Zwolenszky Antal*

 

Kodály tanítványainak kapcsolata

a német iskolai zeneoktatással a harmincas években*

 

 

Előadásomban Kodály Zoltán és körének a két világháború közötti német is­kolai zeneoktatással kialakult kapcsolatával foglalkozom.

 

A kodályi koncepció előfutárai és forrásai után kutatva eljutottam a Werra folyó melletti Ludwigstein nevű várban létesített Archívumba. Itt őrzik az ún. Ju­gendbewegung [Ifjúsági mozgalom] összegyűjtött dokumentumait.[1] A német zenei nevelés neves alakjának, Fritz Jödenek a hagyatéka is ide került. E doku­mentumok között néhány érdekes magyar vonatkozású írást találtam, amelyek ta­lán alig ismeretes eseményekre utalnak. Vázolom az említett időszak idevágó vi­szonyait, de előadásom fő célja az említett dokumentumok rövid ismertetése.

Kodálynak és a hazai iskolai ének-zene oktatás megjavításán fáradozó körének két világháború közötti németországi kapcsolata nem vált közismertté, elsikkadt a szakirodalomban is, amit a későbbi történelmi konstelláció megmagyaráz.

 

A Weimari Köztársaság kb. 15 évét a világ általános köztudatában árnyékba borítja az első világháború előtti német császárság, és főleg a későbbi hitleri Németország agresszív politikája. Az első világháborúban Németország is sok életet vesztett, és ezen felül elvesztette katonai, és gazdasági hatalmát is. Gyarmatai más kezekbe kerültek és a császárság megszűnt. De régi kulturális tradíciói és különösen a német zeneművészet továbbra is mindenütt elismert érték maradt.

 

Már a Weimari Köztársaság első napjaiban az új szociáldemokrata hatalom fon­tos kulturális feladatokat bízott a párton kívüli orientalista tudósra, Carl Hein­rich Beckerre (1876-1933). Széleskörű művelődési reformpolitikát folytatott ő, mint utódja is, Adolf Grimme, mígnem a fasiszta hatalomátvétel megállította ezt a humánus értékeken nyugvó fejlődési vonalat.[2]

 

1920-ban az német tanítók országos gyűlésén kimondták, hogy nem csak az általános iskolai nevelést kell magasabb szintre emelni, hanem a mű­vészeteknek is nagyobb teret kell adni az iskolai életben. A tanítók ilyesfajta elképzeléseinek természetesen eszmetörténeti előzményei is voltak. A nyilván­való reformpedagógiai aspektusról itt nem beszélek. Annál inkább egy kevésbé ismert jelenségről. Még a századforduló idején a fiatalok természetben és romantikus ideákban, a felnőtt társadalomtól függetlenül kerestek szabadabb világot, örömet és megkönnyebbülést. Ő általuk alakult ki és terjedt el az ún. Wandervögel [Vándormadár] mozgalom. Ez a császárság szoros és szigorú rendjében sok fiatal számára, mint egy ellenpólusú élettér jelent meg. Közös összejöveteleiken az ének, zene és tánc nagy szerepet töltött be, de a testnevelés is fontos volt számukra. Egy 1905-ben megjelent daloskönyv »Des Wandervogels Liederbuch« [A Vándormadár daloskönyve] jól tükrözi világukat. Ebben sok nép-, diák- és tornászegyleti dal jelent meg. Egyszólamú melódiák voltak ezek, amihez legtöbbször egyszerűbb harmóniai kíséret tartozott. A kíséret szerepét általában a gitár és a lant kereszteződéséből született »Klampfe«-nek keresztelt hangszer vette át. A fiatalok számára nem igen volt fontos a kottához hű ének, sem a harmóniavilág kifinomítása. A Vándormadarak nyomán egy általános és széleskörű ifjúsági mozgalom alakult ki, mégpedig egyesületi keretekben, amit az utókor Jugendbewegung néven foglal össze. Mondani se kell, hogy a fasizmus bekebelezte az önálló ifjúsági mozgalmakat.

