KisS Zoltán*

 

„Orgonaszimfónia két tételben”

 

Johann Sebastian Bach lipcsei alkotó-periódusának (1723-1750) nagyszabású orgonaműve az e-moll prelúdium és fúga, BWV 548. A terjedelmében is hatalmas mű (370 ütem, kb.14 perc időtartam) Bach legerőteljesebb és leghosszabb orgonakompozíciói közé tartozik. A fent említett időszakban a szerző az életmű ismerői szerint csak hat prelúdium és fúgát írt orgonára, azonban ezek közül néhány a legkiemelkedőbb alkotásai közé sorolható. Ezekre a művekre általában a különböző billentyűs stíluselemek keveredése a jellemző.

 

 

 

 

            Az e-moll prelúdium szerkezete az olasz concertóéval áll rokonságban. Az olasz concerto-forma már korábban is foglalkoztatta Bachot: ebben a formában íródott a C-dúr orgona-toccata, BWV 564, és a c-moll orgonaprelúdium, BWV 546 is. A concerto szó a 16. század végétől a sinfoniával nagyjából megegyező értelemben többnyire vokális-hangszeres együttes-zenéket jelentett. Ezt a címet adta többkórusos motettáinak már Andrea Gabrieli is (Concerti, 1587). A 17. századtól a concerto Olaszországban már inkább hangszeres együttesre írt darabot jelentett, majd a 18. század első felében, Németországban az elnevezés már szólóhangszerre és zenekarra írt kompozíciót takart. Antonio Vivaldi nevéhez kötődik a szóló-concerto műfajának kialakítása, amely ritornell-formájú szélső tételekből és egy kantábilis középrészből áll. J. S. Bach concertói gyakran egyesítik a szóló-concerto és a concerto grosso műfaját, amely egy kisebb és egy nagyobb hangszeres együttes váltakozó játékán alapul. A BWV 546-os c-moll prelúdium szerkezete szimmetrikus formát mutat, amelyet egy 24 ütemes ritornell keretez. A forma középpontjában a ritornell domináns hangnemben szólal meg, közjátékokkal tarkítva. A ritornellek közti epizódok egyenlő hosszúságúak. De a concerto-forma BWV 564-es C-dúr toccata szerkezetében is felfedezhető. A mű egy toccata-szerű virtuóz szakasszal indul. Az ezt követő rész zenei anyaga részben az előtte elhangzó pedál-szóló motívumából, részben új elemekből táplálkozik. A 32. ütemben induló ritornell-szerű rész a tétel végén megismétlődik. A ritornell részei újra és újra megjelennek különböző hangnemekben közjátékokkal körülvéve. A toccatát követő Adagio-szakasz a concerto-forma második, lassú tételének a szerepét tölti be. A darab utolsó tétele egy vidám fúga.

Az e-moll prelúdiumban a ritornellek közötti epizódok anyaga is a ritornellből magából alakul ki, így a részek között rendkívüli az összetartó erő. Az alaphangnemben elhangzó 18 ütemnyi ritornell után 14 ütemes közjáték következik, melyet a domináns hangnemben elhangzó ritornell követ, szintén 18 ütemes terjedelemben. Ezt egy ringatózó, nyújtott ritmusos új zenei anyag követi, amely újra meg újra felbukkan majd a darab folyamán, hol rövidebb, hol hosszabb formában, előre jelezve a fúga közjátékainak hangulatát. A ritornell eredeti terjedelmében a tétel folyamán már nem hangzik el újra, hanem csak részleteiben, szubdomináns hangnemben, valamint a darab végén, alaphangnemben. A közjátékok a ritornell elemeiből épülnek fel változatos formában és változó hangnemekben.

Az e-moll fúga (BWV 548) formáját tekintve Bach fúgái között is rendhagyó szerkezetű. „Johann Sebastian Bach” című könyvében Karl Geiringer a következőt írja róla: „Ebben a lendületes, erőteljes, csillogó műben a concerto, a toccata és a da capo ária elemei ritka sikerrel ötvöződnek egybe.”

