Kovács Ilona

Dohnányi Ernő és Beethoven zongoraszonátái

A zeneszerző születésének 135. évfordulójára

 

„Mint zongoraművész, kétségkívül a ma élők legnagyobbja közé tartozik. Játékát nem az üres, fülkápráztató virtuózitás jellemzi, hanem a legmélyebb, legigazibb poézis, mely azonban erővel és nagyvonalúsággal is tud párosulni. Ezek a kvalitások teszik őt a jelenkornak talán legnagyobb Beethoven-, Schubert- és Schumann-interpretálójává.” (Bartók Béla)[1]

 

A bécsi klasszika három óriásával bensőséges kapcsolatot ápolt Dohnányi Ernő (1877-1960), de közülük talán mégis Ludwig van Beethoven állt hozzá a legközelebb. Nem véletlen, hogy a korszak egyik legnagyobb Beethoven-előadójának tartották. Papp Viktor 1927-ben írott Dohnányi életrajzában így fogalmazott: „Dohnányi, a hangok főpapja, Beethovennek, a hangok istenének szavát prédikálja.”[2] Jellemző módon egy korabeli költemény is éppen a zongoraművész-Dohnányi Bach- és Beethoven-játékára reflektált, melyet a fenti könyv idéz:

Ő benne Bach mély hangzat-erkölcse, / Ő most a zenének e hőse, e bölcse; / Benne Beethoven a titán, / Kinél nem állott még e földön / Ahhoz, ki Áldott és Él Örökkön, / Közelebb senki tán;[3]

 

     E szubjektív kortársi reflexióktól függetlenül a kutató az adatok, tények ismeretében meggyőződéssel állapíthatja meg: Dohnányi a 20. század egyik legjelentősebb Beethoven-interpretátora volt. Eme állítást nemcsak az általa előadott Beethoven-művek meggyőző aránya támasztja alá, hanem az is, hogy pályája kezdetétől Beethoven kevéssé ismert kompozícióinak előadására is vállalkozott, még akkor is, ha missziónak tekinthető vállalkozásai a konzervatív közönség, sőt a kritikusok körében sem arattak sikereket. New Yorkban írták egy koncertje után, a G-dúr rondo a capriccióról (op. 129): „ezt a darabot igazán nem volt érdemes eljátszani, […] Beethoven már idejét múlta”[4]. Válaszképpen ezt a művet ötvenötször játszotta el 1897 és 1920 között. (Utoljára 1948-ban tűzte műsorára június 4-én Montevideóban, és június 26-án Porto Alegrében.)

Említhetnénk a zongoraszonáták vagy a zongoraversenyek példáját is, mindkét műfajban a kevéssé népszerűek vezetik programjaiban a listát. Dohnányi egy időskori visszaemlékezése szerint kilenc-tíz éves korában laprólolvasásai során már Beethoven összes szonátáját játszotta. „Ha egyszer belekezd az ember a szonátákba, azt ugyanúgy nem lehet abbahagyni, mint egy izgalmas könyvet!” – nyilatkozta egy alkalommal.[5] A 20. század elején pedig a B-dúr zongoraversenyt (op. 19) nemcsak Skandináviában, de több német városban is Dohnányi mutatta be elsőként.[6]

     Világhírnevének kezdetét is egy Beethoven-koncertnek, a G-dúr zongoraversenynek (op. 58) köszönhette. Sorsdöntőnek bizonyult ugyanis Dohnányi berlini találkozása Richter János karmesterrel, aki – megismerve az ifjú zongoraművész képességeit – budapesti filharmóniai koncertjére szólistának hívta meg. Az 1897. november 17-i hangversenyt egy kritika így írta le:

A művészt, Dohnányi Ernőt, művészetéből, sőt mi több, hiréből is már jól ismerjük. […] Ma Beethoven G-dúr zongorahangversenyét játszotta zenekiséret mellett. Dicsérhetjük-e jobban Dohnányit, ha azt mondjuk: érti a mestert és meg tudja értetni a közönséggel is? Aczélos ujjai technikai nehézséget nem ismernek, játékában erő, kifejezés, lendület van, gondolkozik, érez, beszél a legnagyobb és legközvetlenebb ékesszólással s mindezt a billentyűk hideg, érzéketlen nyelvén. [...] Az, a mit ma Dohnányi nyújtott, a legtöbb és legszebb, a mit a kiforratlan lángész e nemben nyújthat. Mai sikere után biztosak vagyunk abban, hogy Dohnányiról még sokat fogunk beszélni s még többet hallani. [Egyetértés, f. k. aláírással]

