KOVÁCS SZILÁRD*

 

Zenei ízlésformálás az orgonapadról, avagy a kántor mint nevelő[1]

 

A 20. század liturgikus megújulási mozgalmai jelentős folyamatokat indítottak a Katolikus Egyház főistentiszteleti formájában, azon belül annak zenei repertoárjában és színvonalában, mellyel együtt megváltoztak a zenei ízlésformálás módjai és lehetőségei. Mindez az egyházzenei oktatás számára is konklúziókkal jár, melyek átgondolásra késztetik a képzést folytatókat. A cikk e változások okait, mértékét és hatásait vizsgálja, illetve azt a zenei nevelő tényezőt, melyet összetett tevékenysége révén az egyházzenész a szentmisében kifejthet, fókuszálva a liturgikus improvizáció területére.

 

Mindenekelőtt le kell szögezni egy evidenciát: a templomi zenekultúra nem egy zárt csoport magánügye, az egyházzene színvonala nagyban határozza meg egy egész nemzet zenei igényességét. Ennek elsődleges oka az istentiszteleti gyakorlat folytonosságában rejlik, mely során az európai zenekultúra egyik legértékesebb szegmense rendszeresen eljuttathatóvá válik a különböző iskolázottságú és képzettségű társadalmi rétegekhez.[2] A lefedettség más szempontból is teljes, hiszen a kisgyermekkortól az időskorig minden korosztály képviseli magát a hívek táborában. Tehát adott egy csatorna, amelyen az igényes zene rendszeresen áramolhat a legszélesebb társadalmi rétegegekhez, ez nyilvánvalóan nem csak a hívőkre hat pozitívan, hanem a teljes társadalom ügye.

 

A XXIII. János pápa[3] (1881-1958-1963) által összehívott II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) a liturgiával kapcsolatos fontos változásokat eredményezett. A Sacrosanctum Concilium[4] a zsinat négy konstitúciója közül az első, amely a liturgiával foglalkozik, egyik vezérgondolatként a latin mellett a népnyelv bevezetését fogalmazza meg. Eredetileg a latin nyelv hivatott szimbolizálni az egyház egyetemes mivoltát, a szertartásokban felidézve a bábeli zűrzavar[5] előtti állapotot.[6] Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban az a tény, hogy az Egyház hivatalos nyelvét a hívek nem értették, a szertartási nyelv ismerete javarészt a papságra korlátozódott. Nyilvánvalóvá vált, a liturgia csakis úgy fejtheti ki lelki gazdagító hatását, ha résztvevői értik, megértik annak belső tartalmát és szimbólumrendszerét. A zsinat úgy döntött, hogy a hívek beemelésének leghatékonyabb módszere az anyanyelvi megszólítás, ezt kiterjesztve a szertartásokra.[7]

 

A nyolcvanas évektől kezdve II. János Pál pápa[8] (1920-1978-2005) regnálása alatt, további, a liturgiát érintő, és annak zenei színvonalát meghatározó változások történtek. A pápa legfontosabb missziója a pasztoráció mind szélesebb körű kiterjesztése volt, elsősorban a fiatalok irányába,[9] mely cél érdekében a megszólítás eszközei között fokozatosan helyet kaptak a korszak divatos könnyűzenei irányzatai. A szemlélet testet öltésének eredményeképp találkoztak az új vallásos tartalmú szövegek és az alapvetően más célt szolgáló könnyűzenei eszköztár. Végül a könnyűzene beférkőzött a szent liturgiába, megszületett az ún. beat-mise, miközben a Katolikus Egyház hivatalos éneke mind a mai napig a gregorián.[10] A II. Vatikáni Zsinat által bevezetett népnyelven végezhető liturgikus környezet sajnálatosan a gregorián zene háttérbeszorulásához vezetett, hiszen az új szemléletbe nehezebben fért bele a latin nyelv rendszeres használata. Ráadásul a zsinat előtti misének is volt egy saját zenei repertoárja (a gergelyi énekkel párhuzamosan, melyet a szkóla interpretált), a nép ajkán főként paraliturgikus énekek,[11] ún. népénekek szólaltak meg. A szentmise állandó részeinek[12] népnyelvi fordítása megtörtént, de a változó részek[13] átültetése késlekedett.[14]

 

