Hector Berlioz,
francia zeneszerző, útitáskájában a Rákóczi-induló friss kéziratával, 1845-ben
Bécsből Pestre indult, hogy hangversenyeket adjon a Nemzeti Színházban. A
muzsikusnak nem volt szerencséje. Bécs felől, ha semmi nem jön közbe,
viszonylag kellemes dunai hajóúton érkezhetett volna. Utazása idején azonban a
Dunát sűrű köd lepte el, így Berlioz nem tehetett mást: kocsira ült.
Nem sok öröme telt a szárazföldi utazásban. „… a Bécstől Pestig terjedő
hatalmas síkság egész területén olyan ritkák a közönséges kavicsok, mint a
smaragdok…. a talaj itt valami finom porból áll, azt hinné az ember, hogy
szitálták, és amikor az eső átnedvesíti, kátyúkat alkot. A lovak nagy
erőfeszítése kell, hogy ezeken átvonszolódjunk… Nem szárazföldi, hanem
sárföldi útnak kellett volna mondanom. Elképzelheti, micsoda varázsa van az
effajta utazásnak!”
Ezek a sorok a zeneszerző
Emlékirataiból valók, pontosabban azokból az úti levelekből, melyeket
Berlioz emlékezéseihez csatolt. Egy „keleti út” a 19. századi olvasó számára
aligha jelentett egyebet puszta kalandnál – mi azonban már azt is
megfigyelhetjük, ami a viszontagságok mögött van. Nemcsak azt tehát, hogy
milyen kényelmetlen vállalkozás volt akkoriban Pestet a szárazföldön
megközelíteni, hanem azt is, hogy a 19. század közepe táján mennyire mást
jelentett az emberek számára egy közép- vagy kelet-európai utazás.
Sokan persze már akkor is érezték,
hogy az utak rossz állapotában, a közlekedés nehézségeiben mennyi minden
jelenik meg. Könyvecskénk egyik hőse, Széchenyi István, „elsüllyedvén a
szabad országút porában”, tudta, hogy „a sárban kelepcézett egyén, valamint
nemzet, nemcsak nem szabad, de a szabadságnak legnevetségesb
torzképe”. Széchenyi érezte, hogy „biztos közlekedés nélküli országban, mint
holt testben, inkább csak teng és hervadoz az ember,
mintsem hogy élne és virulhatna”.
A Bécset elhagyó nyugat-európai utas
szemében a császárvároson túl végképp a „Kelet” következett: „párizsi”
léptékkel alig mérhető, idegen világ. Berlioz első úti tapasztalatai
is ezt mutatták. „… a Duna egyszerre csak fejébe veszi, hogy kiárad, és
dühöngő hullámaival elborítja azt a fekete árkot, amelyben tizenöt órája
tocsogunk, és amelyet a helybeliek konokul országútnak neveznek?! Megadó szunyókálásomból
éjfélkor felriasztott a fogat mozdulatlansága és a körülöttünk mennydörögve
zuhogó víz moraja. A kocsis, aki találomra hajtott, egyenesen bevitt a folyó
ágyába, s most már moccanni sem mert. A víz közben folyton emelkedett. Egy
magyar tiszt, aki a kocsi zárt fülkéjében helyezkedett el, két vagy három ízben
megszólított azon a kis ablakon keresztül, amelyet a szerencsétlen batár
válaszfalára alkalmaztak.
– Kapitány úr! – szóltam hozzá most
már én is.
– Uram?
– Nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?
– De igen uram, ezt gondolom.
Szolgálhatok egy szivarral?„
A kocsit, reménytelennek látszó
helyzetéből végül is egy arra járó paraszt húzta ki, s Berlioz nem
győzött csodálkozni mit kereshet ez a paraszt ebben az ítéletidőben?
Mint ahogy az utak nyomorúságos állapota
is tanúskodik egy vidék fejlettségéről, gazdasága szerkezetéről és
lakói mindennapjairól – ez a kaland is árulkodó. Ne a halált megvető
„magyar virtust” keressük – mint Berlioz – a vízbefúlás küszöbén
egykedvűen szivarozgató magyar kapitányban. Az ő élete nem volt
olcsó. Berlioz kalandja mögött szikár világ rejlett: egy olyan ország, ahol a
kilencmillió nem nemes majdnem semmi, s ahol a parasztság több mint fele
egyáltalán nem rendelkezik földdel.
