,,Nem beszélhetünk a hagyományos magyar zenéről
— népdalról, nótáról — anélkül, hogy ne szólnánk hangsúlyozottan a
cigányzenészek szerepéről. Mert máig nem tudjuk a külföldet, de még az
itthoni közönség nagy részét sem meggyőzni arról, hogy amit és ahogy
ők játszanak — amiben ők minden más nép zenészeivel szemben eredetiek
—, az hitelesen magyar és nagyobb részt hitelesen népi is”. (Sárosi Bálint:
Hiteles népzene)
A cigány nép rövid története
A cigányság Észak-Indiából származó europid nép, akik feltehetően
a 14. század elején, a török hódítás következményeként húzódtak előbb
Dél-Kelet-Európába, majd a 15. századra a Kárpát-medencén átvándorolva érték el
Nyugat-Európa határait (Mezei 1998).
Bari
(1990) szerint a cigányok Európában való felbukkanását az egyik legelső
róluk szóló írás, egy Athosz-hegyi szerzetes feljegyzése így örökíti meg:
Lovakon érkeztek vagy gyalogoltak, színes ruhákat viseltek, gazdagon
öltözködtek. Idomított medvéket és majmokat vezettek maguk mellett. Babonás
félelmet keltettek a körülöttük lévő emberekben, ugyanakkor kíváncsiságot
is. Kiváló kézművesek, zenészek, jósok és kereskedők voltak.
A nyelvészeti kutatások szintén alátámasztják, hogy a cigányok/romák az
indoeurópai népek családjába tartoznak, őseik a szibériai sztyeppéken
élő, állattenyésző árja törzsek tagjai között éltek. Az évszázadokon
keresztül elhúzódó vándorlásaik alkalmával feltehetően sikerült
megőrizniük a kézművességhez és a szolgáltatóiparhoz kapcsolódó
eredeti megélhetési módjukat, amelyet valószínűleg még Indiából hoztak
magukkal (Kállai, 2009).
Harmatta
János szintén úgy vélekedik, hogy Magyarországon való első megjelenésük a
14. századra tehető, mivel 1381-ből már datálható egy Cigány
elnevezésű falunév. Ezt követően Magyarországon keresztül megjelentek
az északibb és délibb területeken, körülbelül a 15. század húszas éveiben
(Harmatta 1962). Ezt az évszámot tekintik a szakirodalomban a legkorábbinak,
bár ezt sokan némi túlzásnak gondolják, s a valós dátumot ettől valamivel
későbbre teszik. Így írja le Király Ernő is, aki azt mondja, hogy a
16. század vége felé kezdtek a Balkánról nyugat felé vándorolni a cigány
származású csoportok (Király 1992). Bari Károly összegzése
alapján elmondható, hogy a cigányok nagyobb számban már a X. században, az
iszlám hódítók elől menekülve hagyták el őshazájukat, Észak-Indiát.
Őshazájuk elhagyása után hosszabb ideig tartózkodtak Perzsiában és
Görögországban, erre különböző nyelvi adatokból lehet következtetni (Bari
1990).
Visszatérve Harmatta gondolataihoz Kállai Ernő (2009) véleménye is
az, hogy a cigányok Magyarországon valószínűleg a 14 – 15. században
jelentek meg a hódító törökök elől, a Balkánról menekülve. Nyugat – Európa
azonban nem volt képes tartósan erre az új, számukra idegen kultúrával és
szokásokkal rendelkező néppel együtt élni: sorra jelentek meg minden
országban a kiutasító határozatok, bár ezeket következetesen soha nem hajtották
végre.
Ez főként a már megszilárdult társadalmi viszonyoknak volt
köszönhető, valamint a központi monarchiák adóztató rendszerének, mivel a
céheknek és a formálódó manufaktúráknak erős konkurenciát jelentett a
hagyományos kézműiparral rendelkező, termékeiket a kereskedelmi
útvonalakon vándorolva értékesítő cigány népesség (Kállai 2009).
A többségében a Kárpát – medencébe visszaszorult nép a törökök ellen
vívott háborúk évszázadaiban a zűrzavaros helyzet ellenére megtalálta
helyét a magyar társadalomban. Az állandó hadi készülődés, a
kézművesek hiánya számos munkaalkalmat jelentett számukra, ami összekapcsolódott
az autonómia megőrzésének korlátozott lehetőségével. A törökök
kiűzése után, azonban feleslegessé váltak a hadigazdálkodáshoz kapcsolódó,
mindaddig hasznosnak tartott tevékenységek, ennek következtében megindult az a
folyamat, amikor már csak a legalantasabb munkákat kezdték rábízni a cigányokra
(Kállai 2009).
Mezei (1998) egy írásában Tomkára (1983: 41-49) hivatkozva tesz
említést arról, hogy a vándorló csoportok
ellenőrizhetetlensége elviselhetetlen volt a pontos nyilvántartásokra
épülő közigazgató államok számára; vándor és háziiparuk beilleszthetetlen
a kapitalizálódó tömegtermelés szerkezetébe; mindennapi létfenntartásukhoz
igénybe vett eszközeik összeegyeztethetetlenek a tulajdon szentségére
épülő polgári társadalom értékrendjével, különleges vallási hiedelmeik és
rítusaik elfogadhatatlanok az akkor még monopolhelyzetben lévő katolikus
egyház számára. Többségüknek a kiút a visszakanyarodás volt Közép-Európa
irányába. Akik maradtak, vállalták az üldöztetést, az évtizedről évtizedre
meg-megújuló cigányellenes kampányokat, a politika által rájuk osztott
bűnbakszerepet (Tomka 1983).
A cigányok nagyszámú megjelenése hazánkban a 15. század elejére
tehető. Létezik egy olyan feltételezés is, amely szerint már jóval korábbi
időkben, II. András magyar királynak a Szentföldről 1219-ben
hazatérő seregéhez csatlakozva jutottak el Magyarországra, a városi-falusi
jegyzőkönyvek (és egyéb hivatalos adatok) szerint, azonban csak a 15. századtól
mutatják jelenlétüket. A magyarországi feudális viszonyok, más országokhoz
képest, viszonylag biztonságos körülményeket jelentettek a cigányok számára.
