Farkas Ferenc zenekari műveinek újabb CD-felvételéről

Mint a Parlando 2014/3. számában beszámoltam róla, a Toccata Classics kiadványaként – második korongként Farkas Ferenc kompozícióiból – megjelentek kamarazenekari művei. Most Farkas Ferenc oeuvre-jének hangzó megörökítése vonószenekari darabjaival folytatódik. Ezúttal a Liszt Ferenc Kamarazenekar tolmácsolásában csendül fel a muzsika, kicsit több a címben ígértnél (Orchestral Music, Volume Two: Music for Strings), hiszen a Jelky András szvitben kitüntetett szerepet kapott a zongora, és hallhatunk trombitára és vonószenekarra készült Concertinót is.

A korong (TOCC 0184) az előzőhöz hasonlóan kellemes hallgatnivalót kínál a nagyközönségnek, a szakmabelieknek pedig megválaszol(hat)atlan kérdések sokaságát teszi fel. A történeti érdeklődésűeknek különleges csemege, hiszen elgondolkodhatnak: a változó idők folyamán, miközben továbbíródott a zenetörténet, az egymás mellett élő stílusok sokasága óhatatlanul is befolyásolta a szerzőket (állásfoglalásra késztetve, netán bizonyos irányzatok merev elutasításával reagálva a nemzetközi termés kétségtelen értékeire is, stb.). Ugyanakkor, született olyan életmű, amelyben erősen érvényesül valami megfoghatatlan, ami nehezen ragadható meg szavakkal, sokkal könnyebben a hangzó anyag befogadása által – ami beskatulyázhatatlanná teszi a darabok többségét.

Farkas Ferenc esetében stilárisan nehéz korszakolni az életművet – annál gyümölcsözőbb szempontot kínál maga az életrajz, hiszen az élet és a sokműfajú életmű szoros kapcsolatban van. A fősodor leginkább a különböző időszakokban jellemző műfajok tükrében rajzolható ki – ugyanakkor állandó retusáló szerepet tölt be a kor; a környezet annyiból, hogy felkérések sokasága által kívülről befolyásolta az életmű alakulását.

„Nem szeretnek a zenetörténészek” – mondta félig tréfásan egyik látogatásom alkalmával, s ezzel e nem-szeretést bizonyos mértékig jogosnak fogadta el. Nos, erről valójában nincs szó, arról viszont igen, hogy a szerzőre jellemző az az attitűd, hogy nem könnyíti meg a jelen és a késői utókor kutatóinak dolgát. Sokat komponált, valóságos labirintust teremtve az őt beskatulyázni szándékozóknak. Ráadásul eszében sem volt „Entwurfkatalog”-ot vezetni, mint pl. Haydn, aki az említett jegyzékben hosszú időn keresztül rendre felsorolta készülő műveit. Nem látta el műveit opusz-számokkal, s általánosságban elmondható, hogy – mint megannyi történeti hírességnél – nála is nehéz időrend szerint felfűzni a darabokat. Ráadásul, felkérések sokasága és belső inspiráció egyidejűleg is előhívhatott elő egymástól jelentősen különböző darabokat.

Az idő haladtával, lassan ráébredhetünk arra, hogy Farkas Ferenc zenei világában korántsem könnyű a tájékozódás. Szívesen eljátszik a legkülönbözőbb (egyszerű és bonyolult darabot egyaránt eredményezhető) korszakok felidézésével, ily módon rendkívül értékes szolgálatot is tesz, többek között régi korok elfeledett zenéjének felélesztésével, új környezetbe helyezésével. Néha rácsodálkozunk a lemez hallgatása közben is, mi mindenre volt képes reflektálni – és csak találgathatunk, vajon mennyi alapult hangszeres (élő) zenehallgatáson (tehát „passzív muzsikáláson”) és hogy vajon milyen mértékben igényelte/várta el művei értő hallgatását.