 

Már az első világháború utolsó éveiben megjelent egy másik, és speciálisan ze­nei-nevelési mozgalom, de ez már a felnőttek világból eredt. Jugendmusikbe­wegung [Ifjúsági zenei mozgalom] néven lépett a német kultúra- és zenetörté­netbe. Eszmevilága nem volt egységes.[3] Képviselői nem csak a fiatalság zenei nevelését tűzték ki célul, hanem az ifjúságon keresztül az egész nemzet zenei életet újjá akarták alakítani. Meg kell említeni, hogy e mozgalom résztvevőinél nem is egyedül zenéről vőlt szó, hanem általánosabban a művészetekről is. A »musikalisch« [zenei] és »musisch« [múzsai/művészeti] fogalom náluk egymás közelébe került. E körökhöz tartozott Fritz Jöde (1887-1970), Walther Hensel, alias Julius Janiczek (1887-1956), Georg Götsch (1895-1956), Richard Gölz (1887-1975) und Hans Grischkat (1903-1977).

 

A hivatalos zenei nevelés vezére Leó Kestenberg (1882-1962) lett. Nem vélet­lenül. A zongoraművész, már az első világháború előtt aktív szerepet vállalt a Német Szocialista Párt kultúrpolitikai munkájában.[4] 1918-ban állást kapott a porosz kultuszminisztériumban, és 1920-tól mint referens fő irányítója lett a ze­nei nevelés és zeneélet intézményeinek. 1921-től a berlini főiskola professzo­ra. Szorosan együttműködött a már említett Beckerrel. 1929-től gyakorlatilag a fasiszta hatalomátvételig miniszteri tanácsos.

 

1921-ben tette közzé zenei nevelési programját »Musikerziehung und Mu­sikpflege« [Zenei nevelés és a zene ápolása] címmel. 1923-ban több zeneokta­tóval együttműködve született meg írása »Denkschrift über die gesamte Mu­sikpflege in Schule und Volk« [Memorandum a zene általános ápolásáról az is­kolában és a nép körében] címmel, amit az utókor Kestenberg-Reformként em­leget. Az akkori kultuszminiszter Otto Boelitz bemutatta ezeket az elképzelése­ket a parlament előtt, ami ott széleskörű támogatásra talált. Ennek hatására sikerült mindenütt az ének- és zeneoktatást mint önálló tárgyat beve­zetni és az iskolai zeneoktatók képzését főiskolai szintre emelni. Kestenberg szorgal­mazta a zeneiskolák és zenei képzéssel kapcsolatos intézmények megteremtés­ét és támogatta működésüket. Ugyanakkor nem felejtette el az ún. magas művészet ápolását sem.[5]

Halmos Endre 1988-ban publikált egy német nyelvű, a magyar ének-zene okta­tásról szóló igen értékes könyvet[6]. Ebben a német zeneoktatásról is ír és ös­szefoglalja Kestenberg memorandumának főbb gondolatait. Igen sok elképze­lés szerepel a memorandumban, amit Kodály és tanítványi köre, ha egy jelen­tős fáziseltolódással is, szintén hangoztatott. Álljon itt egy nem teljes lista er­ről:

 

-       A zeneértők és a zeneileg műveletlenek közötti szakadék áthidalása az állam első és legfontosabb kulturális feladata, mégpedig az iskola és a népművelés reformján keresztül.

-       Az óvodától a főiskoláig lehetővé kell tenni a zenei nevelést. Legyen leg­alább heti két órában minden oktatási intézményben és osztályban zene­oktatás.

-       A zenének különleges helyet kell az iskolában elfoglalnia, mivel a zene sok oktatási terület közös találkozási pontjaként jelenhet meg, és ez által a tanítvány lelki, etikus és jellemfejlődését kedvezően befolyásolja.

-       A zeneoktatásnak célja az alkotóerő és a közösségi érzés felkeltése, a zenei hallás kifejlesztése, és az énekes és hangszeres művek zenei megértése kell, hogy legyen.

-       Az ének- és zenetanárképzés újjászervezésre szorul. Nemcsak tanár, de művész is legyen az oktató. Egyenrangúnak kell így elismerni a tudomá­nyos tantárgyak tanárával.

-       A népzene a zene ápolásának a magva.

-       Fel kell venni a küzdelmet a zene elértéktelenedése ellen.

-       Az iskolai, egyesületi és kóruskoncertek támogatása fontos. A kórusmu­zsikát a kórusegyesületek támogatásával terjeszteni kell.

-       Új énekes műveken keresztül meg kell ismertetni az ifjúsággal a modern muzsikát.