Tulajdonképpen ez utóbbiak határozzák meg az adott liturgikus nap tartalmát, és teszik aktuálissá a közös ünneplést. Mivel a proprium-tételek népnyelvi fordításai nem álltak rendelkezésre, ezeket – és bizonyos esetekben az ordinariumokat is – az új misében olyan népénekekkel helyettesítették, amelyek eredetileg csak kísérték a szertartást, miközben a celebráns bemutatta a szentmisét: elmondva, elénekelve az aktuális és hivatalos részeket.[15] Felismerve ezt a liturgikus hézagot, Magyarországon először megjelent az Éneklő Egyház.[16] A Rajeczky Benjámin (1901-1989) által vezetett szerkesztőbizottság – a rendkívül gazdag népének-anyagon túl, melyek jelentős része népi gyűjtésű – introitusokat és communiokat közölt az ünnepnapokhoz (az Úr ünnepeihez és a szentek ünnepeihez egyaránt), illetve egy egyéves beosztású responsorium-sorozatot.[17] Az eredeti latin nyelvű liturgikus szövegeket átültették magyarra, viszont a zenei anyagot nem a gradualéból vették – az ugyanis professzionális énekegyüttest kívánna –, hanem a zsolozsma-antifónák dallamaihoz nyúltak: a teljes egyházi év lefedését megcélozva és a naptári ünnepekhez is ún. antifóna csoportokat alkalmazva. A cél az volt, hogy az új misében a nép ajkáról csendüljenek fel a liturgikus szövegek, lehetőleg az egyház hivatalos zenei nyelvezetét: a gregoriánt használva. Az Éneklő Egyházat követte az Introitusok könyve,[18] a Kommúniók könyve,[19] majd az Offertóriumok könyve.[20] Végül összegző műként látott napvilágot a Graduale Hungaricum.[21] Mire ezek a gyűjtemények megjelentek, sajnos az egyházi könnyűzene mind nagyobb teret nyert a Katolikus Egyház szent liturgiájában. Bár nem ez volt a cél, az új miseforma teret adott ennek a káros zenei burjánzásoknak is:[22] A II. Vatikáni Zsinat után a régi miseformához (Tridenti rítusú mise) írt és megörökölt népének-repertoár helyet kapott a hivatalos énekeskönyvekben, ezzel ennek az énekanyagnak a liturgikus alkalmatlansága legalizálódott. A Hozsanna[23] bizonyos énekei szövegileg nem elégítették ki az új miseforma igényeit. A proprium-tételek eredeti szövegéről lemondtak, azt szabadon kezelték, innen csak egy lépés volt egy már nem csak textusában, hanem zeneileg is alkalmatlan repertoár megszületése: az egyházi könnyűzene zöld utat kapott.

 

A kérdés az, hogy a kántor – miután felismerte a helyzet súlyosságát – mit tehet az zenei szempontból is méltó, építő istentiszteleti gyakorlat érdekében,[24] illetve milyen eszközei és jogai vannak? Ugyancsak felvetődik a kérdés, hogy a magyar egyházzenei és kántorképzésben hogyan viszonyuljunk a fent leírt változásokhoz?

 

A kántor fogalma

 

A Budapesti Harmat Artúr Kántorképző Tanfolyam egykori tanára, Török József atya, a következőképpen határozta meg a kántor szó jelentését:[25] „a kántor zeneértő keresztény, akit az egyház megbízott a liturgikus szolgálat zenei részének végzésével.” E definíció alapján feltételeznünk kell, hogy a kántor képzett szakember (zeneértő), hiszen e nélkül az egyház nem bízhatná meg a feladattal. Ugyanilyen fontos, hogy hitét gyakorló, vallásos személyről van szó (keresztény). A meghatározás második feléből nem derül ki, de a zenei szolgálat végzése kapcsán az egyház nem szólóénekelést vagy orgonálást vár, hanem a teljes hívőközösség éneklésre nevelését, interaktív bevonását a liturgia zenei részének végzésébe.

 

A kántor kötelezettségei és jogai

 

A kántor kötelezettségei logikusan levezethetők a személyével kapcsolatos meghatározásból:

 

1.     „Az egyházaknál működő énekes, aki a szertartásoknál s főleg a templomban orgonakíséret mellett vezeti a nép énekét” – írja Gál Geláz (1899-1985) bencés szerzetes.

2.     „A liturgikus közösség előénekese és énekének vezetője.

3.     Ő a vezetője a kórusnak vagy a szkólának.

4.     Feladata nem a szólóének, hanem a közösségi ének vezetése.

5.     Az éneket kísérheti orgonával.”[26]

 

A kántori kötelezettségek tekintetében a szolgálattevők között (klérus és egyházzenész) jellemző a teljes konszenzus. Kényesebb kérdés, hogy az egyház mit ért a megbízás alatt, melyek a kántor jogai, milyen dolgokban van döntési pozícióban? Ha feltételezzük a szolgatársi bizalmat, gondolhatnánk: a kántor a liturgiában elhangzó összes zenei megnyilvánulás felelőse, tehát ő határozza meg, mi az, ami zenei szempontból odavaló, és mi az, ami nem. A praxis mást mutat, és ez egy felekezeteken átívelő probléma. Hogy mennyire, arra álljon itt két példa. A református gyakorlatban a kántor a legtöbb gyülekezetben egyáltalán nem szólhat bele az istentisztelt énekrendjébe. Ennek oka összetett, az egyik a szabad textus-választás, amely nagyban megnehezíti az egyházi évben való a tájékozódást, és bizonyos fokig kiszámíthatatlanná teszi a soron következő vasárnap szentírási szakaszainak meghatározását. Nyilvánvalóan az adott szentírási szakaszok köré épül az egész istentisztelet, és ez befolyásolja az énekrendet is. Ha a kántor ezt előre nem tudja, akkor – még ha feltételezhetően a szakmai kompetenciái meglennének is –, képtelen a megfelelő énekek kiválasztására. Ez különben nem kívánna csak egy kis előregondolkodást, és főleg szolgatársi bizalmat, elfogadva hogy a kántor felkészültségéből adódóan jól ismeri az énekeskönyvet, ezért képes a legalkalmasabb énekek kiválasztására, betanítására. (Azért néhány gyülekezetben van/volt erre is példa.)[27]

 

