Dr. FEHÉR ANIKÓ*

A Kodály-módszer

Ha a magyarságról beszélünk bárhol a világon, az elsők között kerül szóba e kifejezés. A névadó, Kodály Zoltán a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt. Szándékosan beszélek pusztán névadóról, hiszen a módszer megalkotója nem Kodály. Viszont egészen bizonyos, hogy nélküle nem született volna meg, illetve nem ebben a formában látott volna napvilágot a zenepedagógia e jelentős eredménye.

Mi is e módszer, pedagógia, szisztéma, koncepció vagy, ahogy manapság egyre többen nevezik: filozófia, eredeti nevén a „magyar módszer” lényege? Az átlagembernek nem jelent ez mást, mint az ún. szolmizáció használatát, azaz bizonyos skálafokokhoz bizonyos szótagok hozzárendelését. Ráadásul Kodály esetében mindez „relatíve” működik, azaz nem rezgésszámhoz, vagyis adott hangmagassághoz rendelünk hozzá egy-egy nevet, hanem a hangnak az adott hangsorban elfoglalt helyéhez, ezzel a hangnak a környező hangok alapján történő azonosítását is lehetővé téve. Ezáltal bármely hangra, mint alaphangra (a hangsor dallami és/vagy harmóniai szempontból legfontosabb, fundamentális hangjára) felépíthető a hétfokú hangsor.

Ehhez hozzá kell tenni: maga a szolmizáció nem Kodály találmánya, egy arezzói, itáliai bencés szerzetes találta ki a XI. században, a szótagokat egy

 

Ut queant.jpg

Szent János himnusz sorainak elejéről levéve. Tehát nem mai keletű dologról van szó, ezt az évszázadok alatt hol elővették, hol elfelejtették, hol így, hol úgy használták. Kodály a maga idejében új fényben láttatta, anyagot adott hozzá, azaz olyan, a pedagógiában alkalmazható dal- és gyakorlat-sort alkotott meg, illetve ajánlott, amelynek segítségével ez a rendszer könnyedén és élményszerűen megtanulható. Ezek a pedagógiai célzatú, de gyakran ezen messze túlmutató jelentőségű zenei gyakorlatok, egy- és kétszólamú kis remekművek (Bicinia Hungarica, Ötfokú zene, 333 olvasógyakorlat, 33 kétszólamú énekgyakorlat, stb.). Mellé tette még a John Spencer Curwen által a XIX. században kialakított kézjeles rendszert, ahol mozdulat is segíti az adott skálahang rögzítését. Nem beszélve a 20-as években indult, Kodály által alkotott  elsősorban gyermekkari irodalomról, mely a módszer másik oldalát erősíti: örömöt találni a muzsikálásban, művészetet alkotni tanulás közben.

Mindez megtanulható – aztán túl kell lépni rajta. A szolmizáció sosem cél (legfeljebb tanulásának elején), hanem eszköz. A cél maga a zenei írás és olvasás. Eszköz tehát a relatív szolmizáció, valamint a magyar népzene, mint hatalmas kincsestár.

A relatív szolmizáció igen régen használatos a zeneoktatásban. Sarah Ann Glover (1785–1867) angol énektanár már használta az ún. funkcionális szolmizációt. A Manual of the Norwich Sol-fa System: For Teaching Singing in Schools and Classes (A norwichi szolfézs kézikönyve: iskolai énektanítás) című munkája 1835-ben jelent meg. John Curwen (1816–1880) szintén a tonic sol-fa módszer követője. Curwen a szolmizációs kezdőbetűket használja a vonalrendszer elhagyásával a hangmagasságok jelölésére. Ő vezette be a kézjelek használatát. Így a zenei hangmagasságok mozdulathoz, illetve kéztartáshoz is kötődnek, de a hang magasságát is mutatják a kéz magasabban, illetve mélyebben tartásával, és így a dallam vonalát is megrajzolják. Relatív szolmizációs jelekkel ellátott kottáiból munkáskórusok énekeltek oratóriumokat. Émile-Joseph-Maurice Chevé (1804–1864) francia zenész, eredetileg sebész a szolmizációs hangokat fokjelölésként alkalmazta. Hangjegyek pótlására számokat is használt. Ő vezette be a ritmusneveket, melyek szintén a kottaolvasás gyors megtanítását segítik.