Több uralkodó és nagyúr állított ki oltalomlevelet a cigánykaravánoknak.
Ezek az oltalomlevelek az átvonulási területeken védettséget jelentettek és
rendelkeztek a felől is, hogy a letáborozási helyeken a karaván tagjai
által gyakorolt munkákra, az elöljáróságoktól, a lehetőséghez mérten
különböző megbízásokat kapjanak (Bari 1990).
A vándorló életforma megőrzésével azonban elfogadták azt a
lehetőséget, hogy erősen kellett alkalmazkodniuk azokhoz a népekhez,
akik igényt tartottak a szolgáltatásaikra. Ezáltal a nyelv és az identitás
változása is elkerülhetetlen volt: etnikai tudatukat külső és belső
tényezők is mindig újra alakították, így némileg elszakadva ugyan indiai
eredetüktől, de sikerült megőrizniük a különállásukat az őket
körülvevő népektől vezető réteg, írott nyelv nélkül is (Kállai
2009).
A
Kárpátok ölelte térség jelentősége tehát lényegében változott meg a
cigányok számára: amíg a 15. században még csak a karavánok egy
pihenőhelye volt a nyugat felé tartó vándorlásuk során, addigra a 16.
századra otthonukká vált (Mezey 1998).
A 16
- 17. században az ún. menlevelek tették lehetővé számukra, hogy a
cigányság mintegy külön történelmet élhetett a magyaron belül. Mozgásukat nem
akadályozták, nem erőltették a beilleszkedésüket, identitásukat szabadon
élhették meg. Életről való gondolkodásuk, közösségi szokásaik akadálytalanul
hagyományozódhatott tovább a fiatalabb nemzedékre. A török hódoltság ideje
alatt a magyarok oldalán vettek részt a harcokban, főleg, mint fegyverkészítők
és fegyverjavítók, de mindezek mellett a nagy távolságokat bejáró karavánok is fontos
szolgálatokat tettek a végvárak közötti hírek, üzenetek közvetítésével (Bari
1990).
A 17
- 18. században bizonyos csoportjaik letelepedtek, szokásaikat, hagyományaikat részben
megtartották. A letelepedett cigányokra a városok-falvak lakóinak igényeit
kielégítő foglalkozások (zenész, kovács, borbély, stb.) voltak
jellemzőek. Ebben az időszakban már több országgyűlésen
kérdésként merült fel a ,,cigányügy,, és két Habsburg-uralkodó kezdeményezésére
kifejezetten cigányokra vonatkozó törvényeket alkottak (Bari 1990).
A 18. század közepén Mária Terézia és II. József felvilágosult
abszolutizmusa az alábbi módon próbált meg kísérletet tenni a kérdés
megoldására: Alapelvük kiinduló pontja szerint minden ember egyenlő,
következésképp úgy kell megoldani a problémát, hogy a többségi
társadalom tagjaihoz hasonlóan engedelmes alattvalókká kell átnevelni a
cigányság tagjait is. Mária Terézia rendeletben tiltotta meg a cigány népnév
használatát, helyette az ,,új –
parasztot” , ,,új - magyart” tette
kötelezővé (Kállai 2009).
A roma és a fehér népesség közötti konfliktusok, valamint a cigány
közösségek és az állam közötti problémák fő okaként a politikusok és
jogalkotók a roma életmódot nevezték meg. A karhatalom és a jog minden lehetséges
eszközével (1724, 1769, 1783) a cigány életvitel lerombolását tűzték ki
célul, ebben látva a végső megoldást a problémák kezelésére. Úgy gondolták
a folyamatos vándorlás meggátlása biztosíthatná a nyugalmat jobbágyok és
cigányok között, a hagyományos roma közösségek feloszlatása pedig
lehetőséget adna a cigány szokásrend megváltozására, a beilleszkedés
zökkenőmentes lebonyolítására (Mezey 1998).
A cigányok kulturális, műveltségi, társadalmi, valamint szociális
helyzetén érzékelhető nyomot hagyott a hosszantartó megkülönböztetés.
Ahogy az őshazájukban, Indiában, úgy Európában sem adódott
lehetőségük az érvényesülésre, még abban sem nagyon, amihez valójában
értettek. Némi kivételt jelentett ez alól a zene, továbbá a kovács és famegmunkáló
mesterségek gyakorlása (Tóth 2002).
A Mária
Terézia és II. József által elrendelt intézkedések elsősorban a
lakosságnak a kóbor cigányok által kiváltott ellenszenve miatt születtek meg,
és az erőszakos letelepítést vették célba. Rendeleteikkel mindent
igyekeztek felszámolni, ami az ellenszenvet, előítéletet kiváltó cigány
életmódot jellemzi. A szigorú rendeletek azonban nem eredményezték az elvártakat:
a cigány nép helyhez kötését és asszimilációjuk gyorsulását (Bari 1990).
A
telepítési akciók a roma közösségekből leginkább ellenállást váltották ki,
a letelepített romák megszöktek, az átmenetileg széthullott cigány csoportok,
családok, ha hiányosan is, újra összeálltak, az újonnan érintettek pedig kiutat
kerestek az intézkedések elől. Mint
ahogy arról már Bari is beszámol gyakorlatilag a romák társadalmi beillesztése
helyett szembefordításukat érte el a politika. A cigány közösségek ahelyett,
hogy széthullottak volna, éppen ellenkezőleg: megerősödtek. Az
üldözött romák ősi hagyományaik felé fordulva menekültek az erőteljes
asszimiláció elől (Mezey 1998).
Mindezek ellenére a 19. századra a több száz éve betelepült szokásaihoz
és kultúrájához ragaszkodó cigányság döntő többsége feladta és
elfelejtette az anyanyelvét, lassan beolvadva a magyar társadalomba (Sárosi
2009).