-       A férfikarok igényességét emelni kell. A Liedertafel stílus kétes ízlésű és ezért új művekre van szükség.

-       A gépi zene használata még inkább elmélyítette a nyilvános koncertélet és a műkedvelő zenélés közötti szakadékot. Mivel a saját zenélés élmé­nye mindinkább visszaszorul, fel kell lépni e hatás ellen.

 

Kestenberg tevékenysége nyomán az egyházzenei intézetben Berlin-Charlot­tenburgban kibővült az iskolai ének-zene tárgy tanítása. Ide hívták meg a már bevezetőmben említett Fritz Jödét tanítani.

 

Jöde népiskolai tanítóként kezdte pályafutását Hamburgban. Zenei téren auto­didakta volt. Fontos aktivistája lett a Jugendbewegungnak. Jó hírnevet szerzett a nem hivatásos éneklés és zenélés elterjesztésében, ápolásában. Ezért figyelt fel rá Kestenberg. A 1920-21-es tan­évben állami segítséggel a lipcsei egyetem­re járhatott tovább képezni magát. Jöde személyén keresztül az akadémiai kép­zés élő kapcsolatba került a Ju­gendbewegung-gal. Jöde rendezte be az intézet keretein belül Németország el­ső állami zeneiskoláját 1923-ban. Fontos meg­említeni 1927-ben írott könyvét, amely „Elementarlehre der Musik” [Alapfo­kú zeneoktatás] címmel jelent meg[7]. Ebben összefoglalta addigi, tulajdon gya­korlatában kipróbált módszereit, így a relatív szolmizációt is. Ez utóbbit – saját szavai szerint – hallásképzésre, lapról olvasásra és a zenei összefüggések áb­rázolására használta. Érdekes ös­szevetni Jöde elgondolásait a későbbi magyar zeneoktatásban általánosan el­terjedt nézetekkel és módszertani fogásokkal. Számos hasonlóság lelhető fel. Erre azonban most nem térek ki.

 

A nem hivatásos éneklés és zenélés.

 

Jöde igen híressé vált az ún. „Offenes Singen” [Közös (nyilvános) Éneklés] meg­teremtőjeként és ápolójaként: Ilyesfajta rendezvényeivel bejárta a fél világot, Magyarországon is megfordult.

 

Közbe kell iktatnunk egy kis szociológiai kitérőt. Ez azért fontos, hogy jobban megérthessük a német-magyar viszonyok alapvető különbségét az iskolai éneklés és zenélés terén.

 

A századforduló környékén a német városi polgárság, kézművesség és a vi­szonylag új keletű munkásság már egyedül létszámában és társadalmi arányai­ban is jelentős szerepet játszott. Együtt kb. 55%-át tette ki a lakosságnak, műveltségi szintje viszonylag magas volt, nemzetiségi tekintetben pedig mes­szemenően egységes.

 

A Monarchia Magyarországában, tudjuk, ebben az időben az agrárszektor do­minált: 80%-ra tehető a falusi lakosság aránya. Elnyomó többségük műveltsé­ge minimális. Tíz különböző nemzetiség élt a Magyar Ki­rályság területén. A ki­egyezés utáni hirtelen fejlődő magyar iparosodó városok, a monarchia minden zugából odatüremlett népességet fogadtak be. Különösen jellemző ez a fővá­rosra.

 

Kodály is megállapítja: „Urbánus francia: francia tőből fakad. Idegen elem nél­kül. Urbánus magyar – idegen.«”[8]

 

Az első világháború utáni kulturális körülmények nehezek voltak Magyarorszá­gon. Még a háború előttről ismeretes néhány adat és sok tanítói panasz külö­nösen a vidéki oktatás hiányosságáról. A háború persze nem javított ezen az állapoton. De a fővárosban sem volt rózsás a helyzet. Kornis Gyula, jelentős kultúrpolitikusunk, szóvá tette, hogy az 1868-as Eötvös-féle iskolatörvények még nem valósultak meg és hogy az iskolakötele­zettség csak papíron létezik. A fővárosban a hatóságok nem merik összeírni a gyerekeket, mert a létező isko­lák nem lennének képesek a tanköteleseket be­fogadni. Csak csodálni lehet Kle­belsberg Kuno kulturális miniszter akaraterejét és energiáját, aminek nyomán például 1925 után kb. 3 év alatt 5000 tanyasi tanterem épült, de sok más nagyszabású terv megvalósítása is fáradhatatlan munkájának köszönhető.

