Dr. Adrovitz István*
„Négy
nagy munkának szenteltem életemet,
mindegyikben
győzelmet arattam!”
Andrés Segovia, a
XX. század legnagyobb hatású gitárművésze
Andrés Segovia
(1898-1987) alig múlt öt éves, mikor családjával Granadába
költöztek. Zenei érdeklődése először a zongora, a hegedű, majd a
cselló felé fordult. Azonban nem voltak igazi sikerélményei ezeken a
hangszereken. A flamenco gitárosokat hallgatva beleszeretett a gitárba, mely
egy életre rabul ejtette.
Családja nem támogatta zenei
érdeklődését, zenei tanulmányait, de tíz évesen mégis sikerült hozzájutnia
egy gitárhoz a hangszerkészítő Benito
Ferrertől.[1]
Segovia autodidaktaként kezdett
gitározni. Minden idejét ennek a hangszernek szentelte volna, de családja
ellenállásával is kénytelen volt megküzdeni, akik a zenetanulást
pénzpocsékolásnak, a gitározást pedig különösen időfecsérlő
elfoglaltságnak tartották. Így, gyermekként Segovia
csak titokban gyakorolgathatott. Elsajátította a flamenco gitártechnikát, de
később, amikor klasszikus gitáron játszó kortársaktól megismerhette Sor, Arcas, Tárrega zenéjét, úgy
döntött, hogy inkább őket követi a zenélésben a továbbiakban.
Andrés Segovia
Családja
ellenállása oda vezetett, hogy elhagyta családját és elköltözött otthonról egy
kis albérleti szobába, ahol egyedül élt, szorgalmasan gyakorolt és tanult.
1909-ben tizenhat évesen befejezte
iskoláit, és ebben az évben került sor első hangversenyére Granadában a
„Centro Artistica”-ban.
Ezután a hangverseny után Sevillia - ban
egy év alatt tizenhat hangversenyen szerepelt nagy sikereket aratva, és ezzel
elnyerte néhány tehetős pártfogó szimpátiáját, akik Segovia művészi
pályáját nem csupán szép szavakkal, de anyagiakkal is hajlandóknak mutatkoztak
támogatni. Az elkövetkező évek számtalan nagysikerű hangversenyt
hoztak. 1913-ban sor került madridi bemutatkozására is. Ezen a madridi
koncerten[2]
már a Manuel Ramireztől[3] ajándékba kapott
koncertgitárral mutatta be műsorát.
Az 1930-as években már egy Hermann Hauser[4]
készítette gitárral hangversenyezett. Sokak szerint ez a hangszer volt Segovia legjobb gitárja.
1924-ben barátja Pablo Casals hangversenyt szervezett Segovianak Párizsban. Ez a nagysikerű hangverseny indította el
Segoviát a világsikerhez vezető
úton.
A világ szinte valamennyi
jelentős hangversenytermében fellépett, és mindenhol csodálatot, megbecsülést
szerzett önmagának és a gitárnak. Magyarországon három alkalommal is
megfordult. Először 1927. november 19-én és 22-én szerepelt Budapesten.
1937. november 22-én és 24-én szerepelt másodszor Magyarországon. A harmadik
alkalom 1938. november 23-án volt.
Gary
A. Ruhinen: Transzban
Az 1937. november 24-i
hangversenyéről a kiváló zenekritikus, Tóth
Aladár is beszámolt,[5]
írása több szempontból is nagyon érdekes. „Andrés
Segovianak budapesti bemutatkozása nagyszámú közönséget vonzott a
Zeneakadémia Nagytermébe.” „…láthattuk a zeneélet bennfenteseit, akik külföldi
lapokból, folyóiratokból jól ismerték a gitár „klasszikus virtuózát” és
tudták, hogy mit várjanak tőle, de nagy számban láttunk a
nézőtéren olyan arcokat is, melyekkel még jóformán sohasem találkozhattunk
a hangversenyteremben…”, „… ezúttal a közönségnek éppen ez az ismeretlen rétege
jelentette a „szakértők” táborát: a gitár hangszer dilettáns művelői
gyűltek ezúttal egybe, tekintélyes sereg, mely szépen hirdette a gitár
népszerűségét… a nagy zenekultúrán kívül eső zenei perifériákon.” „…
akik a gitárt pengetik, nemigen hallgatják a
Bachhal, Mozarttal, Beethovennel, szóval a nagy
zeneköltőkkel hódító Toscaniniket,
Casalsokat, Hubermanokat: ebben nincs semmi meglepő. A gitár hangszer
régen kiesett a zenei fejlődés főútvonalából – a zene, mely rajta
rendszerint megszólal, csak afféle „mellékzene”. Márpedig minden hangszer
annyit ér, amennyit irodalma. És a gitárra régóta nem írnak nagy
remekműveket.” „De ne feledjük: a gitár nem esett mindig ilyen messze a
magas zeneirodalomtól. Hiszen rokona volt a lantnak, mely régebben központi
szerepet játszott…”
„A lant azonban meghalt és a gitár
megmaradt!” „… nem véletlen, hogy a gitárnak ezek az ujjá teremtő
előadóművész tehetségei éppen a gitár népi otthonában,
Spanyolországban születtek meg.”, akik visszavezették „… ezt a szó alacsonyabb
értelmében „népszerű” hangszert a magas zeneirodalom főútvonalára.”
