BÚCSÚ Lantos Ferenctől*
„Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.”
Tisztelt
emlékezők, tisztelt gyászolók!
Lantos Ferenc Kossuth díjas
festőművész, Pécs díszpolgára, december 20-án adta vissza lelkét
teremtőjének.
És e nap óta ezek a sorok
visszhangoznak bennem, egykor volt erdélyi költőnk Dsida Jenő
fájdalmasan szép verssorai.**
Itt e ravatalnál, egy rendkívüli
pályafutásra visszapillantva, egy rendkívüli emberre visszaemlékezve bátran
mondhatjuk, hogy Lantos Ferenc megtett mindent, amit meg lehetett tenni.
Életútja, pályafutása, művészi pályafutása példa számunkra. Azért rendkívüli,
és azért különleges, mert ebben a pályafutásban nincsenek hullámvölgyek,
nincsenek törések, nincsenek visszavetések, hanem ez egy egyenletes,
gyönyörű szép egységes pálya, manírok nélküli életpályáról van szó. Lantos
Ferenc térlátó ember volt, nem a megszokott értelemben; a teret vizsgálta,
észlelte, értelmezte maga körül és amikor az analízis végére jutott, látszólag
automatikusan, könnyedén születtek meg a
darabok, a nagyszerűbbnél nagyszerűbb képek, festmények.
Életútjában a minőség
volt a vezérlő csillaga, hiszen ő egy szigorú, magával szemben is
szigorú mércét felállító festőművész volt, aki ebből nem
engedett és ugyanezt a fajta megközelítést próbálta a tanítványok felé is
plántálni, tovább vinni, hiszen ne feledjük, hogy ő nagyszerű tanárember
is volt, sőt mondhatni, hogy hitt az iskolában, hitt abban, hogy az iskola
az a közeg, ahol az a fajta, általa képviselt látásmód a vizuális kultúra
megteremtése, elhintése a gyereklelkekben, ez a legfontosabb helyszín, ahol ezt
meg lehet tenni. Mindent megtett annak érdekében, hogy ez így legyen.
Nem csak tanítóként, hanem olyan emberként is, aki iskolateremtő volt.
Tudjuk jól, hogy a Pécsi Művészeti Középiskola alapítása részben az ő
nevéhez kötődik, hiszen ő maga is nagyon sokat tanított ebben az
intézményben sok éven keresztül, aztán később, mikor az életpályája „érett
korba” került, megalapította a Martyn Ferenc
Szabadiskolát, amely szintén egyik fontos pontja pályafutásának, hiszen itt
alkalmazták azt a nagyon sajátos, mondhatni egyedi megközelítést, melyet
feleségével, Apagyi Máriával együtt alkottak meg. E tanítás az integrált zenei,
vizuális meglátásra alapszik, ennek a kultúrának az átadásával a gyerekek
szemét ilyen irányba próbálták kinyitni, és ezt a kultúrát továbbítani.
Lantos Ferenc pécsi polgár is
volt természetesen, hiszen szülővárosához is mindig ragaszkodott, noha
utolsó években Balatonberényben lakott, figyelt
Pécsre, az itteni történésekre, és tudtam mindig, hogy ha valami történik a
városban, jó vagy akár rossz dolog, akkor néhány napon belül már jött a
telefonhívás Feri bácsitól, hogy mi újság van, mi történt Pécsett, hogy volt
ez. Éreztem mindig, hogy érdeklődik a város iránt, figyel az itteni
történésekre. Élete utolsó szakaszában az elismerések is elérték, hiszen korábban
ezekben nem bővelkedett. Különböző állami kitüntetések, Pécs
díszpolgára, de ha egyet ki kell emelni, akkor ennél sokkal fontosabb dolog
történt, amikor is mintegy megkoronázása történt meg a pályája tekintetében,
2013 decemberében, most már tudjuk, jó egy évvel a halála előtt, megnyílt
az állandó kiállítása Pécs városában, állandó Lantos kiállítás a
főutcában, a Király utcában, a Vasváry Ház
épületében. Erre nagyon büszke volt, és emlékszem, nagyon sokat voltunk együtt
a megnyitó alkalmával. Öröm volt látni, hogy egy öregségtől megtört test
ugyanakkor micsoda energiát tud árasztani szellemiségében. Töretlen szellemben
egy kisfiúsan csillogó szem ragyogott, amikor ezt a nagyon szép eseményt együtt
átéltük.
Búcsúzunk tőled Lantos Feri,
műveid körülvesznek bennünket, szellemed közöttünk van.
Arcod földi mását nem felejtjük!
Isten veled, nyugodjál békében.
Dr.
Páva Zsolt