 

Kodály akadémiai tanítványain keresztül már a tízes években találkozott az is­kolai ének-zene tanítás problematikájával. Behatóbban azonban csak a húszas évek közepétől kezdett érdeklődni e téma iránt, mikor is közvetlen kapcsolatba került a Wesselényi utcai fiúiskola Borus Endre vezette kórusával.

 

Kodály elve az volt, hogy mint a régi magyarok külföldi portyázásra kell menni és a „zsákmányt”, azaz a külföldi úton tanultakat, haza kell hozni és itthon fel­használni.[9] Tanítvá­nyait is ilyen szellemben mozgósította az iskolai ének és zene megújítására. 

 

Ádám Jenő Kodály köréből az elsők között látogatott Jöde iskolájába. 1930 őszén a főváros támogatásával egy Saarbrückenben tartott konferencián vehe­tett részt.[10] Ezt követően négy hetet töltött vendéghallgatóként a berlini főisko­lán, ahol Jöde mellet Hindemith is tanított.[11]

 

Kodály biztatására és közbenjárására Kerényi az 1930-31-es tanévben a berlini Kollégium Hungaricum ösztöndíjasaként egy évet töltött Németországban. Nem csak a berlini „Akademie für Kirchen- und Schulmusik” különböző óráit láto­gatta, hanem eljutott pl. Georg Götsch intézetébe, Frankfurt an der Oder-be is. Itt zeneközpontú tanári továbbképzés folyt, más művészeti ágakkal is kombi­nálva. Az említett archívumban őrzik Kerényi egy Jödének írt levelét. Ez a levél sajnos dátum nélküli, de más adatokkal összevetve az 1960-as évekre tehető. Fel­tételezhető, hogy ebben az időszakban az idős német muzsikus megpróbálta a világháború előtti magyar kapcsolatait feleleveníteni, és – mint arról a magyar ze­nész levele tanúskodik, kétszer is irt, mielőtt a válasz megszületett. Kerényi felidézi németországi tanulmányútját és a magyar énektaní­tás kodályi berkeiben ezek után történteket. Ír az Énekszó, az iskolai énektanítók folyóira­tának lét­rejöttéről. Megemlíti továbbá Jöde két írásának recenzióját az énekta­nítók lapjában.[12] A levélben Veress Sándorról is szó esik, aki 1936-ban lefordí­totta a né­met zenei nevelő „Volkslied und Musikkultur” [Népdal és Zenekultú­ra] című munkáját és bevezetővel látta el azt a magyar énektanítók lapja szá­mára.[13] Ez az Orgánum mindig is figyelemmel kísérte a német szakmai törté­néseket és többek között maga Kerényi is több utalást tett ottani tapasztalatai­ra.

 

Veress Sándor az 1933-34-es tanévben ugyancsak Kodály biztatására ment ta­nulmányútra Berlinbe. Mint egy 1982-ben a „Südwestfunk” rádióadón el­hangzott, Clytus Gottwald karmesterrel folytatott beszélgetésből kitűnik, a hit­leri hatalomátvétel hatása ebben a tanévben még nem akadályozta a berlini főiskola működését és a tanulmányút igen gyümölcsöző volt.[14] Jödét csak 1935-ben menesztették[15]. Egy ugyancsak a ludwigsteini archívumban fellelhető levélben Veress 1966 novemberében válaszol Jöde megkere­sésére. Veress ek­kor Baltimore Towson egyetemén ven­dégprofesszorként működött. Mint az em­lített Kerényi dokumentum, ez is egy visszaemlékező irat. Veress igen udvaria­san aláhúzza Jöde működésének hatá­sát a magyar zenei nevelésért fáradozók körére.[16] Megemlíti továbbá a német muzsikus látogatását betegágyánál annak pesti tartózkodásakor. Ez a látogatás közelebbi kapcsolatra utal.

