Karasszon Dezső*
Egy kép – két tanulság
Éppen félezer éves, több szempontból is
érdekes képet tartunk a kezünkben.
A fametszet-technikával készült ábrázolás
Franchinus Gafurius (olasz nevén: Franchino Gaffori, 1451-1522) Practica
musicae című, 1481-84 között írott traktátusának az 1512-es velencei
kiadásában látott először napvilágot /1/. A jeles szerző személyét és
művét most mintegy zárójelbe téve összpontosítsuk figyelmünket magára a
képre.
A képmező jobboldalát egy egészen
különleges, kombinált „műtárgy” tölti ki: egy tömzsi kis szekrényre
applikált óriási kottatartó. A szekrény ajtaja jól láthatóan nyitva van:
nyilván onnan vették ki az óriási kottatartón lévő, szintén óriás
méretű kottás könyvet. Nem kérdés az sem, miért kell ilyen óriásnak
lennie: hogy akár egy egész kórus minden tagja egyszerre eléállhasson, és
egyszerre énekelhessen belőle (a képen éppen ez történik).
Nem érdektelen, hogy ez a „műtárgy” a
magyar zenetörténet évszázadaiban is sokszorosan dokumentálva van, hogy
általában „éneklőszék” volt a neve, és hogy a közelmúltban több
lépcsős, érdekes kutatások tárgyát is képezte /2/. Bőven van említés
extra-méretű kottákról is: a gyulafehérvári székesegyházban használt
református ún. Bethlen-graduál például egy rangos szemtanú, Geleji Katona István
leírása szerint „képtelen nagy és potrohos” volt, „az melly miatt, az nagysága
mellett az terhe is meglévén, egy embernek nagy baj egy helyből más
helyben emelni, s nehéz is pedig, avagy ugyan lehetetlen is jól kinyitni” /3/.
Székesegyház?
A mi éneklőszékünk egy 1512-ben
„modern”-nek számító (értsd: reneszánsz stílusú) templom-épületben van
elhelyezve, annak is egy jól felismerhető, jellegzetes pontján: a bal
oldali kereszthajó és a szentély-rész találkozásánál. A középkorban ez volt a
liturgikus kórus bevett helye (a szentély-rész ún. stallumaiban a kanonokok
ültek – ha ők énekeltek, akkor természetesen erről a helyről is
zene hangzott –, az „orgona-karzat” pedig, amely idővel a templomi
kórusokat is befogadta, lényegesen későbbi építészeti képződmény).
Fordítsunk még egy pillanatnyi figyelmet arra
a személyre is, aki a szekrényke fölött, a kotta-pult alatt, fél karjával a
szekrényre könyökölve látható: több mint valószínű, ő a kottatárós,
az éneklőszék kulcsának az őre. A munkájának az első felét már elvégezte:
kinyitotta a szekrényt, a kottát a megfelelő helyen kinyitva föltette a
pultra, és most egyrészt (szelíd mosollyal az arcán) zenét hallgat, másrészt
arra vár, hogy ismét eljöjjön az ő pillanata, amikor az istentisztelet és
az éneklés végeztével a kottát a magaslatról le-„operálhatja”, visszateheti a
helyére, és szép gondosan be is zárhatja.
Ha már a nagyító a kezünkben van, hajoljunk
egy kicsit közelebb a kottához is! Azonnal kiderül, hogy a fametsző nem
csak valamiféle kottának stilizált krix-kraxot vitt föl a képre, hanem egy
elolvasható és elénekelhető kis darabot. A kettényitott duplaoldal balfelén
a következő latin mondat silabizálható ki: Benedicamus Domino (Mondjunk
áldást az Úrnak), jobboldalt: Deo dicamus gratias (Istennek mondjunk hálát). A
kétszer két ötsoros vonalrendszer következetesen mind a négyszer a negyedik
vonalnál van C-kulccsal megjelölve (ezt hívjuk mi ma tenor-kulcsnak) A dallam
ezek szerint „a” hangon kezdődik, és „a”-n is ér véget. Második fele
hangról hangra megegyezik az elsővel (a hajlítások hangjait betűköz
nélkül írjuk egymás mellé):
a
g a ga
fd / gacha
g a
Be-ne-di-
ca- mus Do-
mi- no!
De-o
di- ca- mus
gra- ti- as!
Az énekes ima- (zsolozsma-) hórák záró-áldása
ez, amelyet a régebbi és az újabb liturgikus könyvet egyaránt jól ismernek.
