UNGÁR ISTVÁN*
Kiragadva (6., BEFEJEZŐ RÉSZ)
Operanégyesek önálló élete
Verdi:
Don Carlos – kvartett
„Bár bírhatnám azt a titkos
varázserőt,
Hogy emberszívekbe lássak,
Mint Isten
lát egyesegyedül…” – énekli lemondó szomorúsággal Fülöp király a Don Carlos c.
Verdi-opera III. felvonásának elején.
A hazai „nagy generáció”
egy része Székely Mihály (képünkön) torokszorító szépségű
előadásában őrzi e legendás hírű basszusária fájdalmának
felejthetetlen emlékét. Nap, mint nap halljuk, hogy mi, akik „félszavakból is
megértjük egymást” a Rolling Ston’son, a Beatles fiúkon, az Omega- és Illés
együttesen nevelődtünk. Amíg a hozzám hasonlók velem együtt a harsány
túlerővel szemben szégyenkezve, szemlesütve merjük csak bevallani, hogy
ebből a generációból nem kevesen vagyunk, akik viszont Richteren,
Menuhinon, Fischer Annien, Székely Mihályon, Ferencsik Jánoson és uram bocsá’ –
miközben minden porcikánkban égetően érezzük az ún. többség
elviselhetetlenül ostoba, fölényes és gúnyos lenéző mosolyát – Kodály Zoltánon
nőttünk fel. Szinte csak magunkban vagyunk büszkék rá és
Sofonisba Anguissola (1530–1625): II (Okos) Fülöp (Madrid - Prado
Múzeum)
mérhetetlenül hálásak jó sorsunknak ezért.
Valójában ez botrány, amelyben felelősség terheli ezt a – jobb szó híján –
kisebbséget is, amely persze korántsem olyan kicsiny, mint sokan képzelik, csak
sajnos erőtlen. Miért?! Lesz egyszer még igazán rend ebben a feje tetejére
állt értékválságban? Helyére kerülnek-e még a Fából faragott királyfi tündére
által eligazgatott csillagok, hogy aztán teljes harmóniában ragyoghassák be az
éjszaka végeláthatatlan égboltozatát? Nem tudom. Ám ennek az elmélkedésnek
ebben az írásban nincs helye. Másutt azonban igencsak lenne!
A Don Carlos B-dúr hangnemű kvartettje nélkülözi – nem véletlenül – magát a
címszereplőt, aki bizonyos tekintetben súlytalan figurája Verdi remekének,
bár gyönyörű szép dallamok birtokosa. Emberszívekbe látni – hát nem mondom!
– Fülöp király vágya az idők végezetéig sem teljesülhet. Ugyanúgy
elérhetetlen, miként ifjú hitvesének az ő irányában tanúsított szerelme is
hiábavaló remény marad. Verdi géniusza beleláttat, beavat bennünket hősei
lelkének rejtett, mélyen megbúvó titkaiba. Ezt történik a Don Carlos
kvartettjében is.
A négy szereplő között van
kettő, aki ebben a kvartettben tanúsít megrendítően őszinte
bűnbánatot, mélyből fakadó valódi megbánást. A bűntudat az egyik
legkegyetlenebb és legnemesebb emberi érzés. Gondoljunk csak a Jézus-tanítvány
Péterre. A két érintett: II. Fülöp király (basszus) és Eboli hercegnő
(mezzoszoprán), míg a négyes Posa márki (bariton) és Erzsébet királyné
(szoprán) alakjával egészül ki. A király baráti bizalmába fogadott alattvalója,
Posa erélyes hangon, majdhogynem kioktatva az uralkodót, számon kéri tőle,
hogy az imént – amúgy kétségbeesett tehetetlenségében – megengedhetetlen
otromba hangot használt feleségével szemben, aki emiatt eszméletét vesztette.
Az ő segítségére szaladt a szobába Eboli hercegnő és Posa márki. A
király nemcsak, hogy nem kéri ki magának, hanem belátva a feddés jogosságát, -
a mélyvonósok lefelé tartó elcsuklásaitól kísérve – megszeppenve gyónja meg
bizalmasának, valamint önmagának, mennyire restelli, hogy ily csúful
elvesztette a fejét. (Mentségére szolgáljon, hogy egy átvirrasztott, fájdalmas
éjszaka és egy a főinkvizitorral lezajlott felkavaró találkozás áll közvetlenül mögötte. S akkor még nem
szóltunk a megbántott Eboli bosszújáról, aki a király kezébe jutatta
úrnője féltve őrzött ládikáját, amelyben Erzsébet Don Carlos képmását
rejtegette. Mindez kihatással lehetett arra, hogy megfeledkezve magáról
durvaságra ragadtatta magát.) A B-dúr
hangnem ekkor még csak a cél. A megkorosodott király a feleségétől
mindhiába remélt szerelem hiányában szinte botladozva magyarázkodik a b-moll sötétjéből: „A rút elvakultság,
a sátáni féltés”. Így kezdődik a Don Carlos kvartettje.
Viszonzatlan szerelem és a
keserűségéből fakadó, meggondolatlan gorombasága miatt érzett,
kíméletlen önvád terheli Fülöp meggyötört szívét. Akárcsak a Rigolettóban, itt
is az egyik énekes – Fülöp király szólama – köré fonódik az együttes.
