Operaházi morzsák

Mefistofele tragédiája

Arrigo Boito (1842-1918) neve leginkább Verdi késői operáinak — az Otellónak és a Falstaffnak — szövegkönyvírójaként forog a köztudatban. A lelkes operarajongók esetleg azt is számon tartják, hogy Ponchielli Gioconda című operájának szövegkönyvét is ő jegyezte. Azonban mégsem csak az utókor hálátlanságát mutatja, hogy Boito számára mégis inkább librettók írójaként termett babér a dalszínházakban. Már kortársa, a híres kottakiadó Giulio Ricordi is eképp fordult a zeneszerzőhöz: „Költő, kiváló irodalmár lesz belőled, de operaszerző soha!” Pedig Boito mindent megtett, hogy mint komponista is bevonuljon a zenetörténet halhatatlanjainak pantheonjába. Első nagyobb műve témájául Faust széles körben ismert, és többek által is feldolgozott legendáját választotta. Példaképéhez, Wagnerhez hasonlóan a szövegkönyvet sem bízta másra, azt is ő maga írta. Az 1868-as milánói premier azonban mégis csúfos bukáshoz vezetett, amiben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy — ideáljához hasonlóan — túlméretezte művét: a több mint hat órás, monstre kompozíció túlságosan is próbára tette a közönség türelmét. Pedig — ahogy azt a műsorfüzetben is olvashatjuk — „Boito olyan zenei reformot akart végrehajtani, amely megváltja az olasz operát a konvencióktól és a felületességtől. Azt akarta, hogy Itália tanuljon a wagneri leckéből, és hogy ne zárkózzék el a beethoveni szimfonizmus elől.” A fiaskó újabb munkára sarkallta a komponistát: átalakította, leegyszerűsítette a dalművet, mely 1875-ben, immár Bolognában megérdemelt sikert aratott. Ahogy G. B. Show egy 1889-es méltatásában jellemezte a művet: „Gounod muzsikát költött a Fausthoz, Boito megzenésítette a Faustot.” S bár a legtöbb Faust-feldolgozáshoz képest többletet ad Boito azzal, hogy Goethe művének második részéből is felhasznált részeket, mégsem vált az állandó operarepertoár részévé a darab. Magyarországon legalábbis semmiképp. A kompozíciót 1886-ban hallhatta először a budapesti közönség, majd az 1970-es években a Margitszigeten, s végül 1997-ben Szegeden szólalt meg a Mefistofele. Ez utóbbit a mostani felújításhoz hasonlóan szintén Kovalik Balázs rendezte.

Kovaliknak tehát minimum tizenhárom éve volt, hogy Szeged után érlelje, finomítsa magában Boito művét. Elképzeléseihez sok embert mozgat a színpadon: a főszereplők mellett mintegy százfős felnőtt-, húszfős gyerekkórust, valamint nagy létszámú balettkart. A nagy apparátus szükséges is, hisz a rendezés hatalmas tablókat vonultat fel, hogy Boito balladisztikus közlésformáit látványos jelenekkel öltöztesse fel. Ebben központi szerepet játszik egy dupla spirált formázó állványzat, ami körül a cselekmény játszódik. Nemcsak a formája hordoz többletjelentést, de neon megvilágítása is nagyban hozzájárul az előadás színszimbolikájának kiteljesítéséhez.

Már a mennyországi prológus — a szeráfok, kerubok, angyalok táncával, zenéjével és énekével — megidézi az egész előadás koncepciójára jellemző kettősséget. Itt még inkább hangsúlyt kap a különböző szintek, a látványos színpadgépezettel létrehozható mélységek és magasságok érzékeltetése. Később a kettősség szimbolikus és filozofikus értelmet nyer, és a szereplők jellemábrázolásában teljesedik ki. Ahogy Mephisto mondja önmagáról: ő annak az erőnek a része, amely létrehozta a teremtést, amelyik mindig ellentmond, és ezzel megtermékenyít; aki mindig rosszat akar, mégis a jót szüli meg általa. Kovalik sok szimbólummal dolgozik, melynek minden egyes elemét alaposan átgondolta. Modern ruhákban játszatja szereplőit (talán csak Margit jelmezei és az őt körülvevő tárgyak, például egy retro televízió, konzervatívabbak), dominál a piros szín a két férfifőszereplő jelmezénél, amire a 2. felvonásbeli Margit-jelenet börtönbeli vértócsája ad majd szimmetriát. Rendkívül látványos a Walpurgis-éj tömegjelenete („Borral, szerelemmel eltelni sosem kell; Minden pohárnak más a zamatja, Minden leánynak Más a varázsa, S a mámor, az édes mámor Létünk megaranyozza! — ahogy ugyanezt Madách is megfogalmazza Az ember tragédiájában). Némi politikai felhang is beszüremlett, mikor Mefistofele az Európai Unió zászlajából kanyarintott magának köpönyeget, s közben az egész világ feletti uralmáról énekelt. A szimbolika szempontjából a görög jelenetek voltak talán a legkevésbé sikerültek. Erőltetettnek és értelmezhetetlennek találtam a kéken világító szoláriumszerű teknőket, melyekbe először beleállt Elena és Faust, később ezeket az énekesekkel együtt vízszintesre döntötték, majd egy odaállított magas lépcsőn kellett kimászniuk belőle. Nem véletlenül idéztem fentebb Madáchot: e felvonásban műanyag gömbökbe zárt emberek és a falanszter jelleg (is) egy korábbi Az ember tragédiája-rendezésre emlékeztetett.

Az énekeseket a zenei megformálásért maximális elismerés illeti, annál is inkább, mert a szokástól eltérően ezúttal délelőtt 11-től 1/3-ig kellett időzíteniük csúcsformájukat. Mefistofelét a fiatal Bretz Gábor alakította. „Hozta” a karaktert, de mind hangilag, mind alakításban lehet még érlelni a szerepen. Faustot Fekete Attila keltette életre, kiváló hangtechnikával, meggyőző színészi alakítással. Margit (és a görög színben Elena) megformálója Létay Kiss Gabriella volt. Értelmezésében Margit erkölcsileg akkor emelkedik a legmagasabbra, amikor mások szemében a legmélyebbre süllyed. Alakítása lenyűgöző volt a börtönjelenetben, csúcspontja az előadásnak. A mellékszerepekben Boncsér Gergely (Wagner-Nerone) és Pánczél Éva (Marta-Pantalis) járult hozzá a sikerhez. A zenekar — Kovács János vezényletével — mindvégig magas színvonalon teljesített, a kórus tagjainak pedig három óra elteltével is volt még energiájuk arra, hogy a zárójelenetben ruháik nagy részétől megszabadulva egy szál semmiben dicsőítsék a Jó ismételt győzedelmét a Gonosz felett. (Magyar Állami Operaház — 2010. szeptember 19.)

K. I.