Tudni kell, hogy abban az időszakban, amikor Kodály előállt új módszerével, a világ más pontjain többen is próbálkoztak különféle zeneoktatási, illetve a kottaolvasás megtanítását segítő lehetőségekkel. Többek között Carl Andreas Eitz (1848–1924) német matematikus és zenetanár, vagy Agnes Hundoegger (1858–1927) a Tonika-Do-Methode nevű rendszerrel Németországban. Emile Jaques-Dalcroze (1865–1950) svájci francia zeneszerző, zenetanár a merev szolfézstanítást kívánta oldani az érzetekre és az érzésekre való hatással. A „Dalcroze–euritmia” nem más, mint ritmikus torna, mozgás, melyben „a zene segítségével összhangba hozza az egyén értelmi és testi képességeit.

Edgar Willems (1890–1978) flamand zenepedagógus négy fejlődési fokot tartalmazó programja a hallás-, ritmus- és improvizációs érzék fejlesztésére épül. Énekléssel, kottaolvasással és kifejező vagy ritmikus mozgásokkal nevel zenehallgatóvá. Lényeges vonása a szülőkkel való intenzív kapcsolat. Shinichi Suzuki (1898–1998) módszertanának lényege a kisgyermekek csoportos hangszertanítása, szintén a szülő bevonásával. Fritz Jöde (1887–1970) német zenepedagógus, ifjúsági mozgalmi aktivista ún. nyitott énekórákat, éneklő utazásokat tartott. „A zene velünk született, és nem azt akarja, hogy tudják és birtokolják, hanem élni akar tartotta Leo Kestenberg (1882–1962). Létrehozta a Volksschule iskolatípusát, később Jödével egyház- és iskolazenei akadémiát alapított. „A művészet csakis ott fejti ki megváltó hatását, ahol a művészi eseményben aktív és szenvedélyes a részvétel” – vallotta.

Kodály gondolkodásmódjának azonban van egy speciális eleme: „A zenével nemcsak zenét tanulunk.” Valamint: „Eddig az iskola azt mondta a népnek ’amit te tudsz, az semmi. Feledd el, verd ki a fejedből. Majd én jobbra tanítalak.’ Mi azt mondjuk a népnek: ’Amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. … Becsüld meg, … mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz.’” Kodály új értelmet, modern szerepet adott a népdalnak azzal, hogy tananyaggá tette. Segítette ezt az átértelmezést az a számos kórusmű, zenei alkotás, melynek alapja a magyar népdal, amely így a Kodály által rátett ruhában megállta a helyét bármely színpadon, szinte bármilyen zenei környezetben.

Mi ez, ha nem forradalmi tett? Az eddig csak írástudatlan, saját faluja határát át nem lépő, klasszikus értelemben véve műveletlen – ám a világ dolgaiban igen jártas, éles eszű, kifinomult esztétikájú magyar paraszt kultúrája, művészete – immár a világ közkincsévé lett. Iskolázott, művelt főket zavarba hozó szépség: egyszerű, pár hangból, pár szótagból álló, mégis leírható, precíz rendet mutató dalok ezek, amikre mint erős alapokra, sziklára épülhet egy ország művészeti ideálja. (Talán ezért is alapította az első, az ő metódusa alapjain működő zenei általános iskoláját vidéken, Kecskeméten a XX. század közepén. Fontosabbnak tartotta a vidék fejlesztését sok fővárosi, elitkultúrát közvetítő intézmény tündöklésénél.)

A relatív szolmizáció mellett fontos pillére a módszertannak tehát a népdal. Minden országban a saját zenei anyanyelv, nálunk a magyar.

