A Kodály-koncepció helyzete a mai magyar oktatásban

A Kodály-koncepció helyzete a mai magyar oktatásban

Bár Kodály nemzetnevelő koncepciójának egyik legfontosabb alaptétele a zenével való teljes embernevelés gondolata, egyre inkább azzal kell szembesülnünk, hogy a mai oktatáspolitika csaknem zene nélkül képzeli el az ifjúság nevelését. A heti egy énekórára lecsökkent zenei nevelés az iskolákban továbbra is veszélyben forog, mert bizonyos döntéshozók véleménye alapján –Kodály szellemi örökségét megcsúfolva– a gyerekek állítólagos túlterheltségén a művészeti órák további csökkentésével lehet csak segíteni. Érdemes megfigyelni, hogy a zenei tanórák visszaszorítása mellett a humán jellegű órák, mint a magyar irodalom, történelem és a képzőművészetek is visszaszorulóban vannak. Ezen tantárgyak vesztesége különösen sajnálatos a zene szempontjából, mivel az említett tárgyak egyaránt kihatnak a zenei nevelés általános, illetve zenei pályára készítő tevékenységére is. A közoktatásban megvalósuló csökkenő óraszámoknak köszönhetően napjainkban már teljes generációk nőnek fel úgy, hogy csak töredékes és igencsak hiányos ismereteket kapnak a zene területén, és ennek „köszönhetően” nem alakul ki egészséges viszonyuk a zenével, így azt felnőttkorukban sem értelmezni, sem értékelni nem tudják igazán. 2008-ban végzett felmérések[1]kimutatták, hogy a magyar népesség szabadidővel kapcsolatos tevékenységei között a passzív tévénézés, a megkérdezettek 90 százalékánál naponta végzett tevékenység, míg csak a lakosság egy százaléka az, aki soha nem néz televíziót. Ezzel szemben a népesség statisztikailag kimutathatatlan hányada jár havi rendszerességgel komolyzenei koncertekre, és csak 8 százalék azoknak az aránya, aki egyáltalán koncertet látogatnak. A kimutatás legfigyelemreméltóbb számadata, hogy a magyar népesség 88 százaléka soha nem hallgat komolyzenei koncertet, ami beszédesen tükrözi az emberek zenéhez való viszonyát. Ezen számadatok is mutatják, hogy a döntő részben hiányos, Kodály elveit háttérbeszorító közoktatás eredményeként a tanulók jelentős hányada élete végéig meg van fosztva a zeneértés és értékelés képességétől.

A piacgazdaság által sugallt anyagelvű szemlélet eredményeként a társadalom jelentős része számára csak az jelent értéket, ami pénzért eladható. Kodály szellemi öröksége és a hozzá kapcsolódó zenepedagógiai koncepció bár nem váltható rövidtávon aprópénzre, mégis aranyat ér, de értékét csak a felnövekvő nemzedékek tükrében és a nemzet mentális állapotán lehet igazán lemérni.

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” [2]

A csökkenő óraszámok mellett napjainkban komoly gondot jelent az ének-zene tagozatos iskolák számának rohamos csökkenése. Kodály ebben a speciális iskolai formában látta biztosítottnak azt, hogy a tanulók a mindennapi tevékenységük folyamán magas színvonalon részesüljenek a Kodály-koncepcióra épülő általános zeneoktatásból. Kodály azt szerette volna, ha idővel az összes iskola ilyenné alakul. Ezen iskolák száma egy ideig valóban emelkedett elérve a 200 fölötti számot, majd ezt követően a pozitív tendencia megtorpant, és rövid stagnálás után az iskolák száma rohamosan csökkenni kezdett. A 1990-es évekre ez a folyamat zuhanásba ment át; míg 1996-ban még 185 iskola volt ének-zenei tagozatos, addig 1998-ban már csak 120. Ez különösen annak a tükrében kétségbeejtő, hogy az iskolák száma országosan a 3750-et is eléri. Ha az összes tanuló statisztikai adatait vizsgáljuk meg, akkor megállapítható, hogy a 960. 601 fiatalkorú tanulóból 32. 696 vesz részt emelt szintű zenei oktatásban.[3] Ez összesen csak 3, 4 százalék, ami más szemszögből vizsgálva nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy a gyerekek 96 százaléka iskolai tanulmányai folyamán egyáltalán nem részesül a Kodály-koncepcióra alapuló zenepedagógia áldásaiból.[4]