Korábbi megélhetési formáik főként a fémművesség
különböző szakmáihoz és a vásári szórakoztatáshoz, a zenéléshez kapcsolódtak.
Felemelkedési lehetőségként jelent meg számukra a magyar nemzeti öntudatra
ébredéssel megjelenő és hosszú időre uralkodóvá váló zenei
műfaj, a verbunkos virágkora. Amíg 18. század végéig alig 1600
cigányzenészt említenek a különböző összeírások, közel száz év elteltével már
17 ezer zenész cigányt regisztráltak hazánkban. A falusi zenészektől a
külföldön is jól ismert cigány bandákig, széles társadalmi skálán
elhelyezkedő cigányság minden idők legsikeresebb és leginkább
megbecsült tagjaiként írták be nevüket a magyar történelembe. Kialakult a
cigányság ,,arisztokráciája”, akik társadalmi rangjukat, anyagi jólétüket – ha
csökkenő mértékben is – egészen a 20. század második feléig meg tudták
őrizni. (157, 158, 159. o.)
A cigányok viszonyai között a zene a társadalomban való felemelkedés,
az érvényesülés legújabb útja volt Tóth Lajos (2002: 98) Sárosi Bálintot idézi
: ,,Kétségtelen, hogy a cigányoknak a
szórakoztató zenénkben való hatalomra jutását nagyban elősegítette a
társadalomnak a szórakoztatók iránt tanúsított lenéző, elítélő
magatartása. Ami a társadalom kereteibe szorosabban beletartozók számára megalázkodásnak,
lecsúszásnak számított, az ő viszonyaik között éppen a társadalomba való
bejutás, az érvényesülés legjobb útját jelentette. A 18. század végére a cigány
bandák első sikeres megszólalásával valóban eljutottak odaáig, hogy a
cigányfoglalkozások között a zenélés lett a legrangosabb, a cigányok számára is
legvonzóbb foglalkozás.”
Cigányok
és a zene
Archaikus cigányzenétől
a népies műzenéig
A zene már évszázadok óta rendkívül fontos szerepet tölt be a cigányok
életében. Sok családnak megélhetést, főfoglalkozást jelentett már az
őshazában is. Egy igazi cigány nem képes meglenni az ének, a zene, a tánc
nélkül. Semmi különös alkalomra nincs szükségük az alábbi tevékenységek
megéléséhez, mert ez lényük legmélyéből fakad. Életük természetes
velejárója, személyiségük egyik legigazabb kifejezési lehetősége.
Hétköznapjaik és ünnepeik egyfajta kultikus szertartását is jelenti. A
muzsikálást az egyik legjellegzetesebb ősi cigánymesterségnek tekinti a
közvélekedés. A legtöbb történet ehhez a foglalkozáshoz köthető. Sokan úgy
vélik, hogy a cigányok zene iránti fogékonysága és tehetsége a távoli múltból
táplálkozik, és hogy ősidők óta ez az egyik meghatározó forrása
megélhetésüknek.
Tóth Lajosnál olvashatjuk Olsvai Imre népzenekutató azon gondolatait,
miszerint a Kárpát – medencében élő népek egyike sem rendelkezik olyan
improvizációs készséggel, mint a cigányság. A hagyományos cigány közösségek
éneklése főként instrumentális hatású. Pergetéssel,
szájbőgőzéssel, töltelékszavak, szótagok virtuóz és változatos
alkalmazásával egyfajta hangszerként használják a hangképző szerveiket
(Tóth 2002).
A cigány ember nem talál abban értelmet, hogy egy bizonyos
meghatározott módon énekeljen, csak azért, mert előzően mások úgy
jártak el. Az önkifejezés szabad, megmutatva, hogy az éneklésben nincsenek
korlátok. Az improvizációra való hajlandóság helytől és időtől
függetlennek lehet. A cigány énekre jellemző, hogy az egyén bármi neki
tetsző témáról kész énekelni, ha alkalma adódik rá. A hajlékonyság azonban
nem mutat mindenhol általánosságot. Az improvizáció olykor csak bizonyos
vonatkozások és formulák egy meglehetősen szűk körén belül lehetséges
- mindazonáltal itt is van lehetőség a virtuóz hangvételre. Ha valaki egy
dalon belül improvizál, arcjátékával
is hozzájárul, és eléggé világossá
teszi, mit is csinál tulajdonképpen. Másként megfogalmazva megpróbálja kiemelni
a dal személyes jellemzőit. Ebből ered az, az elképzelés, hogy a
cigányok előszeretettel éneklik azokat a dalokat, melyeknek lényege a
gesztusok halmozása, hiszen az ilyen dalban nincs szükség meghatározott
sorrendre: az énekes képzelete szerint rendezheti át a benne rejlő
tartalmkat (Stewart 1987).
Érdekes gondolat tükröződik Honfiné egyik írásában, amelyben az
alábbiakról tesz említést:
A cigány folklór kutatásakor,
vizsgálatakor azt tapasztalhatjuk, hogy nincs egységes cigány kultúra. A
folklóranyag különbözősége abból adódik, hogy a cigány népi kultúra a
mindenkori nem – cigány környezet folklórjából táplálkozik. A dalokról, a
mesékről, a babonákról, ruházatukból derül ki, hogy eredetük nem igazán
cigány. Az ,,avatatlan” ember azt hiszi, hogy ősi népi kultúráról van szó,
pedig a balkáni, illetve a magyar kultúraelemeket hordozza összességül magában.
A legnagyobb önállósága a dallamoknak van, ezek merőben eltérnek a
környezettől, a legerősebb hagyományőrzés ezekben jelenik meg” (Honfiné 2002: 48).
Dupcsik
Csaba (2009: 35) némileg hasonlóan fogalmaz mint az előzőekben
leírtak: (…) amilyen gyors az átvétel,
olyan gyors a felejtés is. Ha egy országgal tovább vándorolnak, nyelvükből
a friss kölcsön kihullik, s újjal cserélődik fel a környezet hatására.