„A gitár hangszer rendkívüli gazdagsága:
ez volt az első általános benyomásunk Segovia
hangversenyén, melyet a nagyszerű virtuóz Alessandro Scarlatti egyik nemrég felfedezett kompozíciójával[6] (Preambulo e Gavotta) nyitott meg. Akik
a gitárt csak, mint éneket kísérő hangszert ismerik, nem is sejtik, hogyan
tud ez a pengetős hangszer maga is énekelni! Méghozzá: a szicíliai édes
dallamosság nagy mesterének, Scarlattinak
szája íze szerint!” „… mennyivel élőbb, finomabb, lelkesebb ez az ujjakkal
pengetett hangszer a billentyűgépezetes húros hangszereknél, mennyivel
melegebb életszínekbe öltözik Segovia
gitárján egy-egy Bach-tánctétel, mint
a merev csembalón!”
„Segovia
a hangszer ilyen gazdag lehetőségeinek fölényes birtokában jogosan
terjeszti ki a gitár uralmát más hangszerre írt kompozíciókra is.”
„És ha Bach d-moll hegedűszonátájának híres Chaconne-jának gitár
átírása nem csendül fel meggyőzően Segovia előadásában, ezt inkább a zenésznek, mint hangszerének
rovására írhatjuk. Bach grandiózus
remekműve nem a gitárnak, hanem magának Segoviának zenei korlátjait haladja meg. A nagy, elementáris pátosz
távol áll ugyanis Segovia muzsikus
egyéniségétől, mely elsősorban a grácia, a finom latinos
formaművészet, a szellemes képzelet birodalmában mozgott otthonosan.”
Segovia
„… ha nem is tudja teljesen betölteni a Chaconne méretű elementáris
remekműveket, de nemes és előkelő keretbe foglal minden
klasszikus muzsikát.” „… ami a legvonzóbb: szigorú klasszikus
formaművészetét frissen áthatja a népies improvizálás – kolorálás –
variálás szelleme…”
Andrés
Segovia a XX. század kiemelkedő
jelentőségű hangszeres művésze, aki a világ szinte minden
zugában megismertette az embereket a gitárral. Rendkívüli teljesítménye
közismert a gitár világában. Csodálatra méltó vitalitással tette mindig a soron
következő, maga által kitűzött feladatát, legyen szó
hangversenyzésről, művek átírásáról, bemutatásáról, tanításáról, vagy
komponisták rábeszéléséről gitárdarabok írására. Ha kellett, flamenco
fesztivált szervezett García Lorca-val
és Manuel de Falla-val vagy Genfben
tanított az ottani akadémián, ha éppen arra volt szükség. Hatalmas repertoárt
vett fel hanglemezekre és se szeri se száma kottakiadványainak. Munkásságának
mintegy összefoglalását adja ő maga egy vele készült 1983-as interjúban.[7]
„… négy nagy műnek szenteltem
életemet. Az első: megszabadítani a gitárt a flamencótól, a bortól és a
nőktől, ugyanis abban az időben – az elhunyt Tárrega neve és életműve nem
terjedt el különösképpen – gyorsan feledésbe merült a gitár. Ez egészen odáig
vezetett – képzelje csak -, hogy Tárrega
az „Arab Capricio” című darabját Bretonnak,
a „La verbena de
Segovia
technikája
Andrés Segovia
a világ szinte valamennyi hangversenytermében megfordult és játékával kivívta a
világ csodálatát. Csillogó technikája, virtuozitása ámulatba ejtette nemcsak a
laikusokat, hanem a hozzáértőket, a szakembereket is. Egyik legnagyobb
csodálója Vladimir Bobri[10]
hosszas rábeszélés eredményeképpen rávette Segoviát
arra, hogy egy könyvben részletezve mutassák be gitár- technikáját.
