Fúvósparadicsom – a Salzburgi Ünnepi Játékokon

Amikor egy évtizede a Bécsi Filharmonikusok néhány lelkes tagja arra vállalkozott, hogy fiatal tehetséges fúvósmuzsikusok számára különleges zenélési lehetőséget teremt, általános tetszést aratott az ötletük. A zenekar, amely 1922-tól rendszeresen részt vesz a Salzburgi Ünnepi Játékokon (zenekari hangversenyeken csakúgy, mint operaelőadások kísérőegyütteseként), méltán érzi magát otthon a Salzach partján. A közönség és a szakma szeretete és elismerése övezi, a művészi teljesítményen túl a rendkívüli igénybevétel vállalásáért. Mert bármilyen körültekintően végezzék is a beosztást, az egyes muzsikusokra háruló feladat kétségkívül óriási. A zenekari fúvósok pedig – a partitúrák adottságaiból következően – gyakran látnak el szólista-rangú feladatokat, ugyanakkor a vonós-összjáték is rendkívüli figyelmet igényel. Ráadásul, egymás szomszédságában, gyors egymásutánban kell játszaniuk különböző stílusú kompozíciókat, köztük régi repertoárdarabokat és újdonságokat, nemegyszer ősbemutatókat. És hiába a zenekar régi gyakorlata, mindig vannak új tagok, vagy legalábbis olyanok, akik életükben először találkoznak egyik-másik partitúrával. Ez a mindennapi életben is otthonos jelenség itt attól nyer rendkívüli jelentőséget, hogy voltaképp sohasincs idő a regenerálódásra, a kipihenésre, a rákészülésre és az utólagos kielemzésre. Mint egy szűkmenetes kánonban, szinte egymást érik az új feladatok – és közben számolniuk kell azzal, hogy az egy-egy előadásukat meghallgató számára korántsem vigasztaló, ha előtte és utána mindig remekeltek…

A koncentrált igénybevétel közben akár aktív pihenésnek is tűnhetett a fiatalokkal való együttmuzsikálás. Ami azt megelőzte, a szürke eminenciások megannyi hálátlan munkája. A résztvevők kiválasztása, a tervezett műsor kottaanyagának a megküldése (más szinten: a műsor szólamanyagának betanítása), aztán a gyakorlati szervezés az utaztatásokkal és elszállásolásokkal – mindez feledésbe merül, amikor színpadra lép a Bécsi Filharmonikusok muzsikusainak társaságában a sok fiatal.

Az első-fecske próbálkozást rendre követték a többiek, s idén elérkezett fennállásának 10. évfordulójához ez a különleges muzsikálási alkalom.

„10. Sonderkonzert der Wiener Philharmoniker” – hirdeti a meghívó, amelynek kézhezvételében elsősorban a 70 ifjú fúvóstehetség hozzátartozói érdekeltek, meg azok az ifjúsági fúvósegyüttesek, amelyekben játszanak, s általában az alap- (és közép)fokú fúvósoktatásban résztvevő tanárok és tanulók. S a koncentrikus körök a zenebarátok legszélesebb rétegeiig tágíthatóak.

Általában a Dom előtti téren kerültek megrendezésre ezek a bonus-koncertek (mindig ingyenesek, ám a hallgatókat csak számozott jegyek birtokában engedik be a nézőtérre), ami annyiról hallgatóbarát megoldás, hogy akinek nem jutott jegy, a szabadtéri közös légtérben az elkerített területen kívül is részesült a fiatalok muzsikálásának élményéből.

Idén a Felsenreitschule adott otthont az ünnepélyen-jubileumi hangversenynek. A zene eme sziklatemplomában pódiumra lépni: életreszóló élmény lehet – és feledhetetlen azoknak is, kik esetleg csak ilyenkor jutnak be erre a nézőtérre.

Salzburg város, továbbá a tartomány ifjú tehetségein túl Felső-Ausztriából is érkeztek résztvevők, szám szerint hetvenen (köztük néhány ütős-játékos is). Az ünnepi alkalomhoz ünnepi öltözet kívánkozott; a külföldi csak ámult azon, hogy milyen természetesen hordják a népviseleti öltözetet a fiatalok.