Emellett a zeneiskolák helyzete is ingatagnak mondható, mert az anyagi támogatás folyamatos megkurtításával ellehetetlenítik az intézményekben zajló magas szintű zenei oktatást. A folyamatosan kényszerűségből emelt tandíjaknak köszönhetően széles réteg szorul ki az iskolán kívüli zeneoktatásból, aminek eredményeként sok olyan diák se jut hangszertanulási lehetőséghez, akinek kedve lenne hozzá. Felmérések bizonyítják, hogy a magyar népesség 91 százaléka semmilyen hangszeren nem játszik.[5] A csökkenő támogatás és a tanárképzésben tapasztalható gondok ellenére a zeneiskolák száma folyamatosan növekedett és az 1980 és 1997 közötti időszakot vizsgálva megállapítható, hogy számuk szinte megduplázódott.[6]

Sajnos az oktatásban a súlypont egyre inkább arra helyeződik át, hogy a tanuló minél hamarabb specializálódva válasszon ki egy számára fontos vagy érdekes szakterületet, és ott képezze magát nagyon magas szintre. Bár a tanuló ebben az esetben a választott szakterület legjobb ismerőjévé válik, a korai szakosodásnak köszönhetően olyan fontos tevékenységekkel és tudományterületekkel nem ismerkedik meg még alapfokon sem, amelyek elengedhetetlenül fontosak a humanista, széles ismeretekkel rendelkező művelt emberfővé váláshoz. Sajnos ennek a folyamatnak az egyik legnagyobb vesztese napjaikban a zene, amely már az általános iskola szintjén háttérbe szorul más fontosnak tartott tárgyak ellenében és ezáltal már a korai szakaszban ellehetetlenül az igényes zenei nevelés lehetősége a középfokú oktatás területén.

Kodály rendszeres testmozgással kapcsolatosan vallott nézetei is egyre kevésbé érvényesülnek a mai fiatalok mindennapjaiban. Bár az iskolák nagy részében javultak a tornaórák tárgyi feltételei, a tanterv egyre kevesebb heti tornaórát tartalmaz. Napjainkban is gazdag sportprogramokat nyújtó iskolák sajátossága az olyan elhívatott pedagógus, aki saját szabadidejében szervez színvonalas kirándulásokat, nyári kerékpártúrákat vagy hegymászást, amiért anyagi juttatásban nem részesül. Hasonló példák szerte az országban fellelhetőek, de jellegükből adódóan ilyen programokban országos szinten csak a tanulók töredéke vehet részt. A testmozgás közoktatásban való visszaszorulása a társadalomra nézve is erősen negatív hatással van. A magyar népesség 78 százaléka egyáltalán nem sportol rendszeresen. Felmérések igazolták, hogy a magyar lakosság napi átlagban csak 12 percet tölt testmozgással, míg a tévénézés esetében ez a szám a 3 órát is meghaladja.[7]

A 20. század robbanásszerű technikai fejlődésének köszönhetően napjaink szabadidős tevékenységei között a számítógép és a televízió előtt passzívan eltöltött idő komoly versenytársa lett az addig jellemző aktív közösségi szabadidős tevékenységeknek. A tanulók mozgásszegény életmódját tovább súlyosbítja a helytelen táplálkozás, amelynek jellemzője a túl sok kalória-bevitel és az aránytalanul zsíros étrend.

Különösen komoly gondot okoz a napjainkban felnövő fiatalságnak a társadalomban általánosan tapasztalható értékválság, illetve az ehhez kapcsolódóan megfigyelhető jelenség, amikor a különböző, sokszor ellentétes elveket valló értékrendek egymás mellett élve konfliktusba keverednek egymással, komoly társadalmi feszültségeket okozva. Az önmagát, a saját helyét kereső fiatal helyzetét megnehezíti, hogy sokszor nem kap megfelelő útmutatást és értékrendet sem az iskola, sem a család keretein belül. Napjaink iskolája a Kodály-koncepciót fémjelező humanisztikus embernevelést mellőzve, nevelési koncepciójában sokszor kizárólag az ismeretanyagok tárgyszerű átadására szorítkozik. A meggyengült iskolarendszer mellett a társadalmi értékválság által erodálódott családok tömegei nem tudják a szerepüknek megfelelő nevelési feladatokat elvégezni, aminek eredménye a sokszor céltalanul sodródó gyerek.

„A test, szellem és lélek karbantartása evidencia. Mégis egyre több a kóla- csipsz-tv-függő, túlsúlyos gyerek, a fitnesz s a diszkó között ingázó fiatal, a rizikófaktor-halmozó felnőtt, a depressziós nyugdíjas, a drog, az alkohol, a szex-biznisz »jóvoltából« a társadalom perifériájára került nyomorult. Az emberiség örök törvénykönyve és etikai kódexe – hála a két kőtáblának – évezredek óta rendelkezésünkre áll. A mammon-hitűek azokban inkább a BTK[8]és a PTK[9]paragrafusait és szankcióit tanulmányozzák, hogy tevékenységük törvényszerű legyen, a kőtáblákról felénk sugárzó morál és etika nem sokat zavarja őket. Azt nem szankcionálják a Markó utcáin.” [10]

