DEÁK ÁGNES

TANÁROK, KOLLÉGÁK

Emlékmorzsák, emléklapok

Muzsikus életemnek aktív évtizedeiben, természetesen, nagyon sok muzsikust ismertem; sokukkal állandó, napi kapcsolatban álltam, és számtalan akkori történetre, beszélgetésre (vagy azok summájára) ma is világosan emlékszem. Olykor (ébren vagy álomban) felidéződnek régi események részletei, helyszínek, emberek, arcok, mozdulatok – vagy éppen hangok, beszédtöredékek. Sorra életre kelnek előttem a már eltávozott, hajdani növedéktársak, zenekari, tanár- és művészkollégák, kamarazene-partnerek és még sokan mások. Rájuk gondolok, róluk emlékezem a következő írásokban.

Egy-egy régi kollégámból kiváló koncertező művész lett. E művészek hangversenyeire ma is sokan emlékeznek, lemezeiket őrzik; róluk is írok.

Azokról is írok, akiknek a neve néhány évtizede még ismerősen csengett, de mára hírük talán halványulni látszik.

És írok sok kitűnő muzsikusról, akikre talán már csak leszármazottaik, vagy egykori növedékeik gondolnak néha.

Víg Árpád hegedűtanár;

Víg Árpád volt az első hegedűtanárom. Emlékszem barátságos hangjára, mozdulataira, ahogy a kezembe adja, vállamra illeszti az első (valószínűleg ¼-es méretű) kis hegedűt, eligazítja ötéves ujjaimat a hegedű nyakán és a vonón, „húzza velem” a vonót, megismertet az első hangjegyekkel. Két-három évi hegedűtanulás után „Víg tanár bácsi” mutatott be Gábriel Ferencz Zeneművészeti főiskolai tanárnak, akinek – sikeres felvételi után – a növendéke lettem (körülbelül nyolc évig tanultam Gábriel tanár úrnál).

Deák István (Budapest, 1916 – London, 1999.) hegedűművész, tanár;

Hegedűtanulásom első napjától kezdve bátyám rendszeresen felügyelte gyakorlásomat (eleinte naponta, később ritkábban). Ő volt az első, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy a lecke sokszori, gépies eljátszása, ha nem javítom ki a hibát, csak felesleges időtöltés, nem eredményes gyakorlás. „Így csak az idő telik, és minden hiba egyre jobban berögződik” – mondta.

Amikor 1939-ben, hegedűművészi diplomája (Zathureczky Edénél) megszerzése után – részben továbbtanulás céljából, részben a háború fenyegetése miatt – elhagyta Magyarországot (Brüsszelbe, Gertler Endréhez utazott), egy ideig kollégája, Zöldy Sándor vette át ezt a feladatot.

Zöldy Sándor hegedűművész;

Zöldy Sándor is 1939-ben Zathureczky Edénél kapta meg hegedűművészi diplomáját. Az Ő instrukcióiból is arra emlékszem leginkább, hogy többször is elmondta: „Jól gondold meg, mit miért akarsz megismételni, hogy ne váljon gépiessé a gyakorlás... javítsd ki, ami hibás volt, s a jót ismételd meg többször, hogy az rögzüljön.”

Schönfeld Judit

Gábriel Ferencznél volt növendéktársaim közül elsőként Schönfeld Jutkának szeretnék emléket állítani.

Schönfeld Jutka Gábriel kiváló tehetségű növendéke volt. Magam előtt látom a nálam körülbelül két évvel fiatalabb kislányt (tizenkét éves lehetett akkoriban), látom a hegedűre oly odaadóan ráboruló fejét, hallom szenvedélyes vibrato-ját, telt, érett, zengő tónusát, amiben már érezni lehetett a leendő kiváló előadóművészt.

A felszabadulás után véletlenül találkoztam Schölfeld Jutkának a munkaszolgálatból nemrég visszatért édesapjával, aki elmondta a család sorsát. Jutkát, négy, nála kisebb testvérét, édesanyjukkal együtt Pest környéki otthonukból deportálták Auschwitz-ba; feltehetően ott ölték meg mindannyiukat.

Hidy Márta hegedűművész;

Hidy Mártával és két másik tanulótársunkkal együtt kvartettezni kezdtünk; Mártával felváltva játszottuk az első és a második hegedűszólamot. Haydn és Mozart vonósnégyeseket blattoltunk nagyon lelkesen, s nagy terveink voltak. Ám, amikor egy bizonyos mű kidolgozására került volna a sor, hamar be kellett látnunk, hogy ehhez még túl gyakorlatlanok vagyunk (akkoriban még egyikünk sem tanult kamarazenét, sem Weiner Leónál, sem Waldbauer Imrénél). Gyerekes vitáink és időegyeztetési gondok miatt a kvartettezést hamar abbahagytuk.