Persze a fogékony párizsi művész
nem volt kizárólag személyes tapasztalataira utalva: tudott már egyet-mást
erről az országról. „Ha az ember Ausztriában utazik, legalább három
fővárosát kell feltétlenül meglátogatnia: Bécset, Pestet és Prágát. Igaz
ugyan, hogy bizonyos mogorva emberek azt állítják, hogy Pest Magyarországon van
és Prága Csehországban. De ez a két ország szerves része az osztrák
császárságnak, testestül-lelkestül, vagyonával ugyanúgy hozzá tartozik, és
körülbelül ugyanolyan odaadó híve is, mint Írország Angliának, Lengyelország
Oroszországnak, Algír Franciaországnak, és mint ahogy minden időben minden
leigázott nép hozzá volt láncolva legyőzőjéhez.” Zeneszerzőnk
jól tudta, hogy Európának abban a részében utazik, ahol még szinte érintetlen a
Szent Szövetség uralmi rendszere, tudta, hogy az az ország,
ahol útja vezet, egy soknemzetségű birodalom tagja, s tudta azt is, hogy
ez az ország nem önálló, lakói nem „szabad nemzet”.
Az a kettős látás, ahogyan a
Pestre utazó Berlioz e vidéket szemlélte, e korban nem volt szokatlan. Az
egzotikus, a nyugati szemnek idegen Magyarország, ahol „a talaj valamiféle
finom porból áll” – tehát az ismeretlenség világa –, és az elnyomott, leigázott
nemzet minden európai fő számára nagyon is ismerős képe találkozott
itt; Kelet-Európa, a „civilizált világ” vége, s Kelet-Európa, ahol az uralomnak
s a nemzetek fejlődésének ugyanazok a törvényei, mint mindenütt. Két kép
tehát, amely nem mondott ellent egymásnak. Látni fogjuk részben éppen azért,
mert egyik sem volt egészen pontos.
E pontatlanságnak többek között az az oka, hogy Berlioz csak felületesen ismerhette a
Habsburg-császárság viszonyait. Nem szabad elfelejtenünk azonban azt sem, hogy
zeneszerzőnk mögött olyan politikai élmények és tapasztalatok álltak,
melyek csak felemás módon illettek az ausztriai monarchia keretei közé. Amíg a Fantasztikus szimfónia szerzője a rozzant
postakocsival Pestre érkezik, elevenítsünk fel kettőt múltjának e
meghatározó élményei közül: azokat, amelyek szélesebb érvényűek Berlioz
személyes életsorsánál, s melyekhez hasonlókat egy egész nyugat-európai
nemzedék élt át.
Az első 1830-ból való, a
diadalmas párizsi forradalom idejéből, amikor Nyugat-Európa nagy részén
megdőlt a Szent Szövetség elnyomó rendszere, s amikor végképp elhárultak
az akadályok a franciák 18. század végi nagy forradalmának bizonyos eredményei
elől. 1830 forradalma idején Berlioz Párizsban csavarog, „ujjával a
pisztoly ravaszán, együtt a szent csőcselékkel”. Mint Emlékirataiban írja, sohasem felejti el Párizs
arcát e nevezetes napok alatt, „az utcagyerekek őrjöngő bátorságát, a
férfiak lelkesedését, az utcalányok tombolását, a királyi gárda lemondó
szomorúságát”. A Bourbonok trónjának ledöntésében zeneszerzőnk a maga
módján vesz részt: kis, alkalmi kórussal járja Párizs utcáit. „Egy bazárosnő felajánlja, hogy menjünk fel házának
első emeletére, ahonnan a megfulladás kockázata nélkül zúdíthatjuk a
harmónia felhőszakadását tűzben égő bámulóinkra. A javaslatot
elfogadjuk, és rázendítünk a Marseillaise-re. A lábainknál nyüzsgő, zajongó
tömeg az első taktusoknál megáll és elhallgat… A második versszak után még
mindig hallgatnak… Végre a negyedik szakasznál már nem türtőztethetem
magam, és odakiáltok nekik: Eh, a hétszentségit, énekeljetek már! A nép erre
rákezdi: fegyverre honfiak! olyan összhanggal és energiával, mint valami
gyakorlott kórus.”
Berlioz tehát egy olyan országból
jött, mely évtizedeken át tartó, nyílt és éles politikai harcok nyomán végre
szabaddá vált a középkor bilincseitől; ahol az emberek formailag immár egyenlőek voltak, s ahol a politikai változások nyomában
járó – bár évszázados előzményekre támaszkodó – ipari forradalom lassan,
de mélyrehatóan átalakította az emberek megszokott környezetét, mindennapjait.
