Kortárs-kották, szólistáknak

Az Akkord Zenei Kiadó tudatos-elhivatott kiadáspolitikával szinte kizárólag a hazai szerzők műveit jelenteti meg, jobbára kamaraműveket; olyan apparátusokra tehát, amely megszólaltatása viszonylag kevés előkészülettel megszervezhető. Keskeny ez a torta-szelet, ám ínyenceknek való: repertoárbővítő, szakmai fórumokon viszont megkülönböztetett érdeklődésre számot tartó. A legkisebb apparátusú kamaraegyüttes: a szólista – ilyenkor a játszanivalóhoz mindössze egyetlen vállalkozókedvű hangszeres szükséges. És még valami, előfeltételként: hogy az új daraboktól nem elzárkózó előadó tudomást szerezzen arról, hogy számára is tartogat valami érdekességet-újdonságot a kottapiac.

Méltányos, hogy a brácsásokkal ne csupán a brácsás-viccek területén foglalkozzunk. Terjedelmes kompozíciót, életművének 542. opuszát nekik szánta Rózsa Pál. Viola sola – ezt a címet adta négytételes művének. Ez a

címadás jellemző a szerzőre: kerüli a hangzatos-blikkfangos megnevezést, s ezzel voltaképp nem könnyíti meg a darab útját a játékoshoz (s ezáltal a közönséghez). Szimpatikus ez a szerénység, amely egyúttal azt is szolgálja, hogy teljes egészében rábízza a brácsásra művének értelmezését. Érdemes tehát mindenképp kézbevenni a kiadványt, beleolvasni és eljátszani. Korántsem arról van szó ugyanis, hogy személytelen lenne a darab!

A négytételes kompozíciót célszerű teljes egészében megtanulni, a ciklikus mű így válik teljessé – de a hangszerjáték alsóbb fokán is érdemes egy-egy tétel kidolgozásával foglalkozni.

Mielőtt részletesebben foglalkoznánk az egyes tételekkel, érdemes még valamire felhívni a figyelmet. A kiadvány végén rövid „ismertető” olvasható a szerzőről. Tényleg csak madártávlatból is feltűnő, egyedi életrajzi adatokat tartalmaz (nem feleslegesen; amikor egy-egy nemzetközi zeneszerzői versenyt megnyert valamely művével, főként akkor irányult Rózsa Pálra az érdeklődés reflektora –

Rózsa Pál (BMC)

a visszahúzódó alaptermészetű szerzőnek nevével is ritkán találkozik még a gyakorló muzsikusok felnövekvő generációja is), utána viszont érdekes mondat olvasható: „Tanárainak hatása kezdetben erősebben érvényesült, később mindinkább olyan zenét írt, amely több harmóniai, ritmikai és dallami fogódzót ad a hallgatóknak.” Legyen ez bíztatás mindazoknak, akik bátortalanul ódzkodnak attól, hogy letérjenek a zeneirodalom járt ösvényeiről!

Introduzione címet visel a(z önállóan is zárt egységet képviselő) nyitótétel. Elégikus gesztussal kezdődik, amelyről csakhamar kiderül: életérzés kifejezője. Olvastatja magát a kotta, mint egy érdekesen kezdődő novella – tudni akarjuk a folytatást. Az érzés (érzelmi állapot) kibontakozik, s hullámokban törik fel a (különböző szempontokból) variált ismétlődések során. Érzelmi-indulati íve van a tételnek, s ennek kifejezéséhez választékos játékmódokat igényel a szerző. Tehát, a tartalmi kifejezést szolgálják a különböző technikai megoldások – a felkészült brácsás szinte észrevétlenül veszi az akadályokat (rendkívül hasznos,

hogy figyelmes kottaolvasásra késztetnek az utasítások – a középfokon tanulók idejekorán hozzászokhatnak a komplex tájékozódáshoz).

Éles kontraszttal következik a II. tétel: Perpetuum mobile – a visszatéréses háromtagú formán belül a középrész megint csak a személyes tónust, hangvételt részesíti előnyben.