 

Az archívumban rábukkantam egy majd öt oldalas, igen érdekes iratra. Ebben Jöde naplószerűen beszámol budapesti tartózkodásáról. Az írás címzettje isme­retlen és ez a legkülönbözőbb találgatásokat teszi lehetővé. Az írás tartalmából ítélve megkockáztatom kijelenteni, hogy olyas valakinek íródhatott, akit az ese­tenkénti engedéllyel, de gyakran külföldre utazó zenész megfigyelésével bízhat­tak meg. Meg­tudjuk, hogy Jöde Bulgáriából jövet állt meg Magyarországon. Már a vonat­úton elkezdte a jegyzetelést. Olvashatjuk, hogy hivatalos meghí­vója a Magyar Énektanítók Országos Egyesülete, míg Kerényi a látogatás fő szervezője és budapesti fő kalauza volt. Mivel mindkettőjük korábbi Münchenbe, illetve onnan írott levele elveszett, arra utalhat, hogy Jödenek „balos” múltja volt, és ekkor még nem lépett be a fasiszta pártba – hogy külföldi „magánakciói” talán nem tetszhettek a hatóságoknak. Végül is csak december közepén Vár­nából irt levele érkezett meg Kerényihez. Sietve szervezett látogatása a kará­csony-újévi iskolaszünetre és az első tanítási hétre került. December 23-án érkezett Budapestre és találkozott mind Kerényivel, mind Rajeczkyvel. 24-én meg akarta látogatni Kodályt, de ez a mester betegsége miatt elhalasztódott, valószínűleg január 16-ra, az elutazása előtti napra. Jöde csak arról ír, hogy hiva­talos Kodály­hoz, de arról nem, hogy ténylegesen meglátogatta-e, és hogyan zaj­lott ez le. Január 4-én Kerényihez látogatott, ahol egy kis leánykórus énekelt neki, majd kalauzával Kertész Gyulához, az Énekszó egyik fő munkatársához mentek.

 

Jöde feljegyzéseiből kiderül, hogy a német náci párt néhány budapesti képvise­lője óvatosságra intette, mert a város lakosainak 30% százaléka zsidó és a szabadkőművesség fontos szerepet játszik Pesten.

 

Jöde természetesen német fogalmakban gondolkozik. Nála is megjelenik a fa­sisztáktól által újjáélesztett és kisajátított „Volkstum” fogalom [itt kb. ”német­ség” értelemben] és saját zenei működését is „Volkstumarbeit”-ként [a német­ségért folytatott munkaként] jelöli meg. Úgy látja, hogy a „musika­lische Volk­stumarbeit” Magyarországon [a zenei magyarságért folytatott munka] furcsa helyzetben van. A magyarok, még Bartók és Kodály tevékenysége is abból az elképzelésből táplálkozik, hogy a nép „parasztot” jelent. Ez azt mutatja, hogy Jöde nem ismeri a parasztság még 1938-ban is nagy arányát, sem viszonyla­gos izoláltságát, nem is szólva annak helyzetéről a két nevezett komponista el­ső gyűjtőútjai idején. Budapesten, jegyzi meg a német zenetanár, a népdalokat nem együtt énekelik, hanem koncerteken, művészi zongorakísérettel adják elő. Eb­ből a megjegyzésből látszik, hogy a népdalokat és a közös éneklést – legyen az éppen népdal – a nemzetiszocialis­ták nem annyira mint esztétikai tevékenysé­get fogják fel, hanem mint politikai mozgósító erőt a „nép” összefogására. Mint Jöde tovább írja, egyre in­kább világos lesz előtte az ő német „harci helye”.[17]

 

Az Énekszó egy külön számot szentelt Jöde látogatásának. Ebből megtudhatjuk az énekléssel és előadásokkal telt első iskolazenei hét eseményeit. Érdekes egybe­vetni a folyóiratszám tartalmát Jöde imént említett megjegyzéseivel. Itt bár so­kat olvashatunk népdalról, nyomát sem találjuk ennek „harci bevetéséről.” Ta­lán Ádám cikke tükrözi leginkább Kodály és körének, mondhatnánk úgy is: az énekes rendnek a felfogását, miszerint az élmény – az egyszerű, tiszta, őszinte zenei élmény – a közös éneklés legszebb gyümölcse.