A katolikus gyakorlatban nem ritka, hogy a hívek kisebb-nagyobb csoportjának kezdeményezésére gitáros énekekkel „szennyeződik” a mise.[28] Ez nem szerencsés, ugyanis nem szakmai alapon dől el, milyen eszköz méltó a liturgián keresztül Isten dicsőítésére.[29] A leírt két példa alapján körvonalazódik, hogy a kántor jogai korántsem olyan körülhatároltak, mint kötelezettségei.[30] A legtöbb esetben egy gyülekezet zenei színvonala, zenei fejlődésének iránya elsősorban nem a hivatalos zenei vezető felkészültségétől és döntéseitől függ, sokkal inkább a „népakarattól”, vagy a lelkipásztor egyéni ízlésétől. A közakarat különben is nagyon veszélyes tényező, főként, ha pl. éppen a gitáros énekek kapcsán szemben áll a hatályos egyházi szabályozással. Ezzel kapcsolatban Verbényi István atya (1938*) így nyilatkozik:

 

„Bármennyire is elterjedt hazánkban az úgynevezett gitáros mise, a liturgia előírásainak és szellemének nem felel meg. Nemcsak a zenéje nem megfelelő, hanem a liturgia szövegeire nincsenek tekintettel. Olyan «ordináriumokat» is énekelnek, amelyek egyszerűen egy liturgikus szöveg parafrázisai. Ezt pedig a hatályos előírások nem engedik meg. Érdemes figyelemmel kísérni XVI. Benedek pápa ifjúsági szentmiséit. A szervezők  jól tudják, mi az, ami a liturgikus ünnepléshez hozzátartozik, és melyek azok az énekek, amelyeknek más alkalmakkor  kell elhangzania.”[31]

 

A kántor mint szakember

 

Magyarországon párhuzamosan működnek a különböző szintű és fenntartású egyházzenei képzések: az alap-, közép és felsőfoknak megfelelő szaktudást egyházi és világi intézményekben is meg lehet szerezni. Az egyházi és állami fenntartású képzések dominanciái mások, előbbi inkább gyakorlatorientált, utóbbi mindemellett tudományos irányultságú. Az egyházi és világi képzések szintjei között van átfedés, nagyjából a következő sorrend állítható fel:[32]

 

Fok

Egyházi képzés

Világi képzés

 

Alap

Kántorképző[33]

↓

Egyházzene szak, orgona szak (zeneiskola)

↓

Közép

Egyházzene szak, orgona szak (zeneművészeti szakközépiskola)[34]

↓

Karnagyképző (egyházmegyei fennhatóság alatt)

és Kántor [-tanító] szak (egyházi fennhatóságú tanítóképző főiskolán, világi diplomát ad)

Felső

Egyházzene szak, orgona szak (zeneművészeti főiskola, és egyetem)

↓

 

Egyházzenei doktorképzés (DLA)

↓

 

 

A Katolikus Egyház már a rendszerváltozást megelőzően kidolgozta kántorai számára a különböző tudásszinthez társuló arányos bérezési szisztémát.[35] Sok plébánián nem elegendő a munka egy zenei szakember egészállású foglalkoztatására, legtöbbször más feladatokkal együtt – melyek külön képzést igényelnek, pl. hitoktató, könyvelő, vagy nem igényelnek, mint az irodai munka[36] – válna lehetségessé egy teljes státusz létrehozása. Pillanatnyilag hazánkban minél magasabb kvalifikációval rendelkezik egy egyházzenész, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a kántori hivatást csak másodállásként tudja gyakorolni, tehát minél inkább alkalmas valaki az egyházzenei feladatokra, annál biztosabb, hogy az egzisztenciális biztonság hiánya miatt nem fogja tudni főállásként művelni hivatását.

 

A liturgikus improvizációban rejlő lehetőségek, a kántor mint nevelő

 

Az improvizáció magas szintű felkészültséget igénylő összetett zenei tevékenység. Komplex mivolta a zenei alkotó és előadóművészi folyamatok egyidejű alkalmazásából adódik.

Improvizacio.jpg

A liturgikus improvizáció három különböző típusát különíthetjük el:

 

1.     Előjáték típusú rögtönzések

                     i.     Intonáció

                   ii.     Korálelőjáték

2.     Harmonizáció (énekvezetés)

 

                     i.     Szoprán cantus firmus – hagyományos letét

                   ii.     Szoprán cantus firmus – arnstadti-típusú letét (előjátékként is működik)

                 iii.     Cantus firmus áthelyezés: tenor-, alt-, vagy basszus cantus firmus (előjátékként is működnek)

 

3.     Liturgikus cselekményt kísérő, keretező improvizáció (prć- és postludium, elevatio, post-communio, stb.)

                     i.     Tematikus (a liturgiához kapcsolódó dallamra épülő)

a.     Korálfeldolgozás

b.     Versetto típusú improvizációk (alternatim előadásmód)

                   ii.     Szabad típus: a liturgia hangulatához kapcsolódó, de saját invenciójú témára épülő improvizációk

 

