Óváry Zoltán

 

Szendrey- Karper László jelentősége a magyarországi intézményesített klasszikus gitároktatás megteremtésében

 

 

Az előzmények

 

A II. világháború utáni években egy anyuka sétál kislányával az utcán. Szembetalálkoznak egy jólszituált fiatalemberrel, aki egy gitárt visz a kezében. Meglátva a hangszert a kislány kivirult arccal kérdezi anyjától:

- Anyu! Ugye ez hegedű?

- Dehogyis, ez cselló!

Mire az ifjú:

- Nem kérem, ez gitár.

Ez a kis dialógus Szendrey-Karper László saját története. Amellett, hogy megmosolyogtató, kiválóan példázza a gitár ismertségét, elismertségét a század elejétől az ötvenes évekig hazánkban.

 

Manapság, az új évezred második évtizedében magától értetődik az, hogyha gyermekünk, vagy akár mi magunk klasszikus gitárt szeretnénk tanulni, nincs más dolgunk, mint felkeresni a legközelebbi zeneiskolát, vagy alapfokú művészeti iskolát, felvételizni (amennyiben szükséges), beiratkozni és megkezdeni hangszeres óráinkat jól képzett, diplomás gitártanárok irányításával.

Ez azonban nem volt mindig így. Elég mindössze néhány évtizedet visszamenni az időben ahhoz, hogy szembesüljünk azzal a lehetetlen helyzettel, amelyben a szebb napokat látott pengetős zene került Magyarországon, a XX. század első felében. Ezekben az években a gitárzene és annak oktatása minden képzeletet alulmúlt. A teljes dilettantizmus keveredett a rossz ízléssel, az autodidakta tanulás pedig az alacsony színvonalú magánórákkal. A korabeli kritikák szinte megvetéssel írnak a gitárkoncertekről, melyek műsora és előadói potenciálja egyaránt igen gyatra volt. Igény volt ugyan a hangszeren való játék elsajátítására, de csak műkedvelők tanítottak műkedvelőket, intézményesített keretek között tanulni nem lehetett.

 

Kováts Barna munkásságát érdemes üde színfoltként megemlíteni, aki szakított az akkor bevett szokásokkal és nem kispolgári „giccshangszerként” tekintett a pengetős hangszerjátékra, hanem magasabb szintű zenei megnyilatkozás lehetőségét látta benne. „Valódi” gitárdarabokat játszott, átiratokat készített és saját – a komolyzenész szakma előtt is vállalható - műveket komponált. Pedagógiai munkássága is figyelemre méltó. Elsőként tanította zeneiskolai keretek között a gitárt és kétkötetes hangszeriskolát is kiadott, amely azonban nem állta ki az idő próbáját. Nem csak a metódus volt kezdetleges, de sajnos a kisiskolás korúak oktatására is teljesen alkalmatlan volt. Kováts Barna ugyan elhagyta az országot és tanítványait (köztük Szendrey-Karpert is) 1956-ban, mégis rövidnek mondható tanári munkássága meghatározó volt a magyar gitárkultúra és pedagógia fejlődésében.

 

Egy ilyen mélypontról kellett felállnia a hazai gitáros életnek, szükség volt valakire, akiben elég tehetség, kitartás és elhivatottság lakozik ahhoz, hogy a semmiből megteremtse a hangszernek járó tekintélyt, kidolgozza a módszeres oktatását és nem utolsósorban eljuttassa a hallgatósághoz az ötszáz éves múlttal rendelkező pengetős repertoárt, méghozzá a legnevesebb magyar koncertszínpadokról. Amit a nemzeti zeneirodalmunknak jelent Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Kodály Zoltán, vagy Bartók Béla, ugyanazt jelenti a magyar klasszikus gitározásnak Szendrey-Karper László.