Mások voltak immár a szegények, mint azelőtt, de megváltoztak a gazdagok
is. Az előbbieket – szemben a Habsburg-birodalom parasztságával – többé
nem egy földesúr közvetlen hatalma tette elnyomottá: alávetettségük lassan
kezdte elveszíteni személyes jellegét. A felüllevők már nem származásuk,
múltbéli erényeik vagy egyéni kiválóságuk alapján formáltak jogot az uralomra,
mint Európa keleti régióiban. Éppen ezért számukra nem volt többé nyugalmas
állapot a gazdagság – a vagyon megszűnt az „élet édességének” biztos
hátországa lenni. Nyugat-Európában a magas szintű életvitel támaszpontja
már nem egyedül a földtulajdon volt, s így gazdagnak maradni vagy azzá lenni –
harcot jelentett, állandó készenlétet követelt. Gazdag és szegény viszonya ott
már nem egyszerűen úr és szolga kapcsolata volt, mint Keleten.
A régi lerombolásának, a
változtatásnak, az emberi szabadságnak eszményei egy egész nemzedék agyába és
szívébe vésődtek bele, s e nemzedék tagjai azért is közösnek érezték
sorsukat és céljaikat, mert harcuk terepévé a századokon keresztül kiépülő
nemzeti állam vált: küzdelmük kerete s részben célja a nyílt politikai
harcokban formálódó nemzet lett.
Ezek az eszmények azonban hamar
kétségessé váltak. Berlioz – s kortársai – másik alapélménye a kiábrándulásé.
Hiszen már 1832-ben „Barnard a piktor, Gilbert az
építész és jómagam (vagyis Berlioz) társaságot alkotunk. Neve: a négyek. Célja, hogy kidolgozza és
tökéletesítse azt a nagy filozófiai rendszert, amelynek alapjait hat hónap
előtt én vetettem meg. Az elmélet címe: A Teljes Közöny Rendszere Minden
Egyetemes Kérdésben.” Berlioz hazája nemcsak a szabadság illúzióinak országa
volt, hanem az az ország is, ahol a forradalom
másnapján, a hit, az öntudat és a lelkesedés lángolása közepette, a
kibontakozás reményeinek tetőpontján, valaki elmondhatta ezt a mondatot:
„Ettől fogva a bankárok fognak uralkodni.”
A zeneszerző, aki ilyen
ellentmondó élmények és tapasztalatok birtokában indult útnak, nagy nehezen
jutott el Pestre. Nem volt immár akadálya annak, hogy a „nemzet zenedarabja”,
az új induló, eljusson a magyar hallgatósághoz.
Berlioz arról mindenesetre előre
értesült, hogy e „leigázott nemzet” milyen „öntudatos”, milyen lángoló és
békétlen. Hiszen már egy bécsi zenekedvelő figyelmeztette: „Ha tetszeni
akar a magyaroknak, írjon darabot valamelyik nemzeti témájukra. El lesznek
ragadtatva.” A zeneszerző megfogadta a tanácsot. De a Rákóczi-induló előadásának még számos
akadálya volt. „A Nemzeti Színház zenekara oly kicsiny, hogy szimfóniámmal kis
hegedűsbandája semmiképpen sem birkózhatik meg.
Másfelől viszont nem folyamodhattam a (pesti) Német Színház művészeihez.
Ennek oka az a szabályzat, amelyből megértheti, milyen megható módon
ragaszkodnak a magyarok mindenhez, ami Németországból ered. A Nemzeti Színház
előadásain nem szerepelhet a Német Színház egyetlen művésze sem, akár
énekes, akár kórista, akár hangszeres zenész az illető, bármennyire is
szükség volna közreműködésére… Különös és vakmerő tilalom ez az
osztrák császárságnak alávetett országban, emlékeztet Napóleon kontinentális
zárlatára.”
Ez a „különös és vakmerő tilalom”
joggal kelthetett meglepetést a romantikus művészben. Hiszen – említettük
– nem volt pontos képe az „elnyomásnak”, Magyarország és a Habsburg-császárság
viszonyának útvesztőiről. Meglepődése mégis érzékeny szemre
vall: egy elnyomott, leigázott országban hogyan hozhatnak olyan hivatalos végzéseket,
melyek – ha közvetve is – az elnyomók ellen irányulnak? Nos, ez az elnyomás, –
Magyarországnak a birodalomban elfoglalt helye – igen bonyolult és
sokértelmű volt.
