mag. Damjana Zupan
MILYEN TANÁRI SZÓKINCS TESZI A NÖVENDÉKET EREDMÉNYESSÉ?
Damjana Zupan tanít
A hangszerjáték és a közönség előtti szereplés
színvonala a zenetanításban elsősorban attól függ, milyen fokon képes a
tanár kialakítani növendéke kapcsolatát magával a zenével. Éppen ezért
végtelenül meghatározó, hogyan motiváljuk tanítványainkat az önálló
gyakorlásra, amikor mi, tanáraik nem vagyunk jelen.
A továbbiakban azt fogjuk megvizsgálni, milyen
hatékonysággal bírnak a tanár szándékosan megválasztott szavai és útmutatásai a
növendékkel való kommunikációban. Mely szavakkal és kifejezésekkel lehet a
fiatal zenészpalántákat gyakorlásra ösztönözni.
HATÁST GYAKOROLNI STRESSZ NÉLKÜL
Legtöbb
tanár szeretné, ha a tehetséges növendékekkel való intenzív pedagógiai munkára
több idő állna rendelkezésére.
Ugyanakkor az a gondolat sem
elvetendő – különösen fontosabb fellépések és versenyek előtt -, hogy
a felkészülés folyamata ne csak egy tanár felelőssége legyen, hanem több
szakember összpontosított közös munkájának eredménye.
Hasonlóan,
mint a sportban, a személyes edző, pszichológus, masszőr,
fizioterapeuta, táplálkozási szakértő és mások egy csapat tagjai,
összehangolt munkájuk pedig az egyén kimagasló eredményeit szolgálja.
A
zeneiskolai hangszertanítás valósága természetesen különbözik a sporttól.
Kivételt talán a világ egy-néhány zeneakadémiája és konzervatóriuma képez;
növendékeik a hangszer- és énektanítás előírt tantervkeretén belül
megismerkedhetnek az Alexander-technika, a Feldenkrais-metódus vagy más hasonló
módszerekkel. Ezek a technikák valójában testi szintű tudatosságra nevelnek,
melyek a mozdulatrendszerek kontrollján túl az agy, valamint az érzelmek
lecsendesítésére – a flow[1] állapot elérésére törekszenek.
Természetesen mindezek a technikailag és zeneileg meggyőző
előadás érdekeit szolgálják.
Ha egy tanár önmagára van utalva, végtelenül
fontos, hogy széleskörű tudásbázisát és képességeit tudatosan használja.
Ezzel kapcsolatban érdemes megszívlelni F. M. Alexander, pontosabban a róla
elnevezett technika alapgondolatát, mottóját: Legnagyobb hatást elérni legkevesebb befektetett erővel.
Ezt
a gondolatot annak apropóján emeltem ki, miszerint igen gyakran hallani olyan
megjegyzéseket, hogy a zenepedagógusok túlságosan megterhelik növendékeiket.
Mindamellett, hogy szinte naponta kell zenedébe járniuk, fontos fellépések és
versenyek előtt néha öt-hat óra gyakorlást várnak el tőlük, pedig
egyes diákok még a kamaszkor határát sem érték el.
Másrészt
azonban az is köztudott, hogy egyes tanárok szinte észrevétlenül,
erőfeszítés nélkül tudnak bánni a gyerekekkel. Bármennyit is dolgoznak,
mindannyian élvezik a munkát - sőt kitűnő eredményeket érnek el.
„A SZAVAK
EREJÉNEK ISMERETÉN TÚL, MÁS ESZKÖZ NEM IS LÉTEZIK.” (KONFUCIUSZ)
Egy tanár például könnyen be tudja bizonyítani
szakmai felkészültségét – tudását, képességét, ha a növendék által játszott
darabot jól be tudja neki mutatni, ill. el tudja neki játszani. Ez a módszer
különösen a halló-típusú növendéknek segít; számukra ugyanis könnyebb hallás
után eljátszani egy dallamot, mint kottaolvasással bajlódni. Megint másoknak a
vizuális, vagyis a kottakép alapján történő tájékozódás segít, míg az
érző-típusúak a zenét elsősorban testi szinten élik meg.
Minél inkább bevonjuk ebbe a folyamatba a
képzelőerőt is, mindezen tapasztalati élmények összhatása annál
nagyobb lesz.