 

     1898. október 24-én, a második közös koncerten, Londonban Dohnányi ismét Beethoven G-dúr koncertjét játszotta. Ez a fellépés a nemzetközi karrier kezdetének tekinthető. A londoni lapok egyöntetű elismeréssel írtak Dohnányi szerepléséről:

Dohnányi Ernő úr bemutatkozásul Beethoven G-dúr zongoraversenyét választotta. Dohnányi úrnak különleges billentése van, a legtökéletesebb mestere minden hangulat kifejezésének, és hibátlan technika birtokosa. A zenekar jól kísért, az előadás egésze páratlanul jó volt, a szólistát nem kevesebb, mint ötször tapsolták vissza a színpadra a hangverseny végén.[7]

Különleges érdeklődés volt érezhető a fiatal magyar zongorista, Dohnányi Ernő angliai bemutatkozásakor, aki — bár nem több, mint huszonegy éves — számos fontos művet írt és előadóként rangos helyet vívott ki magának a kontinensen. Ennek megfelelően nagyok voltak az elvárások, és természetesen nem csalódtunk. Az ifjú — aki koránál fiatalabbnak néz ki — máris mestere hangszerének; különlegesen gyönyörű billentése van, stílusa nem affektáló és bensőséges.[8]

A tegnap esti Richter-hangverseny legérdekesebb eseménye Dohnányi Ernő úr megjelenése volt, aki angliai bemutatkozására Beethoven 4. zongoraversenyét választotta. Az újonnan jött nem tartozik ahhoz az iskolához, melynek Paderewski, Rosenthal, d’Albert és Sophie Menter oly népszerű képviselői. Játéka közben soha nem aggódunk a zongora épsége miatt, ő maga is olyan csendes, ahogy játéka is keróli a szenzáció hajhászást. Inkább cirógatja hangszerét, inkább mintsem harcolna vele. A népszerű zongoraverseny interpretációja ízléses és kifejező volt, az előadásmód tiszta és kidolgozott.[9]

 

Dohnányi Ernő élete végéigjátszott Beethoven-műveket. Kiemelkedő pályáján az 1920. október 4-től kezdődött nagy művészi vállalkozása, melynek során Beethoven születésének 150. évfordulóján a bonni mester összes zongoraszonátáját, jelentősebb variációit és karakterdarabjait előadta. Ám nemcsak a zongoraműveket állította a figyelem középpontjába: a kamaraműveket Waldbauer Imrével és Kerpely Jenővel játszotta, valamint Beethoven kevéssé ismert zenekari műveit vezényelte a Filharmóniai Társaság élén.[10] E kiemelkedő teljesítményre egész addigi pályafutása során készült, mígnem 1920-ban, a Beethoven-év során megvalósította. 1927-ben, a zeneszerző halálának 100. évfordulójára még nagyobb szabású megemlékezéssel adózott Beethoven emléke előtt.[11]

Utoljára 1947-ben, a bécsi Mozart-Saal dobogóján játszhatta el még egyszer sorozatban Beethoven mind a harminckét szonátáját (1. táblázat). A kritikusok egyöntetűen méltatták a vállalkozás jelentőségét és a 20. század egyik legnagyobb Beethoven-előadójának művészi teljesítményét.[12]

 

 

1946. november 30. — december 17. Bécs, Mozart-Saal

 

1946. nov. 30.

d-moll (op. 31/2), G-dúr (op. 79), cisz-moll (op. 27/2) // A-dúr (op. 101), C-dúr (op. 2/3)

1946. dec. 3.

c-moll (op. 13), Fisz-dúr (op. 78) // B-dúr (op. 106) // Esz-dúr (op. 31/3)

1946. dec. 8.

Esz-dúr (op. 27/1), G-dúr (op. 14/2) // Asz-dúr (op. 26), E-dúr (op. 109), // C-dúr (op. 53)

1946. dec. 11.

B-dúr (op. 22) // D-dúr (op. 10/3), Asz-dúr (op. 110) // f-moll (op. 57)

1946. dec. 14.

D-dúr (op. 28), F-dúr (op. 10/2) // c-moll (op. 111) // G-dúr (op. 31/1)

1946. dec. 15.