(…) Így a cigány kultúra állandóan
változik, állandóan kihal és újraszületik, nem őriz sokáig hagyományokat,
a kultúra fogalma pedig a legszorosabban összefügg a hagyomány fogalmával:
tartós hagyományok nélkül nincs jelentős kultúra. A kutatókat gyakran
megtéveszti az a jelenség, hogy a cigányok olyan dalokat és szokásokat is
őriznek, amelyeket nem cigány környezetük azóta már majdnem teljesen
elfelejtett. Ennek alapján a cigányságot erősen hagyományőrzőnek
vélik.
Bari
Károly (1990) mindezek mellett leginkább arra hívja fel a figyelmet, hogy nincsen
egységes cigány népi kultúra. Minden törzs, csoport folklóralkotásait (dalait,
meséit, stb.) jól megkülönböztethető egyedi vonások jellemzik. Külön
kultúrája van a lováriknak, a magyarországi magyar cigányoknak, az erdélyi
magyar cigányoknak, és a többi cigány csoportnak is. A tudományos
vizsgálódásoknak ezt szem előtt tartva szabad csak történnie. Régen,
amikor még az egész cigányság vándor életmódot folytatott, feltehetően
létezett egy egységesnek mondható cigány kultúra, de az, az idők során
széttöredezett, s ma már csak kisebb közösségek által éltetve, az éltető
közösségekre tagolt sajátosságokkal él (Bari 1990).
Michael
Stewart megfigyelései alapján azt feltételezi, hogy a magyarok közt széles
körben elterjedt az a vélemény, hogy a cigányoknak valami különleges tehetségük
van a zenéléshez, úgyis mondhatnánk köznyelven szólva, hogy a vérükben van. Úgy
gondolják, ez a természetes tehetség nemzedékről nemzedékre öröklődik
át. Bár a különböző cigány csoportok zenei kultúrája nagymértékben
eltérő - a cigány zenészek, például a magyar népies zene előadói és
fenntartói (ld. Sárosi 1971), az oláh cigányok viszont egy olyan tradíciót
folytatnak, mely szorosabban kapcsolódik Kelet- és Délkelet-Európa népzenéihez
-, a zene mindannyiuk kultúrájában rendkívül fontos szerepet játszik. Esetükben
az éneklés lesz az a kifejezési mód, amelyen keresztül közléseket tesznek a
külvilág felé, illetve bizonyos értelemben ezáltal teremtik meg
legerőteljesebben a legfontosabb élményeiket és tapasztalataikat a
közösség leglényegesebb eseményeivel kapcsolatban - a keresztelőtől a
temetés rítusáig (Stewart 1987).
A
romák minden egyes szertartásos együttlétének az éneklés a csúcspontja; a
továbbiakban ezt a nagyon kötött „beszédtevékenységet" körülvevő,
kimondott és kimondatlan szabályok alakítják. Három fontos dolgot hangsúlyoznak
gyakran: hogy a dal „románi” nyelven legyen és, hogy ,,románe”, tehát
tartalmában és stílusában is cigány legyen, valamit, hogy ,,csácse” ('igaz') legyen abban
az értelemben, hogy valóban megtörtént eseményekre vonatkozzon. Ezen túl az a
talán leggyakoribb kívánalom az éneklés stílusával kapcsolatban, hogy a dal
„finom" legyen, ne pedig „erőltetett". Van egy szabály, amelyet
szinte mindig: minden dal elején és végén formálisan köszönteni kell az
egybegyűltek cigányokat (Stewart 1987).
A
cigány éneklésmód legjellemzőbb sajátossága még, hogy a versszak végén az utolsó előtti szótag
megtöri vagy elhallgatják. Az oláh
cigányság dalaiban a lassú nóta és a táncdal, mint különféle műfaji
csoportok elválnak egymástól.. A lassú nóták dallamkincse kevésbé változatos,
egy – egy énekes csak néhány lassú dallamot énekel. A lassú nóták szövege
különleges felépítésű. Sajátossága abban rejlik leginkább, hogy
tartalmilag nem egységes, összefüggéstelen versszakokból áll, s csak két
sorból, amelyek néha csekély terjedelmüktől függetlenül sem mindig
tartoznak össze. Pontos sorrendjük sincs a verseknek, ahogy az éneklőnek
eszébe jut, legtöbbször úgy énekli el a verseket – így nem csoda, hogy az
állandóság nem jellemző, hogy a dalok folyamatos változásokon mennek
keresztül. Nem léteznek kialakult lassú szövegek sem, a megkezdett dallamok
bármilyen szöveggel folytathatóak, csak ritmusbeli hasonlóság/ egyezőség
szerinti elvárásnak kell teljesülnie. ,,
A téves megítélés elkerülése végett hangsúlyozni kell, hogy az esztétikai
értékelés szempontjából egy cigány lassú nóta nem állítható párhuzamba egy
magyar népdallal vagy egy magyar
nótával: egyetlen cigány lassú nóta éneklésének egy egész magyar nótacsokor
mulatozás közbeni eléneklése felel meg, időben és hangulatilag is”
(Honfiné 2002: 48-49).
A
néprajz- és népzenekutatók véleménye általában megegyezik abban, hogy a cigány
közösségekben gyűjtött néprajzi alkotások - például népmesék vagy dalok -
valamivel lazább szerkesztésűek, improvizatívabbak az európai folklór
párhuzamos alkotásainál. A cigány orális kultúra alkotásaiban ugyanis – ellentétbe
állítva az európai folklór kötöttebb és némileg személytelenebb jellegével -
gyakran tűnnek fel a közösség által megélt események vagy a mesélő,
illetve énekes egyéni sorsa, érzelmei, életének konkrét eseményei (Réger 1993).