Most megfejtett dallamát a Liber Officii Vízkereszt és Úrnapja előestéjére
(szóval egy-egy vecsernye végére) irányozza elő /4/. Ezzel adva volna az
az ünnepi alkalom, amely a kép bal oldalán helyet foglaló kórust a templomba
szólította, és amely a kottatárost is orientálta (atekintetben ti., hogy a
pultra melyik kottát, ill. melyik ünnep énekeit kell kitennie).
Akkor hát lássuk most magát a kórust!
Bár az ábrázolás eléggé elnagyolt, annyi
világos, hogy az első sorokban gyerekek állanak, mégpedig kisgyerekek: az
első négy biztos nem több hat-nyolc évesnél. Mögöttük jól kivehető
egy másik csoport, amelyben talán szintén négyen vannak: ezek egyértelműen
idősebbek egy kicsit, olyan tíz-tizenkét éves formák (hozzánk, a
nézőkhöz, egy aranyos kis „pufi” áll a legközelebb, és ezért
őbelőle látunk a legtöbbet). Annál meglepőbb, hogy közvetlenül
mögöttük viszont részben ősz-öreg emberek is helyet foglalnak. Rögtön a
„pufi” vállánál-hátánál egy hegyesen előreálló szakállal ékeskedő,
magas, ősz hajú, kimondottan tekintélyes megjelenésű férfiú áll –
biztos, hogy nem akárki. Egyébként felnőttekből (férfiakból) is
alighanem nyolc van, sőt alighanem szintén kétszer négy (igaz, a kép
balfelének a szándékos zsúfoltsága a számolást itt már valamelyest
megnehezíti). Nagyon látszik viszont, hogy a fametsző egyvalakit ki akar
emelni közülük: a fekete köpenyes urat, az együttes vezetőjét, a
succentort (ez a latin szó al-kántort jelent: a középkor végén az egyházi
kórusok szakmai terhe majdnem mindig, majdnem mindenütt a succentor vállát
nyomta). Figyeljük meg azt is, hogy a succentor az egyetlen, akinek a keze se
karba, se az előtte állók valamelyikének a vállára téve nincs, hanem úgy
áll, mint hogyha éppen egy vezénylő mozdulat alsó harmadát kanyarítaná –
igaz, az ábrázolás itt, sajnos, megint nem tökéletesen egyértelmű.
De félreértés ne essék: vannak a kórusunkban
fiatal férfiak is, sőt a succentor, a kifinomult arcú, tekintélyes úr,
továbbá a bal oldali képkeretből már majdnem kilógó „nagy szakállú Télapó”
túloldalán csupa ilyenek sorakoznak: egyelőre szakállt még nem
viselő, de már egyértelműen férfias termetű és
arckifejezésű fiatalemberek. Az eddigiek után könnyedén megkockáztathatjuk,
hogy ezek az iskola felsőbb évfolyamos hallgatói, mai megjelölést
alkalmazva nagyjából az érettségi környékéről, vagy a felsőfokú
tanulmányok éveiből.
Fontos ismeret (bár ide most csak zárójelben
tartozik), hogy a gregorián scholának ezt a jellegzetes hangképét örökölte és
örökítette tovább a korai polifónia is („fiú-vegyeskar”), erre írt G. Dufay
(1400-1477), erre G. P. da Palestrina (1525-1594). S hogy a magyar
zenetörténeti párhuzam innen se hiányozzék, a debreceni Kollégiumi Kántus
megalakító négy „fiú” közül is hamar kideríthető volt kettőről,
hogy 1739-ben már garantáltan nem „fiú”-, hanem „bácsi”-hangon énekelt /5/.
A képpel azonban még mindig nem vagyunk
egészen készen: véletlenül sem szabad a katalógusból kifelejtenünk a „nulladik”
korosztály képviselőjét, a jobboldalt lent ábrázolt kis óvodást. Neki
egész egyszerűen szabad ebben a térben a nagyobbakkal együtt jelen lennie,
és játszhat, amit akar. De mit akar, mit játszik? Kis énekeskönyvekben lapozgat
(alighanem dúdolva), mert a kicsinek mindig az a legjobb játék, amit a nagyobbak
halál-komolyan csinálnak.
Az elemzésnek ezen a pontján mondjuk ki
végre, hogy a Gafurius-kép egy őrületes (zene-) pedagógiai problémát
exponál. Ott van rajta egymás közvetlen közelében, egy és ugyanabban a
kórusban, az ereje teljében lévő felnőtt, sőt az élet alkonyához
közelítő öregember, meg az apró kis nebuló. Mit énekelnek, mit
énekelhetnek ezek együtt? Hiszen itt előzetes ismeretek, zenei kapacitás,
mentális vagy érzelmi teherbírás tekintetében egyaránt ég és föld különbségek
feszülnek!
