A Jeruzsálemi Zeneakadémia Kamarakórusának hangversenye a Régi Zeneakadémián

Két éve kezdődött intézményi és művészi együttműködés a jeruzsálemi és budapesti Zeneakadémia között. Minden bizonnyal ez a tény is közrejátszhatott abban, hogy az idei Zsidó Nyári Fesztivál vendégei sorában – első ízben – fővárosunkba látogatott a Jeruzsálemi Zeneakadémia Kamarakórusa.

Szeptember 3-án, szerdán léptek fel a Régi Zeneakadémia Kamaratermében. Az érdeklődők zsúfolásig megtöltötték a termet, noha a bejutás nem volt zökkenőmentes. Mint a hasonló rendezvényeknél már-már hozzászokhattunk, az előzetes műsorajánlókból nem derült ki egyértelműen, hogy az ingyenes programhoz regisztráció szükséges – így sokan voltak, akik a „helyfoglalás érkezési sorrendben” megjegyzést véve csupán alapul, a belépést megelőzően hosszas várakozásra kényszerültek (más kérdés, hogy a regisztrációs lista körül is mindig akadnak problémák). De az érdeklődés őszintének és intenzívnek bizonyult, úgyhogy amire megjelentek az előadók, mindenki túltette magát az apró kellemetlenségeken.

A 30 tagú együttes 1969-ben alakult, s már több évtizede dolgozik együtt vezető karmesterével, Stanley Sperberrel (akinek helyettesi tisztét Tami Kleinhaus tölti be, az a karvezető, aki átdolgozásaival hozzájárul a kórus repertoárjának alakulásához, s aki ezen az estén maga is beállt az énekesek közé.

Az ilyesfajta rendezvényeknél megszoktuk, hogy szünet nélkül, körülbelül egyórás műsort kapunk. Most módosult a helyzet, mivel az elején rövid köszöntő-köszönő beszédek hangzottak el (Dr. Vígh Andrea, a Zeneakadémia rektora, valamint Ilan Mor, Magyarország izraeli nagykövete), ráadásul a műsorvezető nem csupán bőséges konferált, hanem információkban gazdag, összekötő szövege rövid zeneirodalmi ismertetővel ért fel. Így aztán maga a műsor is két órássá duzzadt (közben egyszer, rövid pihenésképp, elhagyta a pódiumot a kórus, de a hallgatóságról az alatt az idő alatt is gondoskodott a műsorvezető), és utána sorjáztak a változatos stílusú ráadások.

Megtudtuk: a kórus nőikarát a jeruzsálemi Zeneakadémia ének tanszakos hallgatói alkotják, míg a férfikar tagjai javarészt zeneszerző és karmester tanszakosok. Énekeltek héberül, angolul és magyarul, ez utóbbit meglepő anyanyelvi értelmezettséggel (tehát nemcsak a hangzókat lehetett tisztán érteni, hanem már-már dallamosan mondták a szöveget, olyasmiként, aminek jelentésével tökéletesen tisztában vannak). Műsorukat zsoltárszövegeket megzenésítő kórusokkal kezdték (S. Rossi, Purcell, Byrd), majd Misna-szöveg következett, a néhány napja elhunyt Yehezkel Braun megzenésítésében. A nagylélegzetű kompozíció ősbemutatóként hangzott el.

A következő tartalmi egységet az izraeli zenei életben jelentős szerepet játszó magyar (Kodály-növendék) zeneszerzők művei alkották (Pártos Ödön, Andre Hajdu), majd Kodály héber nyelvű vegyeskara következett; hogy vajon ez is ősbemutató, miként a műsorvezető kommentálta, vagy csupán az együttes repertoárjának újdonsága, annak eldöntése hosszasabb utánjárást igényelne – mindenesetre ezúttal élménytadó előadásban csendült fel. Nem vitás, elsősorban izraeli együttesekre vár a műnek hangzó életben tartása.

Az első magyarországi haszid rabbi, Taub Izsák két kórusműve közül a második a híres „Szól a kakas már” feldolgozása volt (vélhetően ezúttal is, csakúgy, mint Yoni Rechter műve esetében, Tami Kleinhaus átdolgozása elsősorban arra irányulhatott, hogy a jelenlegi apparátus számára alakítson a cappella tételeket).

A kórus rövid pihenését követően a klasszikus kórusrepertoárból következtek szemelvények. Verdi Ave Mariáját az „enigmatikus skála” ismeretében szólaltatták meg, Britten műve is (Hymn to St. Cecilia) elhitető erővel csendült fel. A műsor hátralévő részében saját zeneirodalmi anyanyelvükből adtak ízelítőt az énekesek, a budapesti Zeneakadémia egykori növendékének, Yochanan Zarainak művével fejezve be a hivatalos műsort.

A kórus: érzékeny „hangszer”, ideális esetben az orgonához hasonlítható, amennyiben sokféleképp lehet regisztrálni. Általában veszélyes, ha többé és kevésbé képzett hangok alkotják, ilyenkor „kiszólnak” az erősebbek, a hangzás homogeneitását veszélyeztetve. Nos, ezúttal másfelől érdemes megközelíteni a kérdést, ha szavakkal akarunk képet adni a hangzásról. Rendkívül különböző, „karakteres” hangokat hallhattunk a hosszabb-rövidebb szólókban, s minden elismerésünk az izraeli énekoktatásé és a karnagyé, aki oly módon volt képes egységes hangzást produkáltatni énekeseivel (mindez elsősorban a markáns-szép női hangokra vonatkozik), hogy egyéniségük feladása nélkül járultak hozzá az elképzelt hangzásképhez. Rendkívül fontosnak tartom ezt a mozzanatot, ugyanis minden bizonnyal ez is hozzájárul ahhoz, hogy valamennyi műsorszám megszólaltatását áthatotta az éneklés szeretete. Oldottság jellemezte a produkciókat – s amikor ki-ki kedvére való, egyéniségéhez-ízléséhez közelebb álló énekelnivalóhoz jutott, többletként ragyogtatta fel önfeledt dalolását.

A ráadások sorát – s ezt már az első hang megszólaltatása előtt érezni lehetett! – Kodály Esti dala volt. Túl azon, hogy a mindvégig érthető magyar szövegnek csupán egy rövid részletében lehetett erősen érezni, hogy „törik” a magyart, a legnagyobb élményt a professzionális színvonalú együttesnek az érzelmi hozzáállás jelentette: már-már himnikus bensőséggel hangzott az egyszerű fohász. Aztán mind személyesebbé-felszabadultabbá vált a műsor, igazi ráadásszámok sorjáztak, az izraeliek nemzeti dalának számító énektől a könnyebb műfajokig.

Az est végén a karnagy korántsem protokollárisnak ható udvariassággal, őszinte örömmel köszönte meg a lehetőséget, hogy Liszt Ferenc Zeneakadémiáján felléphettek. Remélhetőleg legközelebb azzal örvendeztethetjük meg őket, hogy Európa legnagyobb zsinagógájában is kapnak fellépési lehetőséget.

Fittler Katalin