Dékány Béla hegedűművész;

Dékány Bélával vizsgák előtt együtt gyakoroltunk, figyeltük, javítgattuk egymás játékát. Főleg a skálák lassú gyakorlásában és felgyorsításában segítettünk egymásnak (különös tekintettel a kromatikus skálákra és a ritmikus lüktetésre).

Akkoriban (legalábbis a hegedűtanszakon) csak a tanév végén volt vizsga, félévkor a tanár osztályozott. Gábriel az órán is és a vizsgán is saját maga kísért zongorán.

Évtizedekkel később Londonban vendégeskedtem Dékány Bélánál; Ő is, mint bátyám, a Philharmonia, később New Philharmonia zenekar tagja volt. Sokat beszélgettünk régi tanáraink tanítási módszereiről. Gábriel Ferencznél nagyon sok etűdöt, kis darabot, Schülerkonzert-et tanultunk (a vizsgaanyagot és az évi anyagot a vizsgalapon külön-külön fel kellett tüntetni). Béla nem tanult Rados Dezsőnél, de tőlem és másoktól sokat hallott róla. Rados Dezső kevesebb anyagot tanított, és nagyon alaposan, a legapróbb részletekig kidolgoztatott mindent. Dékány Bélával eltöprengtünk azon, hogy szerintünk milyen is lenne az ideális tanár: aki a Rados-féle részletező munkát Gábriel nagyvonalúságával ötvözné...

Balogh Ferencz (Aszód, 1920 – 2005, Kolozsvár) hegedűművész, a kolozsvári Zenekonzervatórium hegedűművész-professzora;

(A portré forrása: www.muvelodes.ro - Művelődési közművelődési folyóirat - Kolozsvár)

Balogh Ferencz javaslatára, csak a magunk örömére, Bartók Béla hegedűduóival foglalkoztunk (akkor szerettem meg ezeket a műveket, amiket később játszottam és tanítottam).

Amikor Balogh Ferencz jóval később, Erdélyből újra Budapestre költözött, megint találkoztunk, s több ízben hallgattuk együtt Beethoven-kvartettek jobbnál jobb felvételeit.

Banyák Kálmán (1927-1993) hegedűművész, egyebek közt a New York-i Filharmonikusok koncertmestere volt;

Nagyszerű virtuóz adottságú hegedűs volt. Bármit kérdeztem tőle, például hogyan gyakorolja Dinicu Hora Staccato-ját, vagy Paganini La Campanella című művének egyes, hírhedten nehéz részeit, csak ez volt a válasz: „Nem tudom. A kezemben van.”

Martzy Johanna (Temesvár, 1924. október 26 – Rüschlikon, 1979. augusztus 13.) hegedűművész;

Martzy Johanna is Gábrielnél tanult; ő néhány évvel idősebb volt nálam, és sokszor előttem vagy utánam volt hegedűórája. Mindig örömmel hallgattam az órán vagy az óra előtt, míg a tanár úr érkezésére vártunk. Egy alkalommal Bach a-moll Fuga-szonátájának Allegro tételét gyakorolta, és „Jancsi” szívesen megmutatta nekem az ismételt frázisok echo-hatásának vonótechnikai megoldását, a vonóbeosztás és a megszólaltatási pont változtatásával.

Johanna nagyon kedves, segítőkész kollegina volt. Amikor növendék-hangversenyre készültem, Johanna segített a felkészülésben; tanácsolta, hogy néha csukott szemmel gyakoroljak, és mozogjak, ne mindig egy helyben álljak. Arra is figyelmeztetett, hogy ne mindig elölről kezdjem a darab gyakorlását: szükség szerint emeljek ki egyes részleteket, s amikor a részleteket már megfelelő tempóban, kotta nélkül, biztonsággal tudom, akkor építsem be a nagyobb egységbe.

Bizonyos osztálytól kezdve mindenki kamarazene-oktatásban is részesült. Weiner Leónál tanultuk a zongorás és a fúvós kamarazenét, Waldbauer Imrénél vonós darabokat: vonóstrió, vonósnégyes stb. Martzy Johanna, én és még három tanulótársunk (a kvintettben a többiek, emlékezetem szerint: első brácsa Pallagi János, aki 2013-ban hunyt el, második brácsa Herzfeld Sándor, cselló Varga László, a New York-i Filharmonikusok egykori első csellistája, amerikai és kanadai egyetemek tanára, aki a napokban hunyt el) Brahms G-dúr két-brácsás kvintettjét tanultuk Waldbauernél. Koncertre készültünk, és Waldbauer a „hivatalos” órákon kívül eljött a próbákra a Zeneakadémia III. emeleti, legendás, akkor még a mainál sokkal nagyobb, XXIII-as termébe, ami Waltbauer és Weiner állandó tanterme volt. Martzy a próbákon nem csak Waldbauer intencióit kérte számon tőlünk, hanem bíztatott mindannyiunkat, hogy játsszunk bátrabban, ahol kell, akár szinte szólisztikusabban. Például az első tételt bevezető G-dúr harmónia duruzsolásába, amit a négy felső hangszer játszik, szinte „robbanjon bele” a cselló drámai főtémája.