 

 


* A Svájban élő zenepedagógus 2012. december 15-16-án, a Magyar Kodály Társaság budapesti Kodály  Zoltán születésének 130, évfordulója tiszteletére rendezett konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. Nyomtatás előtt áll Zwolenszky Antal általános pedagógia terén írt disszer­tációjának kibővített változata a Peter Lang nemzetközi tudományos kiadónál (Svájc). A könyv címe: Zoltán Kodály und das Phänomen der ungarischen Musikerziehung [Kodály Zoltán és a magyar zeneoktatás jelensége]. Az előadás/cikk az említett munka egy részleté­ről ad számot.

 

 

[1] Archiv der deutschen Jugendbewegung.

[2] Becker Németország akkori helyzetét a napóleoni időkhöz hasonlította. Az 1800-as évek kezdetén ugyanis a napóleoni politika határozta meg a legyőzött német államok életét. Ekkor született Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) Beszédek a német néphez című írása. Ebben Fichte egy átfogó német nemzeti nevelés érdekében lépett fel. Az általános nevelés hivatásaként az elnyomott német népesség együvé tartozási szellemének ápolását és a német emberek Napóleonnal szembeni belső ellenállásának megerősítését jelölte meg. Becker szemében is, majd 120 évvel később, amint az általános, úgy a művészeti nevelés is jelentős eszközként jelent meg egy hasonló cél érdekében.

[3] Erősen befolyásolta a reformpedagógia szelleme és olyas fogalmak mint pl. az ideális közösség, a »Ganzheit«  - ezt alig lehet fordítani – a természetesség, a „»vezér és követő« elmélete.

[4] Leon Kestenberg a felvidéki Rózsahegyen (Ružomberok, Rosenberg) született. Apja zsidó kántor volt és őtőle kapta első zenei leckéit. Kestenberg Prágában, majd Berlinben tanult. Franz Kullak és Feruccio Busoni voltak tanárai. Később tanított a jó nevű Klindworth-Scharwenka és a Stern Konzervatóriumban. Mint pianista számos koncertjével jó hírnévre tett szert. 1953-ban az ISME alapító elnöke.

[5] Az ún. Kestenberg-Reformok jó része reformpedagógiai gondolatokat mutat fel, mint például a gyermek lényéből levezetett oktatás bevezetését. Igen fontos elvük lett, hogy nem szabad beérni az elméleti és történeti zenei képzéssel a zenei praxisnak jelentős szerepet kell kapnia, tehát nem csak a zenéről, hanem a zenére kell oktatni a fiatalokat. (Ez a gondolat más iskolai tárgy oktatásában is megjelent, gondolhatunk itt az ún. „Arbeitsschulbewegung”-ra [munkáltató-iskola mozgalma]. Az ilyen iskolák a magoló szellemű tanítás ellen léptek fel). A zenének közösségteremtő, egységesítő ereje is kihasználandó.

[6] Halmos Endre: Die Geschichte des Gesangs-Musikunterrichts in Ungarn. Stuttgart: Franz Steiner, 1988.

[7] Georg Kallmeyer Kiadó, Wolfenbüttel, 1927

[8] Kodály Zoltán: Közélet, Vallomások, Zeneélet. Szerk.: Vargyas Lajos. Budapest: Szépirodalmi, 1989. 28.

[9] Breuer János: Kodály Zoltán. A világ legnagyobb zeneszerzői: Budapest: Mágus, 1999.

[10] Énekszó, 1938. február 15, 515. old.

[11] Ádám előadása [feltehetően Hamburgban] 1965 októberében. A német nyelvű kézirat a ludwigsteini Jöde hagyatékban található.

[12] Musik und Erziehung [Zene és nevelés] valamint a Das schaffende Kind in der Musik [Az alkotó gyermek a zenében].

[13] Énekszó III/6, 293-294.

[14] Hindemith életrajzából tudjuk, hogy a nemzetiszocialisták már a húszas évek végén »felfedezték« és élesen támadták Hindemith zenéjét és kultúrpolitikai nézeteit.

[15] MGG lexikon: Jöde címszó

[16] „Er hat die schönsten Erinnerungen in mir wiederbelebt von einer Zeit, als wir in Ungarn bei dem Aufbau der neuen Musikerziehung von Ihrem Wirken und aus Ihren Werken die wesentlichsten Anregungen erhalten haben.”

[A levél] „felélesztette bennem az időt, amikor mi Magyarországon az új zenei nevelés felépítésében az Ön működéséből és műveiből a leglényegesebb ösztönzéseket kaptuk.”

[17]    Deutsche Kampfstellung