Felmerül a kérdés: miért pont a magyar népdalt választotta Kodály metódusa alapjául? Hisz választhatott volna anyagot a világirodalomból, híres szerzők híres és kipróbált dallamaiból. Ő maga is írhatott volna kis darabokat. (Ezt meg is tette, de nem kizárólagosan.) Ő azonban tudta: a magyar népdalban oly erő és szépség van, amely felülmúlhatatlan. És ezzel semmiképp sem mondjuk azt, hogy más nép zenéje ne lenne hasonlóan szép. De nekünk ez a legközelebbi, mert a miénk, számunkra a legkönnyebben emészthető és szerethető.

Maga a módszer, melyről beszélünk, Kodály agyából pattant ki, de tényszerűen és a gyakorlatban Ádám Jenő zeneszerző, zenepedagógus írta le. Kodály Ádámot többször is biztatta erre, de 1942-ben a szó szoros értelmében elküldte Galyatetőre saját nyaralójába, hogy írja le a metódust. Ekkor születtek a Szó-mi füzetek, a Módszeres énekoktatás a relatív szolmizáció alapján c. művek. Ezeket követték az Ének-zene tankönyvek. A módszertani könyvön kívül mindegyiken ott szerepel – mégpedig az első helyen – Kodály neve. Pedig azok a valóságban, teljes mértékben az ábrákkal, rajz-tervekkel együtt Ádám művei. Kodály ezt hagyta, és így is élnek az utókor emlékezetében: Kodály-Ádám munkái. Ádám Jenő 1982-ben hunyt el méltatlanul elfeledve, szomorúan, mellőzve, árnyékban. Munkássága – mely igaz, Kodály nélkül talán nem jött volna létre – egy nemzetet tanított meg a zenével élni. Ideje jön az emlékezésnek!

Az ének-zene órák lényege a lelket felemelő, élményt és jóérzést adó, biztonságos és szép éneklés lenne. Teli tüdőből, a bajokat beletemetve, hangosan kellene szárnyalnia a kamaszhangoknak, hogy jobban érezzék magukat. Aztán ezen élmények mentén szépen besétálhatnának a zenei magas kultúra birodalmába, hiszen nem kell a pentatóniánál, a népdalnál megállni. Következhet a zeneirodalom, a klasszikus művek, melyek jól megalapozva, a tudást újabb élményekkel gazdagítják, másfajta tudást adnak. Mert alapjaiban azonos a kettő: esztétikum és érzelem. Ha még ezt is mellétesszük: „Az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat. Egész embert mozgat, nemcsak egy-egy részét” – írja Kodály, világossá válik, a zene nemcsak a hallási funkciókat mozgatja, rengeteg lelki hatása van. Ma már köztudott dolog, hogy a muzsika segítségével olyan zárt pszichéjű, rendellenesen rezdülő beteg emberek világába is be lehet jutni, akik e nélkül akár egy életen át önmaguk foglyai lennének. A zeneterápia lassanként elfogadott és ajánlott segédeszköze lett a nyitott gondolkodású pszichológusoknak. Csupán az énekkel és a zenével okosan bánni tudó szakember kell hozzá.

Sokan és sokfelé beszélnek manapság az oktatási rendszer problémáiról. Gyakran felmerül az énekórák számának csökkentése. Én a Kodály által is idézett Berzsenyi sorral válaszolok erre: „Nem sokaság, hanem lélek…” Nem az órák száma, hanem minősége számít. Hiába van számtalan óra, ha a tanár, tanító nem tud vele mit kezdeni. Kevés órában csodálatos dolgokat mutatni: ez lenne az igazi. Ehhez pedig magasan képzett és magasan elkötelezett tanárok kellenek, akik nemcsak zeneileg, de emberileg is magas szinten állnak, a néprajzban és egyéb tudományokban is jártasak. Mindezt pedig időben, kicsi gyermekkorban lehet csak elkezdeni.

Az általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes ember... Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét... A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban” (Kodály).

/ Forrás: www.feheraniko.hu /

 

 

 



* A szerző a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneismeret szak – népzene tárgy) tanára) és a Magyar Rádió ZRT népzenei és világzenei programszerkesztője. A doktori fokozatot a LFZE-en (DLA) 2008-ban szerezte meg. Folyóiratunk rendszeres munkatársa.