Éppen ezért, a zenetanítás színvonalára és
eredményességére a gyakorlati szemléltetésen túl a tanár SZAVAINAK van
legnagyobb hatása.
Ha egy tanár például elég behatóan megismeri
tanítványa személyiségét, valamint tudatába van annak, hogy a növendéke nem az
ő tulajdona, sem pedig ambícióinak záloga, nagyszerű kapcsolatot építhet
ki vele. Ha úgy kezeli őt, mint akivel jól megérthetik egymást, akivel
közösen élvezhetik a zenét, valamint egymás tudását fejleszthetik, az
eredmények egészen nagyszerűek lehetnek.
A magas hatásfokú tanári hozzáállás igen értékes
következménye például az is, hogy a diáknak azon szükségleteire, kedvteléseire
is marad elegendő ideje, melyek annak korosztálya számára meghatározóak –
sőt talán elengedhetetlenek. Természetesen a tanár is jól jár, mivel így
egy csomó szükségtelen aggodalomtól és túlórától mentesülhet.
Amikor tehát egy zenepedagógus azon tudással, ill.
szókinccsel rendelkezik, ami egy adott zenemű technikai és kifejezésbeli
megformálásához szükséges, már csak azokat a kifejezéseket kell kiválasztania,
amelyekkel ösztönözheti – inspirálhatja
növendékét.
Mint tudjuk, a mai fiatalság már egyáltalán nem
fogad el egy tanárt egyszerűen szaktekintélynek – ami nem is olyan régen
iskola szinten bevett gyakorlat volt még. Éppen ezért meddő dolog azt
feltételezni, hogy egy mégoly jó tanár keze alatt is sikeressé váljon a
növendék, ha az következetesen ilyesmiket mond neki:
„Kétlem, hogy kitűnőre fogsz vizsgázni.”
„Egyre csak csalódnom kell benned.”
„Be
kell vallanom, sokkal jobb tanítványaim is vannak tőled.”
„Teljesen
az idegeimre mész.”
„Egy
hetet adok neked, hogy megtanuld a darabot, különben nem engedlek ki a
versenyre.”
Zsarolás,
fenyegetés, másokkal való összehasonlítgatás, manipuláció és hasonlók ritkán
hatnak ösztönzően, sokkal inkább megtépázzák a tanítvány önbizalmát. A
várt eredménnyel ellentétben a növendék gyakran más tanárhoz kéreti át magát,
sőt még az is megtörténhet, hogy a felelőtlen tanári kijelentések és
bírálatok következményeképpen egy életre elveszti a kedvét, és elidegenül a hangszertanulástól.
A
tanár viselkedését nem feltétlenül szakmai hiányosságként kell értelmezni,
mindezért sokkal inkább alacsony fokú érzelmi intelligenciája – azaz
beleérző képességének hiánya tehető felelőssé. A mindenkori
tanár feladata, hogy türelmes, megértő legyen, de ugyanakkor képes legyen
világos határokat szabni. Tudnia kell, hogyan motiválja növendékét annak
motorikus, intellektuális és reagáló képességén belül.
Az
igazi próbatételt természetesen a sürgető munkatempót megkövetelő
szituációk jelentik, amikor egy darabot vagy műsort rövid időn belül
kell elkészíteni. A tanár idegei
általában ilyenkor szoktak megfeszülni.
Félelem
a pódiumon való megszégyenüléstől igen könnyen szabadíthat fel elfojtott
negatív érzelmeket, különösen neheztelést, haragot. Eze a negatív érzelmek a
tanár azon frusztrációiból táplálkoznak, melyek legtöbbször a tanítvánnyal való
közös munkából erednek, pl.: lassú felfogású a tanuló, vagy nem gyakorol eleget
– legalábbis annyit, amennyit tanára megkövetel.
Hasonló
túlfűtött légkörű helyzetekben könnyen kerül sor lenéző,
neheztelő megjegyzésekre, felemelt hangon való szóváltásra, melyek a
tanár-diák viszonyt adott esetben még jobban elmérgesítik.
