“Sokan letérnek a helyes útról”
Retkes Attila beszélgetése Starker János (1924-2013)
gordonkaművész-professzorral 2001-ben*
A Budapesti
Fesztiválzenekarral koncertezett Budapesten Starker János, a világhírű
magyar származású csellóművész és zenepedagógus. Úgy látja, elérkezett az
idő, hogy zeneszerzők és előadóművészek – a XX. század
arisztokratikus elzárkózása után – újra közösen dolgozzanak a klasszikus zene
megmentéséért.
- Két budapesti koncertjén egy
kevésbé ismert, viszonylag ritkán hallható kompozíciót, Hindemith
Csellóversenyét szólaltatta meg. Miért választotta ezt a darabot?
- Hindemith nagyon modern, s bizonyos értelemben mégis tradicionális zenéje már gyerekkoromban megragadott, s korán megtanultam ezt a művet. Először tizenhét évesen, 1941-ben akartam Budapesten eljátszani a Hindemith-concertót, de mivel akkor már életbe léptek a zsidótörvények, és rajtam kívül a koncert szervezője is zsidó volt, a hatóságok végül betiltották a hangversenyt. Ezt a csellóversenyt azóta is repertoáron tartottam, az Egyesült Államokban például Lorin Maazel vezényletével többször is eljátszottam, de Magyarországon soha. Azt gondoltam, most itt az utolsó alkalom.
- Az ilyen és ehhez
hasonló mozzanatok indokolhatják, hogy egy korábbi interjúban azt mondta: elég
pofon és visszautasítás érte Magyarországon ahhoz, hogy ne legyen büszke a
magyarságára, és az eszével ne akarjon magyar lenni.
- Igen, de azt is hozzátettem, hogy az anyanyelv, a gyermek- és ifjúkori élmények, a Zeneakadémián megszerzett tudás, szemlélet és gondolkodásmód vitathatatlanul magyarrá tesznek – még akkor is, ha tudatosan ezt nem akarom. Szívesen és azt hiszem, tökéletesen beszélek magyarul, bár az otthonom, a családom Bloomingtonban van, s bizonyos kérdéskörökben könnyebben boldogulok angolul. Mostanában egyébként már nem szeretek a magyarságomról beszélni. Sok fájdalmas emléket őrzök: két testvéremet megölték a nácik, én pedig – bár Budapesten születtem, s életem első huszonkét évét itt töltöttem – sohasem kaptam meg a magyar állampolgárságot, mert a szüleim Ukrajnából jöttek át. Ezeken azonban már túltettem magam, nem szívesen rágódom a múlton, hiszen ötvenöt éve mentem el Magyarországról, ami hatalmas idő. Távozásomnak egyébként az volt az elsődleges oka, hogy az Operaház fiatal szólócsellistájaként túl sok nyilast láttam viszont a kommunista pártban, s ebből rögtön tudtam, hogy a magyar demokrácia nem lesz túlságosan hosszú életű, ami egy független művész számára beláthatatlan következményekkel jár.
- A magyar zenéhez
viszont az elmúlt öt és fél évtizedben is szorosan kötődött: Kodály
Szólószonátájából készített felvételei ma már legendásak.
- Kodály Szólószonátája a csellóirodalom egyik legnagyszerűbb remekműve – a képzeletbeli ranglistán ott van az első öt között –, s örülök, hogy részem lehetett nemzetközi megismertetésében. Amit az anyanyelvről mondtam, a zenében hatványozottan igaz. Sohasem éreztem valamiféle kényszernek vagy kötelességnek, hogy magyar zenét játsszak, mindig saját döntésem volt, amikor műsorra tűztem honfitársaim kompozícióit. A növendékeim közül nagyon sokan megszerették Bartók, Kodály, Dohnányi Ernő, Lajtha László és Weiner Leó muzsikáját – olyanok is, akiknek semmi közük nem volt Magyarországhoz. Talán az sem véletlen, hogy több magyar zeneszerző nekem ajánlotta csellóversenyét – igaz, olyan komponistákról, így Doráti Antalról és Rózsa Miklósról van szó, akik nem éltek Magyarországon.
- 1971 óta több-kevesebb
rendszerességgel hazajár. Milyennek látja a magyar zenei élet fejlődését,
különös tekintettel a rendszerváltás óta eltelt időszakra?
- Mivel egyetlen családtagom sem él Magyarországon, én is – akárcsak néhány éve elhunyt kedves barátom és kollégám, Sebők György – turistának érzem magam Budapesten, s ezért - bár őszintén érdekel - nem tudok igazán árnyalt képet alkotni a magyar zenei életről. Most nagyon örülök, hogy Dennis Russell Davies karmester - akivel évtizedek óta dolgozom együtt - rábeszélt erre a két zeneakadémiai koncertre: a Fischer Iván vezette Fesztiválzenekar igazán kitűnő együttes; túlzás nélkül nevezhető világszínvonalúnak.
- Említette a
zeneszerzőket, akik versenyműveket ajánlottak önnek. Mennyire fontos
a XXI. század elején a komponisták és az előadóművészek szoros,
kreatív együttműködése?
- Úgy érzem, mostanában ismét egyre fontosabb, s ez nagy örömmel tölt el. Egészségtelennek tartottam azt a tipikusan XX. századi jelenséget, hogy a zeneszerzők és az előadók is bezárkóztak a maguk kis kunyhójába, s néhány kivételtől eltekintve szinte tudomást sem vettek a külvilágról. Az Egyesült Államokban mind több egyetem és más kulturális, illetve oktatási intézmény, sőt gazdasági társaság, nagyvállalat tartja fontosnak, hogy tehetséges zeneszerzőket kössön magához, akiktől rendszeresen műveket rendelhet, s akiktől joggal várhatja el, hogy a teljes kompozíciós folyamatban együttműködjenek azokkal az aktív muzsikusokkal, akik a darabokat végül megszólaltatják. Úgy vélem, az új évszázadban a zeneszerzőknek és az előadóművészeknek együtt kell dolgozniuk, hogy az értékválság, a kommercializálódás korában közösen mentsék meg a klasszikus zenét.
- Sokan etikailag vagy
morálisan kifogásolhatónak tartják a zeneszerzők „megvásárolhatóságát”, a
komolyzenei élet és az üzleti szféra mind erősebb összefonódását. Osztja
azt a nyugat-európai és tengerentúli közvélekedést, hogy a klasszikus zene
mindinkább show-biznisszé válik, s ez negatívan hat a műfaj
fejlődésére?
- Önmagában természetes jelenség, hogy a zene és a pénz ezer szállal összekapcsolódik. Ezen lehet fanyalogni, de nem érdemes, mert lassan százötven éve így van, s a helyzet a közeljövőben biztosan nem is fog megváltozni. Nem gondolom, hogy ha egy zeneszerző vagy előadóművész tisztességes honoráriumot kap a tisztességesen elvégzett munkájáért, akkor máris megvásárolhatóvá vált. Az a legfontosabb kérdés, hogy letérünk-e arról az útról, amin tehetségünk és neveltetésünk alapján elindultunk, s amin életünk végéig haladnunk kell. Ha nem, akkor nincs semmi probléma. Sokan letérnek a helyes útról, de ez nem csak a zenei élet sajátossága.
- Több mint negyven éve
tanít Bloomingtonban, az Indiana University zenei fakultásán, a vonósjáték
módszertanáról írt kötetét pedig világszerte tankönyvként használják. Miért
tartja a pedagógiai tevékenységet pályáján csaknem ugyanolyan fontosnak, mint a
koncertezést?
- Pontosítani szeretnék: a tanítást fontosabbnak gondolom, mint a koncertezést vagy a lemezkészítést, s ezt nemcsak most, idős koromban látom így, hanem mindig is ez volt a véleményem. Remélem, nem hangzik szentimentálisan, ha azt mondom, hogy a legnagyobb dolog számomra, ha átadhatom tudásomat az utánam jövő generációknak. Ehhez a következetes, nagy lelkesedéssel végzett pedagógiai munkához ideális táptalaj az Indiana University. Ezen az egyetemen – hat különböző városban – nyolcvanezren tanulnak, s ebből több mint harminc ezren Bloomingtonban. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hatalmas monstrum nem képes arra, hogy valóban személyre szabott, speciális képzést adjon a hallgatóknak. Ez azonban szerencsére nem így van: rengeteg tanárt is foglalkoztatnak, így a diák-tanár arány kedvezőbb, mint az európai egyetemeken - nem beszélve az adminisztratív apparátusról, amely kifogástalan szervezőmunkát végez. Nem véletlen, hogy az Indiana University fogalom lett a zeneoktatásban, s ebben a magyar tanárok is nagy érdemeket szereztek.
- Bloomingtonban négy
ösztöndíjat alapított, amelyek Schiffer Adolf, Weiner Leó, Békeffi György és
Eva Janzer nevét viselik. Magyarországon ma már csak Weiner Leó ismert közülük…
- Schiffer Adolf a csellótanárom
volt a Zeneakadémián, s rengeteget köszönhetek neki; annak ellenére, hogy
ő még azt a romantikus csellótechnikát és előadásmódot képviselte,
ami tőlem meglehetősen távol áll. Schiffer a legendás Popper Dávid
mesteriskolájának legjobb hagyományait folytatta, s pontosan tudta, hogyan kell
bánni egy hat-hét éves csodagyerekkel, amilyen én voltam, amikor bekerültem az
osztályába. Soha nem engedte, hogy elszaladjon velem a ló, mindig arra
tanított, hogy még a legnagyobb művészek is hibázhatnak, gyorsan
kikerülhetnek a reflektorfényből, ezért nem szabad önelégültnek lenni, és
semmi sem helyettesítheti a kemény, napi sok órás gyakorlást. Eva Janzer a
legelső tanítványom volt - akkor még Czakó Éva néven. Nyolcéves voltam,
amikor Schiffer tanár úr megbízott, hogy korrepetáljam. Később egyike lett
a legjobb női csellistáknak, Végh Sándor vonósnégyesének brácsásához ment
feleségül, sokáig Svájcban élt, majd Bloomingtonba került, és ott halt meg. A
fiatalon elhunyt Békeffi György is csellista volt, egy ideig ő is az
Indiana Universityn tanított, s évtizedeken át barátok voltunk. Személyes oka
volt tehát annak, hogy ezeket az ösztöndíjakat róluk neveztem el - szeretném
megőrizni az emléküket.
- Nyolc mesterhangszere
van, amelyek közül kiemelkedik egy 1705-ben, Matteo Gofriller velencei mester
által készített cselló. Pablo Casals is Gofriller-hangszeren játszott.
- Ami a hegedűsöknek a Guarneri vagy a Stradivari, a csellistáknak azt jelenti Gofriller és hangszerei. Amióta a cselló – éppen Casalsnak, Feuermann-nak és néhány más kortársuknak köszönhetően – önálló koncert-instrumentummá vált, felértékelődött a hangszerek szerepe. Én mindig rendkívül fontosnak tartottam, hogy olyan „médium” legyen a kezemben, amellyel mindenfajta technikai nehézség nélkül ki tudom fejezni érzelmeimet, gondolataimat. Volt egy találmányom is, az úgynevezett Starker-féle húrláb, amivel igyekeztem tovább könnyíteni, tökéletesíteni a játéktechnikát.
- Hetvenhét évesen is
fáradhatatlanul koncertezik, járja a világot, s közben tanít, mesterkurzusokat
tart. Egy korábbi interjúban azt mondta, nem tudja, lesz-e ereje a
megfelelő pillanatban abbahagyni. Tervezi-e a visszavonulást?
- Ha az egészségem megengedi, a visszavonulást egy lassú folyamatnak képzelem el. Lemezfelvételt már nem szeretnék többet készíteni – százhúsz lemezem jelent meg, s a repertoárt tekintve sincsenek beteljesületlen vágyaim. A koncertek számát is csökkentettem – a hatvanas-hetvenes években általában évi százötven, a nyolcvanas években száz, mostanában negyven-ötven hangversenyen lépek fel -, mert a hosszú repülőutat már nehezen bírom. Ma már szerencsés helyzetben vagyok: megtehetem, hogy csak az igazán kedvemre való felkéréseket fogadom el. Ezek közé tartozik, ha Japánba vagy Dél-Koreába hívnak meg, mert nagyon szeretem a távol-keleti kultúrát. A tanítás az egyetlen terület, ahol nem „lassítottam”: ma is ugyanannyi növendékem van, mint húsz-harminc évvel ezelőtt.