Mert Farkas nagyon rafinált; olyan módszereket is alkalmazott, amelyek módosítják a „terem”-akusztikát, s nem utolsó sorban, figyelhette az azonnali visszajelzéseket, tesztelve a közönség érzékenységét, zeneirodalom-ismeretét, s megannyi más dolgot.

A korong műsora a Choreae hungaricus két ciklusával kezdődik. A Kájoni- és a lőcsei kódexből való rövid tételekből varázsolt pódiumra-termett muzsikát. Nincs kit faggatni a múltból, vajon érezték-e annak szerzői gesztusnak a „modernségét”, hogy mert tízen-másodperces tételeket is komponálni. Történt mindez 1961-ben, amikor a hazai régizenélés gyerekcipőben is alig járt nálunk. Nem véletlen, hogy régi magyar táncai (azaz, tánc-feldolgozásai) akár az ifjúsági vonószenekari repertoárt is gazdagíthatták. Napjainkban a hallgató sajátos idő- (és stílus-) játékként foghatja fel a mű előadását. A Liszt Ferenc Kamarazenekar (mármint a mostani, tagságában csaknem teljesen kicserélődött, generációsan megfiatalodott) élvezetesen szólaltatja meg a tételeket, ugyanakkor, előadásuk akár zavaróan is hathat azokra, akiknek a fülükben régizene-együtteseink hangzásképével élnek e tételek. A vonósok néha a népi hangszeres játékot utánozzák, máskor éneklő, romantikus karakterrel lepik meg a hallgatót. Vajon amikor ilyesfajta referencia-anyag nem állt rendelkezésre, kizárólag a kottaképből kiindulva is ilyen merészen karakterizálták az előadók? Mindenesetre, van játszanivaló, érzékeny kamaramuzsikusoknak szánt feladat: hangszín-játékot eredményez, amikor az egységes vonós-tónuson belül a szólamok között vándorol a dallam. Az pedig, hogy a szerző milyennek képzelte, örökre titok marad.

A műsorban többséget élveznek a (magyar) tánctételek, ciklusok. Ilyen a két szólóhegedűs közreműködésével előadható Aria e rondo all’ungherese (felvételünk szólistái: Stuller Gyula és Rolla János). De van jellegzetesen 16. századi népszerű táncokat tartalmazó Partita all’ungaresca is, a világot bejáró Jelky Andrásnak emléket állító Szvit, és a külföldi nagy valószínűséggel tipikusan magyar zeneként ismerkedik a Musica pentatonicával. Ennek az 1945-ből származó tételei ugyanakkor tipikus barokk tételtípusokat sorjáztatnak; Toccata, Aria és Fuga követi egymást a most első ízben hangfelvételen rögzített kompozíciónak. Hasonlóképp ez az első felvétele a legkésőbb írt Jelky András szvitnek (itt érdemes lett volna feltüntetni a zongorista nevét) és a Tóth László szólójával előadott trombitás Concertinónak (az összeállításban a legsajátabbnak) is. Nemzetközi kitekintést ad a műsor legkorábban komponált darabja, a Finn népi táncok 1935-ből.

A magyar hallgató csak sajnálhatja, hogy kizárólag angolul olvasható a kísérőfüzetben Gombos László informatív ismertetőszövege.

A felvétel 2013 szeptemberében, három nap alatt került rögzítésre az Olasz Intézetben. Valószínűleg nem a felvételkészítők hibája, hanem a trackelés során alakult ki a végleges hangzáskép többször visszatérő zavaró mozzanata, amikor is egy-egy cikluson belül, az egymást követő tételek közti átmenet, azaz a tételszünet bántó űrt eredményez, csúnyán levágott kicsengéssel, vagy épp „belevágva” a lecsengés folyamatába. Digitális felvételek utómunkálataként jogosan elvárható az igényes auditív kontroll és szükség esetén a szépítő korrekció.

Fittler Katalin

zenetörténész, újságíró, szerkesztő, zenetanár