A
cigány szóbeliség alkotásainak egy másik igencsak fontos jellemzője, hogy
az előadónak szorosan kiépített kapcsolata van hallgatóságával. Az
elbeszélő, így az énekes mindig szól valakihez, mesében, dalban gyakori
jelenség a „címzett" közvetlen megszólítása. A hallgatók többnyire közbeszólhatnak,
rákérdezhetnek egy-egy eseményre, kommentálhatják azt, vagy utalhatnak egy-egy
konkrét megtörtént eseményre. (Kovalcsik 1985, Grabócz-Kovalcsik 1988 In: Réger
1993).
Bari
Károly így jellemzi a cigányság folklórját: a cigányság folklórkultúrája
élőszavas hagyomány. Olyan rendszer, amelyben a közösség alkalmak adnak
lehetőséget a tovább örökítésre és a társas iváshoz kapcsolódó,
változatlan formában megőrzött archaikus szokások biztosítják a sajátos
cigány tradíciók fennmaradását napjainkban is. Az oláhcigány esküvőknek,
keresztelőknek és más ünnepi, társasági összejöveteleknek
elengedhetetlen részévé vált az éneklés. A szokás szerint a mulatságokon a
lassú dalok éneklése előtt és után minden előadó formális beszéddel
fordul a többiekhez (Bari 1990).
,,Az archaikus cigány törzsek
éneklési alkalmain a régebbi időkben csak a férfiak vehettek részt. Olyan
társaságban, ahol idegen férfiak is jelen voltak, az asszonyok csak férjük, a
leányok csak apjuk vagy bátyjuk előzetes beleegyezésével énekelhettek.
Ezek a szigorú törzsi megkötések mára már fellazultak: az éneklésbe a közösség
női és férfi tagja egyaránt bekapcsolódhat, ha az engedelemkérés rítusát
végrehajtja.
A cigány
folklór-interpretációkat mindig testmozgás kíséri. A törzsüket és a fejüket ingatják,
s pattintgatnak az ujjaikkal, nemcsak a gyors táncnóták előadása közben,
hanem a lassú dalok éneklésénél is. A magyarországi cigányoknak hagyományos
hangszereik nincsenek, a gyors nóták ritmusát általában ütemes tapssal,
ujjpattintgatással, asztal lapján vagy szekrény oldalán való dobolással, kanna
szájának csapkodásával és a vokális jellegű szájbőgőzéssel
jelzik” (Bari 1990).
A
cigány folklór a mindennapi emberek számára legismertebb része a jellegzetes
táncnóta. A gyors ütemű (pergetéssel, szájbőgőzéssel és alkalmi
ritmuskeltő eszközökkel kísért) tánchoz való dalanyag a cigány énekfolklór
gazdag egyik nagyon gazdag fejezetét jelenti. Bari Károly használatában, a
megnevezés magában foglalja a csúfolókat, a tréfás énekeket, a tánckísérő
énekként előadott dallamokat. Ide sorolódnak még az erdélyi területeken rögzített
táncszók, amelyek főként a környező magyaroktól átvett magyar
nyelvű szövegekrészletek. Ebbe a körbe tartoznak a zenére történő cigány
csárdás valamint, az erdélyi cigányok szaggatós tánca alatt elhangzó énekek is
(Bari 1990).
A
kelet-európai cigányság tánc- zenefolklórja az ott élő népekével több
évszázados együttélés során alakult. Hagyományaik a kelet-európai népek
kultúrájának akkor is szerves részét jelentik, ha ezt a népcsoportot az erős
széttagoltság jellemzi. Nemcsak a régebbi, hagyományok őrzői, hanem nagymértékben
hozzájárultak a nemzeti kultúrák mai képének kialakításához, ezáltal kulturális
összekötő szerepük is jelentős (Pasqualino 1999).
Hazánkban
mára teljesen elfogadott nézetté vált (nem szaktudományos körökben), hogy a
cigányok rendelkeznek egyfajta jellegzetes táncstílussal, valamint, hogy hamar
dalra és táncra "fakadnak". Van egy úgynevezett "cigányos
tánc", melyben az elnevezés a régi lassú, forduló vagy cigányos forgásos,
páros táncot jelölte, mely utána a "csárdás" elnevezést kapta (Martin
1995).
Gyakran
előfordul, hogy a cigányság őrzi egyes magyar tánctípusok
legarchaikusabb formáit. A sajátos cigánytánc-típus két formája ismert: a
magános férfitánc és a nővel járt páros tánc. A férfiszóló motívumai,
szerkezeti felépítése hasonló sajátosságokat mutat, mint a közép-erdélyi
magyarok és a románok legényes, pontozó, táncaival. Motívumkincsük rokon. Fontos
közös jellemző a tánc közbeni ujjpattogtatás. Felépítését tekintve a cigánytánc
egyszerűbb, a legényes összetettebb forma. A fiatalok csapásoló mozgási
már uralkodnak a virtuóz, nagyobb tánctudást igénylő lábmozgásokkal
szemben. A páros cigánytánc a páros táncok azon fajtáját képezi, amikor tánc
közben a férfi és a nő sohasem fogódzik össze, hanem egymással szemben,
vagy egymás körül táncolnak, de egymást egyáltalán nem érintik (Balázs 1995).
A
cigány táncok történeti fejlődésük szerint mind inkább
egyszerűsödtek. A kidolgozott motívumanyag, amely évszázadok alatt alakult
ki, s amely a cigánytánc műfaját jelenti a magyarországi tánchagyományban,
s amely a mai napig őrzi a más regionális tánckultúrákból átvett, de saját
Említést kell tenni arról, hogy ez a fajta cigánytánc nem tekinthető
általánosnak a cigányság táncai között. Elkülöníthető egyfajta cigánytánc,
melyet szaktudományosan leírható, történetileg bemutatható műfajnak
tekinthetünk, s annak egy variánsa, amelyre a nem túl gyors mozgás, néhol
gyorsuló forgás a nők táncában, pittyengetés, sántító mozgás, feltartott
karok, általában lefelé tekintés, enyhe csípőmozgás, nem összefogódzás
párosnál jellemző. Olyan leegyszerűsített tánc ez, mely könnyen
tanulható, a spontán táncalkalmak során elsajátítható. A régi páros táncok,
szólótáncok ma is élnek, jellegük azonban inkább hovatartozási formát öltött.