A 18. század végén jogilag újra
megerősítették, hogy Magyarország „a hozzá kapcsolt részekkel együtt
szabad, és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg… független,
azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel
és alkotmánnyal bíró” ország, mely „tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem
pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó”. (A törvénycikkben
említett „más tartományok” a Habsburg birodalom többi, alkotmánynélküli, ún.
„örökös tartományait” jelentik.) A birodalommal való „egybeköttetésünk” –
jogilag – abban áll, hogy Magyarország királyi trónja s ennek örökösödése
„ugyanazt a fejedelmet illeti, akit a megállapított trónöröklési rend szerint
Németországban… illet”, valamint abban, hogy „a törvények alkotásának,
eltörlésének és magyarázásának hatalma Magyarországban… a törvényesen
megkoronázott fejedelmet” és a magyar országgyűlést közösen illeti. A
törvények, rendeletek végrehajtásának hatalma a király (vagyis a
Habsburg-császár) kezében van, de e jogát csak a birodalom többi
kormányszervétől független Helytartótanácson, s a magyar viszonyok
kialakította megyei rendszeren keresztül gyakorolhatja.
Zavaros „vegyesházasság”
volt ez, ahogy Széchenyi jellemezte gyakorta – jogilag is bonyolult, hát még a
valóságban! Amikor Berlioz elcsodálkozott a német művészeket a
Nemzetiből kizáró rendeleten, mindenesetre öntudatlanul is olyasvalamire
tapintott rá, ami nélkül szinte érthetetlenek a 19. század első felének
magyarországi eseményei. Mert e rendelet „kicsiben” éppen azt fejezi ki,
amiről az imént beszéltünk Magyarország alkotmányos, saját törvényei és
szokásai szerint kezelendő ország egy olyan birodalomban, melynek többi
területén (Ausztriában és Csehországban, Észak-Olaszországban és Galíciában
stb.) az uralkodó közvetlenül, korlátlanul, saját hivatali apparátusával
érvényesítheti hatalmát.
Látni fogjuk: mindez a valóságban
kicsit másképp festett; Magyarország az idők folyamán éppen a
legdöntőbb kérdésekben a korlátlan módszerekkel kormányzó bécsi udvar
közvetlen hatókörébe került. Ügyeinket – jogellenesen – ugyanaz az Államkonferencia
irányította, élén Lajos főherceggel, s mögötte a mindenható Metternichhel,
amely a birodalom nem alkotmányos, örökös tartományait. Ami a paragrafusokat
illeti, Magyarország nem volt elnyomott; a valóságban azonban nemcsak hogy
azoknak a feltételeknek volt híján, melyek a nemzetállam fejlődéséhez
megkívántattak, de a jogszabályokban biztosított, felemás önállósága sem volt
teljes. Így az állam fogalma ebben az időben csakis a Habsburg monarchiát
illethette, s ennek sok nemzete, társadalma közül Magyarország csak az egyik
volt.
Persze ez a meghatározás több
szempontból ismét egyszerűsít. Hiszen – emlékezhetünk – társadalom és
nemzet ekkor nem voltak rokon értelmű fogalmak. Az előbbi jóval
szélesebb terjedelmű kifejezés volt, mert magában foglalta a legnépesebb,
s a nemzetből kirekesztett rétegeket is. Tovább bonyolítja a helyzetet,
hogy e rétegek jelentékeny része – noha még a középkorban, az önálló magyar
királyság korában került magyar fennhatóság alá – származásában és nyelvében
nem volt magyar.
E frigy egyik házasfele sem volt tehát
egyszerű képlet. Egy soknemzetű birodalomba tagozódott, épült be a
soknemzetiségű Magyarország, de úgy, hogy közben sokat megőrzött
középkori eredetű privilégiumaiból („alkotmányosságát”, a múltbéli önálló
állam maradvány-intézményeit), s ezek meglehetősen elkülönítették a
Monarchia többi tagjától. Ezek a privilégiumok persze csak a magyar nemesség
számára biztosítottak kivételes jogokat (az országgyűlési politizálást, a
megyei kormányzásban való részvételt), éppen ezért elválaszthatatlanok voltak a
nemesség egyéb, úri előjogaitól: adómentességétől, a jobbágyok
fölötti uralmától stb. Az alkotmány e sokféle kiváltság mindegyikét
tartalmazta: a nemesség nemzeti és úri privilégiumait egyaránt.