A résztvevőkhöz – szólamvezetőként – a Bécsi Filharmonikusok tapasztalt muzsikusai társultak: Wolfgang Breinschmid (fuvola) Alexander Öhlberger (oboa), Hannes Moser (klarinét), Harald Müller (fagott) Gotthard Eder (trombita/szárnykürt), Lars Michael Stransky (kürt), Mark Gaal (tenor/eufonium/harsona), Paul Halwax (tuba) és Thomas Lechner (ütők). Az együttes Karl Jeitler irányításával játszott. A vasárnapi matinékoncertre pénteken érkeztek a résztvevők, s egynapi intenzív munka után elismerésre méltó színvonalú összprodukciót hoztak létre.

Műsoruk nyitószáma Julius Fucik Marinarella-nyitánya volt, s az átiratok sorát Hans Pernklau Hesseni indulójával, ezzel a Felső-Ausztriában hagyományos tétellel zárták. A Diótörő Virágkeringőjét a Bajazzók prológja követte, majd Johann Strauss táncai sorjáztak (polka mazurka, francia polka, keringő, gyorspolka). A program körülbelül egy órányi játszanivalót tartalmazott – majd ráadások következtek, érezhetően felszabadultabb előadásban, de hasonlóképp felkészülten. Alig egy-egy gikszer-gyanús hang került a szép hangok özönébe.

Ausztria híres arról, hogy rengeteg (köztük sok ifjúsági) fúvósegyüttese van, s ezeknek nagyrésze amatőr, tehát tagjait elsődlegesen az együttmuzsikálás öröme inspirálja. Hagyományőrző a műsoruk, s ezáltal egyfajta zenei köznyelvet használnak, amelynek ismerete-szeretete generációról generációra öröklődik. Erről a zenei világról adnak hangképet az Ünnepi Játékok keretében a nagy nyilvánosság előtt.

A nagyközönség jelenléte teszi ünnepivé a hangversenyt a résztvevőknek, az egyébként megszokott együttesnek a hirtelen sokszorosára növekedése – s a csodálatos helyszín.

A hangversenyt rögzítette az osztrák televízió is, és a műsort követően több lelkes résztvevő próbálta szavakba foglalni, mit jelent számára ilyen produkcióban a részvétel. Kedvesek, közvetlenek voltak - igazi mai fiatalok. Szemükben ugyanaz az öröm csillogott, mint a hallgatóság tekintetében. Az osztrákok büszkék lehettek gyermekeikre – a külföldiek pedig láttak egy követésre méltó példát.

Zenei táboraink nekünk is vannak, igaz, mindegyik elszigetelten működik, saját kialakult gyakorlatát követve. Azok az eredmények, amelyeket a résztvevők elértek az együtt töltött idő alatt, csak az elzárt kis közösség számára ismertek. A nagy nyilvánosság inspiráló hatása számukra nem adatott meg.

Vannak kísérletek nálunk arra is, hogy zenekarokba beülhetnek fiatalok, s így több-generációs produkciók jönnek létre – de ezek megintcsak inkább alkalmi próbálkozások (melyeket korántsem szabad lebecsülni, hiszen a résztvevők sokat profitálhatnak belőlük).

Arra gondoltam: valamiképp „transzponálni” kellene az osztrák mintát, átültetni hazai viszonylatokra. Olyan helyszínre, ahová az ilyen különleges zenélést meghallgatni eljön a közönség (értékelve, s nem lebecsülve az ingyenes lehetőséget). S ahová, legalább rövid-intenzív próbalehetőséget biztosítva, eljutnak a gyerekek/fiatalok is. Mert bizonyos szempontból hozzátartozik a mai gyerekek életéhez is a széleskörű nyilvánosság – nemcsak a médiák által ránkzúdított celeb-produkciók szereplőihez.

Majd ábrándozásaimnak szárnyát szegte a megválaszol(hat)atlan kérdés: milyen financiális háttér szükséges ahhoz, hogy művészek és tanárok összefogva merjenek szebb jelent álmodni a megannyi oktatási reform kísérleti alanyaként fáradt zeneiskolásoknak. Mert addig maradnak a kötelező meghallgatások és koncertek és a pályára készülők számára a kisebb-nagyobb területi megmérettetések – amelyeknek örömét és lelkes izgalmát minimálisra tudja csökkenteni a gyakran utolsó pillanatig tartó bizonytalanságok sorozata.

Tanévkezdés idején azonban tekintsünk bizakodóan a jövőbe – s a remek kezdeményezést akkor se tévesszük szem elől, ha hasonlónak a tervezésére kevés lehetőség látszik!

Fittler Katalin