Megőrizte formáit, azonban amikor elvált azon közegétől - az állandó
vándorlások következtében - , ahonnan anyagát merítette, elveszítette a
kulturális kapcsolódási folytonosságot, a nemzedékváltások alkalmával mind
egyszerűbbé alakultak a motívumok, míg el nem nyerte mai formáját.
Mindezek mellett megtalálható a régibb, az archaikusabb cigánytánc is,
elsősorban ott, ahol a cigányság már hosszabb ideje él (Balázs 1997).
Táncaiknak
sajátos színt ad egyfajta kezdetleges zenekíséret, mely a vokális tánckíséreti
módoknak s a spontán zenélés szükségmegoldásainak, a hangszer- és
zenekar-imitációknak egész sorát őrizte meg, vagy fejlesztette ki (bőgőzés,pergetés).
Cigányzenekari kíséretet saját táncaikhoz ritkán s csak a zeneileg fejlettebb
magyar cigányok alkalmaznak (Magyar Néprajzi Lexikon).
A
legkorábbi adat a 15. század végéről származik magyarországi cigányzenészekről.
Az említett zenészek a kezdetektől fogva függetlenül a cigányok nagyobb
csoportjaitól, délkelet felől, vándorzenészként vagy török urak
szolgálatában jelentek meg az ország bizonyos területén. Nem eredeti
cigány zenét hoztak magukkal, hanem mesterségük gyakorlásának és
vándorlásaiknak sok évszázados hagyományát; egyebek mellett a gyors
alkalmazkodó képességet azokhoz, akik a zenéért fizetnek (Sárosi 2006).
A 15. a 17. és a 18. századból
a cigányzenészekről csak szórványos adatok léteznek. Martin Schwartner
1782. évi statisztikája 1582 cigányzenészről ad számot Magyarországon.
1927-ben viszont már több mint tizenkétezer cigánymuzsikus létezéséről
tudunk (Brauer – Benke 2008).
A cigányok a vándorlásaik alatt a zenélés igazi mestereivé váltak. Mindig
megpróbáltak alkalmazkodni az adott környezet zenei világához. Európában a
legelső említést 1489-ben tették róluk, amikor Beatrix királynénak
játszottak népdalokat. A 18. századra a magyar romák már nem csak hallás után
játszották el a dalokat, de átdolgozták, variálták is azokat. Érdekesség, hogy
a zenész cigányok magukat romának nevezik. A cigány népzenét ritkábban játszák,
inkább az újabb keletű népies magyar műzenét részesítik előnyben. A valódi cigány népzenét oláh cigányok
művelik, olyan hangszerekkel, mint a tambura, a citera, ritmuskíséretnek
kanalak, kanna buffogtatása, valamint a szájbőgőzés. A 18. század
elején Magyarországon a cigányzene már nemcsak a népi kultúra része, hanem az
uralkodó osztály körében is népszerű műfajnak számít (Tóth 2002).
Valójában a 14 – 17. századból nagyon kevés forrás említ zenélő
cigányokat, s ezekben sem fellelhető, hogy ez a foglalkozást akkortájt
speciális roma munkának tekintették volna. A zenélés presztízse sokáig nagyon
alacsony volt, hozzá kell fűzni, hogy a reformáció idején, a 16 – 17- századi protestáns prédikátorok
szent hevülettel ostorozták ezt az erkölcstelennek tartott fényűzést
(Dupcsik 2009).
,,A zenélés alacsony
megbecsültsége tette lehetővé, hogy a romák benyomuljanak erre a
területre, viszont már maguk vívták ki a pálya későbbi megbecsültségét,
nem örökölték azt. A zenélésnek azonban megélhetés szempontjából ugyancsak
szűk keretei voltak: az 1782- es összeírás szerint a roma családfők
többségének kovács volt a foglalkozása: négyszer annyian voltak, mint a második
leggyakoribb foglalkozás űzői, a cigány zenészek” (Dupcsik 2009:
39-41).
A 18.
század folyamán a magasabb műveltségű (írástudó) emberek magát a zenét
is, amit cigányzenészektől hallani lehetett, elmaradottnak, kezdetlegesnek
tekintették. „Sok helyen csak a parasztokat és az alacsonyabb rendű
embereket szolgálják ki zenéjükkel” — írja ismeretlen, de jól tájékozott magyar
cikkíró a bécsi Anzeigen… 1776. jan. 10-i számában. Voltak azonban már a
18. század elején is olyan cigányzenészek, akik — úri patrónus segítségével —
kiemelkedtek társaik tömegéből: igényesebb, korszerűbb zenélést tanulhattak.
Ilyen volt galántai gróf Eszterházy Ferenc öt cigányzenésze, akiket 1751-ben a
gróf minden robottól és adótól felmentett, hogy a zenélést akadály nélkül
tanulhassák és gyakorolhassák (Sárosi 2006).
A 18.
század végétől kezdve a magyar nemzeti mozgalom a zenének fontos szerepet
szánt, amelynek hangzásban korszerűnek és virtuóznak kellett lennie,
méltónak a híres magyar tánchoz és a nemzeti törekvések egyéb
megnyilvánulásaihoz. A század végére, megfelelő városi környezetben, a
cigányokból — új polgárokból, ahogy őket a kalapos király, illetve
Mária Terézia rendelete nyomán nevezni kellett — már igényesebb közönséget
kiszolgáló nagyobb bandák is alakulhattak (Sárosi 2006).