A szavak erejének negatív hatását talán az a tanulmány támasztja alá
legjobban, amely Masaru Emoto[2] japán tudós a 20. század
kilencvenes éveinek elején végzett kutatómunkájának eredménye. Egyesült
Államokbeli munkatársaival sikerült lefényképeznie és megfigyelnie
különböző jégkristályok szerkezetét. Megállapította, hogy a megfagyott
forrásvíz kristályrajzolata csodálatos, míg a szennyezett ipari vízé
szánalmasan csúnya.
Megvizsgálta továbbá a zene vízre gyakorolt hatását is. A
legkülönbözőbb népzenékre és klasszikus zenére a víz szabályos mintázatú
szép kristályokkal „válaszolt”, viszont a heavy-metal az ipari víz
kristályszerkezetét produkálta.
Emoto később desztillált vizet öntött kémcsövekbe, melyeket
különböző nyelvű szófeliratokkal látott el. Meglepetésére a víz
ezekre is különbözőképpen reagált.
Olyan szavak, mint Adolf Hitler, Megöllek! , Te bunkó!... szabálytalan, sőt félelmetes alakú
jégkristályokat eredményeztek. A legszebb minta abban a kémcsőben
keletkezett, amelyre a Szeretet és Hála volt írva.
Nem véletlen, hogy éppen a szeretet és a hála lett Emoto munkásságának
mottója, mely az elkövetkező generációk számára világszerte egy magasabb
életminőség eszményét hirdeti.
Aktuális pedagógiai témánk szemszögéből nézve talán a „Csináld meg!”, valamint a „Csináljuk, tegyük meg!” szókapcsolatok
összehasonlítása érdemelne kissé fokozottabb figyelmet.
Az első felszólító módban van, mellyel valakitől azt követeljük,
hogy fogadjon szót. Érdekes, hogy a vízzel végzett kísérlet erre a parancsra
hasonlóképpen reagált, mint a szennyezett vízre és a negatív üzenetet hordozó
szavakra. A másik szókapcsolat viszont pont ellenkezőleg, káprázatos
kristályt formált, nagyon hasonlót a Szeretet
és Hála mintázatához.
A megalkuvást nem tűrő imperatív („Csináld meg!” ) sokkal
kevésbé hat lelkesítőleg, hiszen üzenete nem az, hogy valamit együtt,
közös erővel tegyünk meg. Habár ez is imperatív, de szelíd hangvételű
közös munkára serkent („Csináljuk, tegyük
meg!”).
Érdemes elgondolkodni azon, vajon jobb-e, ha a tanár kissé türelmét
vesztvén azt mondja tanítványának: “Tanuld
meg ezt a jövő hétre!”, vagy inkább: “Most ehhez a darabhoz közösen fogunk hozzá, mégpedig azért, hogy minél
előbb eljátszhasd saját és mások örömére”.
Mivel köztudott, hogy az emberi szervezet 70%-át víz alkotja, érdemes lenne
Emoto szellemében elgondolkodnunk azon, vajon hogyan is hatnak szavaink
embertársainkra. Való igaz, hogy Emotonak vannak bírálói is, akik azt állítják,
hogy kísérletei igencsak nélkülözik a tudományos bizonyíthatóság tényét, mivel
a leírt szavak csak úgy maguktól még nem hatnak a víz minőségére. Sokkal
inkább valószínű, hogy a végeredményre a kísérletet végző laboráns
érzelmi energiája, annak vibrációi lehetnek befolyással.
Rövidre fordítva a szót, még egy laikus számára is kézenfekvő, hogy
két ember közti kommunikáció minőségét leginkább gondolati és érzelmi
energiájuk határozza meg.
A TESTBESZÉD
JELENTŐSÉGE A VERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓBAN
A lazítás szó valószínű
mindannyiunkban kellemes érzést, a gondtalanság felhőtlen állapotát
villantja fel. Az ember általában ilyen hangulatban képzelné el az életét.
Azonban ugyanez a szó egészen más hatást is kiválthat attól függően,
hogy milyen módon, milyen érzelmi töltéssel mondjuk ki. Például, ha a tanár úgy
találja, hogy növendéke játék közben feszült, és azt mondja neki: „Engedd el
magad!”, a diák jobbik esetben ellazítja feszült izomzatát. Viszont ha a tanár
türelmetlenül és felemelt hangon mondja ki ugyanezt az utasítást, könnyen
ellenhatást válthat ki.