Magyarország alkotmányossága – mint
maga az „alkotmány”, az alaptörvények fiktív gyűjteménye – tehát igen
sokarcú volt. Szentesítette urak és szolgák középkorias viszonyát, és csak a
társadalom egy meglehetősen szűk rétege számára biztosított jogi
esélyt az emberi életvitelre. Ugyanakkor azzal, hogy fenntartotta a politika
nyilvános fórumait, mégis fontos feltétele volt a változtatásnak. Fontos
feltétele, de egyben komoly akadálya is, hiszen mindazok, akik a politikai
fórumokról hirdették a változtatás szükségességét, akarva-akaratlanul is a középkorias
alkotmány átalakításáról szóltak.
Persze a régi viszonyokat
szentesítő, ugyanakkor a megváltoztatását is lehetővé tevő
magyar alkotmány csak azáltal válhatott valóban sokarcúvá, hogy megjelentek
azok, akik egyáltalán akarták a változtatást. Mert mindez mit sem ért volna
akkor, ha – 18. század végi előzmények nyomán, lényegében a 19. század
harmincas éveiben – nem alakult volna ki egy jelentős, döntően nemesi
réteg, mely – látni fogjuk, milyen okok következtében – Magyarország reformjáról,
átalakításáról gondolkodott. Sokan közülük bizonyára ott ültek a Nemzeti
Színház nézőterén, a Berlioz hangversenyen is.
„Alighogy meghirdették Pesten az új
»honi« zenedarabot [vagyis a Rákóczi-indulót], a nemzeti képzelőerő
erjedni kezdett. Egymástól tudakolták, hogy vajon hogyan dolgoztam fel ezt a
híres és mondhatni megszentelt témát, amely annyi év óta megdobogtatja a magyar
szíveket, és megittasítja a szabadság és
dicsőség iránti lelkesedéssel… Ennek ellenére a hangverseny napján, amikor
elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngős
darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze a torkomat… A közönség
a váratlan bevezetésnél nyugodt és hallgatag maradt. De amikor egy hosszú
crescendo folyamán visszatértek a téma fúgaformájú töredékei, s ezeket a
nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a
terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor
a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká
visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a
termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant
ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem. Úgy éreztem, mintha hajam égnek
állna, és e végzetes perctől kezdve búcsút kellett mondanom darabom zárórészének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra,
hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitörésével.”
Így szól Berlioz beszámolója a Rákóczi-induló pesti fogadtatásáról.
Kik lehettek azok a „forrongó lelkek”,
akiknek „egybeolvadó szenvedélye” ilyen lázas indulattal adott tanúbizonyságot
a haza szeretetéről, a történelem tiszteletéről, a nemzet
öntudatáról? Kik alkothatták azon az estén a Nemzeti Színház közönségét? Ezt ma
már aligha tudnánk kinyomozni, de nagyjából következtethetünk rá. Nemesek,
polgárok s a fiaikból értelmiségivé váló ifjak; magyarosodó németek és zsidók;
tanult szegénysorsú nemtelenek, akiknek megélhetését
csak a város biztosíthatta a maga modernebb munkalehetőségeivel. Ott
lehettek, akiket vonzott a színház, a sajtó, a művészet világa (s
ilyeneket ebben az elmaradott országban is meglepően nagy számban
találhatunk), de bizonyára ott voltak azok is, akiket egykor eltaszított a
föld, a kereskedés, vagyis szüleik hagyományos életformája – esetleg annak
folytathatatlansága, a szegénység.
Bár e rétegek a színház földszinti,
három páholyemeleti, s legfelső, karzati részén némileg elkülönültek –
mint mindenütt, ahol a színházban olyanok gyűlnek össze, akik „odakint”
nem egyenlőek –, mégis, a Rákóczi-induló dübörgő motívuma most szinte
egy testté forrasztotta őket. A bukott szabadságharccal, a „kibújdosottakkal” érző közönség látszólag „elbánt” a Rákóczi indulóval. Nem törődött a művész
ama elemi jogával, hogy az utolsó taktusig bemutathassa művét – de rajongott
a gesztusért, hogy egy francia vált valami igazán „magyar” tolmácsává. Nem
tisztelte magát a műalkotást, de a tombolásig szerette és tisztelte
mindazt, amit ez számára kifejezett. E közönség a nemzet öntudatának
követelője volt, s egyszersmind úgy látszott: annak képviselője is.