A
18.–19. század magyar hangszeres tánczenéje, a verbunkos a cigánybandák
végleges kialakulásának és a cigányzene diadalra jutásának is a nagy korszakát
jelenti. Akkoriban ezt a zenei stílust egyszerűen csak, ,,magyar”-nak
nevezték, valamivel később, a zenetudomány kezdeményező lépésére kezdték
el a német Werbung, azaz toborzás szó után verbunknak nevezni, mivel eredetileg
katonatoborzó tánczene volt, amelyre akkoriban a nyugati műzenei elemek
hatottak a legerőteljesebben. A korszak legkiemelkedőbb magyarországi
zenészei és zeneszerzői — mint a magyar nemesi származású Lavotta János, a
cseh származású Csermák Antal és a cigány származású, kottát olvasni ugyan nem
tudó, de zenét szerző Bihari János is azt a célt tűzték ki célul,
hogy zenéjük a nyugati klasszikus zenéhez hasonlítson leginkább (Brauer Benke,
2008).
Hármuk
közül a kottát nem ismerő — s valószínűleg, hogy írni-olvasni sem
tudó — Bihari volt a legnépszerűbb; nemcsak úgynevezett
kompozícióiért, hanem elsősorban azért, mert cigányprímásként a magyar
zenei hagyományt és a magyar közönséget ő ismerte legjobban. Bihari verbunkosai egyértelműen magyar
zenének készültek ugyanúgy, mint ekkortájt minden más magyarországi
cigányzenész szerző dallamai. Egyetlen cigányzenésznek sem tudunk olyan szándékáról,
miszerint cigány zenét akart volna komponálni (Sárosi 2006).
Néhány
évvel később az 1848–49-es Szabadságharcban a cigányok mint katonazenészek
vettek részt a hadi szolgálatban. A cigányzenészek igazi nagy korszaka
közvetlenül csak a Szabadságharc után kezdődött el. Az első években a
nemzet bánatáról szólni nem lehetett, de szólhatott a zene: a hazafiak egy
része bor és cigányzene mellett siratta a hazát. 1855-ben a Donau
nevű bécsi lap levelezője így jellemzi a sírva vigadókat: …egyet
sóhajtanak s isznak reá némán… összeütik bokáikat, töltnek s ismét isznak…
[az elkeseredett hazafi] egyszer másszor zokog is… a földhöz vagy a falhoz
vágja a poharat… odamegy a cigányhoz, töltött poharával itatja, összeöleli,
csókolja…Komlókerti cimboradalok című vesében Lisznyai Kálmán
1857-ben így buzdítja honfitársait: … bármely nagy a dinom-dánom, / nem
feledjük a hazát: / Ez a fő ok az ivásra / Kedvteremtő mulatásra /
Rajta hát! Igyék az egész ország (Brauer – Benke 2008; Sárosi 2006).
Lisztnek
1854-ben jelent meg Párizsban francia nyelven Des Bohémiens et de leur Musique
en Hongrie című műve. (Pesten 1861-ben, Székely József fordításában:
A czigányokról és czigány zenéről Magyarországon.) A könyv óriási vitát és
felháborodást váltott ki a közvéleményben (Brauer – Benke 2008).
Úgy
gondolta, hogy a magyar népi zene- tulajdonképpen cigányzene, magyarra
fordított szöveggel. A tiltakozások azonnal megindultak és a cáfolatok ellenére
még az 1930 –as években is vita zajlott a kérdés körül
Liszt
abból a feltevésből indul ki, hogy
a magyar nemzeti zene megteremtői nem mások mint a cigányzenészek: ,,Valóban a czigányok, ahogy csakugyan ők voltak az első
szerzői ezen dallamoknak, ezen rhytmusoknak, első bevezetői ezen
stylnek, s e czifrázatoknak, első tulajdonosai ezen hangközöknek, mely
zenéjöket megkülönbözteti, sohasem mívelték volna ki azt oly mértékben, ha az
ő nemes gazdáik nem adandottak nekik arra alkalmat; őket nem
ösztönözték volna, annak hallgatásában nem gyönyörködtek volna, s még azok is,
kik ezentúl is megmaradnak a mellett, hogy a magyarok voltak, kik saját
énekeiket s táncznótáikat a czigányoknak betanították, nem tagadhatják, hogy
csupán s egyedül a czigányoknak köszönik azt, miszerint azok azon darabos és
szegényes töredék-állapotból, melyben a nemzeti zene legtöbb hagyománya más
országokban maradt, a czigányok által mentettek meg.”
Ezzel szemben a népzenekutatás sokáig nem foglalkozott a cigányzenészek által
játszott dalokkal. Ahogy Kodály is írta: ,,Vitatott
kérdés: népzenének számít-e a cigányok zenélése. A cigányzenész néprajzi értéke
annyi, amennyit a városi dal- és tánczenén felül tud. Mikor a nép dalait
játssza, tárgyunkhoz tartozik.” (Brauer – Benke 2008)
.A
zene irodalom olyan óriása mint Bartók Béla, még 1931-ben, a Magyar Néprajzi
Társaság közgyűlésén tartott előadásában is szükségesnek tartotta
elmondani: ,, amit önök cigányzenének
neveznek, az nem cigány zene. Nem cigány zene, hanem magyar zene: újabb magyar
népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak (mert – a hagyomány
szerint – pénzért muzsikálni nem úris dolog); azért magyar ez a zene, mert
szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye.”(Dupcsik 2009)
A
cigányzenét a zenetudósok elhatárolták egyrészt az igazi magyar
népzenétől, másrészt, az eredeti cigány népzenétől – pontosabban, az
utóbbinak általában még a létezését sem voltak hajlandóak elfogadni. Ebben az
elgondolásban a magyar népzene az ősi magyar parasztság életmódjának
szerves részeseként született. Ezzel szemben a cigányzenészek csak szórakoztatóipari
szolgáltatást végeztek: átvették, legfeljebb csak variálták környezetük zenei
világának legkapósabb elemeit. A cigányzene, ahogy Bartók állította ugyanolyan
tömegzene, mint külföldön a sramli, a kuplé, az operett slágerek és így tovább;
valamivel színvonalasabb ugyan, ami jó hír, de nem több mint könnyűzene
(Dupcsik 2009).