A könyv megszületett és egy nagyon
vázlatos, szépen illusztrált rövid gitártörténetet követően fényképekkel
és rajzokkal, valamint egyszerű, közérthető mondatokkal bemutatja a „Segovia – techniká”-t.[11]
A
hangszertartás
Segovia szerint
abban az esetben megfelelő a gitár tartása, ha a hangszer stabil, és
ezáltal mindkét kéznek biztosított a teljes mozgásszabadsága. Ezt úgy éri el, hogy egy karfa nélküli
széknek az elülső harmadára ül, kissé előrehajolva - hogy legyen
rálátása az ölében tartott hangszer fogólapjára -, és egy 10-
1.
a bal combon
keresztben
2.
a jobb comb oldalán
3.
a jobb alkaron
4.
a mellkasnál.
A
jobb kar helyzete akkor a legmegfelelőbb, ha a könyöktől mozgatva egy
félkörívet tudunk vele leírni.
Segovia bal karja függőlegesen
a válltól lefelé tart, a könyökét annyira engedi közel a törzséhez, hogy az
semmiképpen ne feszüljön. Fontos, hogy a vállak ne emelkedjenek meg, hanem
természetesen és lazán tartsuk őket. A gitár feje a gitáros
homlokcsontjával van nagyjából egy magasságban. A gitár így ferdén van az
ölünkben, és a vízszinteshez viszonyítva kb. 30o szöget zár be.
A jobb kéz tartása
A
szép hangszín elérése érdekében a jobb kéz csuklóban kissé meghajlik, hogy az
ujjak éppen a húrokkal szembe kerüljenek. A tenyér és a hangszer fedlapja
között kb. 7-10 cm-es távolság van, a húrok és az ujjak pedig 80 fokos szöget
zárnak be. Ebből a kézhelyzetből a megfelelő pengetési
technikával tiszta és erőteljes hangszín érhető el. Arra különösen
kell ügyelni, hogy a hüvelyk- és a mutatóujj helyzetükből adódóan egy
háromszöget alkossanak, amelynek a húrok síkja az átfogója. Ez azért rendkívül
előnyös a játékosnak, mert a pengetés során így a hüvelykujj nem akadályozza
a mutatóujj szabad mozgását és viszont, valamint ugyanebből a
kézhelyzetből mindegyik ujj képes az „apoyando” (ráhúzott) és a „tirando”
(szabad) pengetésre. Két fontos pengetési forma esetén (ez a pizzicato és az
üveghangképzés) speciális, a fentiektől eltérő módon kell tartani a
jobb kezet.
Az
„apoyando” pengetés
Az
„apoyando” pengetés kivitelezése úgy történik, hogy a jobb kéz ujjainak
valamelyikével (mutató, középső, gyűrűs, hüvelyk) oly’ módon
pengetjük meg a húrt, hogy a mozdulat végén az ujj a következő
húron – a pengetést követően – megpihenjen. Az
„apoyando” pengetéssel nagyobb hangerő érhető el, illetve a
támaszkodó pontnak köszönhetően a játék biztonságosabbá válik. A gitár
változatos hangszínlehetőségei az „apoyando”-val jobban kihasználhatóbbá
válnak.
Skálák, futamok megszólaltatására, egy
dallam kiemelésére, illetve olyan hangok megszólaltatására használjuk, amelyek
nem egy akkord részei. Skáláknál és dallammeneteknél a „váltott pengetés” (a
középső és mutató ujjak felváltva történő pengetése)
használandó. Kerüljük az ujjismétlést.
Korunk színes és virtuóz gitárjátékában fontos szerepe van az „apoyando”pengetésnek.
Julian Arcas
(1832 – 1882) volt az aki elsőként
használta ezt a technikát, de általánosan elfogadottá Tárrega tette. Segovia jellegzetesen
szép színes tónusa a „ráhúzott” pengetést követő hangszíneknek
köszönhető.
A
tirando pengetés
A
„tirando” pengetést Segovia enyhén
behajlított ujjakkal hajtja végre. A pengetés során az ujjvég egy kis körívet
ír le a tenyér irányába mozdulva, és a szomszédos húr fölött, azt nem érintve
elhalad. Főleg akkordok pengetésénél és akkordfelbontásoknál (arpeggio)
használjuk, illetve akkor, ha a megpengetett húrral egy időben a
szomszédos húrnak még rezonálnia kell.