Talán kissé meglepő, de mégsem maguknak a szavaknak van a legnagyobb
hatásuk az emberekkel való kommunikációban. Azt, hogy beszélgetőpartnerünk
hogyan fogadja és értelmezni üzenetünket, 38%-ban a kiejtett szavak érzelmi
töltésétől függ, „hangnemétől”, valamint 55%-ban a
testbeszédtől, pontosabban azoknak a kísérőmozdulatoknak a hatásától,
melyek szavainkat kísérik. A szavak, ill. az utasítás tartalma meglepően
csak 7%-ban meghatározó:
Azt tehát, hogy a másik ember hogyan fogadja, s miképpen
értelmezi mondanivalónkat, nagymértékben attól függ, hogy közben hadonászunk-e,
mennyire tudjuk leplezni belső feszültségünket, vagy pedig valóban képesek
vagyunk nyugodt hangon és érzéssel kimondani például azt, hogy “Lazulj el
fiam!”
Egyértelmű, hogy a tanítvány reakcióit is legalább
annyira meghatározzák előbbi tapasztalatai, mint jelleme és tipikus
viselkedési szokásai adott helyzetekben.
Éppen ezért, valakire jószerével ordíthatunk is,
amiből ő ránk sem hederítve, szemrebbenés nélkül meg fogja érteni,
hogy: „Ja, persze, már megint
begörcsöltem”. Míg egy másik már egy szinte suttogva kiejtett utasítástól: „Na, engedd már el magad!” teljesen
„lefagy”.
Egy tanárnak tudatosítania kellene, hogy tanítványa még a
legjobb szándékkal megcélzott szavait és utasításait is félreértheti, vagyis
nem azt érti ki belőlük, ami a valódi mondanivaló.
Tanulságos lenne például, ha sok tanár hangfelvételt
készítene saját órájáról, hogy meghallgassa, miképpen kommunikál növendékével:
milyen a hangszíne, milyen érzelmi töltéssel ejti ki egyes utasításait, milyen
gyorsan és mennyire érthetően - artikuláltan - beszél, és vajon megadja-e
diákjának az őt megillető tiszteletet, vagy ellenkezőleg:
babusgatja őt.
Egy ilyen hangfelvétel természetesen arról is értékes
visszajelzést adhat, hogyan reagál a növendék tanárára: bátran, vidáman,
megszeppenve…, és vajon elég gyorsan megérti-e tanára mondanivalóját?
„TESSÉK GYAKOROLNI!” – ESETLEG LEHETNE EZT MÁSKÉPPEN, SZEBBEN IS
MONDANI?
A verbális és nem-verbális kommunikáció együttesen
végtelen összetett módon válthatnak ki ellenhatást a másik emberben.
Néha bizony vég nélkül ismételgethetünk valamit, mégsem
érünk el vele eredményt. Azután egyik nap észrevesszük, hogy miután abbahagytuk
a reménytelen próbálkozást - talán más módon vagy valaki más próbálja ugyanazt
a dolgot elmagyarázni -, egyszerre minden a helyére kerül, megtörténik a változás.
Például egy ilyen hasonló téma a GYAKORLÁS is, melyhez a
legtöbb esetben a zenét tanuló gyerek környezetének támogató hozzáállása -
buzdítása szükséges. Szülők, nagyszülők, tanárok, mindannyian a
„hajcsár” szerepét játsszák szegény növendék életében…, aki a rövidke
gyakorlási időt leszámítva szinte rá sem néz a hangszerére.
De hát miért is szeressen gyakorolni valaki, ha nem
tudatosult benne, HOGYAN kell és MIÉRT kell tulajdonképpen gyakorolnia.
Amikor egy serdülő leánykának a téli szünidőre
tanárnője elrendelte a napi öt óra gyakorlást, az nemhogy az előírt
napi normát teljesítette rendületlen szorgalommal…, de amellett még a házi olvasmányait is mind egy szálig elolvasta.
Miért?
Mert szót akart fogadni tanárának, miközben szegényke azt
sem tudta, mivel is töltse ki a hangszer mellett elunt hosszú órákat. Milyen
kár, mennyi kárba veszett idő!