Esz-dúr (op. 7) // c-moll (op. 10/1), G-dúr (op. 49/2), e-moll (op. 90) // A-dúr (op. 2/2)

1946. dec. 17.

f-moll (op. 2/1) // E-dúr (op. 14/1)

 

1. táblázat, A „Beethoven-összes” utoljára a harminckét zongoraszonáta sorozata Bécsben

     A szavak helyett inkább a magát zenében kifejező Dohnányitól különösen értékes Beethoven zongoraszonátáiról tartott előadásának fennmaradt szövege, mely a harmadik feleség, Zachár Ilona férjéről írott életrajzi kötetének függelékében található. (Jelen fordítás alapja a Londonban, a British Libraryban található példány Ilona von Dohnányi: The Life of Ernst von Dohnányi (BL, Add. MS. 50,812, 128ff), illetve a James A. Gymes szerkesztette változat.[13]) Az angol nyelvű előadás – mely feltehetően 1955-ben, Madisonban (University of Wisconsin) hangzott el címe: „Romanticism in Beethoven's Pianoforte Sonatas”. Bár Beethoven szonátái adják a keretet, Dohnányi saját gondolatatait osztotta meg közönségével a zenéről, a bécsi klasszikáról, a szonátaformáról. Az előadás felbecsülhetetlen dokumentuma Dohnányi Ernő bécsi klasszikáról megfogalmazott esztétikájának.

 

* * * * *

 

Dohnányi Ernő: Romanticizmus Beethoven zongoraszonátáiban

 

Mielőtt előadásom témájára térnék, meg kell magyaráznom, mit jelent a romanticizmus. A  szó a „romance”-ból (verses költői elbeszélés) ered, melynek létrejötte a 17. században kezdődött, miután az epikai lovagi költészet hanyatlásnak indult.  A „romantikus” szót aztán számtalanszor különféle jelentésekben használták: individualizmusként, vallásos vagy nemzeti érzelemként, szentimentalizmusként, irracionalizmusként, idealizmusként, a költészet és művészet szabadságaként, de általánosságban a „klasszikus” szó ellentettjeként, ami mindig konzervatív szemléletet jelentett. A 18. század vége felé a különféle európai országokban a romantikus iskola a költészetben fejlődött. Eme iskola legfőbb fellegvára Németországban volt, ahol az úgynevezett Sturm und Drang időszakában az írók úgyszólván ünnepelték a túlzásokat.

A zenében a romantikus stíluson mindig a klasszikus stílus ellentétét értjük, a romantikus korszakon a Weber, Schumann, Chopin és mások által fémjelzett iskolát, egyszóval a 19. század zenéjét, míg a 18. század zenéjét klasszikusnak hívjuk. Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy nem abban az értelemben használom a klasszikus szót, amit oly sokan mások, akik azt hiszik, a klasszikus zene az a zene, amit nem értenek. „Klasszikuson” mindig a 18. század zenéjét értjük, melynek legnagyobb képviselői Haydn és Mozart voltak. 

A klasszika zenéje törvény és rend. A klasszikus zene szabályszerű alkotóelemekbe, szimmetrikus arányokba rendeződik, személytelen és objektív. A romantikus zene lazán összekapcsolódó szerkezetre, határozott személyes érzésekre épül, impulzív és szubjektív. A legkiválóbb klasszikus zeneszerző Mozart, a legjelentősebb romantikus Schumann és e két pólus között áll Beethoven. Az igazat megvallva Beethoven klasszikus és romantikus is egyszerre, olyannyira, hogy már halála után is – ha a klasszikáról és romantikáról esett szó –, mindkét párt magának követelte őt. Olyan tökéletesen kombinálta a szubjektív, személyes érzés kifejezését a klasszikus formák objektív építkezésével, amit nem lehet túlszárnyalni, és talán ezért is tiszteljük őt olyannyira, hogy a legtöbbünk szemében ő a „legnagyobb” zeneszerző; és talán ez lehetett az oka, amiért már életében oly nagyra becsülték. Ugyanis Beethoven nem tartozott azokhoz a szerzőkhöz, akiket tévesen ítéltek meg. Bár nem értették meg – elismerték.

Birtokomban van – helyesebben birtokomban volt – Johann Nepomuk Hummel Zongorametodikájának első kiadása. Hummel nagyszerű virtuóz volt, Mozart tanítványa és Beethoven kortársa. Hummel könyvében találtam egy hirdetést Beethoven összes művének előfizetésére, mely a következő szavakkal kezdődött: ”Beethoven! Sagt dieser Name nicht Alles? Sagt er nicht: Grösster Componist aller Zeiten?”  (Beethoven! Nem mond el ez a név mindent? Nem azt mondja: Minden idők legnagyobb zeneszerzője?) Elképesztő szavak, ha belegondolunk, hogy Hummel műve 1828-ban, csupán egy évvel Beethoven halála után jelent meg.