A fúga témája két dallamvonalból áll, amelyek a terc-hangköztől az oktávig fokozatosan távolodnak egymástól. E sajátos téma miatt nevezik a fúgát „tölcsér”-fúgának is. A fúgatéma a középkori többszólamúságból ismert tenor-klauzulával végződik, amely által a téma kezdőhangjára érünk vissza. A comes az alt-szólamban, a téma felsőkvint-transzpozíciójaként jelentkezik. A comes ellenszólama nagy hangközugrásaival képez kontrasztot a témához. Ez az ellenszólam a továbbiak során a fúgaexpozícióban a témabelépések állandó kísérője marad. A comes-fázis a felsőkvint hangnemében végződik, ezért a következő tonikai témabelépésig négyütemes kodetta vezet át. Az alaphangnemben belépő téma ezután a szoprán-szólamban hangzik fel, az ehhez társuló két ellenszólam a téma kiegészítő kontrasztjaként jelentkezik. A negyedik szólam témabelépése rövid kodetta után, a basszusban történik. A comes basszus-elhangzása felett a szopránban az ellentéma szólal meg, míg a másik két szólam hangjai akkordokká állnak össze. A témabelépések sorrendje tehát T-A-S-B, amely a leggyakrabban előforduló sorrend Bach fúgáiban. A továbbiakban az expozíció kibővítése következik. 11 ütemes közjáték után, amely új zenei anyagot hoz, a dux újra elhangzik a tenorban, kettős ellenszólammal. Ezt egy nyolcütemes közjáték követi, amelynek végén a téma a-mollba transzponálva szólal meg. Ezután az expozíció szoprán dux-belépése ismétlődik meg, nagy „H” orgonapont felett, ami után négyütemes kodettával újra az alaphangnembe érkezünk.

A fúgatéma kidolgozása után egy ellentétes karakterű, gyors menetekből és futamokból álló divertimento következik, amelyben csak néha bukkan fel egy-egy témás szakasz, előbb az alaphangnemben, aztán h-mollban, g-mollban, fisz-mollban és c-mollban. A divertimento nem tematikus, hanem figurációs anyagból épül. Az ilyen divertimento-jellegű közjáték szintén a concerto műfajából származott át a fúga-szerkezetbe (ilyen közjátékokat találunk pl. a BWV 565 d-moll, 541 G-dúr, 544 h-moll, 546 c-moll orgonafúgákban is). A közjáték tizenhatod-menetei kétféle zenei anyaggá állnak össze. Az első egy körülírásos, ringatózó motívum, amely szekvencia-szerűen vezet a következő témáig, és valamelyest a prelúdium epizódjait juttatja eszünkbe. A másik epizód-jellegű anyag jellegét skálaszerű futamok adják. Az ilyen nem-tematikus közjátékok Bach fúgáiban kivételnek számítanak, és arra mutatnak rá, hogy a téma továbbszövését a fúga-szerkezetben kezdi felváltani a kontraszt alkalmazása. A fisz-mollban belépő témával egy 23 ütemnyi kontrapunktikus szakasz jelenik meg, amely a megelőző téma-megjelenésekhez képest jóval terjedelmesebb. Ennek a résznek a faktúrája sűrű, feszültségekkel és ezek oldásaival teli harmóniaváltásaival, szinkópált ritmusával leginkább Girolamo Frescobaldi durezze e ligature stílusú toccatáira emlékeztet. Ez a szakasz a tétel érzelmi csúcspontja, amely kompozíció-technikai szempontból is egészen egyedülálló. A fúga végén a kidolgozási rész hangról-hangra megismétlődik, amivel ABA (da capo) forma áll elő. Figyelemre méltó, hogy a középrész hajszálpontosan ugyanolyan hosszú, mint a két szélső együtt. A tételt a hallgató nem érzi hosszúnak, rendkívüli terjedelme ellenére sem nyomasztó, mert a különböző karakterek a fúgának kivételesen gazdag változatosságot kölcsönöznek.

A dolgozatom címéül szolgáló megjelölést Julius August Philipp Spitta (1841-1894) használta először J. S. Bach e-moll Prelúdium és fúgájával kapcsolatban. Ő az akkor megújulóban lévő evangélikus liturgiát igyekezett Bach művészetével, ezen belül a korállal és az orgonával összekapcsolni.

Spitta tehát az e-moll prelúdium és fúgát orgonaszimfóniának nevezi. A kérdés persze az, hogy a 16. századi concertóval azonos értelemben használt sinfonia elnevezésre utal, vagy a romantikus orgonaszimfóniák forma- és hangzásvilágának előfutáraként tekint Bach művére. Hiszen az első olyan orgonadarabot, amelynek a címében ott a „szimfónia” szó, César Franck írta az 1860-as években (Grande pičce symphonique).