A koncert nagyon jól sikerült; a Népszavában Jemnitz Sándor szép kritikát írt róla. (Abban az időben Gál Endre a Magyar Nemzetben és Jemnitz a Népszavában többször is írt a Zeneakadémia növendékhangversenyeiről.)

A fent fölsorolt régi növendéktársak, ahogy én is, mind Gábrielnél tanultak ezekben az években.

Küllei Angéla (1945) zongoratanár;

Küllei Angéla volt az első szonáta-partnerem Weiner Leónál. Együtt próbálgattuk a kamarazenélés alapelemeit. Hová álljon a hegedűs, hogy jól lássák egymást? Hogyan „intsen be” a zongorista? Hogyan emelkedjen ki az együttes játékból a fontosabb szólam? Meddig tartson a pedál-hangzás?

Egy ideig együtt jártunk Weinerhez, később aztán másokkal is szonátáztam.

Solt Ilonka zongoratanár;

Solt Ilonkával Weiner Leó kamarazene-óráin sokszor játszottunk együtt, koncerteken is többször szerepeltünk.

Solt Ilonka, zenét nem tanuló kisiskolások számára, fél- egyórás hangversenyeket szervezett, általános iskolákban. Ilyen alkalmakkor nagyon érthetően magyarázta el az egyes zenei formákat. Egyszer eljátszottuk Bach E-dúr hegedűversenyének harmadik tételét (rondó-forma). Bemutattuk a rondó-témát, azután eljátszottuk az egész tételt; a kicsik az ujjaikon számolták, hányszor veszik észre az előbb hallott dallamot.

Fülep Tamás (Debrecen, 1926. január 27. – Budapest, 2004. december 27.) zongoraművész, főiskolai zongoratanár;

Fülep Tamás évekig volt szonáta partnerem Weiner Leó kamarazene óráin. Már akkor is többször szerepeltünk együtt koncerteken, s ez a kapcsolat a zeneakadémista korszak után is sokáig tartott. Ezekről a közös muzsikálásokról később írok még.

Ötvös Magda hegedűművész;

Ötvös Magdi évekig padtársam volt Ádám Jenő (szolfézs) és Molnár Antal (összhangzattan és formatan) óráin, a Zeneakadémia II. emeletének XVIII-as termében. Egymást segítettük a számozott basszus feladatok kidolgozásában.

„Rizsbiter” (? összhangzattan) példákat zongoráztunk egymásnak, ezeket minden hangnemben, jó tempóban kellett tudni (ez a feladat a nem zongoristák számára elég nehéz).

Gerle (Grósz) Róbert hegedűművész;

Gerle Róbert Kresz Géza növendéke volt. Tőle hallottam először arról, hogy a húrváltás műveleteiben a bal karnak és a bal kéznek is van szerepe. Erről valószínűleg eddig is tudtam, de ekkor tudatosodott bennem.

Cserfalvi Elíz hegedűművész;

Cserfalvi Elíz Rados Dezsőtől került Zathureczky Ede osztályába. Tőle hallottam először Rados Dezsőről; sokat beszélt Rados tanítási módszeréről, a hegedűs egyensúlyozásról (nem csak bal lábon, hanem két lábon állás), a jobb kar súlyérzetéről, a jobb felkar nagyobb szerepéről, ami erőlködés nélkül teszi lehetővé a teltebb hegedűhangot.

Kótai Erika hegedűtanár;

Ha felidézem Kótai Erika nevét (tanára: Temesváry János), rögtön eszembe jutnak dr. Bartha Dénes zenetörténet és dr. Kókai Rezső zeneesztétika órái. Együtt hallgattuk az előadásokat, együtt készültünk a vizsgákra. (Kótai Erikával később, mint az Operaház zenekarának egyik tagjával találkoztam újra.)

Flesch Imre (énektanár, karnagy)

Flesch Imre, „Musica Classica” néven vonószenekart alapított, olyan fiatal muzsikusok számára, akik az akkor érvényes zsidótörvények miatt már nem lehetettek a Zeneakadémia növendékei.

A zenekarnak én is tagja voltam; ennek hatására szerettem meg annyira a barokk (akkor preklasszikusnak nevezett) zenét, hogy vonzalmam, érdeklődésem a mai napig megmaradt. (Flesch Imre, mint feleségétől később megtudtam, a Bor-i munkatábor áldozatai közé tartozott.)