Ahogy
már az előzőekben számot adtunk róla Bartók nem volt jó véleménnyel a
cigányzenét illetően, úgy gondolta, hogy ,,ha a parasztember már annyira kultúrember, hogy klarinéton muzsikál
furulya helyett, az már tönkre is ment a folklór számára, mert az már urasan
akar játszani, és cigányt utánoz”.
Mindezek
mellett megjegyzi, hogy mivel a cigányzenészek hol a parasztoknak, hol pedig az
uraknak játszanak, ennek révén összekeverik az idegen, a városi és a hagyományos
paraszti stíluselemeket.Bartók a későbbiekben elismeri, hogy a magyar
falvakban kevés kivétellel ugyan, de a cigányok a zenészek, s a falusi cigány
többnyire népzenét játszik, népi stílusban. Bartók, Kodály és Lajtha
kutatásaiból az következik, hogy a népi hangszeres zenei fejlődésében nem
utolsósorban a városi, úri-polgári minta volt a meghatározó, s ebben az
összefüggésben látni kell a cigányzene és a cigányzenészek szerepét.(Brauer Benke
2008).
Kodály Zoltán még 1932-ben sem
volt biztos abban, létezett –e cigány
népzene: vitatott kérdés, népzenének számít – e a cigányok zenélése. A
cigányzenész néprajzi értéke, annyi amennyit a városi dal és tánczenén felül
tud, - ahogy ezt már az előzőekben
említettük. Ezenkívül különösen Erdélyben
sok, egyelőre még ismeretlen eredetű tánczenét hallani cigányok
zenészektől. A nép ugyan táncol rá, de sem dalolni, sem zenélni nem
szokta. Ennek tehát a cigány az egyedüli forrása(Dupcsik 2009: 106 – 107).
Prahács
Margit 1930 –as cikke ( A cigányzene és magyar népzene), bár hivatkozott
Bartókra is, a nagy zenetudóssal szemben magyarázata nem annyira az életmódra
és a zenei stílusra támaszkodott, hanem ,,néplélektani” fejtegetésekre:
,, A cigányzene hű tükre
a cigány léleknek”(Dupcsik 2009: 106- 107).
Irodalomjegyzék
Balázs Gusztáv: A nagyecsedi oláh cigányok tánchagyományai. Budapest, 1995, Cigány néprajzi tanulmányok 3.
Bari Károly : Cigány folklór I – X., 1990, Magánkiadás.
Brauer-Benke József: A magyar cigányzenészek és
társadalmi kapcsolatrendszereik. Valóság,
2008. december 51. évf. 12. szám
Catarina Pasqualino: Az andalúz cigányok. In: Viga Gyula (szerk.) Kultúra
és tradíció II. 1997, Miskolc.
Dupcsik Csaba :A magyarországi cigányság története. Budapest, 2009, Osiris.
Grabócz Gábor – Kovalcsik Katalin: A mesemondó Rostás Mihály.
Budapest, 1998, MTA Néprajzi Kutató Csoport.
János, Harmatta: The Gipsies in Hungary. Gipsies, Publications Division, 1962.
Honfiné Csizmadia Valéria: Művészeti
átvételek a roma folklórban. IN: Deme
Tamás (szerk.): Roma aeterna:
avagy a terep is megszólal. Pécs, 2002, Pécsi Tudományegyetm Tanárképző Intézete.
Kállai Ernő: Cigányok/romák
Magyarországon. In: Kállai Ernő –
Kovács László: Megismerés és
elfogadás. Pedagógiai kihívások és roma közösségek a 21. század iskolájában. Budapest, 2009, Nyitott Könyvműhely.
Király Ernő
vajdasági cigány népzenei gyűjtése. Kovalcsik
Katalin (szerk.): Európai cigány
népzene. Budapest, 1992, MTA ZTI.
Kovalcsik Katalin: Szlovákiai oláhcigány népdalok. [Vlach Gypsy Folk Songs in
Slovakia]. Európai cigány népzene 1. Gypsy Folk Music of Europe 1. Budapest,
1985, Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi
Intézet.
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Budapest, 1995 ,
Planétás.
Mezey Barna: A magyarországi cigányok rövid
története. Szerkesztett, rövidített másodközlés. Eredetileg megjelent:
Cigányok. In Ács Zoltán (szerk.):
Nemzeties etnikai kisebbségek
Magyarországon. Budapest, 1998, Auktor Kiadó.
Réger Zita: Az orális kultúra és a nyelvi
szocializáció összefüggései magyarországi cigány nyelvi közösségekben.
Első közlés. Változata Orális kultúra és nyelvi szocializáció címen
megjelent. In: Barna Gábor (szerk.)
- Bódi Zsuzsanna (közreműk).:
Cigány néprajzi tanulmányok. Salgótarján,
1993, Mikszáth Kiadó.
Sárosi Bálint: Cigányzene .Budapest, 1971,
Gondolat Kiadó.
Sárosi Bálint: Hiteles népzene. Holmi, 2006 augusztus
Sárosi Bálint: Hogyan indult a ,,népdaltípusok”
sorozata? Muzsika, 2009 .április
Michael Stewart: „Igaz beszéd" - avagy
miért énekelnek az oláh cigányok? Valóság,
1987. 1. sz.
Tomka Miklós: A cigányok története. In: Szegő – Zámolyi-Vargha Mihály:
A sátoros czigány. 1982 , Pozsony Néprajz
Alkalay Adolf.
Tóth Lajos: Cigány mesterségek és
foglalkozások. In: Deme Tamás
(szerk. ) : Roma aeterna: avagy a terep
is megszólal. Pécs, 2002, Pécsi Tudományegyetm Tanárképző Intézete.
,,A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával a TÁMOP
4.2.4.A/2-11-12012-0001 azonosító számú ,,Nemzeti Kiválóság Program – Hazai
kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése
konvergencia program” című kiemelt projekt kereti között valósult
meg.
