Búcsú Dobos Kálmántól

Három héttel 82-ik születésnapja előtt 2013 júliusának beköszöntével elment Dobos Kálmán.

Halk szavú volt, szerény, talán emiatt kevesebben ismerték, mint kellett volna. Nehéz sorsot viselt fegyelmezetten, de nem beletörődően. A szolnoki születésű fiatalember 14 évesen egy robbanásban elveszítette látását. Szülei indították a zenetanulás felé. Első tanára, Bocskay Imre a sorstársa volt. A tehetséges ifjú a család Debrecenbe költözésével az ottani híres zenede diákja lett, ahol a Kodály-tanítvány Szabó Emil vette szárnyai alá. Zongoraművésznek készült, de mindinkább a zeneszerzés vonzotta. Budapesten Zempléni Kornél volt a zongora-, Szelényi István a zeneszerzés-tanára. A Zeneakadémia kapuja azonban nem tárult ki előtte, az ottani mesterek féltek a vakság okozta nehézségek áthidalhatatlanságától. Viski János vette föl végül az osztályába, ahol 1957-ben diplomázott.

Azt követően 1991-ig a Magyar Rádió szerkesztője volt, a gátolt érzékek hiányától megerősödött fülű muzsikusnak sokféle hasznát vették. Dobos Kálmánnak nemcsak árnyaltan halló éles fülre volt szüksége, hanem a komponálásban különös mentális erőre is: áttekintőképességre, a fejben komponálás erőteljes koncentrációjára. Amikor 1999-ben a Muzsikában akkoriban bontakozó műveiről kérdeztem, komponálási módszeréről is faggattam, mondván, nála nem adottak a komponálás szokványos feltételei. Válasza pontos volt: „Igenis szokványos módon komponálok, csak a rögzítés módja nem olyan. Ugyanúgy végigélem, átgondolom a darabot, zakatol bennem a zene, mint másban. A zeneszerzés technikája azonos a bárki más által alkalmazottal. Írtam zenekari darabot is, sőt, aleatorikus anyagút is. Követni tudom magamban a folyamatot, de a szólamok kidolgozása persze nehezebb, mint egy látó számára, aki visszanézhet egyes részletekre, máshova helyezhet át leírt elemeket. (…) Olyan anyaggal tudok dolgozni, amely gyorsan megragadható. Hiszen nem tudok visszamenni a papíron, hogy lássam, hogyan is volt. Amint egy tételt megírok, már szinte el is felejtem.” Arra a kérdésre, elkészül-e fejében a teljes darab, mielőtt a leírás munkáját elkezdenék, ezt válaszolta: „A folyamat van készen, de persze, nem minden hang elejétől a végéig. Ha túl korán kezdem diktálni a darabot, általában elúszik, elveszti a vonzerejét, üressé válik. Bennem kell fölépülnie a formával együtt, s akkor el tudom mondani.” A legfontosabb lejegyző társ hosszú időn át Máté János orgonaművész volt, aki már annyira ismerte Dobos fordulatait, hogy „szinte kitalálta, mit kell leírnia”. Halála után rövid idővel Boniszlavszki Tibor ungvári hegedűs vállalta a segítő szerepet, de a vonós nem tudhatott olyan komplexen közelíteni a feladathoz, mint korábban az orgonista.