De térjünk a tárgyunkra. Beethoven zenéjének romantikus alkotóelemei leginkább a zongoraszonátáiban mutatkoznak meg, ahol legbensőbb lelkét a legkönnyebben önthette ki, míg a szimfóniákban természetesen sokkal tárgyilagosabbnak és általánosabbnak kellett lennie. Három korszakot különböztetünk meg Beethoven zenéjében: az elsőben még Haydn és Mozart befolyása alatt találjuk Beethovent, bár már megmutatja saját személyiségét is. Az a törekvés, hogy a szonátaforma sémáját különösen az úgynevezett kidolgozási részben és a codában kiterjessze, meglehetősen jellemző Beethovenre. Ám ebből az időszakból származó műveiben alig találunk romantikus stílusjegyeket, ezek még minden tekintetben klasszikusak. A második korszak már sokkal személyesebb, és megmutatkoznak benne azok a jellegzetességek, melyek már a romantikus iskola sajátjai. A harmadik és utolsó periódus zenéje – anélkül, hogy elvetné a klasszikus formákat – teljes egészében a személyes érzelmek hatása alá került. Itt Beethoven már teljesen romantikussá vált.

Most nem akarunk az első, klasszikus korszakkal foglalkozni, bár az e csoporthoz tartozó op. 13-as szonáta, az úgynevezett Pathetique már hordoz magában romantikus stílusjegyeket. Menjünk inkább az op. 27-es két szonátára, az Esz-dúr és a cisz-moll (Holdfény) szonátára, hogy felleljük Beethovent a romantika mezején. Beethoven bizonyára érezte, hogy e szonátáknak már nem sok közük van a klasszikus szonátákhoz, mivel nem vette magának a bátorságot csupán szonátáknak nevezni e műveket, hanem mindkettőhöz ezt írta: „Sonata quasi una fantasia”. Különösen a második, a Holdfény ragadta meg a világ figyelmét.  Nem alaptalanul, hiszen ez Beethoven egyik legnagyszerűbb kompozíciója. Természetesen semmi köze a holdfényhez, és azok a történetek, melyek hozzá kötődnek, pusztán legendák. Mindazonáltal, maga a zene az első tétel alkonyati hangulatot idéző kezdetétől a kirobbanó zárótétel végéig telve van szenvedéllyel és teljesen romantikus.

A romantika világosan szembetűnő következő példája a d-moll szonáta első tétele (op. 31/2). A tétel két ütem „largo”-val kezdődik, mely úgy hangzik, mint egy kérdés. E két ütemet egy viharos passzázs követi és megkezdődik a konfliktus. Az egész tétel drámai, ám szigorúan szonátaformában. Amikor a visszatéréshez érünk, egy recitativo kerül a két largo-ütem és a viharos passzázs közé. Mit akart ezzel Beethoven? Szinte arra késztet, hogy szavakat helyezzünk a recitativo hangjai alá, de a szavak soha nem tudják megmagyarázni a zenét. A zene a gondolat nyelve, ami nem fejezhető ki szavakkal. Schumann fisz-moll szonátája szintén tartalmaz recitativót, amit bár könnyebben lehet magyarázni, mivel a szonátát Schumann Clarának ajánlotta, így ez a recitativo minden valószínűség szerint egy Robert és Clara közti párbeszéd.

A következő szonáta, mely megérdemli a „romantikus” címkét, az f-moll (Appassionata) szonáta (op. 57), mely talán Beethoven legdrámaibb műve. Még a moll végződésű, nyugtalan lassú tétel is tele van drámai elemekkel. Figyelemre méltó, hogy az ezt megelőző nagy szonáta, a Waldstein (op. 53) alig tartalmaz romantikus elemeket. Ez a szonáta, mint ahogy a C-dúr szonáta is (op. 2/3) nyilvánvalóan zongoraszerű virtuóz irányt mutat.

