CD-ISMERTETŐ
„RÉGI MAGYAR ZENE GYÖNGYEI”
a Magyar Kultúra
Kiadó új cd-felvétele:
Gróf Fáy István négykezes feldolgozásai
(Horváth Anikó-Elek Szilvia)
Fáy István grófnak, a 19. századi magyar zongoraművésznek,
zeneszerzőnek, zenei közírónak és nem utolsósorban nagyvonalú mecénásnak alighanem
jóval többet köszönhet a magyar zenetörténet, mint azt nevének ismertsége
alapján ma gondolhatnánk.
Fáy a 19. század derekán megkerülhetetlen
szereplője volt a forrongó magyar zeneéletnek. 1830-tól rendszeres „Musikális akadémiákat” tartott Abaúj vármegyei birtokán, ahol
az erre az alkalomra összegyűlt zenekarok Haydn, Mozart, Beethoven, Weber és mások műveit játszották. Miután Fáy az 1839-40-es
pozsonyi országgyűlés résztvevőjeként hallhatta Liszt zongorajátékát,
a nemzeti zenei reformmozgalom lelkes támogatója lett. Erkelnek, aki a Hunyadi
László zongorakivonatát neki ajánlotta, zongorát ajándékozott. Később a Bach-korszak nyomasztó politikai légkörében megjelent cikkei
is kitartóan szolgálták a magyar zene ügyét. Páratlanul gazdag verbunkos- és
csárdás-gyűjteményének egy részét – bár nem minden konfliktus nélkül – 1854-ben
Liszt rendelkezésére bocsátotta.
Zeneszerzőként azok közé tartozott, akik
nem eredetiségükkel, újításaikkal akartak kitűnni, hanem a korabeli
magyaros-verbunkos nótakincset, mint a nemzeti öntudat egyik kulturális
jelképét igyekeztek népszerűsíteni minél szélesebb körben, így a már felemelkedő
(és hangszerrel rendelkező) polgári családok között is. A nemrég megjelent
CD-n hallható, a reformkor óta szinte „slágerként” közkézen forgó dallamok
négykezes feldolgozásainak elkészítésekor is ez a cél vezérelte. 1857 és 1861
között, öt füzetben megjelent zongoradarab-gyűjteménye azonban ekkor már nem
véletlenül kapta a „Régi magyar zene gyöngyei” címet. Egyrészt az egykor
Bihari, Lavotta, Csermák nevéhez kötődő verbunkos stílus ezidőtájt már átadta a helyét a modernebbnek tartott,
cifrább csárdásnak, másrészt a magyar zenei élet fejlődése, amelyért
fiatalon maga Fáy is annyit tett, a század második felére már messze túllépett
az egyszerű és népszerű verbunkos-letétek korszakán.
A Horváth Anikó és Elek Szilvia által
készített rendkívül igényes CD-felvételen jól megfigyelhető ez az
átalakulás, sőt olykor a különböző stílusú tánctételek egy cikluson
belüli egymás mellett élése is. Martinovits Péter vagy Bunkó Feri cigányprímások nótái bizony már nem ugyanazt a nyelvet beszélik,
mint Csermák Antal egykori verbunkosai. Természetesen izgalmas viszonthallani
ismert Liszt-rapszódiák, a Rákóczi-induló, vagy éppen Brahms 6. magyar táncának
témáit ezekben a szimpla feldolgozásokban, de legalább ilyen érdekes az a
néhány pillanat, amikor egy-egy bevezetés erejéig „saját” Fáy-kompozíciókat
hallhatunk, Schubert, Weber vagy talán Rossini
zenéjéből ismert fordulatokkal fűszerezve.
Olyan ez az összeállítás, mint egy régi
fénykép, amelyen bepillanthatunk a bukott szabadságharc utáni magyar zenei élet
egyik jellegzetes alkotóműhelyébe. Jól megfigyelhető, hogy a 30-as,
40-es évek nemzeti reformjainak egykori úttörője hogyan ragaszkodott még
jó két évtizeddel később is ahhoz az egykor haladást és nemzeti
felemelkedést jelentő zenei világhoz, amelyet ekkor már a Verdi, Wagner,
Liszt, Erkel vagy akár Mosonyi műveit ismerő magyar közönség is
idejétmúltnak érezhetett.
A Fáy-műveket egy szép hangú és korhű
zongorán hallgathatjuk meg (Schmidt K. Pozsony, 1844.). Horváth Anikó és Elek
Szilvia ízléses, stílusos és árnyalatokban gazdag hangszerjátéka valóban meggyőzően
idézi föl ennek a letűnőfélben lévő korszaknak a hangulatát. A
32 percnyi felvétel talán csak annyiban kelt hiányérzetet, hogy szívesen
hallgatnánk egy teljes CD-t kitöltő, akár egyórás műsort is
ezekből az izgalmas darabokból. Mindenesetre örömmel várjuk a folytatást.
Kecskés Balázs