Berlioz jól választott, amikor a Rákóczi-indulót dolgozta föl. Azokat a
legérzékenyebb húrokat pendítette meg a magyaroknál, amelyek a nemzeti
önállóság vágyával kapcsolódtak össze. Az induló, s a nyomában fölbuzduló nemzeti
öntudat olyan kívánságnak adott itt hangot, amit senkinek sem kellett
kimondania: az önálló magyar államalakulat iránti törekvésnek; annak a vágynak
tehát, mely a középkorban még valóság volt. „Semmit rólunk nélkülünk” – idézte
föl az emberekben a zene ritmusa. De persze mást is fölidézett. Olyasvalamit,
aminek e „békétlen” nemzet öntudatában mindig is nagy szerepe volt: a
történelmi vereségek, csapások, sérelmek hangulatát, a bukás tragikumát.
Akik ezen az estén ott ültek a Nemzeti
Színház széksoraiban, a zene-megidézte eseményeket
közös sorsuk egy-egy közös részeként, állomásaként tartották számon; a Rákóczi-induló szinte uniformizálta e tarka
nézőtér emlékezetét. A földszinten helyet foglaló magyarosodó német is
bizonyára saját múltjának egy darabját vélte megpillantani Rákócziék
küzdelmében – még ha ősei esetleg a másik oldalon harcoltak is. De a
karzaton ülőt, a mezővárosi polgár-parasztfiúból lett „színházi
embert” sem dédatyái szolgaságára emlékeztette az „úr”, Rákóczi harca, hanem
egy nemzet küzdelmére, elmulasztott lehetőségeire. Jogilag sem ősei,
sem ő nem számított a nemzet tagjának, de amikor azonosult ennek nagy
tetteivel, jobbratörő férfiaival,
ő is elsősorban a saját, s a vele egyívásúak vágyait vetítette vissza
a múltba. Amikor a múlt jelent meg előtte, valójában a jövőre
gondolt; amikor emlékezett – tulajdonképpen reménykedett. Számára az tűnt
igazán nyomorúságosnak, ami a múlt és a jövő között terül el.
„Javításokra” gondolt, emberibb életre, arra, ami ma csak keveseknek adatik
meg. A múlt nagy tetteit, változtató szándékait – így Rákóczi küzdelmét is –
úgy szemlélte s tisztelte, mint e javítások hajdanvolt s elbukott
előzményét, kísérletét.
A múltat a „jobb jövővel” persze
az is hajlamos volt azonosítani – mint az utolsó sorok valamelyikében ülő,
s talán csak szabadjeggyel betévedt szegény parasztsorú nemes –, aki épp
ellenkező módon gondolkodott. E „pipás nemes” bizonyára félt azoktól a
„javításoktól”, melyekre előbb említett nézőtéri társa oly
reménykedve tekintett. Ő a múlthoz egészen más okok miatt fordult: hajdani
„biztos birtokát”, úri életvitelét kereste abban, hiszen egyetlen tulajdona
immár csak nemessége volt; megnyirbált „kutyabőre” a nemzet tagjává emelte
akkor is, ha úgy élt, mint a parasztok. Épp ezért azonosult a nemzet évszázados
küzdelmeivel (noha „nemzeten” egészen mást értett, mint nézőtéri szomszédai).
Folytathatnánk a sort.
Részletezhetnénk, mennyire eltérő sorsokat, élményeket, vágyakat formált
hasonlóvá a Rákóczi-induló; s ha a hallgatók közös fogalmakat
használtak is, menynyire nem egyformán gondolkodtak. A közönség persze ezt nem
érezte, a látszat éppen az ellenkezője volt: a hallgatóság a közösség, s a
nemzeti öntudat hordozójaként, megnyilatkozásaként viselkedett. A nemzeti
közösség érzése önbizalmat is adott a széksorokban helyet foglalóknak, hiszen
azt mutatta, hogy e közös lángolás, e buzgó nemzeti öntudat erőt sugároz.
