HOLLÓS MÁTÉ

Séta Kiss Gy. Lászlóval

Most 60-ik évébe lépő Liszt-díjas klarinétművészünk, Kiss Gy. László ismerői tudják, ő a zenekarban a második klarinét szólamát választotta, mert ott van alkalma a váltóhangszerek – az Esz hangolású és a basszusklarinét, esetenként a basszetkürt – megfújására. Mindez kevés neki: szaxofon szólistaként és kamarazenészként való fellépései is avatott művészt mutatnak.

Az utóbbi két évtizedben beköltözött Kiss Gy. hangszerparkjába a tárogató is. Beleszeretett a népi instrumentumba, amelynek modern kori repertoárja kiépítésében elévülhetetlen érdemei vannak: szóló- és kamaradarabok, sőt versenyművek komponálását serkentette.

Már két évtizede foglalkoztatja a népzene is, ezt két Hungaroton CD-n élvezhettük (Halld a tárogató hangját, 1999, Hangok a múltból, 2003).

Most pedig a FolkEurópa Kiadó jelentette meg a Kapuvári séta című CD-t. Kiss Gy. László Kapuváron született és nőtt föl, ez a lemez tehát a szülőföld nosztalgiáját hordozza. És emlékeit: a helyi cigánybandától gyakran hallotta a Kapuvári verbunkot, s nyilván sok egyebet, ami talán nincs is rajta e CD-n, de ami ott van annak szellemi és akusztikus hátországában.

A tárogatót már Kiss Gy. előtt is a klasszikus zene szolgálatába állították, sőt, a világ távoli tájairól is birtokolok olyan CD-t, amelyen kortárs komolyzenei alkotások szólalnak meg ezen az emblematikusan magyar hangszeren (amelyet más nyelvek is a magyar elnevezéssel jelölnek). Aki azonban a Kapuvári séta tíz műsorszámára Kiss Gy. Lászlót elkíséri, különleges hangzást tapasztal meg. Valószínűtlenül gömbölyű tárogatóhangot, amelyet szívesebben hall kissé oboa-ízű klarinétnak, mint a Krasznahorka büszke vára ormáról messzire zengő búsongva lelkesítő öblös hangú tárogatónak. Sok munkája van ebben Kiss Gy. Lászlónak és hangszerkészítő barátainak: gondosan alakítottak a hangszer belső öblösségén és furatain, a fúvókákon és billentyűkön. Mindez a fejlesztés nem azt szolgálta, hogy a tárogató más hangszerré váljék, mint ami évszázadokon át tartott hagyománya szerint volt. Ha klasszikus zenei felvételek szólalnának meg e lemezen, azt hihetnők, ahhoz idomították a hangzást. Ám népzene szól a korongon. Mi történt hát? A szabad téren távolba harsogás helyett a kisebb teremben illetve stúdióban való megszólalásra tették alkalmassá a tárogatót. Olyanképp, ahogy más hangon szónokolunk, ha mikrofon nélkül kell százakhoz-ezrekhez szólnunk, mintha ugyanazt a mondanivalót teremben, netán mikrofonnal mondjuk el.

Az így keletkező finomabban frazeálható, dinamikailag is formálhatóbb hang jobban is illik a két- illetve háromtagú kísérethez. A korábbi lemezeken is Kiss Gy. társa volt brácsán Árendás Péter, nagybőgőn Lelkes András. Két számban cimbalmon ezúttal Balogh Kálmán áll be közéjük. Válogatott előadói kör hangszerjáték és tudományos-művészeti hozzáértés szempontjából egyaránt. Mindvégig rugalmas, stílusos, a gyorsakban szinte táncra perdítő az előadásuk.

Árendás Péter az ismertető füzetben alaposan, de közérthetően avat be a zenei anyagba, amely Lajtha László nyugat-magyarországi gyűjtésén alapul. Jól meghallgatták a Lajtha révén híressé vált egykori zenészek – Tendl Pál, Csejtei István, Buházi Zoltán – harmóniáit, s ezeket híven követik. A mintáktól egyben térnek el: azokban ugyanis nem volt tárogató, itt Kiss Gy. László hangszerére tették át a hajdani hegedű- és cimbalomszólókat.

Miközben egyre nagyobb élvezettel, már szinte az újrahallgatást várva forgattam a lemezt, azon tűnődtem, kit is hallok, mit is hallok? Kiss Gy. László ugyanis több személyiség együtt a tárogatós személyében. Minden hangja a tanult zenész, a művészi muzsikus erényeit mutatja. Mégsem olyasmi szól, amire azt mondhatnám: a Mozart Klarinétötös kiváló előadója artisztikusan haknizik a népi anyaggal. Ellenkezőleg: a deklamációban, a díszítésekben, a variánsok hangulatos, élő tolmácsolásában valódi népzenész tűnik elénk. Olyan ez, mint a nagy színészeknél: egyik este Hamlet, a másikon Tiborc, a harmadikon talán egy kabaré komikusa.

Apropó, humor: az is hallható a lemezen, méghozzá a zenei humor legjobb fajtájából. Nem a harsány ripacsból, hanem a zene „beszédével” kifejeződőből. Ilyet hallunk például a Betyárok nótáiban. Ugyanakkor a korong első számában arra is képes Kiss Gy., hogy magas regiszterben nosztalgikus hangot üssön meg. Virtuozitása magával ragadó: olyan futamokat és ugrós gyorsakat játszik, amilyenekre a tárogatót nem ismertük képesnek. Ám nem kísérti meg, hogy a műsor legvégén parádézzon. Elegánsan tesz pontot az utolsó hanggal az 53 percnyi „népmese” végére.

Hosszan volna még sorolható mindaz, ami megnyeri, elkápráztatja, elszórakoztatja, a tárogató vagy akár a népzene hívévé avatja a hallgatót. De itt abbahagyom. Aki nem indul el a Kapuvári sétán a hajdani falu tárogatóssá is fejlődött világjáró klarinétosával, sajnálhatja, hogy kihagyja e lehetőséget.

Végezetül fel kell tárnom egy tényt, mielőtt „lelepleződnék”. Kiss Gy. Lászlóval együtt jártunk a Zeneakadémiára, azóta a barátom. De fontos megjegyezni: nem azért írok így a lemezéről, mert a barátom, hanem – többek között – azért a barátom, mert így játszik!...