A zenei oktatás mellett érdemes néhány szót a tanárképzés helyzetéről is szólnunk. Bár a zenetanítás körülményei az elmúlt időszakban romlottak, ennek ellenére a tanárképzés színvonala viszonylag magas maradt. Ez köszönhető annak az elhivatott zenepedagógusi rétegnek, amely még Kodály nyomdokain lépdelve, szinte első kézből oltotta magába a zenetanítás szeretetét és tudományát. Sajnos azonban a külső körülmények ezen a területen sem a magas színvonal megőrzését segítik elő napjainkban. Az országos mértékben csökkenő gyerekszámnak köszönhetően kevesebb elhivatott és jól felkészült növendék jelentkezik zenei pályára és ezzel szorosan összefüggve zenetanári képzésre. Ennek legfőbb oka azokban a társadalmi folyamatokban keresendő, amelyek a tanári pálya presztízsveszteségét mutatják. A mind anyagi, mind erkölcsi értelemben megrendült tanári pályát egyre kevesebb tehetséges zenetanuló választja. A képzési idő, a heti óraszám és az ének-zenei iskolák számának folyamatos csökkenése sem a tanárképzés érdekeit segíti elő.

„Ha a zeneoktatás széles alapjai sérülnek, akkor az elsődleges veszteségeken túl, a zenei nevelés emberformáló erejének megfogyatkozásán túl a szakzenész képzésre és tanárképzésre is kihat. S ha kevesebb a hivatására magyar mérce szerint, azaz szakmai és pedagógiai szempontból egyaránt magas szinten felkészült tanár, mi lesz az amúgy is több sebből vérző általános iskolai és zeneiskolai oktatással?” [11]

Bár a Kodály-koncepció értéke a hatékonysága világviszonylatban is bizonyítottnak tekinthető, ennek ellenére a magyar szakmai körökben gyakran felüti fejét a kétkedés és a Kodály elleni kritika hangja. Ezzel kapcsolatban komoly fordulópontot jelentett Tóth Anna 1996-ban a Népszabadság hasábjain megjelent kritikai hangvételű cikke,[12]amelyben a Kodály-koncepció idejétmúltságát és zenepedagógiai csődjét fejtegeti az oktatásban tapasztalható válságjelenségeken keresztül. A szerző szubjektív, elfogult hangon taglalja, hogy a középiskolát befejező diákok még ballagásukon sem tudnak énekelni, s ezért a Kodály-módszert teszi felelőssé.

Ezzel szemben a gondok gyökerét abban látom, hogy a hazai döntéshozók már hosszú ideje szem elől tévesztették Kodály közoktatással kapcsolatban megfogalmazott elveit, amelyek így egyre kevésbé érvényesülnek a nevelésben. Sok kritikus az oktatásból kiszoruló Kodály-koncepciót hibáztatja a válságjelenségekkel kapcsolatban elfelejtve azt, hogy a gondok jelentkezésének egyik legfőbb oka és előzménye a koncepció kiszorulása a mindennapi pedagógiai munkából. Emellett a tanárképzésben tapasztalható elméletorientált szemlélet elterjedése okozza azt, hogy napjaink zenetanárainak nagy része a „zenei élményen” keresztül megvalósított gyakorlati oktatás helyett a lexikális ismeretek számonkérését részesíti előnyben. Régóta megfigyelhető tendencia az is, hogy az iskolákban megszerezhető közösségi élmények visszaszorulóban vannak. Az iskola, mint a közösségi élet színtere átalakul, így egyre kevesebb alkalom nyílik arra, hogy a tanulók kisebb csoportokban együtt zenéljenek, énekeljenek, zenei bemutatókat tartsanak, társaiknak, szüleiknek, az iskolai közösségnek bemutassák tudásukat. Komoly hibaként értékelem, hogy a zenetanárok nem alakítanak ki kapcsolatot és ezáltal összefogást más társművészetek (képzőművészet, irodalom, történelem) tanáraival, akikkel közösen fellépve sikeresebben tudnák képviselni Kodály szellemi örökségét.

Napjainkban tapasztalható a tanulók céltudatosabb pályaválasztása, aminek keretében az olyan szakmákat és tantárgyakat részesítik előnyben, melyek tanulásával a későbbi munkaerőpiacon sikeresek lehetnek. A gyerekek és különösen a szülők nagy része inkább a sportot, idegen nyelvek és reáltantárgyak tanulását helyezik előtérbe, mert ezeknél a tevékenységeknél látják leginkább biztosítottnak a gyermekeik által befektetett energia megtérülését. A megváltozott viszonyok között a zenetanároknak különösen nagy gondot kellene fordítania a szülőkkel való kapcsolattartásra, hiszen a szülők által képviselt elvárások közvetve befolyásolják az iskolatípusok ezen belül az ének–zene tagozatos iskolák és zeneiskolák hosszú távú életképességét is. A zenetanárok jelentős része a zenetanítással kapcsolatban a hagyományokról, a jeles elődökről, a szépen éneklő kórusokról, az éneklés összetartó erejéről szólnak, de ezzel az eljárással a társadalmi igényeket, elvárásokat és változásokat figyelmen kívül hagyják. Nem szabad elfelejteni, hogy a mai oktatás egyfajta „piacként” működik, ahol a szülő a megrendelő.