     A Fisz-dúr szonátával (op. 78) megérkezünk Beethoven utolsó periódusához. Itt minden személyes, minden megnyilatkozás. Itt Beethoven a költő: a „Les adieux” szonáta (op. 81/a) kivételével (ami programzene) mindegyik szonáta a romantikus iskolához tartozik, vagy helyesebben: megalapozzák azt. Itt van az ösvény, amit Schumann követett, csakhogy ő nem volt elég alkalmas arra, hogy a nagyobb formák szimmetrikus építkezését fenntartsa. Ez az oka annak, hogy Schumann a kisebb formákat kedvelte. Beethoven ugyanis még a legromantikusabb tételeiben is megtartja a klasszikus formákat. Ebben áll nagyszerűsége. Szintén figyelemre méltó - ami benső felfedés zenéjében -, hogy a nemzetközileg használt olasz tempójelzések helyett német utasításokat kezdett használni, mint Schumann. Például az op. 90-es E-dúr szonátában: „Mit Lebhaftkeit und durchaus mit Empfindung und Ausdruck” (Élénken és mindvégig érzéssel és kifejezéssel). Nem Schumann-szerűen hangzik-e ez? El tudnák képzelni ezeket a szavakat egy klasszikus kompozícióban?

És mit mondhatnék a három utolsó szonátáról? Tele vannak romanticizmussal, tele poétikával. És nincs szó, ami kifejezné, mi mindent tárnak fel e művek. Habár Hans von Bülow, az ünnepelt Beethoven-előadó, az op. 111-es [c-moll] szonáta két tételét „Sansara és Nirvana”-ként, vagy „lázadás és beletörődés”-ként jellemezte, de amit ez a szonáta elmond nekünk, még mindig nagyon messze van e fogalmaktól. Hasonlítsuk össze e szonáta három tételét egy klasszikus szonáta három tételével.[14] Itt az első tétel olyan, mint egy fantázia, a klasszikus szonáta hagyományos allegro,[15] a második tétel itt ideges, izgatott prestissimo, amott nyugodt andante, a harmadik tétel itt adagio variációkkal, ott rondo. Micsoda különbség! És milyen különbség van Beethoven első és utolsó korszaka között!

Fordította: Kovács Ilona

 



[1]Bartók Béla, A magyarországi modern zenéről. Documenta Bartókiana V. Somfai László: Vierzehn Bartók-Schriften. (Budapest: Zeneműkiadó, 1977), 114-120 és 129-133.

[2]Papp Viktor, Dohnányi Ernő. (Budapest: Stádium, 1927), 4.

[3]Részlet Kozma Andor: "Dohnányi-hangverseny" című verséből, in: Papp Viktor, i. m. 56.

[4] Idézi Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő. (Budapest: Zeneműkiadó, 1971), 58; (Budapest: Nap Kiadó, 22002), 96. A továbbiakban a második kiadás oldalszámaira hivatkozom.

[5] Vázsonyi, 26.

[6] Vázsonyi, 116.

[7]A Morning Advertiser (1898. október 25.) kritikájának részlete Dohnányi 1898. október 24-i hangversenyéről.

[8]A Musical News (1898. október 25.) kritikájának részlete az 1898. október 24-i hangversenyről.

[9]A Daily Chronicle (1898. október 25.) kritikájának részlete az 1898. október 24-i hangversenyről.

[10] 1920. október 8-án a Karfantáziát (op. 86), melyben ő is közreműködött és a C-dúr misét (op. 85).

[11] Részletesen lásd: Kovács Ilona, „Dohnányi Ernő zongoraművészi pályája, II. rész: 1921-1944”, Dohnányi Évkönyv 2006/7, Sz. Farkas Márta és Gombos László (szerk.), (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2007), 306-360, ide: 313-316.

 

[12] „Beethoven összes zongoraszonátájának előadását még manapság is örvendetes kulturális feladatnak érezzük, ami hangversenyközönségünk fölcsigázott érdeklődéséből is kitűnik. Különösen akkor, ha egy Dohnányi Ernő-nagyságú művész formáló akarata ezeket a pianisztikus óriásépületeket a legmagasabb szellemi-zenei tartalomból kelti hangzó életre.” P.L., „Dohnányi spielt Beethoven” Wiener Kurier, 1946. december 2. Egy az első három estet összegző recenzió írójára pedig az op. 27/2, az op. 26 és mindenekelőtt az op. 53 előadása tette a legnagyobb hatást. Lásd „Konzerte. Ernst von Dohnányi: Beethoven-Zyklus” Weltpresse, 1946. december 11.

[13] James A. Grymes (ed.), Ilona von Dohnányi, Ernst von Dohnányi. A Song of Life (Bloomington: Indiana University Press, 2000), 217-219.

[14] Az op. 111-es c-moll szonátának valójában két tétele van: az I. tétel Maestoso – Allegro con brio ed appassionato; a II. tétel Arietta. Adagio molto, semplice e cantabile

[15] Dohnányi itt minden bizonnyal a tétel formájára gondolt: a szonátaformát allegro-formaként is szokás nevezni.