 

Hogyan is kezdődött? A harmincas évek második felében egy budapesti fiúcska kapott egy gitárt. Nem azért, mert orvos apjának és matematika-fizika szakos anyjának az volt a terve, hogy 5 éves gyermekükből világra szóló művészt faragjanak, hanem amolyan „elterelésként” adtak hangszert a kezébe. Nagyon hamar kiderült ugyanis, hogy a kis „Laci” bizony a matematikában nagyon erős. Négy évesen már komoly műveleteket hajtott végre hét, sőt kilencjegyű számokkal. Mivel a szülők már akkor felismerték azt (amit ma sokan nem), hogy a csodagyerek nevelés az egyik legkárosabb dolog, ami egy fiatallal történhet, úgy döntöttek, másfelé terelik a csemetéjük gondolatait. Így a kisember a maga kedvére kezdett pengetni. Apjának szándékos döntése volt az, hogy „komolytalan” hangszert választ fiának, mondván, majd ha igazán érdekli a zene, akkor később mehet zeneiskolába rendes zenét tanulni.

 

Márpedig a kisiskolás Szendreyt bizony érdekelte a muzsika, de nem kívánt tágítani a gitártól. Mivel iskolában nem lehetett azt tanulni, így oktatót kerestek neki. Apja gégeszakorvosként praktizált és a magyar operaélet legjobbjai rendszeresen megfordultak nála. Ennek hála, jó kapcsolatokat alakított ki zenész körökben. Barátságba került Kárpáthy Ernővel, aki azon kevesek közé tartozott, akik a lezüllesztett gitárkultúra helyreállításán fáradoztak. „Laci” nála kezdte el szárnyait bontogatni. Kárpáthy halála után Kováts Barnát kereste fel és vett tőle gitárleckéket, de sajnos második tanárától is meg kellett válnia, Ő ugyanis Salzburgba vándorolt ki. Maradt az önképzés. Gimnazistaként rengeteget gyakorolt, csiszolta technikáját és igyekezett új, igényes gitárdarabokkal bővíteni repertoárját. Kitartó munkájának köszönhetően ismertsége és népszerűsége egyre nőtt. Azonban ez nem csak a sikeres fellépések számát, hanem a felmerülő problémák és aggályok növekedését is jelentette. Természetes, hogy minél magasabb szinten kíván valaki művelni valamit, minél inkább a tökéletességre törekszik, annál több kérdés merül fel és új feladat vár megoldásra. Ehhez azonban legtöbbször tanárra, de legalább egy külső segítségre, egy okosabb, tapasztaltabb fél tanácsaira, útmutatásaira van szükség. Kiváltképp igaz ez egy „útját” kereső tinédzser esetében. Erről azonban ez a fiatalember még csak nem is álmodhatott. Az ötvenes évek elején a vasfüggöny minden lehetőségtől elzárta az ifjú tanulni vágyó muzsikust. Sajnos semmilyen politikai ideológia nem tudott változtatni azon a tényen, hogy a modern klasszikus gitár egy „latin” hangszer, melynek gyökerei és jelentősebb produktumai a mediterrán országokban, főleg Spanyolországban találhatóak. Mindazonáltal, hogy már Nyugat-Európában, főleg német nyelvterületen is lehetett felsőfokú művész-tanár diplomát szerezni, Magyarországon még zeneiskolában is csak elvétve volt lehetőség pengetős hangszeren tanulni. Ez a sajnálatos állapot majdnem el is fordította Szendrey-Karper érdeklődését a gitártól. Mivel zenei vonalon nem folytathatta tanulmányait, így érettségi után, a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait.

 

Az iskolateremtő

 