Emlékezés című zenekari művével zárta le a nemzedékének minden tagját jellemző, Bartók és Kodály inspirálta kezdő korszakát. 1959-ben egy hollandiai fesztivál nyitja fülét Nyugat-Európa új hangjaira, s már a következő évben „avantgarde” szellemben írja Két tételét az egyébként nem épp újító szellemű apparátusra, zongorás trióra. „E dodekafon stílusának bábája Webern és Boulez volt; stíluskörükben eltöltött nyolc esztendő alatt a 12-hangú témák használatától Dobos éppúgy eljutott a szeriális technika gyakorlatáig, mint sok magyar kortársa” – írja a A magyar zeneszerzés 30 éve című korszakszemléjében Kroó György. Az új eszköztár Bécs és Párizs hatása alatti alkalmazásának folyamatában elhelyezi a hegedűre és zongorára írt Kamarazenét, az énekhanghoz zongorás triót társító Villanásokat, rámutat a hangszerek nem hagyományos megszólaltatás-módjaira. „Az 1968-as esztendő hozza meg Dobos újabb stílusfordulatát. Két művét ismerjük ebből a periódusból, mindkettő címe jelkép és vallomás. Az 1968-as kompozíció, a Hangzó jelenségek a hangtér-, hangmező-, hangfüggöny-technikát jelenti be, tehát azt, hogy Dobos átlépte a tematikus zene birodalmának határait. Az 1969-ben zongorára, vonósnégyesre és ütőhangszerekre írt Megnyilatkozások arra utal, hogy a hangszínek, effektusok összekapcsolása, egymásutánjának logikája belső hangulatok ösztönzésére jön létre és éppolyan önkifejezés, mint a művészet más technikák segítségével létrejövő megnyilatkozásai. A hangmezők új kottaírásra ösztönzik a zeneszerzőket, Dobos is feladja a régi metrikus értelmű ütemvonal-használatot és új értelemben, azonos időegységek jelzésére használja a függőlegeseket” – festi le Dobos Kálmán alkotói módszerét a zenetörténész.

Dobos Kálmán egyike azon kevés zeneszerzőnknek, aki nem a rendszerváltás után fordult az egyházi zene felé, hanem annak legföljebb tűrt megítélése idején is alkotott e műfajcsoportban. Zsoltárai a hangversenytermekben sem mutatkoznak „alkalminak”, a templomból épp csak átkéredzkedetteknek. Énekkarra írt Missa apertája a címbe foglalt jelző két értelmére is utal: nyitva hagyja a kompozíció végét egyfelől, őszinte hit árad belőle másfelől. Orgonaművei is a templomi zenélés körébe tartoznak. Szerencse, hogy ezekből jó néhányat tartós felvételre rögzítettek a Magyar Rádióban.

Dobos Kálmán nemcsak zeneszerző volt. Zongoraművészként járta a világot, és kontinensünkön túl Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában öregbítette a magyar zenetörténet hírét Liszt, Bartók, Kodály, Weiner Leó és mások, továbbá saját műveinek műsorra tűzésével. S még egy különös teljesítmény fűződik

nevéhez: három monográfiája Az első Manuel de Falla, a második Edvard

Grieg élete és művészete címen jelent meg, Magyarországon és nyelvünkön úttörő munkaként. A Magyar Nemzet-beli Művészszoba rovatomban 2000 januárjában elmondta: azért választotta e két szerzőt, mert sokat utazott hazájukban, s úgy találta, azok légköre erősen lecsapódott zenéjükben. De Falla nem, de Grieg hatott rá: gimnazistaként nagy élménye volt a Peer Gynt mint színmű és a kísérőzenéje is, sőt, egyik első zongoradarabjának címe Északi dallam volt. Arról, hogyan szerez élményeket, így vallott: „Korábban egyedül utaztam, s akkor a látvány közvetítése nehezebb volt, az utóbbi időkben azonban elkísér a feleségem is, aki híven elmondja, amit lát. Az emberekkel való kapcsolat, az ő reakcióik is eleven információt jelentenek, meg hát a hangulat, a légkör érződik a vizualitás nélkül is. Minthogy 14 éves koromban veszítettem el a látásomat, színekről, formákról vannak emlékeim.” A harmadik monográfia a mesteré, Viski Jánosé, aki sokak közt Eötvös Péter, Hidas Frigyes, Láng István, Lendvay Kamilló, Soproni József, Szőllősy András, Szőnyi Erzsébet tanára is volt, s akiről máig ez az egyetlen monográfia hozzáférhető.

Sok éve elment a zenét lejegyző társ. Néhány hónapja az is, kinek karjára valóságban és képletesen támaszkodott. Dobos Kálmánnak nem maradt oka betegségeivel küzdve itt maradni. Itt hagyta zenéjét és könyveit. A kollégákban, barátokban pedig egy halk szavú, de sokat tudó, nagy szellemi erővel sokra képes, kedves ember emlékét.

Még a fájdalmas pillanatban is jó rá gondolni…

2013. július 3.

Hollós Máté