Viszont ellenpéldaként
sorakoznak azok a növendékek, akiket ugyan igen hatékony gyakorlási
útmutatásokkal látnak el tanáraik, mégis összecsapják az otthoni gyakorlást.
Valószínű akkora mennyiségű információt kapnak, melyek megfelelő
érzelmi töltés – biztatás nélkül, meddő szavak maradnak csupán.
Ismétlés a tudás anyja; és vannak bizony tanárok, akik
ezzel a módszerrel érnek el eredményt.
Egyikük egyre csak azt hajtogatta tanítványának, hogy az
ő valamikori tanára nagyon szigorú volt a növendékek otthoni gyakorlását
illetően. A tanítvány egyik zeneóra után eldicsekedett otthon, hogy tanára
mennyire meg volt ma elégedve vele, aki tréfásan még meg is jegyezte, hogy
felejtsen el minden útmutatást, mert legközelebb már semmi újat nem tud mondani
neki.
És mi lett mindennek az eredménye?
A tanítványnak tetszett tanára humora, értékelte és
megértette a tréfa rejtett mondanivalóját. A nyomásgyakorlás, a zsarolás, a
„TESSÉK GYAKOROLNI!”- módszer felett
tehát a hatás- ellenhatás taktikája mutatkozott célravezetőbbnek.
Megtörténik néha az is, hogy zeneóra után a diák
bocsánatot kér tanárától, amiért rabolja drága idejét és energiáját.
Az ilyen és hasonló kijelentésekre a tanár többféleképpen
válaszolhat:
„Hát igen, nem gyakoroltál eleget.”
(Ezzel a válasszal
a tanár nem enyhíti növendéke lelkiismeret furdalását.)
„Néha megtörténik, de igyekezz, hogy minél ritkábban
forduljon elő.”
(A tanár ugyan
észreveszi tanítványa látható megkönnyebbülését, viszont számíthat arra is,
hogy mindez csak manipuláció. Gyanúját azonban nem mutatja ki, inkább
ösztönzőleg akar hatni növendéke munkaszokásaira.)
„Elhiszem, hogy ma kevésbé vagy hangolt a játékra,
őszintén szólva nekem is elég rossz napom van; inkább nézzük meg, mit
tehetünk együtt az ügy érdekében.”
(A tanár felismeri,
hogy a helyzetet úgy billentheti át leghatásosabban a holtponton, ha
szövetségre lép hangulatzavarban lévő tanítványával, segítséget ajánlva
fel neki.)
„Na, nem olyan borzasztó, értem én, hogy nem nyújthatja
az ember mindig a tőle telhető legtöbbet, meg talán más kötelességeid
is voltak. Szerintem a következő órát majd azoknak a részleteknek
szenteljük, melyekre ma nem jutott idő. Már alig várom!”
(A tanár tudatában
van, hogy tanítványa egyéb, pillanatnyilag elsőbbséget élvező
kötelezettségei miatt hanyagolt kissé, ezt elnézi neki, ugyanakkor bizalmat
előlegezve, motiválja őt a további sikeres munka reményében.)
Több példát is említhetnénk még. Különböző
megfogalmazású és indíttatású válaszok különböző eredményeket produkálnak
a növendékben. Teljes mértékben a tanár felelőssége, hogy milyen
útmutatás-csomaggal bocsájtja el növendékét, mely az otthoni gyakorlás és a
következő zeneóra kimenetele szempontjából egyaránt kulcsfontosságú.
Értelmetlen dolog tanítványainknak ígéreteket tenni,
melyeket azután nem teljesítünk.
Még kevésbé előnyös – amit sok szülő igen
gyakran elkövet – tanulásra és gyakorlásra buzdítani őket olyan ígéretek
kíséretében, hogy a most hozott áldozat és lemondás majd egyszer megtérül, hisz
mindez tulajdonképpen nem más, mint jövőbeli sikerének és boldogságának
záloga.
Az ilyen és hasonló „varázsigék” a fiatalokat arra
tanítják, hogy áldozataik reményében felnőttként is a talán soha be nem
következő szerencsét és boldogságot várják.