Hamar rájött azonban, hogy muzsika nélkül „nem kerek a világ”. Otthagyta a Műszaki Egyetemet és ettől kezdve csak a klasszikus gitárnak élt. Építészeti tanulmányai alatt felismerte, hogy a zene magas színvonalú műveléséhez ugyanolyan aprólékos és széleskörű ismeretekre van szükség, mint amelyeket mérnökhallgatói éveiben sajátított el. Megszületett az elhatározás: megteremti magának a zenei egyetemet és mindazt, ami odáig vezet. Ez azonban nem akármilyen vállalkozás volt. Először is az önfejlesztést tűzte ki célul. Belátta, hogy jelenleg csak egy amolyan „vakok között félszemű a császár” helyet foglal el a hazai mezőnyben. Nincs kivel összehasonlítania magát, nincs aki – jó értelemben véve- bírálja, vagy kritizálja, nincs konkurencia, vagy konfrontáció. Kihasználta azt, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (Zeneakadémia) mint világszínvonalú intézmény, kiváló zenészek sorát vonultatja fel. 1952-ben - a Műegyetemet elhagyva - Sugár Rezső zeneszerzés tagozatára iratkozott be. Tudta, hogy meg kell ismernie a stílusokat és nem elég csak játszania a hangszerén. Neki mindenképpen szükséges gitáriskolákat is szerkeszteni, átiratokat készíteni, amelyeket majd a gitározni vágyók használhatnak. E cél érdekében igyekezett minden olyan lehetséges ismeretet elsajátítani, amely hasznára lehet későbbi művészi és tanári munkájában. Rendszeresen konzultált, többek között Hammerschlang János orgona és csemballóművésszel, zenetörténésszel, Ádám Jenő karnaggyal, Zathureczky Ede hegedűművésszel, Csuka Béla cselló-, gamba- és barytonművésszel, Gáll Endre zongoraművész és zenekritikussal, Némethy Ferenc hegedűművésszel és –akivel igazi barátságba került- Rácz Aladár cimbalomvirtuózzal. Ezek a kiváló muzsikusok ugyan gitáron nem játszottak, mégis óriási segítséget jelentettek a kibontakozni vágyó fiatal művésznek. Olyan igényeket támasztottak játékával szemben, melyet saját, óriási reputációval rendelkező hangszerükön is megköveteltek.

 

Szendrey előadói karrierje meredeken ívelt fölfelé az ötvenes évek közepétől. VIT aranyérmet nyert Varsóban, a Zeneakadémia nagytermében koncertezett és 1957-től már az Országos Filharmónia szólistája lett. Sokat nőtt a politikai vezetés szemében is azzal, hogy ’56-ban itthon maradt. Számos külföldi koncertkörútra hívták meg. 1963-ban kötött házasságot Ágai Karola operaénekessel, akivel a magyar zenekultúra utazó nagykövetei lettek és szinte az egész világot bejárták. 1962-ben a Liszt díj második, ’74-ben az első fokozatát kapta meg. Számos hanglemezfelvétel készült vele.

Az itt elért eredményeit szerette volna a gitártanításban is kamatoztatni. Rengetegen kaptak kedvet a pengetéshez őt hallva. Műkedvelők, zenélni vágyók sokasága fordult hozzá tanácsért. Megpróbált segíteni, ahogyan csak tudott, de tisztában volt azzal, hogy ennél többre van szükség. Be kell vezetni az iskolai szintű klasszikus gitároktatást alap-, közép- és felsőfokon. 1953-ban kapta meg az első felkérést, hogy indítsa be a gitár tanszakot a Magyar Néphadsereg Tisztiházában működő zeneiskolában. Ez azonban nem oldott meg semmit. Utánpótlás nevelésre volt szükség, jól képzett oktatókra. Elismertségére támaszkodva kierőszakolta a tanügyi hatóságoktól, hogy 1962-ben vezessék be a gitároktatást a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában. Ehhez azonban alapvető dolgok hiányoztak, amelyeket mind magának kellett megteremtenie. Tananyagot, módszertant, elméleti ismereteket. Rengeteg munkát fektetett bele, saját karrierje és anyagi érdekei rovására is vállalta a feladatot. Próbálta felhasználni azokat az ismereteket, melyeket más hangszeren játszó mestereitől tanult és átültetni a gitároktatásba a nagyobb múlttal rendelkező hangszerek pedagógiai eredményeit. Olyan hangszertanulási metódust kívánt bevezetni, amely aprólékosan, fokozatosan vezeti be a zenélni vágyót a gitártanulás rejtelmeibe. Kisiskolástól a felnőttekig mindenki számára elérhetővé szerette volna tenni a játékot ezen a csodálatos hangszeren.

 

Egyszerű, egyszólamú dalok lejátszásával kezdte a tanítást, melyekhez magyar népzenei forrásokat használt. A gyermekek által is ismert dalokon keresztül tanította meg a dallamjátékot, ismertette meg a ritmusértékeket és képleteket a növendékekkel. Ezeket a népdalokat később külön egy önálló kötetben is közreadta.