A körmök szerepe
A
gitárjátékos számára a körmök ápolása, a megfelelő formára történő
reszelése, csiszolása nagyon fontos mindennapi feladat. Segovia úgy csiszolta a körmeit, hogy azok körvonala kövesse az
ujjbegy körvonalát. Nemcsak reszelőt, de finom csiszolóvásznat is használt
a köröm húrral érintkező részének nagyobb simasága érdekében. Így a
pengetésnél a körmök nem akadnak bele a húrokba. A legszebb – telt,
erőteljes – hangszínt az ujjvég bal oldalán lévő ujjbegy - rész és a
köröm együttes használatával érhetjük el. Ha fémes, éles hangzást szeretnénk
elérni, a köröm közepétől a köröm jobb oldalának végéig terjedő
körömrésszel pengessük meg a húrt. A gyors arpeggióknál vagy a tremolónál csak
a körmöt használjuk a hangképzésre.
A
jobb kéz hüvelykujja
A
jobb kéz hüvelykujj alapvetően meghatározza a jobb kéz technikáját. Helyes
használata során nem akadályozza a többi ujj mozgását és nem változtatja meg a
kéz helyzetét a húrokhoz viszonyítva, nem veszélyezteti a kéz stabilitását.
Mozdulni csak a könyöktől lefelé eső kézrész együttmozgásával szabad,
illetve a pengető ujjakkal.
Segovia
keze a leggyorsabb futamok közben is mozdulatlannak tűnik. Hüvelykujjának
a vége a hangszer fejének az irányába mutat és a többi ujj elé (és nem a tenyér
alá) penget vele. Kizárólag a második ízületből penget, hogy az ujjbegy és
a köröm is részt vegyen a hangképzésben. Vannak ettől eltérő
helyzetek is. Ilyenkor a hangsúly és az élesebb hang kedvéért Segovia a köröm középső részével,
illetve a testesebb hang elérése érdekében a kézfej és az alkar segítségével
penget.
Miközben a mutató-, középső és
gyűrűsujjakkal Segovia
gyors futamot vagy dallamot penget több húrt is használva, a hüvelykujj követi
– finom csuklómozgással – a többi ujj munkáját és így az ujjak húrokhoz
viszonyított pozíciója viszonylag állandó marad.
A
nylon húrok elterjedése
Segovia
munkásságát kapcsolatba hozzák a nylon húrok elterjesztésével is. Az 1940-es
évekig a hagyományoknak megfelelően, a gitárosok juhbélből sodort
húrokat használtak. Ezek szépen szóltak ugyan, de nagyon sokba kerültek, és
csupán rövid ideig voltak használhatóak. John
Duarte[12]
a következőképpen emlékezik erre: „Nem sokáig tartott egy ilyen húr
(t.i. bélhúr). Fel kellett szerelni, várni kellett kb. huszonnégy órát, míg
megállapodott, ezek után lehetett bizonyos ideig használni, ami azon múlott,
hogy mennyit játszott rajta az illető, illetve, hogy milyenek voltak a
körmei. Egy bélhúr sodort báránybélből készült, amit előzőleg
megszárítottak, majd kifényesítettek, mint a pamutszálat. Játék közben a köröm
folyamatosan bontotta valamelyik szálat kívülről, amitől a húr vagy
elszakadt egy idő után, vagy elkopott, elhasználódott. Amikor elkezdett
foszlódni, egy körömollóval le kellett vágni a húrról ezeket a kis foszlott
szálakat, mert különben zavaróan zizegtek. Nem sokkal később a húr
szétbomlott, és használhatatlanul hamissá vált. Egy garnitúra húr jó esetben,
ha egy hétig kitartott, így aztán ez nagyon drága dolog volt. Ha ezek a
bélhúrok megmaradtak volna a hétköznapi használatban, akkor a gitár bizonyára
nem vált volna ilyen népszerű hangszerré a húrok ára miatt, és a velük
folytatott mindennapi küzdelem, az állandó húrcserélgetés miatt…”.[13]
A második világháború technológiai
fejlődése elhozta a nylon felfedezését, azét az anyagét, amellyel már az
1940-es években Amerikában kezdtek kísérletezni. Tudomásunk szerint
először színpadon 1944-ben Olga
Coelho[14]
próbálkozott nylon húrokkal.
Segovia
1946-ban megismerkedett a híres dán származású
hangszerkészítővel, Albert Augustinnal
(1900 – 1967), és megmutatta neki azokat a „horgászzsinórokat”, amikkel addig
próbálkozott. Segovia kérésére Augustin rábeszélte a Du Pont Chemical
Company vezetőit, hogy a nylon gitárhúrok kikísérletezéséhez
hozzáfogjanak, majd később gyártsák is azt. A gondolat eredményesen
megvalósult és azóta a nylon-húrok használata az egész világon általánossá
vált.[15]
