Meghalt ZSIGMONDY DÉNES, a világhírű magyar hegedűművész

 

Életének 92. évében elhunyt Zsigmondy Dénes világhírű hegedűművész és zenepedagógus - közölte a család 2014. február 16-án az MTI-vel. Bajorországi otthonában szombaton érte a halál.

 

http://fidelio.hu/image.ashx?id=ba854c01-14b5-4024-ba3d-3c8ee9ceeb66&vid=c9629143-429a-4942-a5aa-93cd255b5ef2

 

Zsigmondy Dénes 1922. április 9-én született budapesti polgári család gyermekeként. Apai nagyanyja után vette fel a Zsigmondy nevet, amikor Németországban telepedett le 1944-ben. Eredeti neve Liedemann volt (apja, Hugo Liedemann mérnök után), de ezt németes hangzású névnek érezte, és - mint a család közölte - külföldön élő hegedűművészként hangsúlyozni akarta magyar származását.

 

A budapesti Zeneakadémián Kresz Géza növendékeként tanult hegedülni, a tudományegyetemen művészettörténet szakon végzett. 1945 után az NSZK-ban tanított, 1972-től a seattle-i Washington Egyetem tanára, a Bostoni Egyetem vendégprofesszora volt. Mesterkurzusokat tartott Bostonban, San Franciscóban, Hongkongban, 1977-től Magyarországon, majd Bajorországban. 1978-tól a starnbergi Holzhauseni Zenei Fesztivál igazgatója, 1986-tól a salzburgi Nyári Akadémia hegedűkurzusának vezetője volt.

 

A hegedűművész, akit több évtizedes pályája során munkabarátság fűzött Kodályhoz, Bartókhoz, Ligetihez és Kurtághoz, szólistaként bejárta szinte az egész világot, neves zenekarokkal lépett fel, és tucatnyi kortárs művet ő szólaltatott meg először, de keresett volt Mozart, Schubert és Beethoven műveinek tolmácsolójaként is. Sok hegedű- és zongoraszonatát feleségével, Anneliese Nissen zongoraművésznővel közösen játszott fel hanglemezre.

 

A Starnbergi-tó partján fekvő otthona (Ambach) térségében, Holzhausenben és társtelepülésein 1978-ban hívta életre a Holzhauseni Zenei Fesztivált (Holzhauser Musiktage), amelyen tehetséges fiatal hegedűsök ingyenesen vehettek részt kurzusain. E kurzusokat évtizedeken keresztül megtartotta, egészen addig, amíg egészsége engedte.

 

A magyar zeneművek népszerűsítése, a magyar művészek támogatása érdekében végzett tevékenységéért, valamint művészi életútja elismeréseként 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

 

(Forrás: MTI)

 

 

Születésnapi köszöntő

 

 

 

Ze­ne­is­ko­lai tanárnőm, dr. Ta­vasz Ist­vánné Zsigmondy Mag­dol­na jó­voltá­ból is­mer­tem meg 1985-ben, tíz­éve­sen a Né­met­or­szág­ban élő Zsigmondy Dé­nes he­ge­dű­mű­vészt. Iz­gul­tam, ami­kor elő­ször előjátszottam ne­ki, de csil­lo­gó sze­mé­től, közvetlenségétől és lelkesedésétől ha­mar fel­ol­dód­tam. Ez­után Dé­nes bá­csi sok esz­tendőn át min­den nyá­ron, va­la­hány­szor el­ér­ke­zett az is­ko­lai szü­net ide­je, le­he­tő­sé­get te­rem­tett szá­mom­ra, hogy vé­gig­jár­jam ve­le mind­azo­kat a kül­föl­di mes­ter­kur­zu­so­kat, ahol ta­ní­tott. Hús­vé­ti és ka­­rá­cso­nyi szü­ne­te­ket tölt­het­tem ná­la, nyá­ri uta­zá­sa­im két hó­na­pig is el­tar­tot­tak. Ha ha­za­lá­to­ga­tott, min­dig ve­het­tem tőle he­ge­dű­órát. 1986-tól már Kiss And­rás osz­tá­lyá­ban a Ze­ne­aka­dé­mia előkészítő ta­go­za­tá­nak nö­ven­dé­ke vol­tam, de a rend­sze­res ta­lál­ko­zá­sok jó­vol­tá­ból Zsigmondy Dé­nes még sok éven át meg­ha­tá­ro­zó mes­te­rem ma­radt.

 