 

Ezután fokozatosan nyitott a többszólamúság, az akkordjáték és a különböző stíluskorszakok darabjainak elsajátítása felé. A több tucat zeneszerző között felhasználta a legnagyobb gitár komponisták (Carcassi, Carulli, Sor, stb.) műveit, melyekkel a növendékek technikáját és -klasszicista zenéről lévén szó- harmóniai hallását és stílusérzékét is csiszolta.

 

Különös figyelmet szentelt a reneszánsz zenének, mely a pengetős irodalom kimeríthetetlen részét képezi és a gitárosok identitástudatában is fontos szerepet játszik. Ezen több száz éves alkotások felkutatásának és rendszerezésének nem csak a saját hangszerén volt jelentősége. A zenetudomány a mai napig is a vokális zene dominanciáját hirdeti a reneszánsz műzenében. Az egyetemes zene és a művészettörténeti kiadványok is általában egy mondattal, vagy – jobb esetben - egy bekezdéssel „intézik el” az egyébként rendkívül gazdag korabeli pengetős irodalmat. Szendrey azzal, hogy a pedagógiai célokon kívül saját repertoárját is bővítette eme gyönyörű darabokkal, bizonyította, hogy már a könyvnyomtatás megjelenésekor is létezett magas színvonalú, szólóhangszerre íródott polifon zene. Felismerte, hogy Milan, Attaignant, Judenkönig, Newsidler és számos más vihuela és lantszerző különböző nehézségű művei gitárra adaptálva kiváló lehetőséget nyújtanak a tanulónak a többszólamú játék elsajátításához.

 

http://cdn.classicsonline.com/images/cds/others/HCD31691.gif

 

Kiemelt fontosságúnak tartotta a magyar zene művelését. A kiváló zeneszerzőt, Borsody Lászlót kérte fel arra, hogy egy egész sorozatnyi darabot komponáljon a gitárt tanulók számára. E művek mellett tanította még Patachich Iván, Szokolay Sándor, vagy éppen Puskás Tivadar kisebb, gitárra írt alkotásait is. Maga is írt egyszerűbb műveket, de legnagyobb vállalkozása a „Bartók: Gyermekeknek” című sorozat I. II. III. és IV. részének pengetős hangszerre történő átirata volt. Megjelentette továbbá Farkas Ferenc: Régi magyar táncok”, „Régi magyar zene gitárra” és „Mertz János Gáspár: Hat válogatott darab gitárra” című sorozatát.

 

http://cdn.classicsonline.com/images/cds/others/HCD12894.gif

 

A barokk zene legnagyobb alakjának, Johann Sebastian Bachnak is jelentős figyelmet szentelt. Maga is gyakran műsorra tűzte a mester nagyobb lélegzetű műveit, de gondolt a tanulóéveikben lévő zenészpalántákra is. Számukra készítette el „Johann Sebastian Bach: Húsz könnyű darab gitárra” című kiadványát.  Az összegyűjtött hatalmas mennyiségű tudás és tananyag 1980 és ’85 között „öltött testet”. Megjelent a nyolckötetes „Gitárgyakorlatok” című kiadványa.

 

1966-ban sikerült elérni, hogy főiskolai szintű gitártanárképzés legyen Magyarországon, így adott volt a lehetőség az utánpótlás neveléshez. Szendrey ugyan 1971-ben már közzétette a gitártanítás módszertanának kéziratát, de legkiválóbb növendékeivel, akik később kollégái lettek, a nyolcvanas évek elején készítették el a zeneiskolák és a zeneművészeti szakközépiskolák nevelési és oktatási tervét.

 

Érdekes próbálkozás volt a televízión keresztül történő tanítás. Sok zenélni vágyó fiatal volt az országban, de akkor még a szakképzett tanárok száma szinte a nullával volt egyenlő. Mai szemmel viccesnek tűnhet, de ha belegondolunk, nem is volt akkora melléfogás. Hozzáértő oktató magyarázza és bemutatja részletesen a dolgokat és a több száz ember otthon gitárral a kezében mind egyéni órán érezheti magát. Szendrey-Karper László tizennyolc adáson keresztül oktatta az autodidakta zenészeket a TV képernyőjén keresztül.