De igazán helyes-e itt az öntudat
kifejezés? Valóban a nemzeti öntudat megnyilatkozása volt az a hatás, melyet
Berlioz műve a színház közönségében fölkeltett? Hiszen olyannyira másra
gondoltak mindannyian, még ha fogalmaik (nemzet, múlt, jövő,
hősiesség stb.) látszólag hasonlóak voltak is! S ennyire megférne egymás
mellett a szenvedélyes indulat s az öntudat? A válasz nem könnyű. De talán
közelebb jutunk hozzá, ha fölidézünk egy másik, sok szempontból nagyon hasonló
színházi esetet, mely csak két esztendővel történt Berlioz hangversenye
előtt, s nagy vihart kavart. Olyannyira nagyot, hogy egy tekintélyes
főnemes s egy lapszerkesztő – gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos
– feszült politikai vitájukban többször is foglalkozott vele.
Az eset – melyre a Rákóczi induló hallgatói is bizonyára emlékeztek
még – röviden a következő. Vieuxtemps, a neves
francia zeneszerző és hegedűművész 1843-ban négy föllépésre
szerződött a Nemzeti Színházhoz. Bartay, a
színigazgató, úgy értesülvén, hogy a művésznek több hangversenyre már nem
lesz ideje Pesten, így hirdette Vieuxtemps
föllépéseit: „Kizárólag a Nemzeti Színházban”. Az előadó körülményei
azonban megváltoztak, s mivel több nappal tovább időzhetett
Magyarországon, hangversenyt adott a pesti Német Színházban is. Ezt annál is
inkább megtehette, mert Bartay hirdetménye nem a
szerződésen alapult: Vieuxtemps-nak a Nemzeti
Színház mellett bárhol jogában állt a hegedülés.
A Német Színházi koncert után, mint
Kossuth írta, „lecsillapulván a taps, néhány éles fütty hallató magát; és Vieuxtemps úr a színről eltávozott, s a legzajosabb
kihívás sem volt képes őt visszavezetni.” A magyar színház buzgó és
öntudatos hívei fütyültek, akik Bartay téves
hirdetése nyomán, lángoló hazaszeretetükben politikai célzatúnak vélték a
művész föllépését a Német Színházban. (Tegyük hozzá: mindez azon a Pesten
történt, ahol a lakosság nagy része még mindig német ajkú volt, ahol pár évvel
azelőtt „alig lehetett csak egy-egy magyar szót is hallani”, s ahol csak
1837 óta létezett magyar Nemzeti Színház.)
Miért fütyülték ki a világhírű
hegedűművészt? A színházi rendbontók – a „hős lelkületű
nemzedék”, ahogy Széchenyi nevezte e magyarokat, persze nemcsak a füttyögő
közönségre, hanem a nemzeti mozgalom tömegeire gondolva – politikai gesztusnak
tartottak, s tiltakozásuk nyomán politikai eseménnyé „avattak” egy közömbös s
magában igen természetes dolgot, melynek csak a művészettel volt
kapcsolata. Dehát hogyan képzelhették, hogy a néhány
napig Magyarországon tartózkodó idegen, aki ráadásul művész, egy csapásra
eligazodik a magyar politika útvesztőjében? S hogyan hihették, hogy Vieuxtemps egyáltalán el akar igazodni abban, vagyis
föllépéseinél kötelező érvényűnek ismeri el a közönség egy részének
nemzeti-politikai beállítottságát?
Bár az előjel ellenkező, s
az eset talán szélsőségesebb, mindez nagyon emlékeztet Berlioz
fogadtatására. A nemzeti öntudat, a hazáért lángoló szeretet itt is, ott is
olyasmiből támadt, aminek a tudathoz, a dolgok tisztánlátásához igen kevés
a köze. Mindkét esetben mintha valami fatális, az emberek akarata ellen való
tévedés történt volna. Berlioz hangversenyének tarka közönsége, e sok különböző
tervet dédelgető hallgató a zene szava nyomán úgy érzi, s úgy is
viselkedik, mintha egyet gondolna. Vieuxtemps
kifütyülőit, a „hű magyarokat” pedig olyasmi háborítja föl, aminek
nincsen köze politikához, idegen elnyomáshoz s a „nemzetre leselkedő
veszélyekhez”.