Az improvizáció sokféle típusából is látszik, milyen szerteágazó tudásra van szükség annak művelésére. Az egyházzenész képzésben, a kántorképzésben az improvizálás képességének kialakítása fontos gyakorlati feladat, hiszen az improvizált zene is az egybegyűltek zenei „világképét” spontán befolyásoló tényező, ízlést formál, mintegy elmélyíti a lelki azonosulást a liturgia folyamán történő eseményekkel, a hit közös megélésével. Mivel bizonyos liturgikus felületek kitöltésére előre megírt zeneművek is megfelelnek, felvetődik a kérdés: az orgonisták miért választják a „nehezebb” utat, és művelik mind a mai napig az improvizáció művészetét? A történelem előtti korokban bizonyos, hogy a zene kitalálója és előadója ugyanaz a személy volt, ez éppen a zenei írásbeliség hiányából következik. Az előadóművészi és alkotóművészi tevékenység szétválása újkori jelenség, a 19. század végéig ugyanis a hangszerjátékos nem csak mások zenei gondolatait kívánta közölni, illetve a zeneszerző sem volt minden esetben „kiszolgáltatva” az előadónak, legalább egy hangszeren professzionális szinten játszott. Szerencsére az orgonista – a hangszer liturgikus funkciójának köszönhetően – mindig is „rákényszerült” alkotói készségei fejlesztésére, gyakorlására, ugyanis a szentmisében nem játszható mindenhol előre megírt zenemű, a több előre nem meghatározható terjedelmű liturgikus felület mást kíván. A rögtönzéssel teljes pontossággal tölthetők ki ezek a liturgikus űrök, előre senki sem tudhatja, hogy pl. az offertorium, vagy communio meddig tart majd.

 

Ha az orgona-improvizációt mint zenei nevelő tényezőt vizsgáljuk, elsősorban a tartalmi kérdések válnak fontossá. Az előjáték – akár intonáció, akár korálelőjáték is az – a tempón túl, karaktert is mutat, egyik fő célja: a közös éneklésre való buzdítás. Hogy az orgonista milyen eszközökkel él, az nap mint nap más, hiszen a gyülekezet is egy folyamatosan változó közeg.[37]

 

Mivel az énekvezetés az orgonapadról történik, rendkívül hasznos, ha a kántor képes rögtönözni énekkíséretét. Az egyik előnye, hogy a helyzettől függően megváltoztatható a harmóniaritmus: ha pl. ragad a tempó, a harmónia-váltások sűrítésével mozdíthatjuk azt előre, ha összefogottabb éneklést szeretnénk, ritkítani kell a harmóniaritmust. Az improvizált letéttel lehet leginkább alkalmazkodni az egyes strófák tartalmához, a kulcsgondolat kiemelhetővé válik. A kiemelés eszközei között van a regisztráció, a cantus firmus áthelyezése, a harmonikus struktúra megváltoztatása, akár pl. egyszólamban (unisono) kísérve egy-egy fontos gondolatot, stb.

 

A 17. századtól kezdve a liturgikus improvizáció különböző fajtái traktátus szerű kiadványok formájában maradtak ránk. Ezek a „csináld így” típusú orgonakönyvek a korszak improvizációs gyakorlatának konzervációi. Ilyenek pl. Itáliában a versetto típusú ciklusok, francia területen az orgona-szvitek (miséhez és zsolozsmához alternatim előadásmódra), észak-német területen korálelőjátékok és -fantáziák. Tehát a típusok rendelkezésre állnak, azok hatásfoka az évszázadok során bizonyítást nyert.

 

A kántor zenei szakképzettségéből fakadóan alapesetben mint zenei nevelő tényező jelenik meg a gyülekezet életében. Szolgálatával két módon igyekszik fejleszteni a rábízott gyülekezet zenei világát: az egyik az aktív zenei részvételre való buzdítás. Fontos feladat a közös éneklés összehangolása tiszta intonációval, a megfelelő tempóban és stílusban. A kiemelkedő énekhanggal és zenei vénával rendelkező hívek plusz szolgálatot is vállalhatnak a liturgiában, a kántor által vezetett kórusban, vagy szkólában énekelve a szertartásokon. Hogy ki kerül be az énekegyüttesbe, nem dőlhet el csupán a vallásos meggyőződése, vagy jó keresztény magatartása alapján, a zenei tehetség, vagy legalábbis bizonyos adottság nélkülözhetetlen. Ennek vizsgálata a kántor feladata. A kántor másik zenei-nevelő feladata, hogy a hívek zenei szempontból passzív jelenlétét tegye spirituális szempontból hasznossá. Ennek érdekében a kántor művészi orgonajátékával: darabok megszólaltatásával, ha kellően képzett, improvizációival fejlesztheti a hívek zenei érzékenységét. Ez a folyamat lassú, a zenei csatornák megnyitása nagy türelmet igényel, viszont siker esetén a hívek esélyt kapnak vallásos ihletettségű zenei remekművek értő befogadására. Ez utóbbi lélekformáló hatása bizonyos, a zene által olyan teológia összefüggések kerülnek megvilágításba, melyre a szövegi vagy a képi ábrázolás nem képes.[38] Így a zene is egyfajta prédikációvá válhat, aminek vannak zenetörténeti előzményei is, gondoljunk csak az evangélikus egyházzene aranykorára: mikor Lipcsében Johann Sebastian Bach (1685-1750) volt a Tamás-templom kántora, hétről-hétre ott hangoztak el az aktuális bibliai szakaszok egy-egy kantáta formájában, ahol a leginkább hatni tudtak: az istentiszteleten.[39]

 

A kántor nem csak és kizárólag a liturgiákon fejtheti ki zenei nevelő hatását. Ha a gyülekezetben sikerül kialakítani a megfelelő érzékenységet, érdemes alkalomszerűen, vagy rendszeresen zenés áhítatokat rendezni. Ebben a paraliturgikus keretben a zene nagyobb felületen lehet jelen, mint a szentmisében, vagy zsolozsmában, ezért az elhangzó orgonaműveket, kamarakompozíciókat érdemes magyarázattal ellátni (akár egy-egy kapcsolódó igeszakasszal), kvázi felemelni a hallgatóságot a művek mind tökéletesebb befogadására. A zenés áhítat tulajdonképpen egy speciális egyházzenei tematikájú koncert, műfajának történelmi hagyományai egészen 17. századig vezethetők vissza, az elsők között lehetett a lübecki Marienkirche Dietrich Buxtehude (1637-1707) által szervezett Abendmusik sorozata.