Fontos tudni, hogy a műfaj kezdetei korábbra nyúlnak vissza. 1850-ben látott napvilágot Liszt Ferenc gigantikus orgonaműve, a Fantázia és fúga az „Ad nos, ad salutarem undam” kezdetű korálra. Bár Liszt a fantázia és fúga címet adta művének, az valójában túllép ezeken a kereteken. A mű az ihletet adó Meyerbeer-operáénál jóval gazdagabb és lényegesen differenciáltabb kidolgozást mutat. Mint arra Zeke Lajos rámutat, a darab formai tekintetben négy paraméter-rendszernek tesz egyszerre eleget: egyként felismerhetők benne a szonátaforma elemei, a négy tételes szimfonikus ciklus, a fantázia és fúga és egy gigantikus variációs mű kontúrjai. A fantázia és a fúga tételek önmagukban is kétrészes formájúak. Valójában a mű egy nagy, klasszikus értelemben vett, tíz egységre osztható, variációs tétel. Bár Liszt Ferenc legelső orgonaművéről, van szó, a darab máris szintézis-jellegű: a szerző korábbi szimfonikus költeményeinek a tapasztalata összegződik benne. Nagylélegzetű freskóival valójában orgonára írott költemény, programzene, a h-moll zongoraszonátához vezető út meghatározó állomása.

César Franck Grande pičce symphonique-ja a Liszt-műhöz hasonlóan terjedelmére nézve is szimfonikus méretű. Formáját tekintve világos tagolású, hat tételből álló szimfónia. Szélesen hömpölygő főtémáját az Andantino serioso feliratú tétel mutatja be. Az Allegro non troppo e maestoso tétel a melléktémát dolgozza fel. Ezután az Andante-rész romantikus kantilénája következik, amelynek közepébe egy virtuóz Allegro-szakasz ékelődik bele, ennek a kodettája pedig a záró Allegro non troppo e maestoso tételhez vezet. A záró-tétel egy hangzatos finálé, melyben a darab folyamán elhangzott témák egymás után jelennek meg, és szintén egy fúgát készítenek elő. Ez a fúga azonban már nem olyan széles ívű, nincs annyira hosszan kifuttatva, mint az Ad nos…-ban Liszt Ferencé.

A később íródott orgonaszimfóniákkal való párhuzam kérdését azért nem tárgyaljuk, mert azok már Spitta halála után keletkeztek, és így a zenetörténész azokat már nem ismerhette.

J. S. Bach nagyszabású e-moll Prelúdium és fúgája rendkívüli terjedelmével, rendhagyó szerkezeti felépítésével, sokfajta zenei anyagával és azoknak jóval korát meghaladó, jövőbe mutató elrendezésével, a 19. századi zenetörténész számára ezen kívül a maga merész újításaival, kézenfekvővé tette az orgonaszimfóniával való párhuzamot. Ennek a mai zenei közgondolkodásban már nem használatos minősítésnek, ennek a „címkének” a logikáját igyekeztünk a fentiekben megmutatni.

 

Szakirodalom

Karl Geiringer: Johann Sebastian Bach, Zeneműkiadó, 1976

Brockhaus Riemann: Zenei Lexikon, Zeneműkiadó, 1976

Gárdonyi Zoltán: J. S. Bach kánon- és fúgaszerkesztő művészete, Zeneműkiadó, 1972

Zeke Lajos: Liszt Ferenc: „Ad nos, ad salutarem undam”, rádióelőadás in: A hét zeneműve.

 


* Kiss Zoltán református lelkészcsaládba született a partiumi Érszentkirályon (Románia). Orgonatanulmányait Temesváron, Miskolcon, Debrecenben és Budapesten végezte. Tanárai közül Virágh Endre, Mátyus Gabriella, N. Molnár Viola és Karasszon Dezső voltak rá a legnagyobb hatással. Orgonaművész-tanári diplomáját a budapesti zeneakadémián szerezte Ruppert István tanítványaként. Az orgonaszak mellett párhuzamosan a Zeneakadémia egyházzene szakát is elvégezte, ahol Dobszay László és Szendrei Janka voltak tanárai. Mesterkurzusokon Németországban, Romániában és Magyarországon vett részt. Rendszeresen hangversenyezik Magyarországon Szlovákiában és Romániában. Jelenleg Nyíregyházán a Vikár Sándor Zeneiskola orgona és zongoratanára valamint az Evangélikus Nagytemplom orgonistája. Kiss Zoltán boldog családi életet él zenész feleségével Kissné dr. Mogyorósi Pálmával és két gyermekükkel, Benedekkel és Annával, akik számára a zene már természetes lételem.