Egy tanár, aki kicsit is ad magára, vigyáz, hogyan fejezi
ki magát tanítványa előtt. Általános érdeklődést mutat iránta,
figyelemmel kíséri fejlődését, megértést tanúsít pillanatnyi mulasztásai
és egyéb problémái iránt, eredményeiért pedig megdicséri és buzdítja őt.
Olyan kihívások elé állítja, melyek által a növendék
hasznosnak és kreatívnak érezheti magát, ezért megéri nekifeszülni a munkának.
A fiatal zenész számára nem kihívás például egy olyan
fellépés, amely után tanára fogja bezsebelni a sikert, sem pedig egy olyan
verseny, amelyen csak középszerű eredményt érhet el, miután hónapokon át
véresre gyakorolta ujjait.
Ezért a tanár figyeljen oda és gondoskodjon arról, hogy
egy fellépés ne csak alkalmat, de tényleges lehetőséget is nyújtson a
fiatal számára, ahol megmutathatja magát, kamatoztathatja képességeit, és
értelmét látja a sok gyakorlásnak.
Albert Einstein egyik nagy gondolata, hogy a képzelet fontosabb a tudásnál.
Ez az elv a zenetanításban fokozottan érvényes. A zenében
ugyanis rengeteg lehetőség van a képzelet, a fantázia erejének
kiaknázására. Nem más ez, mint mágikus tartalommal megtölteni a szavakat,
melyekkel növendékünk számára érzékelhetővé tehetünk egy általa
előadandó zenei kifejezést, egy koncertterem varázslatos hangulatát…, de
ugyanilyen módon az otthoni gyakorlás is sokkal kreatívabbá tehető.
Nézzük csak
meg, mit is képzelhet a gyerek, amikor ezt hallja tanárától: „Ezt a részt majd igenis otthon fogod
kigyakorolni!”
Először is azt hiszi, hogy ezáltal tanára kedvébe
kell járnia. Másodszor, kissé megrémül, hiszen ezek szerint saját magára lesz
utalva, mikor azt sem tudja pontosan, hogyan is fogjon hozzá a gyakorláshoz. Ugyanakkor
az is azonnal világos lesz számára, hogy ezáltal kevesebb tévézésre,
számítógépezésre, barátkozásra és focira jut majd ideje…
A HUMOR A TANÍTÁS ÉS A MOTIVÁCIÓ FEJLESZTÉSÉNEK EGYIK LEGSZÓRAKOZTATÓBB
MÓDSZERE
Emoto szellemében tehát nyugodtan megállapíthatjuk, hogy
a „Csináld meg!” parancs egyéb
alfajai, mint például a „Tessék gyakorolni!”, „Ezt otthon kell kigyakorolnod!”…
szinte semmilyen eredménnyel nem járnak.
Ha ez így van, akkor hogyan kell a „Csináljuk, tegyük meg!” motivációs jelmondatot használható,
kézzelfogható gyakorlási útmutatókra váltani?
A tanár elsősorban értesse meg növendékével, hogy a
gyakorlás, pontosabban a gyakorlásra szánt idő egy lehetőség számára,
hogy saját világot teremtsen önmagának, melyben alkothat, megoldásokkal kísérletezhet
és fejlesztheti tudását, kreativitását. Ezáltal társa lehet önmagának,
megtalálhatja saját zenei kifejezését - ami csak az övé lesz, és ami végtelen
örömet jelenthet számára.
Például:
„Mutasd csak, megerősödtek-e már az ujjacskáid,
fog-e menni a darab tempóban?!”
(Ez a kijelentés
végtelenül lelkesítő hatással lehet egy kisfiúra.)
„Nem is igazán tudom, ezt a dallamívet legato vagy non legato kellene játszani – mivel így is, meg úgy is szokták.
Szerintem te döntsd el otthon, és majd eljátszod nekem legközelebb.”
(Ezzel a növendéket
önállóságra neveljük, lehetőséget adunk neki, hogy a darab
lemezfelvételének meghallgatása után otthon, belátása és ízlése szerint fejezze
ki magát.)
„Amikor majd a szomszédok
odatelefonálnak hozzátok, hogy már fáj a fejük a zongorázásodtól, nos, akkor
fog majd ez a részlet forte szólni. Néha egy kicsit a lakótársakat is
lehet bosszantani, ugye?!)