 

Összességében megállapítható, hogy a kántor szerteágazó tevékenysége révén komplex zenei nevelő tényezőként van jelen a gyülekezet életében. Az első és talán legfontosabb feladata a zenei ízlésformálás, mellyel a rábízott híveket igyekszik képessé tenni a „jó” és „rossz” zene megkülönböztetésére, az értékes és a kevésbé értékes zene különválasztására. Az igényesség megjelenik a liturgia szellemének és hatályos előírásainak megfelelő énekrepertoár kiválasztásában, betanításában és az énekvezetésnek köszönhetően a megszólaltatásában. A helyes tempó és karakter kialakításának legrugalmasabb módja az improvizált előjátékok és énekkíséretek alkalmazása. A történelem során a hívek igényes aktív zenei részvétele mellett az egyház egyfajta kultúrmissziót is vállalt, és ez nem véletlen. Aki képessé válik a klasszikus egyházzenei kompozíciók értő befogadására, az olyan lelki gazdagodásban részesülhet, amelyet más módon nem érhet el. Ezzel kapcsolatban végezetül álljanak itt Kodály Zoltán (1882-1967) gondolatai:

 

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”[40]

 

 

 

 

 

 

 

 


* Kovács Szilárd 1976. június 30-án született Karcagon. Felsőfokú zenei végzettségeit (orgonaművész, -tanári [2001], egyházzenész [2002] és zeneelmélet-tanári diploma [2003]) a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán szerezte meg, majd posztgraduális orgona-tanulmányokat folytatott a bécsi Zeneakadémián (2008). Jelenleg a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Zongora Tanszékén orgona főtárgyat, a Zeneelmélet Tanszéken zeneelmélet főtárgyat, illetve az Egyházzene Tanszéken liturgikus improvizációt oktat. Kilenc évig volt a debreceni Megtestesülés templom kántora (2004-2013). 2013. szeptember 1-től a Pécsi Bazilika zeneigazgatója, ahol a kántori, orgonista és szervezői feladatokat látja el.

Legkiemelkedőbb szakmai eredménye az 1999-ben Budapesten megrendezett Liszt Ferenc Nemzetközi Orgonaversenyen elért harmadik helyezés, mellyel a mezőny legjobb magyar versenyzőjeként szerepelt. (A zsűri a második díjat nem adta ki.) 2002-ben és 2003-ban elnyerte a Fischer Annie Zenei Előadóművészi Ösztöndíjat, 2007-ben pedig neki ítélték a Debrecen Kultúrájáért Díjat.

Kovács Szilárd saját improvizációit papírra vetette, melynek hozadékaként 2007-ben jelent meg a Laudate Dominum című előjáték és intonáció gyűjteménye. A kötet negyven egyházi énekekhez kapcsolódó liturgikus tételt tartalmaz, és egyaránt megkapta az egyházi jóváhagyást, illetve az OMCE ajánlását. Kovács Szilárd tudományos szempontból is vizsgálta a zenei improvizációt – főként a liturgikus orgona-improvizációt – és annak tanítási lehetőségeit. Kutatásának középpontjában Johann Sebastian Bach nagyszabású orgonaciklusa: az Orgelbüchlein állt (Az Orgelbüchlein mint az improvizáció iskolája [Jyväskylä, 2011]). Az improvizációs modellek feltárásán és a didaktikai sorrend kialakításán túl, disszertációban helyet kapott az „O Traurigkeit, o Herzeleid” BWV Anh. I. 200 korál rekonstrukciója is, a másfél ütemes Bach töredéket Kovács Szilárd 2010-ben fejezte be.

Első önálló CD lemeze 2009-ben jelent meg, mellyel mint előadóművész és mint zeneszerző is a nagynyilvánosság elé lépett (Organum Incarnationis).Zenei érdeklődése szerteágazó: a Bach előtti repertoár éppúgy érdekli, mint J. S. Bach művei, vagy a zenei romantika, illetve a 20-21. századi orgonairodalom.

 

[1] A cikk írója tizenkilenc éven át tevékenykedett különböző zenei felkészültségű gyülekezetek szolgálatában. Ez az egyházzenei tevékenység – saját felekezeti hovatartozása miatt – főként katolikus templomokban zajlott (Szolnok, Belvárosi Főplébánia: 1995-2000; Debrecen Svetits Gimnázium: 2001-től; Debrecen, Megtestesülés templom: 2004-től), ezért tapasztalatokkal főként a liturgikus zene katolikus hagyományaival kapcsolatban vannak. Más felekezetű kollégákkal való rendszeres konzultációk során, beszámolóik alapján viszont az is egyértelművé vált, hogy az egyházi könnyűzene egyre erősebb jelenléte egy felekezeteken átívelő ökumenikus probléma.