Szamosi Lajos ((1894-1977) énektanár;

(A portré forrása: www.liberoszamosi.org)

Szamosi Lajos beszélt nekem a belső hallás fejlesztéséről, ami minden muzsikus számára elengedhetetlen. „Képzeld el előre, lehetőleg a legapróbb részletekig,

mit akarsz játszani, hogyan, s ezt az izmaidban is érezd. A belső hallás mindig valamivel előrébb járjon, mint ahol éppen tartasz a játékban.”

Móri Béla, hegedűtanár;

Móri Béla bátyám jó barátja volt, és engem kicsi gyermekkoromtól fogva ismert. Már a háború előtt is voltak növendékei. A háború után, hosszas munkaszolgálatból visszaérkezve, természetesen újra találkoztunk. Ekkoriban, hogy megélhetését biztosítsa, villamoskalauz lett, s mellette igyekezett magántanítványokat vállalni. 1947-ben vagy 48-ban feleségével Brazíliába készült kivándorolni, ezért növendékeit nekem adta át. A tanításhoz ellátott a szükséges instrukciókkal, hiszen addig még soha nem tanítottam.

Élete végéig Sao Paolo-ban élt, zenekarban játszott és tanított. Rendszeresen leveleztünk és egyszer bátyámnál Londonban, valamint többször Budapesten is találkoztunk.

Három évig, 1955 és 1958 között voltam a Magyar Állami Operaház zenekarának tagja.

Jáki Tóth Pál (hegedűs, zenekari tag)

Jáki Tóth Pál, mint „újonc”-ot, sokszor maga mellé ültetett, s figyelmeztetett az egyes művek nehezebb helyeire. Megismertetett a karmesterek elvárásaival, mindenben segítségemre volt.

Felvinczi Takács Alice (hegedűművész, hegedűtanár, zenekari tag)

Felvinczi Takács Alice minden előadás előtt hat óra – negyed hétkor már jelen volt (az előadások hétkor kezdődtek), és gyakorolta az aznap sorra kerülő mű nehezebb részeit. Ezen a példán okulva magam is így tettem, hiszen Takács Alice régi, rutinos zenekari játékos volt, s mégis mindig átismételte, amit szükségesnek tartott. Takács Alice alsófokon tanított is, nagyon jól és igényesen; egyszer hallottam növendékei hangversenyét.

Bárány Sziszi (hegedűművész, hegedűtanár, zenekari tag)

Addigi zenekari gyakorlatom nem terjedt túl a napi három-négy óra ülve hegedülésen. Az Operaház zenekarának munkája – próba + előadás – viszont napi hét-nyolc órát is elérhetett. Bárány Sziszi mutatta meg, hogyan lehet úgy ülve hegedülni, hogy ennyi idő alatt se fájduljon meg a játékos háta. Ezen kívül arra is bíztatott, hogy a nehezebb művek szólamát vigyem haza, s otthon is gyakoroljam.

Jámbor Böske /Schillerné/ hegedűtanár (Fodor Zeneiskola), zenekari művész;

Jámbor Böske az Erkel Színház zenekarának második hegedűszólamában játszott. Bár nem volt szokás, hogy egy I. hegedűs helyettesítsen egy II. hegedűst, elvben ez mégis megtörténhetett. Ezért Jámbor Böske azt javasolta nekem, hogy egyes nehezebb művek II. hegedű-szólamával is ismerkedjem meg.

Fenyő Ferenc (Szeged, 1924. december 28.) hegedűtanár, a Magyar Állami Operaház zenekari művésze;

Fenyő Ferenc gyakran volt „pulttársam” az Operaház zenekarában (egymás mellett ültünk). Amikor két tanéven keresztül (1960-1962.) Pekingben tanítottam, Fenyő Ferenccel többször váltottunk levelet; én a pekingi növendékeimről írtam, Ő pedig az operaházi „pletykákat”, az újdonságokat írta meg.

Varjas Anna (Budapest, 1921. január 10. – Budapest, 1999) zongoraművész-tanár, a Fővárosi Zeneiskola Szervezet, később a Gödöllői Állami Zeneiskola tanára;

Varjas Annával átjátszottuk Brahms három hegedű-zongora szonátáját; egyet vagy kettőt alaposan kidolgoztunk (nyilvános előadásra sajnos nem került sor). Anna itt arról beszélt, hogy Brahms, ha mosolyog is, muzsikája akkor is őszies. Az A-dúr szonáta első tételének főtémájában a kérdés: sóhaj, a válasz: lemondás.

***

Deák Ágnes hegedűművész-tanár (Budapest, 1927. jan. 31.) A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Gábriel Ferenc és Rados Dezső voltak a mesterei. Tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és docensként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézet Miskolci Tanárképző Intézetben. 1948 és 1965 között számos európai országban szerepelt és sikeresen vett részt nemzetközi zenei versenyeken is.