Borbásné Köves Júliáról, Juci néniről*
Kis megszakításokkal 1962-től 1973-ig voltam a növendéke, 13 éves
koromtól zeneakadémiai zongora záróvizsgámig. A tanár-tanítványi viszony
elmúltával azonban később is, első munkahelyemig, férjhezmenetelemig, fiaim
születéséig jelen maradt az életemben. Halála előtt néhány hónappal 10 éves
Laci fiamat még növendékévé fogadta. Irántam érzett szeretetből, barátságból.
Ha behunyom a szemem, hozzátartozóim, családtagjaim legbelső körében tartom őt
számon.
Juci néni szeretetét azonban ki kellett érdemelni. Kemény munkával,
szorgalommal, gyakorlással, fegyelemmel. S ez időbe került. Maga mondta: „Három
év kell, hogy egy növendék igazán az enyém legyen.”
Zongoraóráin – ma már zenetörténészként tudom – a magyar zenepedagógia
legjobb hagyományait adta át növendékeinek. Nem középiskolás fokon. A legendás
Fodor Zeneiskola egyik nagy reménységeként, Tóth Árpád (1872-1932)
tanítványaként 1919-ben került a Zeneművészeti Főiskola zongora tanszékére.
1923-24-ben a főiskolai évkönyvek már Székely Arnold (1874-1958) növendékeként
emlegetik. Növendéktársai között ott van Fischer Anni, Földes Andor, Solti
György, Doráti Antal. Micsoda névsor! Székely Arnold ifjúkorában a Liszt-Erkel
tanítvány Thomán István, majd 1903-tól Busoni növendéke volt. Juci néni gyakran
emlegette, hogy az a zeneakadémista, aki Liszt és Erkel Zeneakadémiáján
tanulhat, a világ zenei életének fő áramába kapcsolódik. Az ő mestere Liszt
„növendék-unoka” volt, mondta, de ha már Lisztnél tartunk, csak egy pillanat,
és már ott is vagyunk a gyermek Lisztet köszöntő Beethoven csókjánál! – mondta
mosolyogva.
(Ez az órán hallott epizód gyakran eszembe jut, mikor magyar és külföldi
Liszt-kutatók komoly tudományos vitát rendeznek arról, volt-e alapja a legendás
Beethoven-Liszt csóknak. Juci néni volt a megmondhatója, hogy az ő generációja
számára ez a történet még az eleven hazai zenei hagyományból, bizonyosan Liszt
köréből származhatott.)
Egész lénye maga volt a tanítványai felé forduló szeretet, jóság,
elfogadás. 1967 után, a korábbi Fehérvári úti zeneiskolai órák szigorú
kötöttségéből kiszabadulva, már Stromfeld Aurél úti otthonába jártam,
magántanítványaként. Gyakran kávéval, kétszersülttel, eperdzsemmel várt, s
mialatt a konyhában a kávé kifolyt, már minden problémámat kikérdezte,
meghallgatta. Nem is tanárként, szinte szülőként, nagyszülőként igazított el az
élet ügyes-bajos dolgaiban. A felvételi előtt diák-korrepetitort keresett
azokhoz a területekhez, ahol úgy érezte, nehézségekkel küszködöm, további
segítségre van szükségem. Akkoriban már rendszeresen jártam a Nemzeti Könyvtár
különböző gyűjteményeibe, s készültem a zenetudományi szakra benyújtandó
dolgozatomra. Egy alkalommal szerét ejtette, és bemutatott Kecskeméti
Istvánnak, az OSZK Zeneműtára akkori legendás vezetőjének. Kecskeméti
érdeklődve hallgatta terveimet, majd a beszélgetés végén így köszönt el: „Sok
szerencsét. Ki tudja, talán egyszer Maga lesz a Zeneműtár vezetője.” – Hogy
évtizedekkel később Kecskeméti István jóslata bevált, abban Juci néninek
meghatározó szerepe volt.
Ma, egy másik életszakaszban – hasonló életkorban, mint amikor őt éppen
megismertem, éppúgy két unokával, nagycsaláddal a hátam mögött – hálával
gondolok Juci nénire, akitől oly sok jóságot kaptam. Akkor természetesnek
éreztem mindazt, amivel körülvett. Ma már tudom, hogy kegyelmi ajándékként
ritka kincset kaptam.
Szőnyiné
Szerző Katalin**