[2] Aki rendszeresen vesz részt szentmisén, vagy istentiszteleten az – a spirituális tényezőkön túl – egy speciális felnőttképzési formában is részesül. Bármilyen tanulási folyamat hatékonyságának legalapvetőbb eleme a rendszeresség, különösen igaz ez, ha az ízlésformálásról van szó, a már rosszul, vagy jól beállított „antennák” áthangolása csakis a legnagyobb kitartással lehetséges.

[3] Született: Angelo Giuseppe Roncalli.

[4]„A Liturgikus konstitúció [határozat] a liturgia fogalmának tisztázása után annak minden területére kitér, és alapvető irányelveket ad a megújulásra: «A liturgia megújításában úgy kell a szövegeket és rítusokat kialakítani, hogy általuk az eddiginél világosabban táruljanak fel azok a szent valóságok, amelyeknek a jelzésére szolgálnak, és így a keresztény nép – amennyire csak lehet – könnyen megérthesse azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessenek» (LK 21).” Liturgikus Lexikon, szerk.: Verbényi István és Arató Miklós Orbán, Ecclesia Kiadó, Budapest, 1988., 146. oldal.

[5] 1 Mózes 11:6

[6] „A latin nyelv az egyház egységének egyik legfontosabb kifejezőeszközeként szolgált. A keresztény liturgia ősi nyelve azonban az arámi volt, ezt használta Jézus az utolsó vacsorán, amelynek cselekménye ma is a szentmise központi részét képezi. Az első századokban a kereszténység elsősorban a Római Birodalom területén terjedt el, amelynek keleti részén a görögöt, nyugati felén pedig a latint használták egyfajta koinéként, így a liturgia nyelve is ez lett.[…] Európa nyugati felén a római eredetű latin liturgia terjedt el, kiszorítva olyan ősi változatokat, mint a gall és a hispán (mozarab). A trentói zsinat (1545-1563) több helyi liturgiai változatot is betiltott, néhány azonban továbbra is fennmaradhatott, egy-kettő még ma is használatban van.”  Pelles Tamás: A Katolikus Egyház nyelvhasználata a II. vatikáni zsinat után, Megjelent az alábbi folyóiratban: Modern Nyelvoktatás, VII. évfolyam 1. szám, 2001. április, 10-25. oldal (Forrás: http://web.t-online.hu/pellestamas/Tamas/katnyelvh.htm, letöltés ideje: 2013. március 2.)

[7] A nyelvi változtatáson túl radikálisnak számított, hogy a pap már nem a híveknek háttal, hanem velük szemben állva mutatja be a szentmiseáldozatot.

[8] Született: Karol Józef Wojtyła.

[9] II. János Pál pápához kapcsolódik a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó megalapítása, melyet először 1984-ben Rómában rendeztek meg – eredetileg egy alkalmat tervezve –, majd ezt évente, 1987-től 2-3 évente megismételték.

[10] „A gregorián ének, vagy összefoglaló névvel gregoriánum (cantus gregorianus), a római egyház ősi egyszólamú, latin nyelvű, liturgikus éneke.” Forrás: Kovács Andrea: A gregorián ének (a Harmat Artúr Központi Kántorképző 1. évfolyamának jegyzete), Budapest, 2003, 1. oldal

[11] A liturgiával párhuzamos, vagyis liturgiát kísérő.

[12] Ordinarium missć (szentmise állandó részei): Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus [Benedictus], Agnus Dei, Ite missa est.

[13] Proprium missae (szentmise változó részei): Introitus, Graduale, Alleluja vagy Tractus (Sequentia), Offertorium, Communio.

[14] Itt jegyzendő meg, Magyarország kiemelkedik az európai környezetből, hiszen egyházzenei szempontból egyedülálló az a folyamat, hogy a reformációt követően a teljes katolikus graduale anyagot lefordították magyarra (kivéve azokat a tételeket, melyek teológiailag nem voltak összeegyeztethetők a reformáció eszméivel). Mindezt az eredeti díszes dallamok megőrzésével tették, ez professzionális énekegyüttes liturgikus szolgálatát feltételezi. A leírtak debreceni vonatkozása, a Teológia Nagykönyvtárában található Huszár Gál Öreg graduál (Gyulafehérvár, 1636) című nagyszabású munkája.

[15] Ünnepi alkalmakkor a tridenti rítusú misében professzionális énekegyüttes, ún. Schola énekelt.

[16] Éneklő Egyház (Első kiadás), Szent István Társulat, Budapest, 1986

[17] A Szerkesztőbizottság a zsolozsma responsorium breve (kis responzórium) dallamához illesztette a mise graduale tételeinek szövegeit. Utóbbiak eredeti dallammal való megszólaltatása profi énekegyüttest kíván, a szerkesztőbizottság a teljes gyülekezet bevonása miatt nyúlt az azonos műfajú, de mégis jóval egyszerűbb dallamokhoz.

[18] Introitusok könyve, Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, Budapest, 2000

[19] Kommúniók könyve, Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, Budapest, 2000

[20] Offertóriumok könyve, Premontrei Rend Gödöllői Kanóniája, Gödöllő és a Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom gondozásában, Budapest, 2005

[21] Graduale Hungaricum, Premontrei Rend Gödöllői Kanóniája, 2007. „A kiadvány egyesíti az Éneklő Egyház liturgikus énekanyagát a később megjelent hasonló műfajú kiegészítésekkel az egyházi év teljes körére. További repertoár-gazdagodással is él elsősorban latin nyelvű gregorián szerkönyvek alapján a mise állandó részeinek tekintetében.” (Forrás: http://lista.hcbc.hu/pipermail/liturgia/2007/001912.html Letöltés ideje: 2013. február 11.)