 

Szép reményekkel kecsegtetett, ám végül kudarcba fulladt a Mester azon próbálkozása, hogy a gitároktatást meghonosítsák az óvónőképzésben is. 1972-ben adta be a tanügyi hatóságoknak tervezetét. Az alapgondolat az volt, hogy a bárki számára elérhető és megtanulható hangszer tökéletes eszköz lenne a kisgyerekek zenei neveléséhez. Amellett, hogy kellemes hangja van, dallamjátékra, többszólamú illetve akkordjátékra és ami nagyon fontos- dalkíséretre egyaránt alkalmas. Az akkor favorizált és használt (egy szál) furulya és a gitár nem is említhető egy lapon a zenei élmény terén. Érthetetlen módon a tervet elvetették.

 

Epilógus helyett

 

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már akkor is probléma volt, ami ma is az. Külső szemlélőként, vagy hozzá nem értőként nehezen lehetett meghúzni a határvonalat az igényes interpretáción alapuló (tehát klasszikus) gitározás és a beat korszakra jellemző néhány akkordot felvonultató könnyűzenész „bazseválás” között. Ez utóbbi virágkorát éppen ezekben az években élte. Sokan ilyen indíttatásból vettek gitárt a kezükbe és amolyan „vak vezet világtalant” tanulás és tanítás folyt magánúton, vagy csoportosan klubházakban. Szendrey munkásságával a legjobbkor vetett véget a dilettantizmus terjedésének és irányt mutatott a magasabb színvonalú zenélés felé.

 

A vasfüggöny áttörésének legkiválóbb módját választotta az Esztergomi Gitárfesztivál megrendezésével. „Ha Mohamed nem megy (nem mehet) a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez”, gondolta. Így 1973-tól 1989-ig, a minden második évben megtartott találkozón kilenc alkalommal jöttek össze a világ gitárosai. Nem csak a versenyek és koncertek miatt volt jelentősége ennek, hanem a pedagógiai tapasztalatcsere miatt is. A nyugati és déli „gitárnagyhatalmak” eredményeinek megismerése, világklasszis virtuózok tanácsai óriási lendületet adtak az addig elzárt kis országunk gitáros életének. A fesztivál másik hozadéka a gitárzenekari kultúra fejlődése volt. Szendrey- Karper fontosnak tartotta a kamarazenélést, de nem csak duóban, vagy trióban, hanem akár száz, sőt kétszáz tagú együttes formájában is, amelyre Esztergomban kiváló lehetőség adódott. 1968-ban egyébként elsők között hozott létre a világon klasszikus gitárzenekart.

 

Szendrey-Karper László pályafutása négy évtizede alatt kiváló zenetanárok tucatjait segítette a pályára. Sajnos 1991-ben bekövetkezett haláláig nem tudta megkoronázni életművét azzal, hogy egyetemi szinten is megteremtse a gitártanulás lehetőségét (ez csak 2002-ben valósult meg). Tanítványai ma is a magyar klasszikus gitároktatás meghatározó alakjai. Mindazonáltal, hogy az elmúlt két évtizedben a hangszerjáték rengeteget fejlődött, kiadványait és gitáriskoláját széles körben használják és építik be a tanárok –főként- a zeneiskolai tananyagba.

 

Művészi munkásságával a XX. század első felének „kispolgári zsánerhangszerét” a legnagyobb koncertszínpadokig emelte, de előadói pályája egy ennél jóval terjedelmesebb írást érdemel.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

1. Déri Gábor: A gitár Magyarországon a XX. század első felében, http://www.kil.hu/cikk_a_gitar_magyarorszagon.php (letöltés ideje: 2013.06.05.)

2. Fodor Lajos: A gitáros (Szendrey-Karper László élete és művészete) HOTEL INFO Kft, 1996.

3. Kerényi Mária összeállítása: Ők ketten (Ágai Karola és Szendrey- Karper László élete és művészete)

4. Óváry Zoltán: Szendrey-Karper László élete és munkássága (2005, témavezető: Dr. Adrovicz István)

5. Powrozniak, Jozef: Gitaren- lexikon, VERLANG NEUE MUSIK, Berlin 1979.

Fotó:https://www.google.hu/search?q=szendrey+karper+laszlo&hl=hu&rlz=1T4ADFA_huHU390HU391&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ei=hH2uUfu5CIeztAbDsICABg&ved=0CFAQsAQ&biw=1366&bih=641