(Az ilyen és hasonló
ugratásokra még egy szégyenlős kisdiák is könnyen vérszemet kap, kedvet
kap rá, hogy mások is hallják őt.)
„Ha elfog a gyakorlási láz,
inkább várd ki, hogy elmúljon, nehogy megfertőzz valakit!”
…
A humor, a tréfa a tanítás és motiváció fűszere,
hiszen jó hangulatban az idő is gyorsabban múlik. Semmi rossz nincs abban,
ha kellemesen érezzük magunkat munka közben.
Nem mindig a kötött célirányú munkatempó a
legcélravezetőbb. Ha olykor-olykor kissé fellazítjuk a hangulatot, attól
még nem áll meg a világ.
ZÁRÓGONDOLATOK
Egy pedagógusnak tudnia kell, hogy az emberek nem
egyformák. Egyesek győztesnek, mások vezéregyéniségnek születnek, de
vannak, akiknek élethivatása abban teljesedik ki, hogy másoknak segítenek –
vagy képesek elviselni az élet megpróbáltatásait, kudarcait.
Éppen ezért, a zenedés növendékektől is értelmetlen
dolog elvárni, hogy egyformán gyorsan fejlődjenek, hogy mindannyian kiváló
zenészek legyenek elismerésekkel és díjakkal koronázva saját és tanáraik
áldozatos munkáját.
Természetesen vannak és lesznek ilyenek is. Mégis, meg
kell tanulnia a tanárnak egoizmus és túlzott elvárások nélkül kezelni minden
egyes növendékét. Ráhangolódással, képességeik felismerésével és helyes
kezelésével szinte minden gyerek előbb-utóbb megnyílik, és olyan irányban
fejlődik, amely számára elrendeltetett.
A mai világ embere szavaival akarva-akaratlanul szennyezi
saját és embertársa gondolatait, érzéseit, érzelmeit: sért, megbánt, lenéz,
félelmet kelt és problémákat okoz.
Mi, zenetanárok mégis abban a helyzetben vagyunk, hogy
NEMET mondhatunk az ilyenfajta viselkedésnek - kommunikációnak.
Az kreatív és ihletett munkahangulatban végzett
következetes tevékenység talán a legtöbb, amit egy tanár növendékeinek
nyújthat. Az eredmény fokmérője nem más, mint a tanítványok lelkes és
odaadó munkája, amely nemcsak zenélésükben, de a hozzánk, tanáraikhoz való
viszonyukban valamint életük más területein is észrevehetően
megmutatkozik.
Végezetül idézzük Mikuli[3]
szavait, melyekkel mestere F. Chopin pedagógiai módszerét jellemezte:
„Minden kimondott
szava lelkesítő és inspiratív volt.”
FORRÁSOK:
·
Emoto, M.,2004: The
message from water /Sporočilo vode/, Ljubljana, Založba Sanje
·
Green, B., 2003:
The MASTERY of MUSIC, Ten Pathways to True Artistry, New York, Broadway Books,
a division of random House, Inc.
·
Eigeldinger, J.
J., 1986: Chopin: pianist and teacher as seen by his pupils, Cambridge, New
York, Melbournse, Madrid, Cape Town, Singapore, Săo Paulo, Delhi, Cambridge
University Press
·
Kunaver, D., 2008:
Tanulok tanítani /ered. Učim
se poučevati/, Ljubljana, D. Kunaver
·
Paeterson, K.,
2005: 55 Teaching Dilemmas: Ten Powerful Solutions To Almost Any Classroom
Challenge, Markham ON, © Pembroke Publishers
·
Gibran, K.,: The
Prophet, On Children, Webmaster Juan R. I.Cole, http://www-personal.umich.edu/~jrcole/gibran/prophet/prophet.htm#Children, az idézet dátuma 2013. április 2.;
A szöveget szlovén nyelvről magyarra fordította: Péter Zoltán
Megjegyzés: A szöveg annak az eredeti szakcikknek a kissé módosított
változata, amely eredeti formában a szlovén zongorapedagógusok társaságának
(EPTA Slovenija) Virkla c. szaklapjában jelent meg 2013-ban. A tematikát a
szerző először az EPTA 34. Nemzetközi kongresszusán Stockholm-ban
mutatta be 2012-ben.