Különös tévedések! Egyiket sem
akarattal követték el, mégsem tűnnek el, ha szembeszegezzük velük a
valóságot. E tévedések életbentartója az a közeg,
ahol megszülettek. A magyar viszonyok között, e „lángolóan öntudatos” férfiak
világában politikai természetűvé vált még az olyan tett is, amelyet
végrehajtója s tanúi esetleg egyáltalán nem annak szántak. Vagyis: e „forrongó
lelkek egybeolvadó szenvedélye” erősen hajlamos volt arra, hogy
elszakadjon a valóságtól, e „nemzeti öntudat” pedig túl sok szállal gyökerezett
a múltban, s túl sok reménnyel kapcsolódott a jövő felé ahhoz, hogy el ne
szakadjon a jelen szemléletének szigorú tudatosságától. Ez az elszakadás,
láttuk, erőt is adott – ha másként nem, úgy, hogy annak látszatával
szolgált. Berlioz is érezte ezt az erőt. Amikor búcsút mondott
Magyarországnak, fölidézve a Rákóczi-induló fogadtatását, így írt: „Úgy mentem
el tehát, hogy bennem lüktetett még a sokféle felindulás, és tele voltam
rokonszenvvel e tüzes, lovagias és nagylelkű nemzet iránt.”
A nagy francia zeneszerző – hogy
még egyszer és utoljára visszatérjünk hozzá – nem láthatta, milyen
problematikus ez az erő, ez a nagylelkűség, ez a lovagiasság. De a Vieuxtemps-esethez fűződő hírlapi polémiában
– szemben Kossuthtal, aki „lényegtelennek”, s „néhány garázda füttyhős”
cselekedetének tartotta a dolgot – Széchenyi éppen e problematikus,
ellentmondásos vonásokat vette bonckés alá. „Mai rugékony időben – írta –,
amikor bármily kicsi túlhatásnak elmúlhatlanul megvan
visszahatása, s a legkisebbe is vegyül több-kevesb
politikai fanatizmus”, az ilyen esetek következményeit nem lehet előre
kiszámítani. Itt a tudatosság számára nincs tér, hisz „ha meg van egyszer
indítva ily háború, habár eleinte pro és contra csak
néhány egyéntül is, s kezdetekor el nem fojtatik, úgy pereg az ellenállhatatlanul végig, kivált ha
nemzetiségi fanatizmus is keveredik belé, mint [ahogyan] tengeri csatát, ha
egyszer megindult, sem állíthatja meg senki, hanem addig foly
az, míg egy rész megtörve nincs. S minthogy valamint ebben a sok ágyúdörgéstül s füsttül senki jól
nem hall, jól nem lát, szintúgy nem hall nem lát indulattul
és bosszútul felhevítve visszatorlási háborúban is
senki többé.”
Vieuxtemps kifütyülése
nyomán Széchenyi itt azt a kérdést veti föl, ami számunkra Berlioz fogadtatása
kapcsán tűnt fel. Lehet-e a nemzeti öntudat megnyilvánulásaként felfogni
az olyan eseteket, ahol maga a tudat háttérbe szorult, ahol semmit sem lehet
előre kiszámítani, ahol már senki sem lát és senki sem hall? Megfér-e
egymás mellett a fanatizmusmentes öntudat s az a buzgó lángolás, mely kollektív
tévedésekhez vezethet?
Hiszen bűvös kör ez: ahhoz, hogy
e nemzet valóban érezze közösségét és erejét, sorozatos tévedésekre van szükség
– arra tehát, hogy az emberek szeme a múltba révüljön, vagy arra, hogy bármilyen
politikai esemény, a maga indulatébresztő erejével elfedje
különbözőségüket s ellentéteiket.
Ezzel az ellentmondással a
Széchenyi-Kossuth vita egyik alapkérdéséhez, sarkpontjához érkeztünk el.
Bizonyára más utakon is idejuthattunk volna; Vieuxtemps
esete csak az egyik – s nem is a leglényegesebb – alkalma, csiholója volt két
hősünk párharcának. Választhattuk volna a vita alapkérdéseinek
érzékeltetésére akár annak nyitányát, az 1841-ben írott Széchenyi-művet, a Kelet népét, s Kossuth erre
adott Feleletét, akár fináléját (Széchenyi Politikai programmtöredékek c. könyvét, mely lényegében már
válasz nélkül maradt). Egy biztos: az itt fölvetődött kérdésbe, az öntudat
és a politika viszonyának problémájába mindenképpen beleütköztünk volna. Hogy közelebb
jussunk hozzá, mindenekelőtt meg kell ismernünk a vita feltételeit,
közegét, közönségét. Főképp azt a társadalmi réteget kell szemügyre
vennünk, amelynek politikai szerepe és öntudata a reformkorban döntően
játszott közre: a magyar nemességet.