A III. tétel, az Elégia a kétnegyedes metrum keretei között sajátos ritmikai képlettel gondoskodik atmoszféra-teremtésről. A triola és a tizenhatod-csoport egymásutánja korántsem ritmusgyakorlat-jellegű; variált formáiban is az érzelmi töltés hullámzását érzékelteti. Ugyanezt a célt szolgálják a szerző részletező előadási utasításai – s itt megtapasztalhatja az előadó a dinamikai utasítások relatív voltát is; a darab a pp-tól mf-ig terjedő sávban mozog – csak a búcsúzó gesztusdallam hull alá forte kezdetről.

Attacca következik a IV. tétel, Conclusione, amely meggyőződésem szerint önmagában is megszólaltatható (az attacca jelzést az indokolja, hogy a III. tétel – barokk-tételpár kapcsolatokra emlékeztetően, harmóniailag „nyitva marad” – igényli a folytatást). Itt az ismertetőben említett „fogódzók”-at a kvartlépésekből emelkedő kezdőtéma adja, amely más-más magasságban, néha elrajzoltan-variáltan jelenik meg.

Ha hihetünk a szerző által megadott időtartamnak, bő húsz percnyi játszani- illetve hallgatnivalót ad a mű. (A-1217)

A szólóhangszerre-komponálás azt a lehetőséget is magában rejti, hogy a hangszer-adta lehetőségek (néha drasztikusan kiszélesített) keretei között adjon hangot mondanivalójának a szerző. Kétségkívül lehatárolás ez bizonyos értelemben – különösképp, ha valakinek legkedvesebb/legkifejezőbb hangszere a zenekar. Nem véletlen, hogy ilyenkor előtérbe kerül a szerző hangszer-ismerete, tehát, annak felmérése, hogy „meddig lehet elmenni”. Vagyis, egyrészt, hogy mi játszható a hangszeren – másrészt, hogy a kívánt kifejezés milyen eszközökkel adható leginkább vissza. Nem véletlen, hogy Láng István kamara- és szólóhangszeres művei a hangszerjáték magasiskoláját feltételezik, érett-kiforrott muzikalitást. Mert a játszanivalónak sajátos nehézsége abban rejlik, hogy ki kell hámozni a kottaképből a tartalmi szándékot is – vagyis, nem elég mechanikusan megvalósítani az utasításokat. Kihívást jelent a nagybőgősök számára a Pezzo strepitoso. Ez a hangos (lármás, zajos) darab két kottaoldalon

elfér – időtartama 8-9 perc. Érzelmi-indulati tartalma könnyen feltérképezhető: inquieto (azaz nyugtalanul) kezdődik, energikusan folytatódik, majd szenvedélyesen folytatódik

(eközben az ütemvonalak nélkül lejegyzett mű tempója mérséklődik), végül visszatér a kezdet tempója, s egy óriási fokozás(indulati

Láng István: Nagygyörgy Sándor portréja az 1970-es évek első feléből

kisülés) után – emlékezetes-szép – halk summázattal ér véget. A darab komoly kihívás olyan értelemben is, hogy felépítése minden egyes eljátszás alkalmából előadóművészi aktivitást igényel. Nincsen benne töltelékanyag-jellegű „üresjárat”, vagyis az első hangtól az utolsóig intenzív művészi jelenlétet követel meg az előadótól. Ha úgy tetszik, minden alkalommal produkciót (tehát sokadik eljátszáskor sem reprodukciót). Olyan monológ, amelynek az „itt és most” megszületés-élménye ad mindenkor aktualitást. És ha ezt tekinti feladatának az előadó, másodlagosnak tekintheti a technikai nehézségeket – azok előre kigyakorolhatóak… Ha lenne nemzetközi nagybőgős-verseny, a szabadon választható kortárs-művek sorában mindenképp ott lenne a helye! (A-1218)

Fittler Katalin

.

AZ AKKORD ZENEI KIADÓ ÚJ KIADVÁNYAIBÓL: