Gondolatok Schubert zenéjéről
Wilhelm August Rieder 1825) Schubert-portréja
A
zene „Azilum”, ahol elrejtőzhet az ember.
Felszabadulhat a félelemtől, bánattól, elveszítheti a fekete-fehér realitást, a szorongásait.
Amíg hallgatja, érzéseire, belső hangjaira figyelve távolodik a sürgető, lüktető Világtól, és rövid időre nyugalmat lelhet.
Schubert egyike az utolsó zenész-mágusoknak.
Úgy mondják; életműve, mely átmenet a klasszikus kor és a forradalmian új romantikai alkotásai között, észrevétlenül hangolta át zenéjét és a hallgatóságát.
Szimfóniái, zongoradarabjai, miséi, szonátái, kamarazenéi, kórusai, dalai a meg-megújuló reményt és reménytelenséget, az Élet kétségbeesett vallatását adják.
Engem a zene könnyűvé tesz.
Hallgatva titkok nyílnak, és békességet kapok, kevésbé észlelem a különben sodró eseményeket.
Kettőssége kísért, mint árnyék.
Valahogy úgy, ahogy a téli Nap egy-egy felhőtlen reggelen rőtté festi a házak falát, zsarátnoka meg izzóvá a fehér havat, amit majd újra felhő takar.
Számomra így szól mértéket tartó, mégis áradó zenéje.
S bár a lángolás rövid ideig tart, hosszan őrződik legbelül, mint minden elhagyhatatlan szenvedély.
Zenéje békés sziget, ahol elrejtőzhetek, vagy felforgat, ahogy a végtelen tenger, mely elhagy időt, a tér szűkösségét, és ismeretlen mélységeket takar...
Félelmeket és csendesülést, lázadást és megtisztulást érzek, ha hallgatom.
Az iskolai énekórákon tanult dalok kevésbé érintettek, pedig szerettem a kórus hangulatát, az együttes éneklést.
Ám, a diák-koncerteken Schubert hangszeres zenéi is egyre fontosabbakká váltak, ahogy évről évre jobban és jobban megismertem műveit.
Bár jómagam nem szerettem gyakorolni a szülők által választott hangszeren, de az idők során megismert etűdjeit, a pillanatok hangulatát rögzítő impromtü-it, szonátáit, a keringőket és fantáziákat, egyre jobban megkedveltem. Gyakran hallgattam a zongorán játszott darabjait.
Szép és komoly hangszerek ezek a tekintélyes remekek.
A fekete és fehér billentyűkön a művészek ujjai alatt a futamok olykor mélázóak, néha szomorúak, máskor meg játékosok, örömtelien neki-nekiiramodók, ahogy a patakok a források öléből indulnak nagy vizek felé.
Hol a csendet, a hűvösséget, nyugalmat, hol a feltámadó szelet, a várható vihart, hol az elcsendesült békességet éreztetik a billentyűk fölött lebegő, könnyű kezek.
Az akaratos akkordok és a puhán érkezők betöltik a teret, összekapcsolják a hallgatók lelkeit. Olykor eltűnik, ha csak rövid időre is a szorosan tartó vágy, az irigy fájdalom, a kétséges keresés.
Csak a jelen van.
A zongora fekete-fehér billentyűi alól lassan, vagy felgyorsultan hangok keringenek, álmodnak az emberek felett örömmel és panaszosan, az Élet-szerelem útmutatása szerint, ahogy a Hold kereng a Föld körül, fényében fogyva-telve; kerekben, vagy sarlóban.
Rozsnyai Margit*