Sarkítsuk a kérdést még tovább! Vajon „melyik
ujját harapta meg” a középkori schola, a jobb- és bal felől fenyegető
zsákutcák közül melyikbe ment be? A gyereket erőltette-e sokszorosan túl,
vagy az öregembert kényszerítette infantilis gügyörészésre?
Válasz: eszébe se jutott se egyik, se másik.
A középkori liturgikus kórusok differenciált anyagot énekeltek, és a
legkisebbekre csak a legegyszerűbb dolgok jutottak, egy-egy refrén,
egy-egy kis hangterjedelmű (de adott esetben vissza-visszaismételhető)
antifóna, vagy például az imént megfejtett úrnapi záró-áldás második fele,
amelynek a dallamát ráadásul egy pillanattal előbb eszükbe is juttatták a
nagyok. A szertartás természetesen nem csak ennyiből állott: a nehezebb
darabokat elénekelték a nagyobbak, a még nehezebbeket csak a szakállasok, a
legnehezebbeket esetleg egyedül csak a succentor – de a kicsi az egészet a
magáénak érezhette, mert a scholának ő is tagja volt, és mert pontosan
tudta, hogy még két-három perc, és akkor megint következik valami, amiben őrá,
igenis, személy szerint őrá van szükség, és ami nélkül az egész
„Gesamtkunstwerk” nem lenne teljes. Az már csak „a hab a tortán”, hogy ebben az
együttesben magától értetődően nagyon erősen kihallatszik,
amikor a gyerekek hangja (vagy: a gyerekek hangja is) megszólal.
Excursus: Magyarországon is így volt.
Egyenesen bámulatos, mi mindent vár el az 1509-es Egri Ordinarius a (nyilván
megfelelő liturgikai és egyházzenei képzésen felnövekvő)
gyerekektől /6/. A protestáns Huszár Gál pedig közvetlenül a kottába írja
oda, mit énekeljenek a „Gyermekec”, és mit vár a teljes „Chorus”-tól /7/.
Kell-e külön hangsúlyozni, hogy ezeknek a
megfigyeléseknek a pedagógiai jelentősége óriási? Próbáljuk meg a
tanulságokat két pontba sűríteni:
1/ A mai diák igen gyakran joggal érzi, hogy
az iskola egy fiktív tér, amelyben ő csak vaktölténnyel lövöldözhet. Ennek
az áldatlan állapotnak, ha nem is a megszüntetésében, de számottevő
enyhítésében az énektanárnak valószínűleg jobbak az esélyei, mint a
kartársakéi (ha egyházi iskolában tanít, akkor különösen). A kérdés az, hogy
él-e velük.
2/ A korosztályok iskolai elkülönítésének
ezerféle indoka lehet. A magasabb évesek utánzásának vágyát, ill. az abból
fakadó lélektani felhajtóerőt mégis biztos, hogy hiba eleve kihajítani az
ablakon. Szakkört, énekkart, minden lehetséges eszközt mozgósítani kell a
jelenlegi egyoldalúság mérséklésére.
Jegyzetek:
/1/ Új kiadásban közzétette már P. Wagner:
Einführung in die gregorianischen Melodien II, Neumenkunde, dritte Auflage,
Hildesheim 1962, 342. old.
/2/ Például: Dávid László: Az
éneklőszék, in: Magyar Egyházzene 2000-2001, 431. skk. old., Pap Ferenc:
Szószék és éneklőszék, uo. 2001-2002, 501. skk. old.
/3/ Az Öreg Graduál (Gyulafehérvár, 1636)
„Ajánló Szózat”-a újra közölve in: Zsoltár, 1997/1, 3. skk. old.
/4/. Tournai, 1937, 126. old.
/5/ Csomasz Tóth Kálmán: Maróthi György és a
kollégiumi zene, Budapest l978, 46-47. old.
/6/ Liber Ordinarius Agriensis, Musicalia
Danubiana Subsidia I, közr. Dobszay László, Budapest 2000. Dobszay László:
„Pueri vociferati.” Gyermekek az egri székesegyházban, in: Magyar Egyházzene
1995-96, 155. skk. old.
/7/ Huszár Gál: A keresztyéni gyülekezetben
való isteni dícséretek és imádságok, Komjáti 1574. Facsimile-kiadás:
Bibliotheca Hungarica Antiqua XIII/1, Budapest 1986.