Münchentől nem mes­­sze, a festői szép­sé­gű Starnbergi-tó part­ján, Holzhausen kö­ze­lé­ben la­kott fe­le­sé­gé­vel és szo­ná­ta­part­ne­ré­vel, a ki­vá­ló zongoraművésznővel, Annelie­se Nissennel. Eb­ben a ba­jor kis­vá­ros­ban ala­pí­tott egy nagy­sze­rű fesz­ti­vált - Holz­hau­ser Musiktage -, ahol ren­ge­teg fi­a­tal ma­gyar he­ge­dűs nö­ven­dék­nek te­rem­tett lehető­sé­get ar­ra, hogy él­vez­hes­sük a fel­sza­ba­dult és ins­pi­rá­ló lég­kört, a nagy­sze­rű kon­cer­te­ket, me­lye­ket mű­vész­ba­rá­tai ad­tak, és Zsig­mon­­dy Dé­nes ta­ní­tá­sát, sze­re­te­tét, gon­dos­ko­dá­sát, rend­kí­vül ener­gi­kus, élet­vi­dám sze­mé­lyi­sé­gé­nek ki­su­gár­zá­sát. Ha ő nem se­gít, ak­ko­ri­ban biz­to­san nem nyílt vol­na le­hetőségem ar­ra, hogy kül­föld­re men­jek. Ő azon­ban se­gí­tett - nem­csak en­gem, ha­nem a fesz­ti­vál ne­gyed­szá­za­dos fenn­ál­lá­sa alatt leg­alább száz fi­a­tal ma­gyar he­ge­dűst a mai huszonévesektől a negy­ve­ne­sek ge­ne­rá­ci­ó­já­ig. Vé­gig­tal­pal­ta a né­met ban­ko­kat, hogy ösz­tön­díj­hoz jus­sunk, amelyből fe­dez­het­tük uta­zá­sunk és kin­ti ta­nul­má­nya­ink költ­sé­gét. Sőt ar­ról is gon­dos­ko­dott, hogy jól érez­zük ma­gun­kat: egy gye­rek­nek nem mind­egy, kik­nél, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött la­kik, gon­dos­kod­nak-e ró­la. Zsi­g­mon­dy Dé­nes meg­szer­vez­te, hogy a tó­par­ti fal­vak ze­ne­ra­jon­gói be­fo­gad­ja­nak min­ket. Sze­ren­csém­re min­dig ugyan­an­nál a csa­lád­nál száll­hat­tam meg: egy idő után már mint sa­ját lá­nyu­kat vár­tak vis­­sza min­den év­ben. Leg­alább tíz éven át jár­tam ki Zsigmondy Dé­­nes­hez Holzhausenbe és a Salz­bur­gi Nyá­­ri Aka­dé­mi­á­ra.

 

Dé­nes bá­csi fan­tasz­ti­kus ta­nár volt. So­ha­sem a tech­ni­ká­ból in­dult ki: szá­má­ra a ze­nei mon­da­ni­va­ló volt a lé­nyeg, ezen ke­resz­tül jut­tat­ta el nö­ven­dé­ke­it a megfelelő hang­sze­res meg­ol­dás­hoz. Rend­kí­vü­li hit­tel, aka­rat­tal és bá­mu­lat­ra mél­tó szug­gesz­ti­vi­tás­sal ta­ní­tott. Má­ig őrzöm ma­gam­ban ró­la a ké­pet: ül egy fo­tel­ben, és olyan ener­gi­ku­san ve­zé­nyel a vo­nó­val, hogy a vá­zá­kat is le­ve­ri a polc­ról. Fel­pat­tan, tánc­ra per­dül - köz­ben he­ge­dül -, és éne­kel! Ez ele­in­te kis­sé fur­csán ha­tott, mert ko­ráb­ban nem ta­lál­koz­tam ilyen erős egyé­ni­ség­gel, de rend­kí­vül meg­győ­ző ha­tá­sa volt, s akik csak is­me­rik (nem va­gyunk ke­ve­sen: kol­lé­gá­im kö­zül, hogy csak né­hány ne­vet em­lít­sek, So­mo­gyi Pé­ter, Kuklis Ger­gely, Viniczay Éva, Szi­ge­ti Szil­­via, Wink­ler Or­so­lya, Mérey An­­na mind­annyi­an ta­nul­tak ná­la), gyak­ran em­le­ge­tik, mi­lyen ta­ná­csot ad­na „a Zsi­ga" egy-egy rész­let meg­ol­dá­sá­hoz.

 

Az egész vi­lá­got be­jár­ta he­ge­dű­jé­vel szó­lis­ta­ként és ka­ma­ra­ze­nész­ként. So­ká­ig ak­tív pó­di­um­mű­vész ma­radt, de az utób­bi hat-hét év­ben már ke­ve­seb­bet, ki­sebb he­lye­ken ját­szott. Ta­va­lyi comb­nyak­tö­ré­se óta ágy­hoz köt­ve él, de tu­dom, hogy 90. szü­le­tés­nap­ján „bu­li" lesz ná­la, csa­lád­ja, ba­rá­tai, ta­nít­vá­nyai kö­ré­ben. Nö­ven­dé­kei, ha te­he­tik, be­ko­pog­nak hoz­zá, ami­kor Né­met­or­szág­ban kon­cer­tez­nek - az Aka­­dé­mia Vo­nós­né­gyes­sel mi is meg­lá­to­gat­tuk, ha ar­ra­fe­lé jár­tunk. Ne­ki kö­szön­he­tem, hogy el­ha­tá­roz­tam, kvar­tet­tez­ni fo­gok. A fesz­ti­vál egyik kon­cert­jén, a münzingi temp­lom pad­ja­i­ban hall­gat­tam a Cherubini Kvar­tett előadásában Ver­di Vo­nós­né­gyes­ét. Az első han­gok után egy­más­ra néz­tünk And­­rás Ta­más­sal - ma Lon­don­ban kon­cert­mes­ter -, és azt mond­tuk: mi is ezt sze­ret­nénk csi­nál­ni. Bár min­den kí­ván­ság így tel­je­sül­het­ne: né­hány év­vel később már ven­dég­mű­vész­ként lép­het­tünk fel a fesz­ti­vá­lon.

 

Mi­lyen jó vol­na, ha a me­ce­na­tú­ra olyan len­ne ha­zánk­ban, ami­lyen Holzhausenben volt, és mi, Zsigmondy Dé­nes egy­ko­ri nö­ven­dé­kei to­vább­ad­hat­nánk mind­azt, amit ott, a tó­par­ton Tőle kap­tunk.

 

Dé­nes bá­csi, Is­ten él­tes­sen so­ká­ig!

 

Környei Zsófia

 

Környei Zsófia hegedűművész-tanár köszöntője 2012 májusában, a

c. folyóiratban  jelent meg az akkor 90 éves mester születésnapjára