Idézet a könyv bevezetéséből:

„Jelen kiadvány a népénektárnál bőségesebb válogatásával az év minden fontos napjának liturgikus énekeit közli a már megjelent Introitusok könyve, Kommúniók könyve és Offertóriumok könyve egyesítésével. A fentiekből világos, hogy szöveg-, és dallamanyaga egyaránt hiteles. Az előbbi az Ordo Cantus Missae-t követi, az utóbbi pedig a római Graduale Simplex mintájára egyszerűbb dallamokat alkalmaz.”

[22] A népnyelv legalizálásának pozitív hatásai megkérdőjelezhetetlenek, de a tény, hogy a mise énekes tételeinek jórészét nem sikerült elég gyorsan átültetni magyarra, először rossz irányba terelte az egyházzene ügyét.

[23] A Hozsanna a Sík Sándor (1889-1963) és Harmat Artúr (1885-1962) gondozásában 1931-ben megjelent Szent Vagy Uram ének- és orgonakönyv kis változtatásokkal kiadott kézi énekeskönyv változata. Dobszay László: A magyar népének I., Veszprémi Egyetem, 1995, 23-24. oldal.

[24] „Egy olyan templomban, ahol nem működik a fűtés, ott télen fázik a test, de egy olyan templomban, ahol nem működik az egyházzene, ott egész évben fázik a lélek...” Elhangzott Gárdonyi Zsolt móri zeneelmélet kurzusán (Mór, 2008. augusztus).

[25] „Török József atya káté szerűen: rövid tömör kérdések és válaszok formájában tanította a liturgika tantárgyat. Minden órát számonkéréssel kezdett, úgyhogy kompakt definíciót a diákok kivétel nélkül beégették a hosszútávú memóriájukba. Módszere abban a heterogén diákállományban rendkívül hatásosnak bizonyult.”  A cikk írójának visszaemlékezése saját kántorképzős tanulmányairól (Harmat Artúr Központi Kántorképző Tanfolyam, Budapest, 1993-1996).

[26] Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet Harmat Artúr Központi Kántorképző Tanfolyamának Liturgika jegyzete, I. év; összeállította: Dr. Verbényi István, kiegészítette: Dr. Füzes Ádám; Budapest, 2003

[27] A debreceni Csapókerti Református templomban hosszú éveken át nagyon magas színvonalú egyházzenei élet működött Bessenyei Mihály zenei vezetése alatt. Ennek részeként a kántor felelőssége volt az istentiszteleti énekrend összeállítása is.

[28] A „gitáros ének” kifejezés sajnos nem a 17. századi históriás énekek gitárkísérettel való megszólaltatására vonatkozik. A terminus ma már az egyházi könnyűzenével azonos. A probléma súlyosságát Sepsy Károly (1930*) a következőképpen  fogalmazza meg: „a könnyűzene számtalanszor kompromittálta magát: a környezet, az alkalom, ahol és ahogy megszólalt. Az erősítők embertelen agresszivitása rajta hagyta az erőszak pecsétjét. Ezreket önmagukból kivetkőztető, örjöngést keltő funkciója beszennyezte ezt a zenét. Ezért a templomban meglehetősen mosdatlanul hat.” Megjegyzések, Szerző: Sepsy Károly (forrás: REFORMÁTUS TISZÁNTÚL XVII. évfolyam, 3. szám, 14.)

[29] „Mindenfajta logikát nélkülözne, ha az istentisztelet elemei közül éppen csak a zenét kellene demoralizálni és egyfajta önkéntes zenei proletárdiktatúra által úgymond «többségképessé» tenni.” Jelenkori gondolatok Gárdonyi Zoltánról, Gárdonyi Zsolt előadása a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen (Doktorok Kollégiuma plenáris ülésén), 2006. augusztus 23.

[30] A hatályos Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonii, szerkesztette, fordította és magyarázta: Erdő Péter, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1986) alig tesz említést a kántori szolgálatról. (Vö. CIC, 230. kánon.) Szerencsére erről a Magyarországi Katolikus Kántorok és Karnagyok Működési Szabályzata ( Magyar Katolikus Püspöki Kar, Esztergom, 1985, továbbiakban: MSZ) részletesen rendelkezik. Azonban a liturgia zenéjével, a repertoár jóváhagyásával kapcsolatos kántori kompetenciát – ez következne a definíciójából, amelynek ugyanakkor jogi hatálya nincsen – ez sem írja le. (Vö. MSZ, 13. §., 14. §./6.)

[31] Verbényi István: Amit a szentmise részeinek kiválasztásáról tudni kell; A mise részeinek kiválasztása: Az énekek (2.) Adoremus XI. évfolyam 9. szám (Budapest, 2012. szeptember), 4. oldal

[32] A cikk írója saját tanítási és oktatási tapasztalataira építve állította fel az egyházi és világi fenntartású képzések közötti sorrendet. Alapfok ŕ Kántorképzők: Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet Harmat Artúr Központi Kántorképző Tanfolyama, harmónium, zongora (1996-1998),  Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Katolikus Kántorképző Tanfolyam, harmónium, orgona (2000-2002), Debrecen, Református Kántorképző, orgona (2012). Zeneiskola: Nyíregyháza, Muzsika Zeneiskola, orgona (1999-2001).  Középfok ŕ Debrecen, Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola, orgona, orgona-kötelező (2001-2003), Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Katolikus Kántorképző Tanfolyam (kvázi a kántori oklevél meglétére épülő egyházmegyei „Karnagyképző”), orgona, liturgikus improvizáció (2012-). Felsőfok ŕ Debreceni Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskola, orgona, orgona ismeret, liturgikus improvizáció (2001-2003, 2010-), Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar, orgona főtárgy, orgona-kötelező, liturgikus improvizáció (2003-).