Spanyolország első emberének nincs hatalma saját személyes tragédiája,
érzelmei és abból fakadó indulatai fölött. Akadozó megszólalásához csatlakozik
Eboli hercegnő tizenhatod
ritmusértékekben mozgó, recitáló,
mindössze kisszekund hangtávolságot
körüljáró, zaklatott éneke: „iszonyú, iszonyú, amit elkövettem.” Az ő
bűne is az el nem fogadott szerelmesé. Közvetlen kiváltója a király
haragjának. Itt és ekkor ébred rá, hogy féltékenysége mekkora bajba sodorta
szeretett úrnőjét. Ezután bújik ki óvatosan a zenekar sorából a cselló és
fagott közös bel canto dallama,
előre vetítve a négyes főmotívumát, a végtelenül magányos és megtört
Fülöp vigasztalhatatlan melódiáját, amelynek oka a viszonzatlan szerelem. A
hihetetlen dallambőségű Verdi-operák közül is kimagaslik ez a
megejtő szépségű lírai vallomás. Ekkorra már a B-dúr alaphangnem biztonságába érkezünk, ahonnan azonban – a
történtek részleteiről mit sem tudó – Posa márki megszólalása rugaszkodik
majd el. Kilép környezetéből s mialatt ő is tizenhatod értékekben énekel, a zenekar izgatott, szaggatott
ütemekkel társul mellé. Desz-dúrba is
elkalandozik, de azután hasonlóképen érkezik haza, mint ahogyan a feldúlt Eboli
hercegnő éneke nyitott kaput a hangszerek B-dúr dalolása előtt. Posát küldetése foglalkoztatja, a
nyomorúságos flandriai nép felemelése, s legjobb barátja, harcostársa, Don
Carlos – akit börtönbe zártak – akár saját élete árán történő
kiszabadítása. A XVI. század Spanyolországában az egyház szörnyű
fenyegetésével is számolnia kell. Célja elérése érdekében semmilyen áldozat nem
drága a szilárd jellemű, odaadó Posa számára. Ám minden eltörpül a zenekar
nyolcadtriolái felett kibontakozó,
szélesen áradó, korábban a csellók és fagottok által előkészített
Fülöp-melódia mögött. A király megigézve néz ájultan fekvő feleségére, aki
olyan, mint egy angyal. Ott van kéznyújtásnyira, mégis oly távol. A felfelé
ívelő, fenséges dallamhoz egy negyed
ritmusérték eltéréssel érkezik Eboli ellenkező irányú melódiája,
kiegészítve Fülöp énekét.
A már emlegetett Fülöp-ária zenekari
bevezetőjében is kiemelt feladathoz jut a gordonka, poétikus
„előáriát” dalol végig a hegedűk síró frázisainak ölelésében még
mielőtt az énekes megszólalna. A négyes akkor lesz teljes, amikor Erzsébet
magához tér. Verdi szelíd fuvola tizenhatodsextolák
mennyei glóriáját helyezi a feje fölé. Nem földi teremtés, égi lény. Nehéz
sorsát elfogadva méltósággal viseli méltatlan helyzetét. Végtelen jósága
azonban nem enyhít férje szenvedésén. Angyalszárnyakon száll alá és csöppen a
kvartett mázsás súlyú, komor, fájdalmas hangulatába. A királyné szoprán
belépése mellé simul Eboli hercegnő szeretetteljes, melegtónusú,
szánakozó, bocsánatkérő elfojtott dallama. Verdi nagy utat járt be, amíg –
mondjuk – a Rigoletto varázslatos bel
cantóit nagyrészt szolgai módon kísérő hangszerekből az
énekesekkel teljesen egyenrangú partnert teremtett. Sőt! Fülöp király
dallama ekkor már vastagabb, megerősített hangszerelésű nyolcadtriolák közben tör utat magának.
Minden mást maga mögé utasít. Keserű mentegetőzése: „a rút
elvakultság…” egy szűkített
szekundakkorddal feszíti szét a kvartettet („a sátáni”) szívbemarkoló
disszonanciájával. Eboli dallama a korábbiakhoz hasonlóan igazodik hozzá. Az
önostorozó vezeklés motívuma végigkíséri a négyest, ezzel indul és ezzel is
búcsúzik a zenekari utójátékban, amely B-dúr
feloldozásban csendesedik el.
Több hasonlóság található Verdi Fülöp
királya és Muszorgszkij Borisz Godunovja között. Mindketten esendők.
Erről egy másik értekezésnek kell szólnia. Ami a kvartett szereplőit
illeti: Erzsébet földöntúli jelenség, Posa ízig-vérig tisztaszívű
hős, Ebolin és Fülöpön gyógyíthatatlan sebet ejtett az élet. Előbbi
hiába vonzó, nem lehet boldog, mert felkínált szerelmét visszautasította az imádott
férfi: Don Carlos; utóbbi, pedig önmagára erőszakolt képtelen csatájának
vesztese. Ebben a harcban el kellett buknia. Ezt Fülöp király már az elején is
tudhatta, de talán csodára várt, amely sohasem jött el. Sorsa nem, de Verdi
bölcs zenei birodalma befogadta őt. Mi is befogadtuk, mi több, meg is
szerettük Fülöp királyt, mert közülünk való, ugyanis ember. Egyszerre csak azon
kapjuk magunkat, hogy könnyeinkkel küszködünk, mialatt a zenekari utójáték
végtelenbe tűnő pianói
együtt érzőn idézik fel a királyból szüntelenül feltörő önítélkezés
könyörtelen szidalmát: „… a rút elvakultság, a sátáni féltés”. Én ezen
nevelődtem fel.