Magyarország továbbra is „zenei nagyhatalomnak” tekinthető, hiszen a közelmúltban és napjainkban is jól képzett, tehetséges zenészek egész hada áramlik ki a világ minden szegletébe, hírnevet és dicsőséget szerezve a magyar zenekultúrának. A Kodály nevéhez fűződő zenepedagógiai koncepció tanulmányozása és adaptációja révén ma is a nemzetközi zenepedagógia fókuszában van a magyar zenekultúra, mégis komoly aggodalmat kelt, hogy a mai magyar közoktatásban a Kodály elveire alapuló nevelés teljes mértékben, eltűnőben van. Bár a zenei elitképzés komoly eredményeket mutat fel mind hazai, mind nemzetközi téren, a társadalom egészének zenei nevelését célul kitűző Kodály-koncepció fokozatosan kiszorul az oktatás mindennapjaiból.

Bár a felmerülő nehézségek és a kedvezőtlen társadalmi folyamatok napjainkban nagyban gátolják a nemzet széles rétegeinek igényes zenei nevelését, ennek ellenére nem szabad elfelejtenünk, hogy a Kodály által lefektetett zenepedagógia továbbra is a kezünkben van, itt él a mindennapjainkban. Kodálynak a maga idejében, dacolva a kor vezető zeneoktatási felfogásával szinte semmiből, a paraszti kultúra mély rétegéből kellett „előásnia” a magyar zenei örökséget, aminek felhasználásával egyedi, a társadalom széleskörű nevelésére alkalmas zenepedagógiát hívott életre. A ma zenepedagógusainak nincs más dolga, mint a Kodály-koncepció alapelveire építve és saját tapasztalatait felhasználva megtalálni a maga útját, ami a nemzet kulturális felemelkedését szolgálja. Végezetül álljanak itt Kodály Zoltán 1936-ban írott sorai, amelyek napjainkban talán aktuálisabbak, mint valaha:

„Mi lesz a jövő? Tündérkert vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkáskéz. Elég kiművelt karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni. Mint az egész ország léte: a dalosügyé is attól függ, tudunk-e magyarabbá s egyszersmind európaibbá válni. […] Lesz-e elég művelt karvezetőnk, aki meglátja, mi köthet egyedül minket Európához? – A kultúra közössége, mely minden nemzet nagy alkotóinak, a nagy alkotók nemes anyagból, időálló formába öntött műveinek nálunk is állandó otthont ad. […] A talaj forrong a tavaszi termőerőktől. Munkára, kertészek!” [13]

[1] A felmérést a Népszabadság megrendelésére a Medián Közvéleménykutató Intézet készítette. Az adatfelvétel 2008. október 10. és 15. között készült Magyarország felnőtt népességét reprezentáló 1200 fős minta személyes megkeresésével. „Önarcképünk – amit a magyarokról tudni lehet” melléklet. Népszabadság 2008. 66. évfolyam, 300/1.

[2] K. Udvari Katalin: Psalmus Humanus. Ének-Zenei Általános Iskola Kecskemét, 1950. Budapest: Püski Kiadó, 2000, 91.

[4] Solymosi Tari Emőke: „» Psalmus Humanus «Hagyomány és megújulás a magyar zenei nevelésben”. Parlando 2002/6. 15-23. ide: 16.

[5] „Önarcképünk – amit a magyarokról tudni lehet” melléklet. Népszabadság 2008. 66. évfolyam, 300/1.

[6] Solymosi Tari Emőke: „ »Psalmus Humanus« Hagyomány és megújulás a magyar zenei nevelésben”. Parlando 2002/6. 15-23. ide: 16.

[7] Önarcképünk – amit a magyarokról tudni lehet” melléklet. Népszabadság 2008. 66. évfolyam, 300/1.

[10] Szokolay Sándor: „A kultúrateremtő Kodály Zoltán személyisége a XXI. Században”. Parlando 2007/6. 1–7. ide: 3.

[11] S. Szabó Márta: „A kodályi eszmék 21. századi állapotáról.” Parlando 2007/6. 8-12. ide: 12.

[12] Tóth Anna: „Saját ballagásukon sem énekelnek a diákok”. Népszabadság 1996. július 18.

[13] Kodály Zoltán: „Excelsior.” In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok III. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest: Argumentum Kiadó. 2007. 56-57.