[33] A kántorképzésnek két típusát különböztethetjük meg, az egyik az ún. nyári kántorképző tanfolyam (ilyen a budapesti Harmat Artúr Kántorképző is), ezt intenzív felkészítés jellemzi, 3-4 hetes kurzussal, jellemzően évi egy-két plusz konzultációs alkalommal. A másik típus az egész éves tanfolyam, amely hétvégi alkalmakon (rendszerint a résztvevők egyházi alkalmazásából adódóan, elfoglaltságukhoz igazodva szombatonként) az egész tanulmányi év során folyamatos kapcsolatot tart a diákokkal (ilyen működik a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében is).

[34] A zeneművészeti szakközépiskolák szintjének megfelelő a budapesti Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola egyházzenei programja, amely a klasszikus zenész szakképzés keretein belül a középfokú szintnek megfelelő tudást ad három különböző oklevél megszerzését biztosítva: Kántor-énekvezető (OKJ: 54 212 02 0010 54 01), Kántor-kórusvezető (OKJ: 54 212 02 0010 54 02), Kántor-orgonista (OKJ: 54 212 02 0010 54 03). Forrás: http://www.kzmk.hu/htm/felv_klasszikus.htm Letöltés ideje: 2013. február 21.

[35] Négy fizetési kategóriát különít el a képzettségi szintnek megfelelően: a) Képesítés nélküli segédkántor, b) okleveles kántorok, zenei gimnáziumban érettségizettek, c) a budapesti karnagyi munkára felkészítő Kántor Továbbképző Tanfolyamot végzettek, állami zeneiskolában szerzett karnagyi vagy énektanítói oklevéllel rendelkezők, d) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végzett karvezetői középiskolai énektanári, zeneszerzői, orgonaművészi oklevéllel rendelkezők. (MSZ, 16. §.) Szembetűnik, hogy a szabályzat megszületésekor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán nem folyt egyházzenész képzés (politikai okok miatt 1950-ben megszüntették a működő szakot, amely csak 1990-ben indulhatott újra), illetve, hogy ez a különben igazságos tudásarányos bérszisztéma a mai képzési rendszerrel nem kompatibilis, ezért ebben a formájában nem valószínű, hogy pillanatnyilag minden esetben érvényesíthető.

[36] Bizonyos esetekben erre megvan a lehetőség. (Vö. MSZ, 13. §./2.)

[37] Vannak állandó tagok, de rendszeresen megjelennek „átutazó vendégek” is. A nagyobb ünnepek környékén (mert ezek általában munkaszüneti napok is) jellemző a hívek mozgása. Először is ez nem az új énekrepertoár betanításának az időszaka, illetve énekvezetőként részlegesen alkalmazkodni kell a megváltozott gyülekezet-összetételhez. Ez az alkalmazkodás megvalósulhat az énekválasztásban, -tempóban, -kíséretben, a dinamikában, az előjátékokban, stb. Hogy a gyülekezet ilyenkor is együtt tudjon énekelni, össze kell hangolni a tagokat, ennek kiváló eszköze az improvizált előjáték és improvizált kíséret, amely a kántor számára a legrugalmasabb „beavatkozási” módokat teszi lehetővé.

[38] „A Szentháromság misztériumáról sokat elmélkedhetünk, de az ember azt fel nem foghatja. Mégis van egy út, amellyel a lehető legközelebb juthatunk a hitigazsághoz. Ha valaki kellően nyitott és zeneileg is képzett (ez alatt nem az iskolázottságot értem, hanem egy már «kitisztult» zenei fül birtoklását), akkor Bach Szentháromság-fúgájának meghallgatásakor lehetősége nyílik megtapasztalni a három különböző isteni személy és ugyanakkor egy titkát. Ezt „földi körülmények között” a legpontosabban a zene képes ábrázolni.” Laudate Dominum – Előjátékok és intonációk a Római Katolikus Népénektárhoz, szerk.: Kovács Szilárd, Debrecen 2007, Szerzői kommentár.

[39] A böjti időszakot leszámítva, minden vasárnapon két részletben csendült fel egy-egy kantáta, az első fele a Hitvallás után, a második rész az úrvacsora alatt. Mindez a Cantor [et Director Musices] kompetenciája volt, beleértve a kantáta kiválasztását, vagy megkomponálását és betanítását is. (Forrás: Christoph Wolf: Johann Sebastian Bach – A tudós zeneszerző, Park Kiadó, Budapest,  2004, 298-299.) Ahogy a megfelelő színvonalú, igényes zene alkalmazása gyarapít, a silány, együgyű, nem szakrális zene megszólalása romboló hatású. A témáról bővebben lásd: Karasszon Dezső: Hagyjuk meg a hetéráknak!, REFORMÁTUS TISZÁNTÚL XVII. évfolyam, 3. szám, 13-14. oldal.

[40] Mire való a zenei önképzőkör (1944), Kodály Zoltán: Visszatekintés – Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, I. kötet, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1974, 156. oldal.