört király alattvalója felelősségre vonására adott elcsukló válaszával veszi kezdetét Verdi Don Carlosának négyese. Nemcsak hogy belátja annak jogosságát, de önmagát kárhoztatja és megbocsátást vár. Itt ő a főszereplő, az együttes az ő, végletekig szomorú, költői basszus dallamára épül. Fülöp mind reménytelenebbül dalol Erzsébet ártatlan tisztaságáról, szépségéről, mely teljességgel elérhetetlen a számára. Eboli hercegnő lelkét rettentő bűn terheli, amelyet szeretve tisztelt úrnője ellen vétett és amelyet ugyancsak a szerelem irányított. Éneke hozzásimul a lassan magához térő királyné hangszeres glóriával megkoronázott dallamához. Posa márki gondolatai kijelölt jövője fölött kalandoznak, mely végzetes sorsa felé sodorja. A kvartett alapköve végig a király felfelé kapaszkodó, áradó, önkínzó dallama. Miként a Don Gíovanni – szintén B-dúr hangnemű – kvartettjében itt is a zenekari utójátékban megismételt líra, Fülöp keserű, önmarcangoló motívumának felidézése tesz pontot a négyes végére. Lélegzetelállító az a szeretet, amelyben a bűnös hatalmasság mögött rejtőző esendő embert Verdi részesítette.

 

Ha a Rigoletto egyik drámai csúcspontja a kvartett, akkor a Fidelio abszolút értelemben vett drámai tetőpontja a II. felvonásbeli négyes, amelyben az opera legfontosabb történése sűrűsödik. A zenekar lefelé száguldó skálarohama foglalja keretbe ezt az izzó Beethoven-kvartettet, miként az Eroica szimfónia zárótételét. Már az indításkor tapasztalható, hogy a szenvedélyek legfelsőbb fokán járunk. Az ellenségnek tekintett szabadsághős Florestánnal végső leszámolásra készülő önkényúr Pizarro aljas bosszúszomja néz farkasszemet a földalatti börtöncellája kövéhez láncolt, a hidegtől, az éhségtől-szomjúságtól legyengült fogollyal a négyes első pillanataiban. Rocco a börtönőr szinte csak statiszta ebben az együttesben, ahol a segédjének és majdani vejének hitt Fidelio a gyűlölt diktátor előtt felfedi kilétét.(„Sein Weib!” = asszonyát) Ő Leonóra, Florestan önfeláldozó, hűséges párja. Férje megmentéséért minden félelem fölött győzni képes hős. A katarzis bénító perceit – Florestan maga mellett tudhatja Leonórát, az „angyalt”, aki elröpíti őt az „égi birodalomba”, Pizarro ráébred, hogy egy nő, a rab hitvestársa állja útját gyilkos célja végrehajtásának, Roccóban szinte bennakad a szó – Pizarro vad, fékevesztett dühe rántja vissza a rideg sötétségbe. Most akár mindkettejük életét kioltaná. Rocco rettegve húzódik meg a háttérben. Pizarro előrántott tőrének a Leonóra által becsempészett pisztoly parancsol megállj-t. A dulakodásnak a bástyatoronyból felcsendülő trombitaszó – a Pizarro gaztetteit leleplező miniszter érkezésének hírnöke – vet véget. Ez a trombitahang a maga egyszerűségében is fejedelmi, a szabadság dúrhármas felbontása. Pizarro elkésett, Florestan szabad. A hihetetlent a trombitadallam bátorító megismétlődése teszi megfoghatóvá. A két trombitafanfár között, a hirtelen jött megváltás kábulatába esik a házaspár, amelyben a jólelkű Rocco is osztozik. Talán őfelettük is őrködik az a legfelsőbb erő. Meghatott hálaadás, szent csöndesség tölti be a földalatti sziklabörtönt, amelyhez Pizarrónak semmi köze nincs. Három férfi és egy nő énekli ezt a kvartettet, itt azonban az egyetlen nő lelki ereje férfiakat alaposan megszégyenítve, eltántoríthatatlanul érkezik a győzelem kapujába. Igazi beethoveni extázis zárja a négyest. Önfeledt mámor a házaspárnak, megkönnyebbülés az amúgy csalódott Roccónak, bukás a zsarnoknak. A trombiták és a megindultság, megilletődöttség ütemei fellelhetőek a III. illetve egy kicsit eltérően a II. Leonóra nyitányban is. A kvartett végére elérkezik a kegyetlenül kemény harcok árán kiérdemelt, boldog beteljesülés. Ugyanúgy, ahogyan az egész Beethoven-életműben.

 

Ezt a hat opera-kvartettet szeretném a későbbiek során nagyítóüveg alá helyezni, igenis KIRAGADVA környezetükből. Kis egységekből áll össze az egész. Operák az operában. Olykor többet árul el a műről, mintha folyamatában követnénk a teljes alkotást. Általuk rejtett helyekre bukkanhatunk, olyanokra akár, amilyenekről korábban sejtelmünk se volt. Közelebb lopódzhatunk a géniuszok műhelyéhez, a titokhoz, amelyet nyilván így sem fejthetünk meg, de azt mondom, bőven lesz részünk meglepetésben.

 

 


* A szerző a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó.